A három tölgy titka

By Edgar Wallace

Socrates Smith, elismert nyomszakértő, meghívást kap egy volt rendőr nyomozótól víkendre, ahová öccsével együtt érkezik meg. A beteges, zsarnoki házigazda, John Mandle, szemmel láthatóan fél valamitől – akárcsak közeli szomszédja, a Yardról szintén vissza

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633771082

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

A három tölgy titka

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: [e-mail]

A magyar nyelvű szöveget fordította

WIESNER JULISKA

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-108-2 (epub)

ISBN 978-963-377-109-9 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

I. Socrates Smith

– Gyilkolni nem tudomány és nem művészet, a gyilkosságot mindig a véletlen szüli – mondta Socrates Smith, és Lex Smith, az öccse és leglelkesebb bámulója, gúnyosan mosolygott.

Nagyobb ellentétet nem is lehetett volna elképzelni, mint ami a két testvér között volt. „Soc" Smith sovány, magas, hajlott hátú ember volt, az arca olyan, mint valami hevenyészve, félig kifaragott márványszobor, amely még nincs lesimítva és kidolgozva. Kemény, erélyes szája felett kis, acélszürke bajusz sötétlett, amely szorosan odafeküdt az arcához.

Lex huszonöt évvel volt fiatalabb és fél fejjel alacsonyabb. De széles, erőteljes vállai voltak, és a legtöbb ember azt gondolta, hogy a két testvér egyforma magas. Sőt távolból mindenki úgy emlékezett, hogy a csinos, jó megjelenésű fiatalember a szálasabb.

– Szent Isten, Soc, már az aforizmákra veted magad! – mondta Lex Smith derült ünnepélyességgel.

– Ha ezt aforizmának nevezed, fiam, határozottan túlbecsülöd! – mondta Soc. – Légy szíves ideadni a vajat!

Éppen reggelinél ültek a nagy ebédlőben, amelynek az ablakai a Regent’s Parkra néztek. A két testvér a hatalmas házak egyikében lakott, amelyek a Park külső körzetén épültek. A lakásuk két emeletet foglalt el. A ház Socrates Smith tulajdona volt. Még alig volt több harminc évesnél, amikor ezt a házat megvásárolta.

Abban az időben sokat foglalkozott a házasság gondolatával. De miután a házat megvette, annyira el volt foglalva, hogy nem volt ideje senkibe sem beleszeretni és így „anyai ösztön"-eit – amint Lex tréfásan mondani szokta – nála sokkal fiatalabb öccse nevelésében élte ki.

Socrates Smith élete annyira teljes volt, hogy nem maradt ideje apró és kedves kalandokra, udvarlásra. Néha áldotta a Tollemarsch gyilkosságot, amely lekötötte minden gondolatát abban az időben, amikor a nagynénje – egyetlen rokona Lexen kívül – mindenáron össze akarta boronálni egy fiatal leánnyal, és a lehetetlent is elkövette, hogy mielőbb besegítse a házasság rózsaszínű révébe. Ugyanis a választott hölgy azóta már három válóperével szerepelt a bíróság előtt és egész Londonban ismerték.

Bűnügyi tanulmányait azzal kezdte, hogy rendszeres rendőri szolgálatot vállalt. Valószínűleg sem azelőtt, sem azóta nem volt rendőr, aki éjjel-nappal nálánál buzgóbban rótta a körzetét, üres óráiban pedig London legzárkózottabb klubjainak szívesen látott vendége volt.

Hatezer font évi jövedelem felett rendelkezett, ezt a mesterséget tisztára kedvtelésből űzte. De ha be akart jutni a bűnügyi-nyomozó különítménybe, akkor nem volt más mód rá, minthogy beöltözzön a rendőr egyenruhába és le is szolgálta becsülettel a kemény tanulóesztendőt.

Négy éven keresztül felváltva irodai és nyomozói szolgálatot teljesített őrmesteri rangban, ami meglepően gyors előmenetelt jelentett. Azután kilépett a tényleges szolgálatból, és a külföldi rendőrségek tanulmányozásával töltötte az idejét. A legbehatóbban foglalkozott azonban az antropológiával, ami ezer meglepő felfedezéssel tökéletesítette is tudását.

A Scotland Yard nagyon féltékeny és zárkózott intézmény. Bizalmatlanul fogadja a kívülállót és hidegen néz a lelkes műkedvelőre. De Soc a Yard legmelegebb jókívánságaival távozott és általános elismerésben részesült.

Amikor az ujjlenyomat-rendszert bevezették, őt is meghívták. Ettől kezdve újra együtt dolgozott a Yard embereivel és lassanként szokássá vált, hogy kikérjék a tanácsát, ha szokatlan nehézségek tornyosultak a nyomozás útjába. Socrates nevét csakhamar szárnyára kapta a hírnév. Elismert tekintély volt ujjlenyomatokban és vérfoltokban, és őt hívták szakértőnek, valahányszor a ruhákon talált vérfoltok pontos elemzéséről volt szó.

– Melyik vonattal indulunk? – kérdezte Lexington.

– Két órakor, a Waterloo pályaudvarról – mondta a bátyja, mialatt összehajtotta a szalvétáját.

– Mit gondolsz, nagyon fogok unatkozni? – kérdezte Lex.

– Azt hiszem – felelt Socrates. – De ez feltétlenül csak hasznos lesz rád nézve. Az unalom az egyetlen büntetés, amely elől nem tudsz megszökni.

Lex nevetett.

– Ma reggel állandóan ilyen bölcs mondásokkal szórakoztatsz. Csupa előrelátásból kereszteltek Socratesnek.

Socrates Smith már régóta megbocsátotta a szüleinek, hogy erre a különös névre keresztelték. Az apja gazdag vasgyáros volt, aki sokat foglalkozott a klasszikusokkal és csak az édesanyja szívós és kitartó tiltakozása mentette meg Lexet attól, hogy Aristophanesre kereszteljék.

– Ha már egy gyermeknek Smith a családneve – szokta mondani az idősebb Mr. Smith nem minden igazság nélkül a feleségének –, akkor gondoskodni kell róla, hogy legalább előtte valami meglepő és érdekes legyen.

Végre is Lexingtonban egyeztek meg, mert a fiú Lexington Lodge-ban született.

– Ha már benne vagyok csakugyan a bölcs mondásokban, akkor szolgálok még eggyel – mondta Smith és fehér fogai megvillantak mosolygás közben. – A közelség veszélyesebb, mint a szépség.

Lex bámulva nézett rá.

– Hogy érted ezt? – kérdezte.

– Mandle lánya állítólag nagyon bájos –, és most három teljes napot fogsz vele egy fedél alatt tölteni.

– Ugyan! – mondta a fiatalember ellentmondó hangon –, nem szokásom minden lányba belehabarodni, akivel véletlenül összetalálkozom.

– Eddig még nem találkoztál olyan sokkal – felelt a bátyja.

Később délelőtt Lex csomagolás közben berontott a bátyjához. Socrates éppen nagy lelki nyugalommal szemlélte az egyetlen kézitáskáját, amelybe sehogy se akart beleférni mindaz, amit az útjára feltétlenül magával akart vinni.

– Miért nem hagyod itthon ezeket a felesleges dolgokat? – kérdezte Lex a kis barna dobozra mutatva, amelyről tudta, hogy bátyja a mikroszkópját szokta tartani benne. – Talán csak nem akarsz Hindheadben is valami gyilkosság után nyomozni?

– Semmit sem lehet tudni – mondta Socrates reményteljesen. – Ha nem vinném magammal, egészen bizonyosan történne valami, viszont, ha magammal viszem, okvetlenül biztosítja a nyugodt, zavartalan víkendet.

– Miféle ember ez a Mandle? – kérdezte Lex, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy miért jött tulajdonképpen a szobába.

– Elsőrendű detektív és nagyon pontos hivatalnok volt – mondta Socrates. – Amikor a pályafutása tetőfokán távozott a rendőrségtől, kiváló nyomozóerőt veszítettek vele. Ő és Stone egyszerre távoztak. Stone most a közelében lakik.

– Tehát Stone is magasabb állást töltött be a Scotland Yardnál?

– Rendőr őrmester volt – mondta Socrates. – Ők ketten már akkor is kebelbarátok voltak, és amikor Mandle pénzügyi manőverekkel kezdett foglalkozni, Stone is követte a példáját, és mind a ketten meggazdagodtak. Mandle csöppet sem titkolta a dolgot. Jelentkezett a feljebbvalójánál, bejelentette, hogy nem tudja egyszerre két dolognak szentelni a figyelmét, úgy, hogy mind a kettőt rendben elintézhesse, és ezért elhatározta, hogy kilép a rendőrség kötelékéből.

– Nagy csalódás érte, annyi bizonyos; mindenáron el akarta fogni Deveroux-t, a híres, nagyszabású bankrablás tettesét. De a gazember Dél-Amerikába szökött, és így kisiklott a kezei közül. Ezért és még egy-két jelentéktelenebb dologért a feljebbvalói – ha nem is nyíltan – de hibáztatták. Mégis, amikor kivált a Yardból, mindenki őszintén sajnálta.

– Stone is nagyon eszes és tehetséges volt, és így egyszerre két embert vesztettek olyan időkben, amikor egyet sem tudtak nélkülözni.

– Hármat, öregem – mondta Lex, miközben a bátyja vállára veregetett. – Te is ugyanabban az időben távoztál.

– Igen – mondta közömbösen Socrates. – De én nem számítok.

II. John Mandle mostohalánya

„The Woodlands", John Mandle háza, gyönyörűen feküdt a domboldalon. Hat holdnyi fenyves vette körül, és maga a ház az utcáról láthatatlan volt.

Körülbelül egy mérföldnyire volt Hindheadtől. A domboldal lankás rétjeiről John Mandle messzire belátta a gyönyörű környéket.

Az öregúr a fogadószobában ült. A térdeire vastag takaró volt terítve. Szomorúan bámult ki a szép vidékre. A haja őszes volt, az arca szigorú és kemény. A komorságával szinte elárasztotta az egész környezetét.

Fiatal lány lépett a szobába. John Mandle leveleit hozta be. Szelíden megállt, mialatt az öregúr átható pillantással nézett rá.

– Nem jött sürgöny Smithtől? – kérdezte mély sóhajtással.

– Nem, apám – mondta a lány nyugodtan.

Socrates Smith egyáltalában nem túlzott, amikor azt mondta róla, hogy bájos teremtés. A szép nőkben rendszerint nincs szív, de ebből a lányból sugárzott a jóság és a kedvesség. Csak mostohaapja jelenlétében volt mindig hideg és részvétlen. Igyekezett a lehetőség szerint zárkózottan viselkedni. Félt ettől az öregembertől – ez első pillanatra meglátszott rajta –, kicsit talán gyűlölte is, mert visszaemlékezett, milyen keményen bánt meghalt édesanyjával, hogy mennyire zsarnokoskodott felette, és az anyja halála után ez rámaradt örökségül.

Mandle-nek nem voltak édes gyermekei, és látszólag nem is vágyódott utána, hogy apa legyen. Olyanformán bánt a fiatal leánnyal, mint valami jobb cseléddel, és amióta csak közelebbi kapcsolatba jutottak, sohasem mutatta iránta a legcsekélyebb gyöngédséget vagy elismerést sem.

Tisztán szeszélyből kivette az iskolából, ahol korban és társadalmilag hozzáillő gyermekek között volt és hazavitte „The Woodlands" nyomott, feszült levegőjébe, idegbeteg édesanyja és saját, komor és igazságtalan társaságába, aki sokszor napokon át nem beszélt egyetlen szót sem. A lány érezte, hogy irigyelte őt – irigyelte tőle a boldogságot, amelyben a kedves intézeti élet részesítette, irigyelte tőle a tanulás lehetőségét, amelynek a segítségével egész életére önálló ember lehetett volna, irigyelte tőle a hitét az emberekben és még inkább magában a jó Istenben.

– A két szoba rendben van? – kérdezte recsegő hangon.

– Igen, papa – felelt a lány.

– Kövess el mindent, hogy minél nagyobb kényelmet nyújtsál a vendégeimnek – mondta parancsoló hangon. – Socrates Smith régi jó barátom, az öccsét nem ismerem.

A lány ajka szögletében enyhe mosoly ült.

– Milyen furcsa neve van – mondta.

– Ha neki jó, neked is jó lehet – mondta John Mandle.

A lány egyszerre elhallgatott.

– Tíz éve nem láttam Socratest – kezdte John Mandle és a lány érezte, hogy csak hangosan gondolkodik, különben nem szokta őt beavatni a bizalmába. – Tíz éve! Okos ember, nagyszerű ember!

A lány ismét kísérletet tett, hogy beszélgetésbe vonja mostohaapját.

– Ugye Smith az a híres detektív? – kérdezte a lány és megijedt, hogy ismét le fogják torkolni, de az öregúr legnagyobb meglepetésére bólintott.

– A legnagyobb és a legkiválóbb az egész világon, de legalább is Angliában mindenesetre. És mint az utóbbi időkben hallottam, az öccse is a nyomdokaiba akar lépni.

– Az öccse fiatal ember?

John Mandle hidegen végignézett a lányon bozontos szemöldöke alól.

– Huszonöt éves – felelte. – De most vedd tudomásul egyszer és mindenkorra, hogy nem tűrök a házamban semmiféle szerelmeskedést.

Molly bájos arca kipirult.

– Nem szoktam szerelmeskedni a vendégeiddel – mondta haragtól remegő hangon. – Miért beszélsz velem ilyen hangon?

– Mert nekem így tetszik – mondta az öregúr vállat vonva.

– Neked talán tetszik, de nekem nem – mondta a lány hevesen. – Tűrtem a zsarnokoskodásod szegény anyám halála óta, de most már a türelmem végén tartok. Ezt a gyönyörű helyet valóságos pokollá tetted a számomra, és nem akarok tovább szenvedni melletted.

– Ha nem tetszik, szedheted a sátorfádat – mondta John Mandle és közömbösen elfordult.

– Éppen ez az, amit tenni akarok – mondta a lány, most már kissé nyugodtabban. – Bevárom, míg a vendégek eltávoztak, aztán Londonba megyek, és magam fogom a kenyerem megkeresni.

– Bizonyosan csinos jövedelemre fogsz szert tenni – mondta Mandle gúnyos mosollyal. – Ugyan mihez akarsz kezdeni?

– Hála a te nevelésednek, semmihez sem értek – mondta a lány. – Ha ott hagytál volna az iskolában, most már kész tanítónő lennék.

– Tanítónő – mondta a mostohaapja durva nevetéssel. – Micsoda ostobaságokat beszélsz, Molly. Tudod jól, hogy ha cserbenhagysz, egy fillért sem kapsz a pénzemből a halálom után.

– Nem kell a pénzed, sohasem vágyódtam a pénzed után – kiáltott fel a lány szenvedélyesen. Az édesanyám néhány ékszert hagyott rám…

– Amelyeket én vettem neki – morgott az öregember. – Nem volt joga hozzá, hogy az én tulajdonom neked ajándékozza.

– Annyi bizonyos, hogy eddig nem sokat láttam az ékszerekből – felelt a lány.

Már éppen távozni akart a szobából, amikor mostohaapja visszahívta.

– Molly – mondta szelídebb hangon, mint ahogy valaha is beszélt vele, oly szokatlanul szelíden, hogy a lány megállt –, tekintettel kell lenned rám, nagyon beteg vagyok.

Molly haragja egyszerre megenyhült.

– Sajnálom, papa – válaszolta. – Gondolnom kellett volna rá. Nagyon fájnak a térdeid?

– Nagyon. Annyira, hogy már nem tudom elviselni – felelt nyögve. – Rettenetesen bosszantó, hogy ez a nyomorult reuma éppen most vett elő, amikor régi barátomat akarom vendégül látni. Azt hiszem, egy hétig legalább ágyban kellene maradnom. Küldd ide az inast és mondd neki, hogy hozza be a kerekesszéket. A szobámba akarok menni dolgozni.

A kertész és az inas egyesült erővel begurították a székben a tágas, levegős dolgozószobába. Ez a szoba, amelyet utólag építtetett hozzá a házhoz, dolgozószoba és hálószoba volt egyszerre, ha nem volt kedve felmenni a lépcsőkön, amikor a reuma elővette.

A lány, miután meggyőződött róla, hogy az öregurat jól elhelyezték az íróasztal mellett, háztartási teendői után látott.

Mandle kint ült a székében a ház előtt, amikor délután Socrates Smith és az öccse megérkezett.

– Mi baj, öregem? – kérdezte Socrates meglepetten –, csak nem vagy beteg, John?

– Ez a nyomorult reuma! – kesergett Mandle. – Boldog vagyok, hogy végre látlak, Socrates. Te semmit sem változtál.

– Ez itt az öcsém – mondta Socrates, és most a fiatalember is kezet nyújtott.

Molly mindaddig nem is került a szemük elé, amíg Lexington teára betolta a kocsit az ebédlőbe. De amikor a fiatalember megpillantotta a lányt, csaknem megállt a szívverése.

– Gyönyörű teremtés! – mondta a bátyjának, amikor uzsonna után egyedül maradtak. – Bájos és kedves! Láttál már valaha is ilyen szemeket, ilyen arcot… Istenem! Oly tiszta és makulátlan, mint egy rózsalevél. És láttad, milyen csodálatra-méltóan viselkedik…

– Lex, édes fiam, ne untass – mondta Socrates fáradtan. – Attól félek, hogy hosszú évek munkája kárba veszett. Miután annyi évig távol tartottalak az asszonyok kis játékaitól…

– Tudom, hogy most nem beszélsz komolyan – vágott közbe Lexington. – Tudod jól, hogy ez a lány elragadóan szép.

– Nem csúnya éppen – mondta az óvatos Socrates. – Az én számomra éppen olyan, mint a többi lány.

– Milyen hitetlen és milyen nyárspolgár vagy! – mondta Lex támadó hangon.

– Mind a kettő egyszerre nem lehetek – mondta Socrates bölcs nyugalommal. – Azonban valamit én is megfigyeltem… – Hirtelen, a barátjára való tekintettel, elhallgatott.

– Mit? – kérdezte az öccse várakozásteljesen. – A modort, ahogyan a mostohaapja bánik vele?

Socrates bólintott.

– Összeférhetetlen vén ember – mondta Lex hevesen. – Nem tudom megérteni az ilyen embert, akiben nincs a legcsekélyebb finom érzés sem, és olyan modorban beszél egy fiatal leánnyal, mint más a kutyájával. Hallottad, hogy veszekedett vele a cukor miatt?

– Azt hiszem, John gyűlöli a mostohalányát – mondta Socrates elgondolkozva. – És meg vagyok róla győződve, hogy a lány is gyűlöli őt. Egészen érdekes háztartás, tekintettel arra, hogy John Mandle állandó félelemben él.

– Félelemben?

Socrates Smith bólintott, mert kiolvasta a rettenetes halálfélelmet John Mandle szemeiből.

III. Mitől fél John Mandle?

– De hát mitől fél tulajdonképpen? – kérdezte Lexington tágra nyílt szemekkel.

– Azt én is szeretném tudni – felelt Socrates nyugodtan. – Láttad a vészcsengőt a kerítés közelében? Láttad, hogy a dolgozószoba ajtaján elektromos zár van? Aligha, hiszen még csak kezdő vagy az én mesterségemben. Láttad, hogy a revolver a hálószobájában és a dolgozószobájában egyformán könnyen elérhető helyre van téve, és a hármas tükröt, amely úgy van elhelyezve az íróasztala felett, hogy mindent láthat benne, ami mögötte, vagy akármelyik oldalon történik? Fél, rettenetesen fél a haláltól. Hidd el, hogy igazam van. A legkétségbeesettebb félelem tükröződik a szemében.

Lexington tátott szájjal bámult a bátyjára.

– Részben ez az oka az ideges viselkedésének és ezért tekintettel kell lenni rá. De ott látom Bob Stone-t – mondta hirtelen. Keresztülvágott a füvön és a férfi elé sietett, aki feléjük közeledett. Hatalmas, széles vállú, mosolygós arcú ember volt, és olyan harsogó hangon üdvözölte a vendégeket, amelyet mérföldekre el lehetett hallani.

– Soc, de hiszen te soványabb vagy, mint valaha! – mennydörögte. – Valósággal csak csont és bőr vagy. Hát leszoktál az evésről?

Socrates Smith mosolygott, miközben megrázta hajdani barátja hatalmas kezét.

– Zajos vagy, akár hajdanában, Bob – mondta és körülnézett John Mandle után.

– Házigazdánk jelenleg a masszőr kínzásai alatt nyög – mondta Lexington.

– Tehát ez az öcséd, már nem is emlékeztem rá. Csinos fiú, Socrates, nagyon csinos. Nem gondolja, Miss Templeton?

A lány meglepetten látta, hogy Lexington kissé zavarba jött.

– Nem tudok ítéletet mondani a férfiúi szépségről – mondta Molly. – Hiszen magán és a papán kívül nem is ismerek senkit.

Bob Stone a gúnyos megjegyzésre hangosat kurjantott és a térdére ütött. Erről eszébe jutott a barátját ért kellemetlenség.

– Szegény John, milyen sokat szenved a lábával. Kétségbeejtően sokat. És még hozzá az a baj, hogy Johnban nincs semmi hit és vallásosság.

Socrates élesen nézett az egykori detektív szemébe.

– Ez egészen meglepő kijelentés a részedről, Bob.

– A vallásosság? Igaz, csak későn tértem erre az útra. Nagy kár, hogy nem