Fent és lent: Fantasy novellagyűjtemény

By Zoltan Szeman

Angyal, démon, ember... 
Öt hosszabb-rövidebb, különböző zsánerű novella arról, ami fent, lent és közöttünk történik.

Figyelmeztetés! A gyűjtemény 16 éven aluli és/vagy vallásos érzületű olvasók számára nem ajánlott!

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: May 11, 2023

Book preview

Az utolsó járat

Fantasy novella

Margaret.

Felkapta a fejét a nyitott ablakon át beáramló gyanús hangokra. A kora nyári langyos szellő meglibbentette a szalagfüggönyt, és meleg nap ígéretét suttogva kapott bele a nő szőkés tincseibe, de Margaretet egy cseppet sem érdekelte az időjárás.

„Ezt nem hiszem el! Már megint kezdi! – dühöngött az asszony, miközben kibámult a szomszéd előkertjére. „Dögölj meg, Peter, az összes rohadt szerszámoddal együtt!

Kirúgta maga alól a széket és miközben az ablakhoz lépett, igyekezett felvenni a lehető legelbűvölőbb mosolyát.

– Jó reggelt, Peter! – köszönt ki a fűnyírója beállításával bíbelődő szomszédnak.

A kissé pocakos, ötven körüli, rövidnadrágos férfi feljebb lökte széles karimájú fejfedőjét és visszaintett.

– Helló, Margaret! Gyönyörű időnk van, nem igaz?

– Valóban – nyelte le a kitörni készülő dühét a nő. – Csak nem füvet akar nyírni?

– Á dehogy! Grillezni készülök. – Margaret meghökkenve pislogott párat, mire Peter bajuszos képén béna vigyor terült szét. – Jaj, ne haragudjon, hülye vicc volt. Sajnálom, ha zavarok, de amint látja, már így is majdnem bokáig ér a gyepem. A hét hátralevő részére esőt jósoltak, hát gondoltam, most vagy soha…

A férfi magyarázkodása elúszott Margaret füle mellett. Nem kedvelte az új szomszédot.

Peter és visszahúzódó, csendes felesége alig négy hónapja költöztek be és pokollá tették az életét. A fickó korai nyugdíjba vonult ingatlanbrókerként már nem járt munkába. A sült keszeg girhességével vetekedő neje, Eleanor pedig talán soha nem is dolgozott. Az érkezésük utáni első udvarias találkozáskor úgy tűnt, beleillenek a felső-középosztálybeli kertváros lakóközösségébe. Ami azonban csak később derült ki, a sok pénz és a rengeteg szabadidő mellett Peternek volt egy igencsak rossz szokása: képtelen volt megülni a fenekén. Margaret eleinte csak annak tudta be a házból, garázsból hallatszó kopácsolást és fúró-faragó zajokat, hogy a házat alakítják át olyanra, amilyenre ők szeretnék. Kicsit furcsállta, hogy Peter soha nem hív szakembert, mindent ő maga javít meg vagy épít. Mikor egyszer rákérdezett, a szomszéd a szokásos idióta vigyorával az ajkán csupán annyit felelt:

– A tétlen kéz megöli az embert. Időm van, kedvem van, hát miért ne?

Ez még nem is jelentett akkora problémát, egészen addig, amíg Margaret belecsöppent egy új, többmillió dollárnyi profittal kecsegtető munkahelyi projektbe. Bob, Margaret főnöke kegyesen engedélyezte a nőnek, hogy otthonról dolgozzon. Persze, ez a döntés nem holmi szívjóságon alapult.

– Más se hiányozna, mint hogy az irodai nyüzsgés elvonja a figyelmedet – mondta az utolsó személyesen megejtett meetingen. – Ráadásul az egyébként utazással töltött időt is a projektre fordíthatod.

Margaret teljes mértékben egyetértett Bobbal.

Erre, tessék!

Ez a barom Peter minden áldott nap szegelt, fúrt, füvet nyírt, csiszolt meg a jó ég tudja, mi egyebet csinált, de minden tevékenysége zajjal járt. Amikor éppen nem a ház körül verte fel a csendet, a garázsban bütykölte az ősöreg Mustangját. Persze, nyitott ajtónál, hogy minden kalapácsütés és elektromos csavarhúzózaj kihallatszon. Az asszony nem értette, hogy Eleanor miért tűri el a rozsdás tragacsot a háznál. A felújításra váró Mustang mellett Peter Mercédesze kényelmesen elfért az ikergarázsban, de Eleanor kis BMW-je kiszorult a ház előtti felhajtóra.

„Én biztos kivágnám a francba azt a roncsot! – volt Margaret első gondolata, amikor ezt megtudta. „Micsoda bugris dolog már, hogy a feleség a szabad ég alatt parkoljon, mert a pasi vacakja foglalja el a helyet!

Margaret addig rágta a férje fülét, amíg az megunta a dolgot és átment, hogy beszéljen Peterrel. Két órával később, hogy Joe belépett a szomszéd ajtaján, az asszony is utána ment. Gyanúja beigazolódott. A két férfit a garázsban lelte, kezükben sörösüveggel, éppen heves beszélgetéssel vitatták meg az 1969-ben gyártott Fordok jellemzőit. Margaret láttán Peter neki is felajánlott egy sört, ám a felesége villámló tekintetétől meghunyászkodó Joe leintette az ivócimboráját és a szó nélkül sarkon forduló asszony után kullogott.

Margaret elhatározta, hogy a saját kezébe veszi a dolgok irányítását. Beszélt Peterrel, aki megígérte, hogy majd igyekszik visszafogni magát. Azonban az ígéret csak ígéret maradt. Beszélt Eleanorral is. A nő csendes félmosollyal végighallgatta, és csupán annyit mondott, hogy szól Peternek. Eredmény: zéró. Margaret körbejárta a szomszédokat. Remélte, hogy szövetségesre talál bennük, és őket is zavarja Peter lármás hobbijai, de úgy tűnt, senki mást nem idegesít a szomszédból időnként hallatszó zaj. Az asszony számtalanszor telefonált, emaileket írt a polgármesteri hivataltól elkezdve egészen emberi jogi szervezeteknek, panaszt tett a rendőrségnek, a tűzoltóságnak, de még a katasztrófavédelemnek is. Ki is jött valaki egy kütyüvel, órákig téblábolt a ház körül, majd a fejét csóválva bepattant az autójába és elhúzott. Másnap Margaret megkapta a hivatalos jelentést, miszerint sem a zaj szintje, sem a hossza, sem pedig az időpontja nem ütközik egyetlen törvénybe sem.

Az asszony dühében legszívesebben sírva fakadt volna. Ám ehelyett ismét nekiesett Joe-nak, hogy csináljon valamit és az elmérgesedő vitáik eredményeként, a férfi egyre később járt haza a munkából és az éjszakákat a nappali kanapéján horkolta át.

Margaret úgy érezte, hogy az élete romokban hever. A férje jóformán szóba sem állt vele, a projekttel nem haladt, a panaszait már a barátnői sem vették komolyan és egyre inkább igyekeztek őt lerázni… Mindezt egy rohadék öröknyüzsgő önjelölt barkácsmester miatt!

Dühös mozdulattal becsapta az ablakot, és még a szalagfüggönyt is berántotta. Nem mintha sokat ért volna a fűnyíró motorzaja ellen.

Visszaült az asztalhoz, de csak bámulta a képernyőn sorakozó számadatokat, grafikonokat. A kintről bekúszó erősödő-gyengülő berregést az agyát érő milliónyi apró kalapácsütésként érzékelte.

„Így nem lehet dolgozni! – gondolta. „Muszáj megoldást találni erre a helyzetre! Talán keressek egy bérgyilkost?

Eljátszott a gondolattal, és mivel amúgy is képtelen volt koncentrálni, megnyitotta az internet böngészőt. Találomra járta az oldalakat, amíg a tekintete megakadt egy a szegély mentén felugró vörös-fekete apróhirdetésen.

„Végleges megoldás minden problémára! Háromezer dollár visszafizetési garancia, ha huszonnégy órán belül nem tudunk megfelelő szolgáltatást biztosítan!"

Gonoszkás mosollyal kattintott a linkre.

A megnyíló oldal szuperlatívuszokkal teli szövege szerint az ismeretlen cég valóban bármilyen problémát elvállal, és mindezt szinte ingyen. Margaret megnyitotta a jelentkezési lapot, gondosan kitöltötte, részletesen leírta a problémáját, majd, amikor a fizetési metódus részhez ért, meghökkenten pislogott párat. Már eleve a kérdés is furcsának tűnt:

„Mit hajlandó feláldozni a siker érdekében?"

Alatta négy választható opció sorakozott.

A kedvenc háziállatát.

A bankszámláin jelenleg található összegeket.

A tulajdonában levő ingatlanokat.

A lelkét.

Margaret felvihogott.

„Na, persze! Ki az a hülye, aki felajánlja az összes pénzét vagy a házát? – csóválta meg a fejét. „Ha bukik az üzlet, az övék minden és a szerencsétlen félnótás csupán háromezer dollárt kap. Ha pedig sikerült megoldaniuk a problémát, akkor még annyit sem lát belőle a hülye.

Mivel allergiás volt a kutya- és macskaszőrre, nem tartottak állatot, tehát ez a pont kilőve.

„Mekkora marhák! Még hogy a lelkem?" – jelölte be nagy lendülettel az utolsó opciót.

Átfutotta az utolsó pár sorba zsúfolt szokásos, a szerződésekre jellemző tipikus jogi szöveget, majd elégedetten rákattintott az „Elfogadom" ikonra.

Nem telt bele öt másodperc, halk csilingelés jelezte, hogy megérkezett a cég visszaigazoló emailje. Arra lett figyelmes, hogy Peter fűnyírója elhallgatott. Felkelt, kikukucskált a függöny rései között. Úgy tűnt, valami gond támadt a masinával, mert a szomszéd férfi gondterhelt ábrázattal görnyedezett a gép felett.

Figyelte, amint Peter visszatolja a bedöglött gépet a garázsba. Fél perc múlva szokatlan erővel felbőgött a fűnyíró. Mintha fájdalmas, meglepett ordítás is keveredett volna a robbanómotor fülhasogató lármájába, aztán ismét csend támadt.

„Kár volt kitölteni a nyomtatványt. Lám, a probléma megoldódott!" – örvendezett az asszony.

Visszatelepedett az íróasztalhoz. Szórakozottan elolvasta a szerződés másolatát. Az utolsó szakaszban található, harminc napos fizetési határidőre vonatkozó rész láttán legyintett, majd kitörölte az emailt.

Alig egy órával később, enyhén zúgó fejjel, a képernyő bámulásától szúró szemmel dőlt hátra a széken. Az áldott csendet csupán az utcán elhúzó egy-egy jármű zaja törte meg. A lassan beköszönő estében autólámpa fénykévéje futott át a szobán. Kocsiajtó csapódott. Margaret nyújtózott, majd elhúzta a függönyt. Látta, hogy Eleanor ért haza, és a szomszédasszony karján lógó szatyrok alapján a nő nagybevásárlást tarthatott. Nézte a táskákkal, kulcsaival küzdő szomszédasszonyt és megvetően elhúzta a száját.

„Mint valami proli! Mintha nem lenne online shopping meg házhozszállítás a világon."

Elfordult az ablaktól és elindult, hogy csináljon magának egy turmixot. Félútig sem jutott a csillogó műkővel borított konyháig, amikor a szomszédból rettenetes sikoltás ütötte meg a fülét. Először megdermedt, majd ösztönösen felkapta a mobilját és a bejárati ajtóhoz sietett. Újabb fájdalmas, kétségbeesett sikoltás hasított a levegőbe. Margaret felrántotta az ajtót és szinte futva tette meg a pár lépésnyi távolságot Peterék házáig. A jajkiáltások a garázs lecsukott ajtaja mögül áradtak. Az asszony megdöngette a széles, fautánzatú ajtót.

– Eleanor! Peter! Minden rendben? – kiáltotta.

Felzümmögött a nyitószerkezet elektromos motorja, és Margaret rémülten hőkölt hátra a látványtól.

A felemelkedő lap mögül Eleanor bukkant fel. Sápadt, vérmaszatos arcán rémület ült, szemében a sokk ijesztő lángjai lobogtak. Bizonytalan, rogyadozó léptekkel tántorgott Margaret felé. Karját tétován előrenyújtotta, ujjairól, kezéről csöpögött a vér.

– Segíts! – nyöszörögte alig hallhatóan. – Peter…

Margaretnek sikerült elszakítani a tekintetét a szomszédasszonyról. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a garázsba, máris emelte a telefonját, hogy a mentőket tárcsázza. A helyiség hátsó részében mozdulatlanul heverő alak és a betonon terjengő hatalmas vértócsa ugyan megforgatta Margaret gyomrát, de sikerült eldadognia a diszpécsernek a címet. Ezalatt Eleanor összecsuklott, mint egy rongybaba és a feljárón ülve értelmetlen szavakat motyogva bámult maga elé.

– Mi történt? – guggolt le Margaret a traumától szinte rázkódó nő mellé.

– Nem…nem tudom…Peter…a keze…nem találtam meg a kezét…a fűnyíró is véres…

Margaret vele maradt, amíg a mentők megérkeztek, aztán észrevétlenül félrehúzódott. Peterék másik szomszédja, az öreg Higgins házaspár vette át Eleanor istápolását. Az időközben megérkező rendőrök elkezdték kikérdezni a szemtanúkat, köztük Margaretet is. Az asszony elmondta, hogy Peter füvet nyírt, aztán hallotta, amint betolja a masinát a garázsba. Azt már nem árulta el, hogy fültanúja volt a férfi fájdalmas üvöltésének is. „Hogyisne! Hogy aztán engem vádolják meg hanyagsággal vagy ilyesmi!" – borzongott meg.

Higginsék magukkal vitték a roskadozó Eleanort a házukba. Margaret a házuk előtt ácsorogva figyelte, amint két szürke overallos alak beteszi a halottas nejlonzsákot a furgonjukba. A nő torka kiszáradt és ébredező bűntudattól hajtva még éppen elkapta az összepakoló mentősöket.

– Mi történt?

– Asszonyom, nem…– fogott bele a zöld egyenruhás férfi, majd meggondolhatta magát, mert hangnemet váltott. – Ne árulja el senkinek, de úgy tűnik, a szomszédja talán meg akarta javítani a fűnyírót, mert megfordította. A motor vélhetően egy rossz mozdulattól beindult és súlyosan megroncsolta az áldozat kezét. A fájdalomtól elvesztette az eszméletét és elvérzett, mire a felesége rátalált. Szerencsétlen asszony – csóválta meg a fejét a sötét bőrű mentős. – Egy ilyen szörnyűségre hazaérni…

Margaret gépiesen bólogatott, majd sarkon fordult és betámolygott a házba. Nem akarta Peter halálát. Csak azt szerette volna, hogy végre csend legyen. Úgy érezte, soha nem fog megszabadulni az agyába égett látványtól: a szétspriccelt, száradt vérnyomok a falakon, a garázsban álló kocsin, a hatalmas, barnássá alvadt tócsa és a mozdulatlan sárgásfehér lábszárak…

– Hölgyem, ébredjen! Megérkeztünk!

A sofőr hangjára riadt fel a szendergéséből. Enyhén szédült, de igyekezett a spiccességét elrejtve kimászni a kocsiból.

– Hosszú nap volt – villantott egy magabiztosnak szánt mosolyt az indiai férfira.

A fickó csupán néma biccentéssel fogadta a mentegetőzést.

A projektjavaslatot elfogadta a kliens. Bob, a főnöke olyan boldog lett a hírtől, hogy úgy döntött, csapnak egy kis rögtönzött bulit. Persze, a cég számlájára… Margaret álszemérmes módon igyekezett szemlesütve hallgatni, amikor az osztályvezető menedzser az ő egyhónapnyi feszített tempójú, előkészítő munkáját dicsérte. Igaz, ez már a negyedik tequila után hangzott el, de akkor is, egy hónapig Margaret alig aludt, alig evett, hajnaltól késő estig a számítógép előtt ült.

Az asszony meglepődve meredt a házra. Alkohol ide, viszonylag gyenge közvilágítás oda, hamar rájött, hogy rossz címen tette ki az Uber. Dühöngve megfordult, de már csak az ezüstszínű Toyota kanyarban eltűnő hátsó lámpáinak integethetett.

„Idióta sofőr!" – dühöngött, és kissé bizonytalan mozdulattal belekotort a táskájába. Ujjai kulcsok zsebkendők, tamponosdoboz, jegyzetfüzet és megannyi rég elfeledett kacat között táncoltak, de a telefon csak nem került elő. Háromszor átnézte a táska összes zsebét, de a mobiljának nyoma veszett. Homlokát ráncolva töprengett, hogy hol látta utoljára.

„A francba! A kocsiban maradt! Persze, még beszéltem Jackie-vel, aztán letettem, mert az a balfácán sofőr kérdezett valamit. A rohadt életbe!" – fogta el a pánik.

Körülnézett, de nem ismerte fel a környéket. Olcsó, apró házak, rendezetlen kertek és öreg autók lapultak a kora hajnali sötétségben. Találomra elindult a kihalt utcácskán. Talán, ha tíz percet gyalogolt, amikor elért egy szélesebb kereszteződést, de az utak neve továbbra sem tűnt ismerősnek. A túloldalon buszmegállót pillantott meg, hát arra vette az irányt. Magassarkú cipője magányosan kopogott az éjszaka csendjében. Titokban azt remélte, hogy a szerencséje útjába sodor egy kóbor taxit, de csupán egy bömbölő rap-zenét árasztó