A vakáció: Szindikátus 3.

By Zoltan Szeman

Allison és Peter különös meghívást kapnak egy régi ismerősüktől: töltsenek el vele pár hetet egy luxus nyaralóbolygón. A két űrrendőr ugyan kicsit furcsállja a dolgot, de elfogadják az invitációt. Ám alig érkeznek meg a Janinára, rájönnek, nem sok önfeledt kacagásban lesz részük a vakációjuk alatt. Már, ha egyáltalán vakációnak lehet nevezni, amikor valakik az életükre törnek, egy olyan bolygón, ahol még a helyi rendőrség vezetője is a Szindikátus bábja…

• Language: Magyar
• Publisher: Zoltan Szeman
• Release date: Nov 28, 2019

Book preview

Epilógus

Első rész

Felbámultam a piszkosszürke rongyszőnyegként gomolygó felhőtakaróra. A Darr bolygó vörös törpe napja küszködve próbálta áttörni sugaraival a vastag pamacsokat, de csupán annyit ért el, hogy kísérteties félhomályba burkolt körülöttem mindent. Meleget aligha várhattam az utolsókat rúgó csillagtól, de mintegy ellensúlyozásként, akkora adag sugárzást lökött a Darr felszínére, amiből védőruha nélkül pár óra alatt halálos dózist kapott az ember. Én pedig csak az akcióra szánt csempész álcaruhámban parádéztam. A skun-bőr dzseki és a sokzsebes vászonnadrág aligha jelentett bármiféle komoly védelmet, legfeljebb az állandóan szitáló aprószemű eső ellen volt hatásos.

„Allison, a fene megette, igyekezz már!" – türelmetlenkedtem.

A kommunikátoromat nem mertem használni, féltem, hogy a jel alapján bemérik a helyzetemet. Jobb híján csak lapultam a jókora konténer mögött, és csupán néha-néha kukucskáltam ki a leszállóhelyre. Magamban átkoztam a dokkmestert, mert az tuti, hogy még soha nem hallott logisztikáról. Ütött-kopott, öregecske teherűrhajónk körül szinte művészi káoszban dobozok, ládák, konténerek dombjai tornyosultak. Tökéletes fedezék az engem kereső pribékek számára. Mert arra akár mérget is vehettem volna, hogy jönnek.

Vetettem egy pillantást a hátam mögé, de az alig pár méterre véget érő platform peremén túl csak hatvan méteres mélység és a hullámzó szürkéskék óceán látványa próbált felvidítani Már amennyire az embernek viháncolhatnékja támadhat, amikor sarokba szorítva, lövésre kész fegyverrel a kézben kuporog.

A bányaváros tucatnyi, irdatlan oszlopokon álló platóra épült, még a legalacsonyabb is legalább harminc méterrel emelkedett a tenger szintje fölé. Egy kicsit a földi olaj- és földgázfúró tornyok gigantikus, modernebb változataira emlékeztetett az egész kolónia. A gömbölyded épületeket, lekerekített tornyokat úgy tervezték, hogy a Darr hírhedten erős viharainak is ellenálljanak. Magamban hálát adtam a sorsnak a viszonylagos szélcsendért.

Ismét kikukucskáltam a konténer mögül, de a leszállóhelyen csupán pár rosszul rögzített ponyva libbent a szellőben. Övemből előkotortam az utolsó kémdrónt, majd a levegőbe löktem az apró gömböcöt. Szemem elé húztam a fejpánt apró képernyőjét, és egy másodperc múlva már a magasból szemléltem magamat. Utasítottam a drónt, induljon az épületek felé és keressen életjeleket. Korántsem voltam biztos benne, hogy a robot szenzorai képesek lesznek érzékelni a Szindikátus helyi fogdmegjeit. No, nem a darralit, a bolygó őshonos faját, mert azzal nem lett volna gond, hanem a luma bérenceiket. A luma egyike volt a galaxis legveszélyesebb teremtményeinek. Nem csupán hatlábú, kissé gyíkra emlékeztető hajlékony testük, hanem a hihetetlen álcázó- és alkalmazkodó képességük miatt is. Úgy játszottak a testhőmérsékletükkel, mint hamiskártyás Jimmy a desspini kaszinó gépein Abban bíztam, hogy a drón legalább a mozgást érzékeli majd.

Talán fél perc szemmeregetés után megpillantottam az első lumát. Hat lábon, fürgén kígyózó mozgással futott fel az egyik konténer oldalán. Bár intelligencia szempontjából a faj alig állt magasabb szinten, mint egy földi kutya, az otthoni vérebek legalább nem hordtak hátukra szíjazott energiafegyvereket. A luma felért a konténer tetejére, lapos, tüskés fejét felszegve a levegőbe szimatolt. Halk csirregő hangot adott ki, mire hamarosan két másik társa bukkant fel a közeli ládahalom tövében. Majd még kettő…

„Ez parádés! Öt? Még eggyel sem könnyű elbánni! Allison, hol vagy már?" – Éreztem, amint a pánik lassan, de biztosan mellém szegődik.

A lények szétoszlottak, és módszeresen elkezdték átkutatni a leszállóplatformot. Ijesztő ügyességgel másztak fel a felhalmozott ládákra, majd le a túloldalon…

Hirtelen kurta, ugatásszerű hang ütötte meg a fülemet: felfedezték a drónomat. Lilás fény villant, majd a szemem előtt lebegő kép eltűnt.

„Hurrá! Mostantól még sejtelmem sem lesz, merre járnak. Peter, gondolkodj! Mi a fenéhez kezdesz?"

Ha a teljes gyalogsági felszerelésemben lettem volna, valószínűleg megkockáztatok egy rohamot. De egy szál plazmapisztollyal felfegyverkezve, a személyi pajzsom nélkül, tökéletes öngyilkosságnak tűnt a gondolat.

Óvatosan kidugtam a fejem a böhöm hord-konténer mögül. Az egyik luma egyenesen felém tartott. Ösztönből kaptam célzásra a pisztolyomat, három gyors lövést küldtem a tekeregve közeledő teremtmény irányába. Éles visítás jelezte, hogy legalább az egyik plazmalövedék talált.

Megtorlásul két lila fénycsóva válaszolt a fájdalmas kiáltásra, és csak az utolsó pillanatban sikerült lebuknom a halálos sugarak elől. Rozsdaszemcsék, málló festékdarabok potyogtak a vállamra, és rossz érzés kerített hatalmába.

Gondolkodás nélkül hanyatt dobtam magam a fedezékemben. A konténer lapos tetejéről rám bámuló zöldes szempár láttán ijedtemben elordítottam magam. Amíg az egyik luma nyíltan közeledett, és elterelte a figyelmem, a társa a magasból cserkészett be. Ujjam ráfeszült a tűzgombra és reméltem, hogy ellenfelem legalább annyira meglepődött, mint én. A lény rettenetesen gyors volt. Az első lövés csak a fémlemezekbe mart, a második pedig sisteregve elzúgott a szürke égbolt felé. A harmadikra nem volt időm, mert a luma levetette magát a magasból, egyenesen rám. Valahol örülnöm kellett volna, hogy a teremtmény inkább a fogaival igyekezett bennem kárt tenni, semmint a fényvetőjével, de az orrom előtt fél arasznyira összecsattanó állkapcsok láttán inkább nem bontottam pezsgőt. Szabad karommal igyekeztem távol tartani magamtól a vergődő, torkom felé kapkodó fenevadat. Még soha nem kellett ezzel a fajjal birkóznom, de úgy tűnt, hogy amilyen gyorsak, olyan gyengék és könnyűek. Nem volt nehéz dolgom elmarkolni a luma nyakát és így szerencsémre maradt annyi hely köztünk, hogy az álla alá lökjem a pisztolyom csövét. A plazma szétrobbantatta a luma fejét, zöldes vérrel, agyvelővel terítve be a képemet. Undorral küszködve, köpködve löktem le magamról a fej nélkül maradt testet. Szememből törölgetve a trutymót térdre küzdöttem magam és kétségbeesetten gondoltam, hogy a három másikat még itt eszi valahol a fene. Hátrálni nem tudok, hacsak nem vetem magam a tengerbe, a fedezékem csapdává vált, mert sejtelmem sem volt, mi történik a konténer túloldalán. Meg sem próbáltam eljutni az űrhajóhoz, mert nem értem volna el odáig anélkül, hogy legalább egy ilyen túlméretes gyíkot ne kapjak a nyakamba. Ráadásul a zsilipnyitó kódom sem működött, valaki megváltoztatta, amíg mi a bányatelepen lődörögtünk.

Arra kaptam fel a fejem, hogy a plató túlsó végébe épített teherlift motorjai felzúgnak. Valaki jön… Lesz, ami lesz alapon kipislogtam a rejtekhelyemről. Kissé megkönnyebbülve láttam, hogy két luma figyelme elterelődött rólam, inkább a felvonó felé lopakodtak.

A kisebbfajta teremnek beillő lift hangos csattanással megállt, majd a hidraulikus ajtók zümmögve, csikorogva kinyíltak. Hatalmas, három ember magas kétlábú rakodógép lépett ki a leszállóhelyre.

Meghökkenve bámultam a jajsárgára mázolt gépet, hogy ugyan melyik szerencsétlen dokkmunkásnak jutott eszébe pont most idejönni, ám a következő pillanatban fülig érő vigyorra szaladt a szám. A karjait lóbáló rakodógép vezetőülésében Allisont pillantottam meg. A lány bátorítóan rám mosolygott, ám a következő pillanatban ijedt arckifejezéssel megrándult. Az egyik lumának eszébe jutott a fegyverét használni. Fénysugarak csapódtak be a gép fémtestébe, és bár a vastag lemezek csattanva, szikrákat szórva penderítették le magukról az energianyalábokat, a behemót masina az ütések erejétől megtántorodott.

– Allison, vigyázz! – ordítottam el magam, teljesen feleslegesen. A lány is látta a támadóját. A rakodógép felmarkolt egy méretes ládát és a fedezékből lövöldöző luma felé hajította. A lény ügyesen félreugrott: egyenesen a pisztolycsövem elé.

– Dögölj meg, te nyomorult! – sziszegtem, miközben megnyomtam a tűzgombot. A teremtmény testéből kétökölnyi darabot tépett ki az izzó plazmalövedék. Már halott volt, mire a fém járólapra puffant. – Még van kettő!

– Peter, indulj el az űrhajó felé! – csendült fel barátnőm hangja a masina külső hangszóróiból. – Majd én figyelek…

A magasból ugyan tényleg jobban átlátta a terepet, ám a gép lábain, hátpáncélján felkúszó lény ellen tehetetlennek bizonyult. Én is csak az utolsó pillanatban vettem észre, amikor már Allisonnal egy magasságba ért. A lány ijedten felsikkantott a pyro-plexi falú kabin mellett felbukkanó luma láttán. A gép karjait nem arra tervezték, hogy saját testéhez hozzáférjen, hát Allison rémült vitustáncba kezdett, így próbálva lerázni az acsargó teremtményt a burkolatról. A soktonnás masina dülöngélt, támolygott, rengett a talpam alatt a leszállóplató.

– Maradj nyugton, leszedem! – kiáltottam oda, miközben igyekeztem célba venni a lényt.

A lány vagy nem hallotta, vagy csak figyelmen kívül hagyta az ordításomat. Magamban káromkodva lódultam meg az ide-oda tántorgó rakodógép felé és néma fohászt küldtem mindenféle nem evilági hatalmakhoz, hogy ne akadjon az utamba az utolsó luma.

Alig tettem pár lépést, a gép veszélyesen megbillent, majd az oldalára borult. A lény az ütődés erejétől a padlóra zuhant, gurult egy kicsit, majd vicsorogva felpattant és a fegyvere után kapott. Gondolkodás nélkül tüzeltem.

Lihegve, idegesen néztem körül, ám sehol nem láttam az utolsó gyíkfélét. A rakodógép fülkeajtaja szisszenve felnyílt, Allison sápadtan, de fürgén kimászott a harcképtelenné vált robotból.

– Hiányoztam? – kérdezte pimasz mosollyal.

Egyem a zúzáját! Úgy tűnt, nem vette észre, hogy még vadásznak ránk. Vagy csak megint szórakozott velem.

– Még mindig van valahol egy! – mordultam fel. – Futás a hajóhoz!

Csupán ötven lépésnyi távolságra voltunk az űrhajótól, de úgy tűnt, mintha mérföldeket kellett volna megtennünk. Irtó hosszú távolság, ha az ember úgy loholja végig, hogy közben akármikor lepuffanthatják, vagy leharaphatják a fejét.

Zihálva torpantunk meg a zsilipajtó előtt.

– Az én kódom nem működik…

Allison fürge ujjakkal ütögette be a számsort, közben idegesen pillantott körbe. Fekete, lófarokba kötött haja csak úgy repült, miközben jobbra-balra kapkodta a fejét. A teherzsilip kontrollfénye zöldre váltott, majd felzúgott az ajtó mechanikája. Meg sem vártuk, hogy a szárnyak teljesen kinyíljanak, már préseltük is át magunkat. A mögöttünk lassan záródó ajtót azonban megakasztotta valami. Tűhegyes fogakkal teli pofa, majd egy fényvető csöve bukkant fel a csukódó lemezek között. Félrelöktem a lányt és dühösen ordítva lőni kezdtem. A lény találatot kapott, a zsilipbe furakodó feje darabokra robbant.

– Menj, indítsd be a hajtóművet! Tűnjünk el innen! – szóltam rá Allisonra.

– Te nem jössz?

– Mindjárt, de előbb be kell zárnom a zsilipet – mutattam az ajtószárnyak közé szorult fegyverre és a luma maradványaira –, különben az automatika nem engedélyezi majd a felszállást.

Barátnőm gyorsan rábólintott a szavaimra és elsietett.

Megérintettem a nyitó ikont, majd undorodva löktem ki a félig széttrancsírozott testet a platóra. Már majdnem a luma fegyverét is utána rúgtam, de meggondoltam magam. Ki tudja, mikor jön majd jól egy plusz fényvető, hát lehajoltam érte.

Ez volt a szerencsém.

Lila sugár zúgott el felettem, és becsapódott a tartalék oxigénregulátor kontrollpaneljébe. Az áramkör füstöt okádva, darabokban hullott ki a falból. Döbbenten néztem fel, és megállt bennem az ütő. Legalább tíz gyíklény rohant az űrhajó felé a platón. Majd’ ugyanennyi nem bajlódott a rakományok kerülgetésével, egyik ládakupacról a másikra ugorva igyekeztek elérni a nyitott ajtót. Ijedt nyikkanással perdültem a sarokba. Féltucat energianyaláb suhant el mellettem, csattanások és torkot maró füst töltötték meg a zsilipet. Rácsaptam a vészzáró gombra. Ha tehettem volna, még kézzel is segítek az ajtónak a gyorsabb mozgásban. Lerogytam, amikor meghallottam az ismerős kattanást: az ajtó zárva. Odakintről tompa puffanások jelezték, a lumák nem adták még fel.

„Ide ugyan nem juttok be, arany pofikáim!" – vigyorogtam, de aztán eszembe jutott, hogy akármilyen primitív faj, a robbanószereket biztosan ismerik. A fények vibrálása és az enyhe remegés jelezte, Allison beindította a hajtóműveket. Kiugrottam a zsilipből, és már a folyosó interkomját használva szóltam a lánynak.

– Hívatlan vendégeink ácsorognak az ajtó előtt, szóval, ha lehet, hagyjuk ki a szokásos bájcsevejt a toronnyal!

– Hidd el, nem áll szándékomban most udvaroltatni magamnak – jött a válasz. – Kapaszkodj!

– Hé, várj! Az antig… – Nem tudtam befejezni, mert a nekirugaszkodó űrhajó gyorsulása a falhoz vágott. Egészen a Darrig én vezettem, így az idefelé úton észrevettem, hogy a belső gravitációs kompenzátorok a végüket járják. Kisebb kilengésekkel még megbirkóztak, de egy ugróstarttal már nem. És persze ennek én ittam meg a levét. Nagyot nyögve elterültem, percekbe került, mire levegő után kapkodva talpra tudtam kecmeregni.

– Mondtál valamit? – csendül fel a lány hangja az interkomból.

– Semmi, nem érdekes – motyogtam köhécselve, a mellkasomat tapogatva.

– Oké, hamarosan elérjük az orbitális pályát. Ha eleget pihentél, gyere a pilótafülkébe! A számítógép mindjárt végez a hipertérugrás-kalkulációkkal, szeretném, ha te is vetnél rájuk egy pillantást.

– Neked is megvan a kettes jogsid, nem? – fortyantam fel a parancsoló hangnemre.

– És? Több szem többet lát – zárta le Allison a vitát és a kommunikációs csatornát.

Néha legszívesebben megfojtottam volna ezt a lányt, ha nem szeretem annyira…

Levetettem magam a pilótaülésbe, gyorsan lefuttattam egy ellenőrzést az ugrás előtt, majd gyanakodva felkaptam a fejem. Az arcom nyitott könyv lehetett, mert Allison szemöldöke felszaladt a homlokán.

– Mi a baj?

– Hallod?

– Nem, nem hallok semmit.

– Hát ez az! Megléptünk, és még csak nem is üldöznek? Hol vannak a Szindikátus járőrhajói? Hogyhogy egyetlen lövést sem küldtek utánunk?

– Talán mert ennyire jók vagyunk? – próbálkozott a lány óvatosan.

– Aligha! – csóváltam meg a fejem. – Inkább rájöttek, hogy elszúrtuk az akciót, és nem sikerült megszerezni az infót. Minek üldözzenek, ha üres kézzel, betört fejjel menekülünk? Kár az üzemanyagért…

Allison sötét szeme hamiskásan megcsillant. Mire megszólalt, hajónk körül elnyúlt fénykukacokká váltak a pislákoló csillagok: elindultunk vissza a Földre.

– Erre gondolsz?

Álmélkodva pillantottam a lány tenyerén heverő rózsaszínes adatkristályra.

– Hogyan? Mikor? – bámultam.

– Amíg téged kergettek, én kihasználtam a felfordulást, és sikerült elcsennem.

Elképedés és düh felváltva uralta el érzékeny kis lelkemet, amit heves tátogással igyekeztem kimutatni. Legalábbis egy darabig.

– Szóval neked köszönhetem, hogy az összes biztonsági a nyakamba szakadt?

– Igen.

Az egyszerű felelethez párosuló ártatlan tekintet gyorsabban zúzta szét ébredő dühömet, mint plazmaágyú a kóbor meteoritot.

– Legközelebb szólj, ha engem akarsz csalinak odadobni! Nem vagyok az a kifejezett zsákmányállatka típus.

– Ha tudsz róla, úgy nem hiteles a dolog. Nem vagy jó színész, ha elkapnak, túljátszottad volna a szereped. Meg, amúgy is csak az utolsó pillanatban találtam ki, amikor az a hülye tiszt kérdezősködni kezdett.

– Ha elkapnak? – esett le nekem a tantusz. – Ha elkapnak, kinyírnak! Erre nem gondoltál?

Allison legyintett.

– Nem hiszem. Keményebb fából faragtak téged, semmint, hogy hagynád magad elfogni. Te amúgy sokkal jobb vagy a fegyveres harcban, mint én, hát gondoltam, megosztjuk a feladatot. Mindenki azt csinálja, amihez jobban ért.

Jólesett a futó hízelgés, de azért tovább dohogtam.

– Nem aggódtál értem?

– Dehogynem! Azért is jelentem meg a rakodógéppel, mert sejtettem, hogy jól jön majd az erősítés.

Ezen eltűnődtem egy cseppet. Tipikus Allison. Az egyik szavával megdicsér, a másikkal meg már vissza is vonja a bizalmat. Igaz, akár az aggodalma jeleként is értékelhettem, hogy nem csupán besasszézott a harctérre a két lábacskáján… Eh, a fene se tudja! Négy éve éltünk együtt, de még mindig voltak olyan húzásai, amik még számomra is újak. Nagyot fújtam, még egyszer végigpillantottam a kijelzőkön.

– Ez akkor sem magyarázza meg az üldözők hiányát.

– De az igen, hogy a Szindikátus emberei azt hiszik, nem sikerült megszereznünk az adatokat. Ez itt – mutatta fel a kristályt – csak a másolat. Nem sok értelme lett volna ellopni az infót, mert arra azonnal rájönnek. Akkor pedig minden szállítmányt lefújnak, a hivatali kapcsolattartóikat jegelik vagy eltüntetik. Tehát az egész akció értelmetlenné vált volna…

Hallgattam Allison magyarázatát és hirtelen fáradtság fogott