A torony

By Robert J. Szmidt

Robert J. Szmidt társadalomkritikával fűszerezett, nagyszabású regénytrilógiájának második kötete, a Mélység egyenes folytatása, újabb elképesztő és borzongató kalandok sorozatát kínálja a lengyel város, Wrocław föld alatti útvesztőjében, ahol az emberfaló szörnyetegek nem csak a vadállatok soraiból kerülnek ki.
A Torony Szmidt Metró-trilógiájának második kötete.

2033 - húsz évvel az atomháború után Wrocław csatornajáratokba kényszerült túlélőit nemcsak a sugárbetegségek, a mutáns állatok és növények, valamint a járványok tizedelik, de az enklávékba tömörült közösségek egymás ellen is könyörtelen csatákat vívnak az erőforrásokért. Ahol már végképp kifogytak az élelemből, az emberek kannibalizmusra vetemednek. A legendás Fekete Skorpiók nevű katonai alakulat egykori főhadnagya, Szellem, bár az utóbbi tizenöt évét Tanítóként, nyugalomban és békességben töltötte, fiát nevelgetve, kénytelen újra csatasorba állni és megküzdeni nemcsak a saját, de az egész föld alá szorított emberiségmaradék sorsáért, mivel a második világháborúban a város alá alagutakat építő nácik felsőbbrendűséget hirdető eszméi tovább élnek a korábbi kiváltságaikat mindenáron érvényesíteni kívánó elit által. Manipuláció, árulás, biológiai fegyverek bevetése - semmi sem állhat az útjukba… Egyedül a múltjának démonaitól zaklatott és jelenének kihívásaitól szinte őrületbe kergetett, bosszúszomjas Szellem. Ám az még az ő képzeletét is messze felülmúlja, miféle borzalmak várnak rá menet közben a Toronyhoz…

Robert J. Szmidt társadalomkritikával fűszerezett, nagyszabású regénytrilógiájának második kötete, a Mélység egyenes folytatása, újabb elképesztő és borzongató kalandok sorozatát kínálja a lengyel város, Wrocław föld alatti útvesztőjében, ahol az emberfaló szörnyetegek nem csak a vadállatok soraiból kerülnek ki.

A Torony Szmidt Metró-trilógiájának második kötete.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Apr 26, 2022
• ISBN: 9789635046447

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

Fordította

Mihályi Zsuzsa

A világ a siralom völgye.

Arthur Schopenhauer (1788–1860)

Prológus

A Kozanówi utcából indultak, két tizenegy emeletes, kiégett panelház között rohantak át. Öten voltak, mint mindig. Rögtön az élre tört egy magas, fekete hajú lány, az arca hosszúkás volt, kiálló járomcsonttal, a szeme résnyi, szinte ferde. Dragon nem tudta a nevét, közvetlenül a felszínre vezető kijáratnál csatlakozott hozzájuk, és azóta nem szólt egy szót sem. Szorosan a nyomában futott Ragya. Kigyúrt volt, mint minden bikanyakú, a feje kopaszra borotválva, a képe lapos, himlőhelyes buldogpofa. Fél fejjel volt alacsonyabb, mint az élen haladó kiskorú lány. Volt még két versenyző a mezőny közepén, sokkal kisebb termetűek, mint az előttük haladó Türhő, de elég izmosak voltak ők is. Sokat edzettek, ez már a tökéletes mozgáskoordinációjukból is kiderült. Dragon futott leghátul – ő volt a legmagasabb mind közül, csaknem kétméteres, szakállas, atlétatermetű szőke óriás. Majdnem tíz évvel volt idősebb a többieknél, és jó húsz kilóval nehezebb a masszív ragyás képűnél. Furcsán szürkés volt a bőre a nyakán és az arca egyik felén, mintha kiszikkadt volna, hámlott is. A más városrészekből való emberek sokszor menekültek e látvány elől, főleg azok, akik emlékeztek a szürkekórra, de itt, Kozanówban mindenki tudta, mi okozta ezt az elváltozást.

Ilyen nagy és nehéz alaknak nem volt esélye a fiatal futókkal szemben, Dragon viszont nem sokat törődött azzal, hogy hamar maguk mögött hagyták. Az ötfős csapatból ugyanis egyedül ő ismerte az útvonalat, és nem csak azért, mert már számtalanszor megtette, amit a többiek biztosan nem mondhattak el magukról. Ha biztonságos távolságból, előre megszemlélték, az nem ért annyit, mintha valaki saját maga, ráadásul többször is leküzdötte az akadályokat. Nem, nem. Ez az ő terepe volt. Az ő kerülete. Itt született, és itt halt meg először, a régi világgal együtt. Alig volt hatéves, amikor felüvöltöttek a szirénák. De még mindig emlékezett az irtózatos zűrzavarra, a sötétre, a bűzre és az anyjára, aki szorította magához teljes erejéből. A fekáliától bűzlő csatornákban vele együtt reszketve hallotta az erősödő, tompa morajt, aztán… Aztán kimozdult a föld a sarkaiból. Olyan erősen rengett, mintha rángógörcsben haldokolna. Vagy mintha a bőre alatt megbúvó embereket akarta volna kiköpni.

Kozanów majdnem öt kilométerre volt a zéró ponttól, ezért itt nem voltak olyan erősen érezhetőek a Támadás következményei, mint a városközpontban, de a szocialista korszakban épített, öreg panelházak nem bizonyultak olyan masszívnak, mint a csaknem százéves, német építésű téglaházak. Amit nem tudott elpusztítani a gyengülő lökéshullám, a nyomában pedig a hősugárzás, azt az atombomba becsapódása okozta földrengés döntötte romba. Sok helyen kártyavárként omlottak össze a vasbeton monstrumok, aztán az összetört vezetékekből kisüvítő gáz tette teljessé a rombolást. Romokban állt a fél lakótelep, de a panelházak tűzfalainak kanyarulata mögött egy ötemeletes épület – ugyanaz, amelyet most fognak megkerülni – szinte sértetlen állapotban élte túl a száz kilotonnás töltet robbanását.

Kétszázötven méter. Tényleg nem sok, csakhogy ezen a negyed kilométernyi szakaszon többen haltak meg, mint a Csíkosok és a Türhők némelyik háborújában.

Vézna – gondolatban így nevezte el Dragon a pár lépéssel előtte futó lányt – mindjárt megpillantja azoknak a fehérlő csontjait, amelyek azok után maradtak, akik nem értek be a menedékhelyre.

Kis fordulat balra, ahol egy tizenegy emeletes panel két lépcsőháza állt csonkán. A negyvenes és a negyvenkettes, vagy talán a harmincnyolcas szám? Húsz év elteltével már kihullottak az emlékezetből az ilyen részletek.

Porladoztak a nagy betonelemek, több méter magas szemétdombbá álltak össze. Ez volt az első akadály. Hirtelen lelassult a futás. A lány elbizonytalanodott, csak egy pillanatra torpant meg, de ez elég volt ahhoz, hogy Ragya hátulról felöklelje és a szeméthalomra lökje. Dragon fütyült a lány visítására és a férfi öblös röhögésére. Kis kitérőt tett jobbra, ahol meredekebb, de stabilabb volt a törmelékhalom. Nem inogtak meg a talpa alatt a nagy betonlapok maradványai, nem porladtak szét apró darabokra, ezért gyorsabban mászhatott fölfelé, olyan gyorsan, ahogy csak a keze-lába bírta. Az egyik sovány fiatalember, akinek nagy orra és torzonborz fekete haja volt, egyáltalán nem volt olyan ostoba, mint amilyennek látszott. Lehagyta a még mindig egymással ordítozó párt, az őket üldöző vörös hajú férfit, aztán gondolkodás nélkül Dragon nyomába eredt. Jól kitalálta. Mivel kisebb, könnyebb és hajlékonyabb volt, gond nélkül megelőzte a drabális alakot, aki ráadásul pont a halom teteje előtt lassított le.

A barom. Ahelyett, hogy megnézte volna, mi bújik meg a betonperem mögött, gúnyos pillantást küldött levegőért kapkodó riválisának. Még azt sem vette észre, mikor nyársalták föl a jágor félméteres, fűrészes karmai. A girhes, inkább növény, mint állat ragadozó gyöktörzse a majdnem függőlegesen álló betonlapok közötti sötét résből nyúlt elő. Dragon döbbenten kerülte ki a rémülten ordító fiút, mielőtt miszlikbe aprította a jágor. A haldokló jajgatása ugyanolyan hirtelen némult el, mint ahogy felhangzott.

Nem volt idő elmélkedésre. Dragon fölemelt egy betonrögöt, és ledobta a szemétdomb aljára, mielőtt a többi három fölért volna a torlasz tetejére. Elindult a lavina nyomában, az ismert úton futott, hogy a lehető leghamarabb messzire kerüljön az áldozatát zabáló bestia elől. Jobb, ha nincs az ember háta mögött ez a lény, még ha éppen egy ilyen ínyencfalatot vadászott is le.

Megint megpattant a betonrög a törmeléktorlaszon, de mielőtt újra lehullhatott volna, bekapták a sarlakk hálószerű csápjai. A gigantikus növény megremegett, ahogy fentről nem látható pofája felé vitte a zsákmányt. De a menekülők az ellenkező irányba néztek. Két helyen megmozdultak az apró kövek, a romhalmaz fölött kis porfelhők kavarogtak. A vadász szertelen mozgása elárulta, hol van a kelepce többi része.

Miközben átszökdécselt a csapda fölött, Dragon arra gondolt, hogy hajszál híján maga is beleesett. Nincs kizárva, hogy a nagyorrú fiatalember, akinek a nevét egy negyedórája hallotta először, és rögtön el is felejtette, most mentette meg az életét, csakhogy… Halkan káromkodott, ahogy a jágorra gondolt, amely ma ilyen szokatlan helyen bukkant föl. Még soha egyetlen ragadozó sem támadott ilyen korán. Ráadásul közvetlenül a sarlakk előtt volt. Elterelhette a futók figyelmét, megzavarhatta őket egy pillanatra…

Figyelj, ember, emlékeztette magát gondolatban. Koncentrálj! Most másképp lesz!

Elég volt egyetlen pillanatnyi lazítás, hogy utolérje a másik három. A hosszú, egyenes szakaszon – a következő nagy torlaszig jó ötven méter volt hátra – nyilván gyorsabbak nála, hiszen könnyebbek és fiatalabbak, de az ő lába a leghosszabb az egész társaságban. Ezzel számolt is, nem volt csalódott, amikor a táv felénél megelőzte a ziháló bikanyakú. Most, kivörösödött képpel, csorgó nyállal még inkább buldogra hasonlított. Apró szeme gonoszul csillogott a vastag szemöldök alatt, amikor hátranézett, figyelmes tekintettel méregetve Dragont. Pontosan tudta, kivel van dolga, a lány elleni akcióból pedig kiderült, hogy többet enged meg magának másoknál.

A második torlasz meredekebb volt, és sokkal veszélyesebb. Ezen a helyen átjáró volt a panelházak között a Támadás előtt, olyan kis köz, mint amelyiknél elindultak. Teljesen betemette a gázrobbanás, amely a toronyház utolsó lépcsőházát is lerombolta, megsérült a szomszédos panelház fala is. A rengeteg vasbeton súlya alatt szintén roskadozó alacsonyabb épület harmadik emeletéig értek a törmelékdombok.

A futók lassítottak, választaniuk kellett a két lehetséges útvonal közül. Az egyik fölfelé vezetett, a másik – a két hatalmas, alig omladozó betontömb közötti résben – a törmelékkel borított, egykori földszintes kereskedelmi pavilon belsejébe, amely csodával határos módon állt ellen a sittlavinának. Még Dragon is megingott. Ha belépnek a sötétbe, megvan a veszélye annak, hogy árnyéklénnyel találkoznak. Az első torlasznál történtek után majdhogynem biztos volt abban, hogy a látszatra könnyebb útvonal ma valamelyikük sírja lesz. Ezért inkább megkockáztatta az időrabló mászást, bár azok nyilván ösztönösen nekiindulnak, és mindhárman megpróbálnak átjutni a sötét szakaszon, arra számítva, hogy csak egyiküket kapja el a fenevad – egyébként, ha kiderült volna, hogy ott van egy másik árnyéklény is, a vakmerők közül az utolsó hatalmas fölénnyel keveredett volna ki a kelepcéből.

Dragon nem várta meg, hogy döntésre jussanak a többiek. Ráugrott az ingatag betonlapra, és elfutott rajta addig a helyig, ahol betonvasak álltak ki a romhalmazból. Többször megtette már ezt az utat, mindig kerülve a mélyedéseket, réseket, ahonnan más bestiák leshettek rájuk.

A bikanyakú vakkantott valamit, előrántotta a késeit az övéből, és szurkálni kezdett a betontömbök közé. A lány káromkodva utánacsinálta. Rozsdás megállt. A felfelé kapaszkodó férfira pillantott, onnan a pavilon bejáratára, aztán vissza. Csak akkor mozdult meg, amikor sikoltást hallott a törmelék alól. Magas, éles női sikolyt. Dragon a törmelék következő tömbjére ugorva elmosolyodott. Több út volt a sötétben: a jelek szerint a Türhő nagyobb szerencsével választott. Lepillantott. Rozsdás most tűnt el a betonlemezek között. A halogatással paradox módon javultak a túlélési esélyei.

Amikor lentről felhangzott a következő üvöltés, még három, legfeljebb négy méter volt hátra a mászónak a sitthalom tetejéig. Nem tudta megállapítani, ezúttal ki akadt össze a láthatatlan gyilkossal. De mindegy is. Nagyon régóta most először kezdett félni. Három fenevad biztosan nem volt a törmelék alatt, vagyis bármelyik pillanatban felbukkanhat az egyik vetélytársa hátulról. Méghozzá még az utolsó kanyar előtt, azután pedig még több mint hetven métert kell megtennie nyílt terepen. Egyenes úton bármelyik dedós gyorsabbnak bizonyul nála.

A legrövidebb úton mászott fel a törmelékdomb tetejére, nem törődve az esetleges csapdákkal. Most már nem számított semmi. Lefelé is a legkönnyebb útvonalon akart menni. A romokat kettészelő hernyaháló ebből a távolságból szövetsűrűségűnek látszott, de Dragon arra számított, hogy olyan lendülettel ugrik majd rá, hogy átszakítja. Lendületet vett, és a legvilágosabb helyre lépett. Éppen akkor araszolt elő a bábjából a hatalmas hernya. Megérezte a rohadék a legenyhébb rezgést is, a nagydarab férfi pedig egész lavinát indított el a porladó betonon.

Dragon a kedvenc fegyveréhez kapott. A kettévágott körfűrésztárcsa a hozzáerősített expanderfogantyúval tökéletesen simult a tenyerébe. De át tudja-e vágni az acélpenge ezt a ragadós szövetmasszát, ha nem elég a puszta lendület, hogy átszakítsa a hálót?

Elrugaszkodott, felhúzta a lábát, ugyanakkor széles evező mozdulatot tett a karjával. Becsapódott a ragacsos szálakkal borított szövevénybe, közben két gyors vágást ejtett. Az első penge a mozdulat közepén eltűnt a kezéből, mintha valami hatalmas erő tépte volna ki belőle, a másikat meglepő módon sikerült megtartania. Érezte viszont, hogy valami lefékezi a lendületét. Fájdalmasan vágódtak a lábszárába, arcába és vállába a megfeszülő, rugalmas szálak. Tett még egy karmozdulatot, lentről fölfelé, ezzel elveszítette az utolsó pengét is. De mielőtt még eszébe juthatott volna, hogy most ez a legkisebb baj, valami megrázta. Felüvöltött, amikor megérezte a maró fájdalmat és forróságot az arcán és az állán. Szédülten beverte a térdét valami kemény tárgyba, és gurulni kezdett.

Megcsináltam, örvendezett, megfeledkezve a fájdalomról. Mihelyt leért a halom aljára, talpra ugrott. A hernya felegyenesedve, kinyitott csuklyával imbolygott. A szájüregét körülvevő emésztőcsápok hevesen kaszálva keresték a szétszakított hálót. Nyilván legalább annyira meg volt döbbenve, mint a férfi, aki épphogy elkerülte a csapdát.

Dragon elfordította a fejét – jobbra tőle, pár méterre egy rés sötét mélyén hangosan zörgött valami. Ha épségben átjutott valaki a pavilonon, akkor éppen most ért a kijárathoz.

Öt méterre volt a sarok, azon túl kezdődött az utolsó egyenes szakasz, Dragon annak a végén vett észre öt nyílást a falban és a fölöttük lévő rácsot. Ez a cél, ide tartott. Elsőként kellett odaérnie. Tisztában volt azzal, hogy nem lesz könnyű. És nem is az volt a baj, hogy fájt a lába, amely csúnyán megsérült estében. Egyelőre komoly előnye volt – a lánnyal szemben? A vasbeton tömbök között hátrapillantva észrevett egy porlepte, hosszú, éjfekete hajú gubancot. Szóval a bikanyakú sivalkodott az utolsó perceiben úgy, mint egy kislány, mosolyodott el magában, és gyorsított.

Előtte mindössze – vagy nem kevesebb mint – hatvanméternyi udvar volt, és… Gondosan körülnézett minden irányban, az utolsó csapdákat keresve.

Ott. Jobbra, messze, a megolvadt csúszda mögötti szemétdombon látott valami mozgást. Három kerekded, csillogó pikkelyekkel borított alakzat gördült lefelé a panelház romjain, amely a Pałuki utca és Dragon között állt. Úgy csúsztak le a romhalmazon, mint ő az előbb. Valahogy úgy, de nyilván sokkal gyorsabban. Hátranézett. Mögötte futott Vézna, rogyadozó lábakkal, a pavilonhoz vezető hasadékból pedig előbukkant Ragya, vérben úszva, mint egy kibelezett csivasz.

Dragon nem ért rá eltöprengeni azon, miféle csoda folytán élte túl a bikanyakú az árnyéklénnyel való találkozást. Most ez a három ördögfarkas a legnagyobb probléma, amivel meg kell küzdenie neki és a többieknek. Megérezték a vérszagot a dögök, vagyis biztosan nem engedik el őket, amíg bele nem vájják a zsákmányba vérengző pofájukat és agyaraikat.

Ötven méter a célig, és a tüdejéből kezd kifogyni a levegő.

A szakállas óriás lassított, tudta, hogy most, hogy fegyvere már nincs, jobban támaszkodhat az eszére, mint a gyorsaságára. Először kitért balra, hogy az utána loholó lány, aki ugyanúgy észrevette az új veszélyt, meg a sarkára taposó Türhő kerüljön a ragadozók elé. Miközben végrehajtotta ezt a manővert, a kis tér túlfelén, az egyik lépcsőházból mozgást vett észre a szeme sarkából. Megdermedt, eltévesztette a lépést, amikor két csivaszkölyök toppant az udvarra.

Két tűz közé került, és az egyetlen rendelkezésére álló fegyver a hernya csapdájában maradt. Számtalanszor bejárta ezt a helyet, vagyis tudta, hogy nincs mire spekulálni. Ha túl akarja élni, el kell felejtenie a trükköket, menekülnie kell, ahogy a lába bírja. Negyven méter. Öt, talán hat másodperc, ennyire lesz szüksége ahhoz, hogy elérje a legközelebbi rácsot. A riválisai, akiknek felelőtlenül hagyta, hogy a nyomába érjenek, már felgyorsultak. A csivaszok egyenesen őt vették üldözőbe, szerencsére még túl ostobák voltak ahhoz, hogy felfogják, jobb elvágni az áldozat útját. Az ördögfarkasokkal még nem foglalkozott. Ott volt nekik a két közelebbi célpont, kis szerencsével összemarják egymást, miközben Véznáért vagy Ragyáért küzdenek.

Dolgozott az adrenalin. Dragon nekilendült, olyan sebesen szedte a lábát, hogy nem tudta követni az agya. Ennek nem lehet jó vége, de nem volt más választása. Vagy ez, vagy az, ez volt a lényeg az egészben.

Nem fordult hátra, amikor az egyik ördögfarkas rávetette magát a lányra. Olyan éles volt a sikítása, hogy Dragon nyaka libabőrös lett. Húsz méter. A csivaszok végre felfogták, hogy érdemesebb egyenes vonalban futni, mint kanyarodva. Tizenöt. Ragya felnyüszített. Röviden, nyilván méreggel intézték el. Tíz. Egyre közelebb volt a rács mögötti sötétség. Négy lépéssel a megváltás előtt Dragon lába felmondta a szolgálatot.

A repedezett aszfaltra rogyott, estében ösztönösen behúzta a vállát. Mielőtt földet ért volna a háta, villámgyorsan közeledő árnyékot látott. Az első csivasz a levegőbe mart az agyaraival, oda, ahol a férfi fejének kellett volna lennie ebben a pillanatban. Az esés után Dragon nem próbált meg felállni, csak továbbgurult. A másik vadállat felugrott, és felüvöltött fájdalmában, amikor a lezuhanó, nehéz rács a betonhoz szögezte.

Dragon egy méterre hevert a csivasztól, erősen zihált, képtelen volt a legkisebb mozdulatra is. A rácson túl kóválygott a másik mutáns kutya, nem sokkal arrébb két ördögfarkas küzdött Ragya hullája fölött, amelyet akkorra már cafatokra téptek. A harmadik élve zabálta a haldokló lányt. Nem is bénította meg a mérgével, Vézna véres kézzel próbálta letaszítani magától.

Valahonnan fentről nevetést, káromkodást és éljenzést lehetett hallani. Vége volt a versenynek, egyvalaki győzött, másvalaki vesztett, de mindenki jól szórakozott.

– Odatetted magad, ember – hallotta a háta mögül az ismerős hangot. – Nem emlékszem ilyen izgalmas üldözésre, pedig már öt éve űzöm az ipart. Valahogy érzem, hogy mi ketten ma nagyot kaszáltunk.

***

– A részed. – Négy láda gugyival töltött palack landolt a Dragon priccse melletti asztalon, némi csivaszsonka, patkányhús, megsárgult újságok és kis zacskónyi fűféle, amit dohány helyett használtak. Volt ott sok más kacat is, amit most nem volt kedve átbogarászni.

– Mi a büdös franc ez? – mordult fel a szakállas, végigpillantva a jussán.

Háromszor annyi volt, mint rendesen.

– Mire gondolsz? – kérdezte a harminc körüli, elhízott férfi, és lustán a fotelba rogyott.

Az arca Ragyáéra hasonlított, ugyanolyan lapított képe és krumpliorra, Neander-völgyi homloka és disznószeme volt. Ha Dragon nem ismerte volna olyan jól Mezítlábast, azt hihette volna, hogy az imént elpusztított bikanyakú apja áll előtte.

– Volt egy jágor az első akadálynál – harákolta erősen eltorzult arccal, amikor egy hámló fekélyekkel borított arcú lány nekilátott összevarrni a leghosszabb sebet a bal lábán.

A dagadt, a hazárdjáték elismert királya és a telep ura, hozzá hajolt.

– Minden szórakozást megelégelhet végül az ember – felelte, nem veszítve el a humorérzékét. – Mennyit söpörtél be az utolsó versenyért? A szokásos negyedét?

– Nagyjából – bökte ki Dragon, és kényelmesebb pózba helyezkedett.

– És lebasztál, mint egy repedtsarkú, fogatlan ribancot, hogy ez neked kevés, emlékszel? – idézte fel Mezítlábas.

Azért adták neki ezt a nevet, mert a helyi nyomortelepről származott. Az öregeinek még arra sem futotta, hogy szerezzenek egy rendes pár cipőt a fiuknak. De kivakarózott a szarházi, ez tagadhatatlan, öt év alatt igazi birodalmat hozott létre. Most eredeti veszkó van a lábán. Nem valami hamisított szirszar, hanem időtálló westerncsizma a legvastagabb bőrből.

– Emlékszem.

A dagadt hátradőlt a fotelban.

– Én is észrevettem, hogy unták a nézők a produkciónkat, ezért gondoltam, hogy ezentúl nagyobb lesz a tét. És hát összegyűlt nálunk pár dolog.

– Nálunk? – lepődött meg Dragon.

– Nálunk. Nálunk meg az embereimnél – felelte Mezítlábas. – Nem nálad, tesó. Te vagy a legjobb futó, akit életemben láttam, de… – elhallgatott.

– De mi?

– Régóta ismerjük egymást, nem fogok kamuzni előtted. Ez üzlet. Te viszont nagyon kiszámítható lettél – fejezte be a dagadt. – Megnyersz minden versenyt, ahol elindulsz, ezért az állandó klienseim biztosra mennek veled, új arcokat meg egyre nehezebb találni ebben az iparágban, főleg most, hogy a Türhők összekoccantak a Csíkosokkal.

– És miért döntötted el, hogy megszabadulsz tőlem?

Dragon nem mozdult a helyéről, Mezítlábas már a hangszíne miatt is beszédes mozdulattal emelte maga elé a kezét.

– Mit nem mondasz, haver! – méltatlankodott. – Csak emeltem a tétet. Úgy intéztem, hogy megint kiszámíthatatlan legyen a verseny.

– A végeredmény ugyanaz. – Dragon a legközelebbi ládáért nyúlt, ahol a zavaros folyadékkal teli palack állt.

– Hagyd azt a szart! – kérte a dagadt, és intett a pincében lévő másik nőnek. – Ma igazi, háború előtti löttyöt iszunk.

A lány olyan nesztelenül tűnt el az ajtó mögött, mint egy árnyék.

– Te fizeted? – csodálkozott az egyetlen túlélő versenyző.

– Nem akarom, hogy sértve érezd magad – magyarázta Mezítlábas. – Ha elárulnám neked az újításokat, a klienseim észrevennék, hogy megváltozott valami a viselkedésedben, még azt hinnék, hogy leállítjuk a versenyfutást. Csaló lennék a szemükben. Miket beszélek, mindkettőnket svindlernek tartanának, azt meg biztos nem akarod…

Dragon nem reagált a szavaira. Lehet, hogy Mezítlábas igazat mondott, másrészt viszont egy olyan alak, mint ő, magasról tesz arra, mit mondanak róla a közönséges emberek. Ebben a városban, vagy legalábbis a Tiltott Zónától nyugatra senki sem rendezett hasonló versenyeket. Neki dolgoztak a legsúlyosabb nehézfiúk, a legrafkósabb arcok. Különben hogyan tudta volna leküzdeni a legveszélyesebb mutánsokat? Hogyan hozta volna létre ezt a látványosságot, amely idevonzotta az embereket az egész kerületből, néha még a Városból is?

Kozanówot, mint a legtöbb wrocławi peremkerületet, nem érték akkora károk, mint a belvárost. Itt már a háború utáni első években is enyhébb volt valamivel a sugárártalom, ezért a Támadás után rendesebben nézett ki a környék, mint a határvidék vagy a Város enklávéi fölötti területek. Csakhogy ennek az idillnek egyszer s mindenkorra vége szakadt, amikor először az Odera felől, aztán a Tiltott Zónából egyre több ocsmányság kezdett beszivárogni. Alig néhány év alatt pokollá változott ez a viszonylag biztonságos környék, a lakói pedig kénytelenek voltak lemondani arról az ábrándjukról, hogy újra birtokba veszik a felszínt.

Csikordultak a zsanérok. Az alkoholért küldött nő helyett egy férfi bukkant elő a félhomályból, ahol csak néhány gyertya és két faggyúlámpa világított, Mezítlábas pedig felállt a fotelból, amikor meglátta. Dragon is durván félrelökte a nőt, aki már egy másik sebét mosta.

– Húzz innen! – A dagadt egyetlen intéssel zavarta ki a pincéből.

– Te is! – mondta a jövevény anélkül, hogy egyáltalán a helyi főnök felé nézett volna.

– Mi a…? – kezdte a kérdést Mezítlábas.

– Kifelé! – förmedt rá az idegen, aki olyan volt a hely birtokosa mellett, mint egy szalmaszál.

Megremegett a gyertyák lángja, amikor döngve becsapódott a pinceajtó. Magukra maradtak. Dragon még mindig a priccsen feküdt. A dagadttal ellentétben ő nem félt ettől az embertől. Neki dolgozott, az igaz, de nem volt szokása haptákba vágni magát egy ócska gengszter előtt. Ez a csávó pedig, hiába sugárzott körülötte a fantasztikum aurája, csak a csicskája volt valakinek.

– Gratulálok – mondta a jövevény, és leült Mezítlábas karosszékébe.

Élre vasalt nadrág volt rajta, szinte újnak látszott, majdnem fehér ing, és csak alig kopott bőrkabát. A háború előtt a turkálók kliense lehetett volna, most ő diktálta a divatot a kerületben. Nem tudta senki, ki ő, és azt sem, hogy honnan a rákból van még mindig tölténye a feltűnően viselt Glockjához. Az első vagány, aki megpróbálta csekkolni, kamu-e a fegyver, halálos adagot kapott az ólomból. Több jelentkező nem volt.

A jövevény az utóbbi két évben meg-megjelent Kozanówban, elintézte, amit kellett, aztán úgy eltűnt a csatornákban, mint egy kísértet, egészen a következő, általában váratlan látogatásáig. Ha megkérdezte valaki, minek szólítsa, csak ennyit mondott: „lényegtelen". Ezért döntötte el Dragon, hogy így fogja nevezni: Lényegtelen.

– Kösz – mordult vissza. – Csak azért jöttél ide, hogy gratulálj a győzelemhez?

– Dehogy – felelte a jövevény, ugyanolyan félmosollyal, mint Dragon. – Volna egy meló, de… – hallgatott el egy pillanatra, egyfolytában a vérző sebeket nézve – …először hadd kérdezzek valamit.

– Nincs kedvem akármilyen szarságról böfögni.

Most távolról mosolyra emlékeztető grimasz ült ki Lényegtelen kerek, alig borostás képére.

– Ha ez neked szarság, barátom… – kezdte, de nem tudta befejezni.

– Itt még Mezítlábas legolcsóbb kurvája se nevezne téged soha a barátjának, szóval kímélj meg az ilyen dumától.

– Ahogy akarod. Úgyis jobban szeretem, ha félnek tőlem, mintha kedvelnek.

– Ezek mindentől félnek.

– Nem róluk akartam beszélni. Nem értem, miért dagonyázol ezen a szarkupacon. Abból, amit tőlünk kapsz, évekig tudnál élni, nem is akármilyen színvonalon. Versenyekre fogadhatnál ahelyett, hogy részt veszel bennük. Ma kockára tette az életedet az a zsírdisznó, tudod jól. Ha nem áll melléd a szerencse, megzabáltak volna a mutánsai.

– Ahhoz meg mi közöd van?

– Alapvetően köpök rá, hogy a versenypályán múlsz ki, vagy az anyag marja szét a beledet – ismerte el Lényegtelen, és elővett a zsebéből egy nejlondarabot, amely valamikor piros lehetett, és alig kivehetően látszott rajta a Media Markt logója. A zsinórral átkötött, kristályszemcsékkel teli csomag Dragon lábai közt, a priccsen kötött ki. – Előleg. Még egyszer ennyit kapsz, ha megcsinálod a melót.

A szakállas a csomagocskáért nyúlt, méregette a tenyerén a súlyát, aztán bedobta a legközelebbi ládába.

– Most ki lesz az?

Lényegtelen benyúlt a kabátja másik zsebébe, és előhúzott egy borítékot. Sárga volt, gyűrött és koszos. Nyilván fel akartak vágni a főnökei, akárcsak ő maga. Olyasvalaki pózát vették fel, akik biztosan nem voltak. A boríték ugyanoda került, ahová az előbb a csomag.

Dragon odanyúlt, és kinyitotta. Talált benne egy fotót. Nem valami kifakult vagy megsárgult, háború előtti ócskaságot, hanem rendes fényképet, amely egy idősebb férfi arcát ábrázolta, aki egyedi tetoválást viselt a szeme körül. Dragon lassan a vele szemben ülő küldöttre emelte a pillantását.

– Ez valami vicc? – kérdezte.

– Nem. Ajándék. A barátoktól. Úgy tudom, itt az alkalom, hogy levadászd az utolsó Fekete Skorpiót. – Odavolt a gyönyörtől, hogy tanácstalanságot láthatott a legnagyobb nehézfiú arcán, akivel csak összeakadt a felszínen. A többi kliense a szakállas sarkáig sem ért. Ezért választották a nagyfőnökök éppen őt a feladatra. Ezt a melót nem szabad elbaltázni, márpedig Dragon még sosem okozott csalódást.

– Ha ez igaz, ingyen is leszedem – jelentette ki Dragon. – Elrakhatod ezt a port – tette hozzá a nejlonfóliáért nyúlva, amelyben annyi drog volt, hogy még Mezítlábasnak is gondot okozott volna megvenni az egészet. A mozdulattal a padlóra söpörte a borítékot.

– Két legyet ütsz egy csapásra – nevette el magát Lényegtelen, figyelmen kívül hagyva a nagylelkű javaslatot, mintha a felettesei nem törődnének az anyagi javakkal. – Itt megtalálod az összes szükséges információt. – Felállt a fotelból, odalépett a priccshez, és fölvette a földről a borítékot.

A fekvő szakállas felé nyújtotta a kezét. Az pillantásra sem méltatta.

– Jegyezd meg, és nyírd ki! – mondta végül Lényegtelen.

– Hagyj békén, és takarodj! – förmedt rá Dragon, figyelmesen szemlélve a fotót.

1. fejezet

A MÉLYSÉG

Egy hónappal korábban

Remer még egyszer belepillantott a tükörbe. Tükör! Nem valami nagyobb tábla miniatűr szilánkja, nem egy csillogóra csiszolt fémdarab, hanem igazi üveglap, alumíniumborítással a hátsó oldalán. Mozdulatlanul állt a tükör előtt, nem tudta levenni róla a szemét. Évek óta nem látta jól a saját arcát, és mióta ő lett a Tanító, nem voltak rajta ilyen rendes, tiszta ruhadarabok. És ha ez nem lett volna elég, megengedték neki, hogy lezuhanyozzon – jó sokáig, rendes, forró vízzel. Nem csoda, hogy most úgy érezte magát, mint egy fiatal isten.

– Sokáig tart még, főhadnagy? – hallotta a mosdó ajtaján túlról Bondarczuk türelmetlen hangját.

– Pillanat. Megyek már – felelte nem túl összeszedetten, miután hirtelen visszatért a földre.

Kritikus szemmel nézett végig magán, még utoljára. Kigombolt egy gombot, aztán megigazította a flaneling gallérját. A csatornákban élve nem gondolkodott azon, milyennek látják az emberek – akár Másik enklávéjából valók, akár az idegenek. Ugyanígy nem törődött azzal sem, hogy a többiek mocskosan és toprongyosan járnak. Idővel hidegen hagyta, mint egyébként az összes túlélőt is. Másik enklávéja… Számára ez volt a neve, és ez is marad. Az ajtóhoz lépve eszébe jutottak a Vakvágányban történtek. Kíváncsi vagyok, ki vette át az örökséget, miután kinyiffant az albínó, tűnődött. Nyilván a bíró, végül is ő volt az evidens jelölt.

Bondarczuk is kritikus szemmel nézte, mintha Remer most lépett volna ki egy exkluzív butik próbafülkéjéből. A nő összeráncolt szemöldökéből Remer arra következtetett, hogy nem néz ki valami jót. Az itteni sztenderdhez képest, nyilván. De nem zavarta. A végeláthatatlan raktárban bóklászva olyan holmikat válogatott, amelyekben olyan kényelmesen érezte magát, mint eddig talán soha. A többinek tehát nem volt semmi jelentősége – legalábbis az ő szemében.

Katarzyna szó nélkül hagyta el a férfi szállását, amiért Remer hálás volt.

– Mielőtt bemegyünk a vezérkari központba, megmutatom, miért nevezték el ezt a helyet Mélységnek – mondta a nő, amikor elindultak egy keskeny folyosón a válaszfal felé, amely az alagút főágát határolta el a szerény, egyforma hálófülkéknek helyet adó bunkertől.

Ez lehetett a komplexum legöregebb, még német építésű része. A zsaluzat nyomait őrző betonon még mindig olvashatók voltak a gót betűkkel írt mondatok.

– Azt hittem, nyilvánvaló – felelte Remer, csodálkozva a váratlan ajánlaton.

– Meg fog lepődni.

A nő elnevette magát. Vihorászott, mint egy kislány.

Lenyűgöző méretei voltak a föld alatti város főútjának. Még a legtágasabb esővíz-elvezetők sem voltak hozzá mérhetők. Itt is, éppúgy, mint az oldalágakban, függőlegesek voltak a betonfalak, a zsaluzat látható nyomaival. A végtelenségig gyakorlatias németek nem akarták azzal növelni a költségeket, hogy lemeszelnek több ezer négyzetméternyi falfelszínt. A Mélység új urai sem látták értelmét erre költeni. Döntésüknek, vagy inkább a döntés hiányának köszönhetően a nácik által épített komplexum megőrizte a történelmi levegőjét… Úgy is lehet mondani, hogy lelke lett.

A nyolc méter széles alagút közepén két tölgyfa talpfákra épített vágány futott, amelyek jóval keskenyebbek voltak, mint a felszínről ismert villamos- és vasúti vágányok. A rajtuk elhelyezett harmadik sín azt sugallta érzékletesen, milyen sebességgel haladnak a rakományok ezen az útvonalon. Fent, a félhomályba vesző, sík felszínű mennyezetről nagy, hengeres alumíniumöntvény lámpatestek lógtak szabályos távolságban. Kilencven évvel azelőtt erős nátriumlámpákat rejtettek. Ez a világítástípus viszont nagyon energiaigényes volt, ezért nem csoda, hogy Bondarczuk emberei lemondtak róluk egy modernebb megoldás kedvéért. A LED-lámpák kevésbé természetes, fehér fénnyel világítottak, vitathatatlanul gyengébbek voltak, de rengeteg áramot megspóroltak, ami főleg az utóbbi időben komoly érv volt. Természetesen nem szabad megfeledkezni legendás tartósságukról sem.

Paweł a terjengős magyarázatot hallgatva ment egészen addig, míg Katarzyna meg nem állt egy oldalfolyosó torkolatánál, amelynek csupasz falai úgy néztek ki, mintha öntött betonból faragták volna. Belül sokkal sötétebb és szűkebb volt. Pawełnek le kellett hajtania a fejét, hogy be ne verje minden lépésnél a boltozatos mennyezetet tartó acélgerendákba. Ez az összekötő folyosó szerencsére egész rövid volt. Legalábbis így gondolta, látva, hogy alig húsz lépésre modern külsejű, páncélozott ajtó zárja le. Bondarczuk behelyezte a chipkártyáját a falra erősített leolvasóba, aztán beütött egy hatjegyű kódot az alatta lévő billentyűzetbe.

Újabb húsz méter után, amelyet egy még fojtogatóbb folyosón tettek meg, egy másik ugyanolyan ajtóhoz értek. Mögötte volt az útjuk célja: egy hatalmas, kupolás mennyezetű üreg, vagy inkább kamra, amely szintén a náci kezek munkája lehetett. Erre utaltak a homorú falak alsó részét borító feliratok. Itt sokkal olvashatóbbak voltak, mint az alagutakban, mintha nem fogott volna rajtuk az idő. Paweł régebben tudott németül, lehet, hogy nem valami jól, de annyira igen, hogy abban a néhány esetben, amikor átment a nyugati határon, megértesse magát az üzletekben, az éttermekben, az utcán. Most viszont, húsz évvel később, alig tudta megfejteni a gót betűkkel írt szavak jelentését. Csak annyit értett, hogy ezek figyelmeztetések. Hogy mire figyelmeztetnek, azt már sajnos nem tudta.

Nem titkolt kíváncsisággal alaposan körülnézett. A boltíves födém felső része sötétbe veszett. Az egyenlő távolságokban elhelyezett lámpák fénye nem jutott el abba a magasságba. Az aljzat viszont tökéletesen látható volt. Az üres csarnok kellős közepén egy erősen berozsdásodott szerkezet állt – közönséges háromlábú acélállvány egy felfüggesztett elemmel, azon vezettek keresztül egy zsinórt, amelynek egyik vége a talaj egy részét fedő vaslemezhez csatlakozott, a másik pedig a mellette álló elektromos csörlőhöz. Remer észrevette, hogy a bejárattal szemközti falon kicsit nagyobb a távolság két lámpa között, és van benne egy alagúttorkolatnak látszó, sötét, kerek nyílás.

– Mi ez a hely? – kérdezte Katarzynához fordulva.

– Nem tudjuk – felelte a nő a majdnem tíz méter átmérőjű, kerek vaslap felé indulva, amelyen a szerkezet állt.

Remert meglepte ez az őszinte, ugyanakkor váratlan válasz.

– Hogyhogy nem tudják?

– Egész egyszerűen, főhadnagy. – Bondarczuk odalépett a szerkezet egyik lábához, kinyitotta a rajta elhelyezett kapcsolószekrényt, és megnyomta a legnagyobb gombot. A távolban felzúgott a beindított generátor. Még egy kézmozdulat, és Paweł talpa alatt megremegett a vaslemez. – Nyugalom, főhadnagy, ez csak a Mélység – tette hozzá Bondarczuk derűs hangon, a férfi ideges reakcióját látva.

Remer nem hallgatott rá. Hátrált néhány lépést, míg kiért a kőpadlóra, közben le sem vette a szemét a nyílás lassan felemelkedő fedeléről. Megvárta, míg elhallgat a csörlő motorja, visszament a helyiség belsejébe, és óvatosan belenézett a nyitott mélységbe. Először nemigen látott semmit, csak sötétséget, ezért Bondarczuk bekapcsolta a reflektorokat, amik valahol a vaslemez pereme alatt helyezkedtek el, ahol Remer állt. Az erős fénycsóvákban három méter átmérőjű, simára faragott, szinte csillogó falú, kőbe vájt kürtőt látott, amely függőlegesen haladt lefelé egy olyan pontig, amelyet még az erős fényforrások sem tudtak megvilágítani.

– Fantasztikus – morogta Remer, amikor végül felegyenesedett. – Ember alkotta vagy a természet?

– Amikor először jöttünk le a Mélységbe – kezdett beszélni Katarzyna egy múzeumi tárlatvezető szenvtelen hangján –, fogalmunk sem volt ennek a kamrának a létezéséről. Mielőtt a németek elhagyták a föld alatti búvóhelyet, betonnal töltötték föl a hozzá vezető folyosót, méghozzá teljes hosszában. Szerencsére… a mi szerencsénkre természetesen… egy apró részletre nem gondoltak a fritzek. Amikor befejezték a munkát a központi alagút felőli végén, lerakták a zsaluzatot, de azzal nem törődtek, hogy pontosan illeszkedjen a kijelölt pontokhoz. Nevetségesen hangzik,