A fény felé

By Andrej Gyjakov

Dmitry Glukhovsky a Metró 2033 világsikere után nagy vállalkozásba fogott: „METRÓ UNIVERZUM 2033” címmel jelentet meg sorozatot, amelyben orosz és külföldi szerzők írják tovább s népesítik be mind újabb hősökkel az általa megfestett posztapokaliptikus világot.
Egy hatalmas szárnyas hüllő repül Pétervár felett - keresi a kétlábúakat, akik időnként kibújnak valami lyukból a felszínre, és nagyon szereti a húsukat. Meglátja őket, s már készül lecsapni, amikor egy golyó szétloccsantja a koponyáját.
A rettenthetetlen sztalker, Dárda, aki ezúttal is hiba nélkül végezte el a munkát, már tovább is állna, de egyszer csak minden eddiginél veszélyesebb feladattal akarják megbízni.
A metró lakói valahonnan Kronstadt felől értelmes fényjeleket láttak: talán emberek vannak ott, akik szintén életben maradtak. Expedíciót kell vezetni oda, s kideríteni, hogy vannak-e túlélők a metrón kívül is.
Dárda kelletlenül ugyan, de vállalja az expedíció vezetését – csak azt kéri, hogy magával vihesse a tizenkét éves Glebet, akit először ezen az állomáson látott...
A szörnyűséges kalandokkal teli expedíció során Gleb felnőtté válik, s nemcsak a felszín romba dőlt világát ismeri meg, hanem az emberek lelkében lakozó szörnyetegeket is.
A METRÓ UNIVERZUM 2033 eddigi legnagyobb felfedezése Andrej Gyjakov: az olvasók az ő első könyvét szavazták meg a sorozat legjobb regényének.

• Language: Magyar
• Publisher: Európa Könyvkiadó
• Release date: Dec 18, 2014
• ISBN: 9789630797764

Book preview

I. RÉSZ

AZ ELVESZETT GYEREKKOR

1. FEJEZET

AZ ALKU

A komor, felhős égen fekete árny húzott keresztül. Egy pterodon repült sebesen a körgyűrű romjai felett, háromméteres hártyás szárnyával fenségesen szelve a levegőt. A madár inas testén minduntalan végigfutott a remegés a reggeli lakoma előérzetétől, ocsmány fejét izgatottan forgatva kutatott az élet jelei után a felszínen. A csípős őszi szél egyik lökését kihasználva, zuhanórepülésben szállt le a Néva kiszáradt medrébe. Autóroncsok, szeméthegyek, meredező vasvázak, régen összedőlt hidak csorba pilléreinek látványa tárult fel óriási sebességgel a hüllő ragadozó tekintete előtt – ember alkotta vasbeton dzsungel, amit az élet elpusztult „urai" hagytak örökül...

Még néhány szárnycsapás, és meglátta lent a barna moha alól itt-ott kivillanó vasúti sínek erezetét. A rendező pályaudvar fölött a ragadozó leírt néhány szokásos kört abban a reményben, hogy megpillant egy kétlábú zsákmányt. Régebben ezek a furcsa teremtmények gyakran megjelentek a vasútállomásokon, túrták a fagyos földet. Most már csak a feltépett sínek emlékeztettek a látogatásaikra, meg a rájuk merőleges gödrök egyenletes sora: minden talpfát régen elhordtak tűzrakáshoz.

A pterodon még egy utolsó pillantást vetett az elrozsdásodott vagonokra, és továbbrepült a Dicsőség sugárút fölött. A félig összedőlt házak kitört ablakaik szemüregéből némán nézték a ragadozó repülését. A vad széllökések hasztalanul igyekeztek letéríteni útjáról a madárgyíkot. A pterodon magabiztosan, egyre gyorsabban suhant a régóta kitapasztalt útvonalon, a repedezett aszfalt felett. Az út a Novo-Volkovszkij híd alá szaladt. A híd szögletes pilonját sűrűn behálózták egy ismeretlen ragadozó által szőtt, óriási, ragacsos pókháló fonalai. A pterodon, mintha csak gúnyolódna, gyorsított, összecsukta a szárnyát, élesen rikoltott… és óriási sebességgel átrepült az akadályon. A pókháló foszlányai lobogni kezdtek mögötte az erős szélben, és a pórul járt vadász tizenegy dühös szemmel meredt a távolodó madárgyíkra. Az őrült új világ hajnali szürkületében folytatódott az őrült új élet…

A madárgyík elérte a Moszkva teret, az ott álló masszív szoborhoz vitorlázott, és könnyedén leszállt „a világ proletárjai vezérének" kinyújtott kezére. Kicsit topogott, majd kényelmesen elhelyezkedve várakozni kezdett. Feszülten figyelte az üreg kijáratát – a Moszkovszkaja metróállomáshoz vezető romba dőlt aluljárót. A madárgyík nemegyszer látott már itt a föld alól előbukkanó kétlábúakat. Nemrég sikerült is befalnia egyet… Most újból szerencsét akart próbálni. Az édes, meleg hús szagának emlékébe a hüllő megint beleremegett…

A következő pillanatban fülsiketítő dörej hallatszott. A szokatlan zaj végigdübörgött a téren, többszörösen visszhangozva az ütött-kopott házfalakon. De a pterodon ezt már nem hallotta: feje szétloccsant, haláltusában kinyújtott nyakából széles sugárban spriccelt a vér, bőségesen megöntözve a talapzat deres kőlapjait.

A térrel szemben egy sztálini ház hatodik emeletének ablakában felbukkant egy gázálarcos, vegyvédelmi ruhás ember esetlen sziluettje – nagy hozzáértéssel szerelt szét egy óriási torkolatú, optikai irányzékú puskát. Néhány perccel később ez az ember kilépett a főbejáraton, körülnézett, megkerülte a szemétkupacot, és kimért léptekkel elindult a térre. A pterodon teteme már nem rángatózott, ormótlan kupacként hevert a szobor lábánál. A vadász jókora fejszét húzott elő az övén lógó tokból, és egyetlen erőteljes, pontos ütéssel levágta a mutáns szárnyáról a csontos tüskét. Aztán a trófeát katonai mellénye zsebébe rejtette, levette válláról a Kalasnyikovot, és várakozó pózt vett fel. Az aluljáróból már felbukkant a szürke rongyokba bugyolált emberek csapata, csáklyákkal és szánokkal. A sztalker végignézte, ahogy törzsének tagjai fürgén beviszik a szörny tetemét az állomás előterébe, tekintetével még egyszer végigpásztázta a környéket, és leereszkedett a föld alá. A nap ritka sugarai a komor felhőtakaró hasadékain át bágyadtan világították meg a Moszkva sugárút maradványait. Pétervár fölött virradt...

– Hé, Árvacsalán, nem jössz a sztalkerek elé?

A tizenkét év körüli, vézna kissrác, akinek egyenetlenül nyírt, tüskés haja volt, az elszaladó kölykök után nézett, aztán, mint aki csak most tért magához, utánuk rohant. Nem, nem bántódott meg ezen a megszólításon. Árva az, akinek nincsenek szülei. Neki pedig vannak. De még milyenek! Csak ők most a paradicsomban vannak. Azelőtt apa elalvás előtt sokat mesélt a paradicsomról. Ott friss a levegő, mindenféle növények élnek, tiszta a víz, kék az ég... Gleb gyakran elképzelte magának az otthonos Moszkovszkaját zöldellő krumplibokrokkal, vizesdézsákkal, a mennyezeten pedig a szénfekete korom helyett sok-sok kék festékkel...

Gleb a gyerekcsapat után szaladt, előrefurakodott, és megállt a bicegő Nata, a tőlük harmadik sátorban lakó kislány mellett.

– Nézd, Gleb, jönnek! – A kislány megszokottan támaszkodott játszótársa gondoskodón odatartott vállára, így pihentette satnya lábát.

Elöl valami szörnyen érdekes, ugyanakkor félelmetes dolog zajlott. Egy durván összetákolt bádogszekrényből, ami a zsilipkamrát helyettesítette, páracsíkok szabadultak ki. Ezt szép, titokzatos szóval „dezinfekciónak" nevezték. Végre az ajtó kellemetlen csikorgással kinyílt. Szavelij bácsi lépett ki elsőként a bádogszekrényből, ellökte az útból a fertőtlenítőszert bejuttató gumicsövet, és félreállt... Majd egy sztalker termetes alakja jelent meg az ajtónyílásban. Hatalmas bakancs, az egész törzsét befedő, lenyűgöző méretű tölténytáska, nem kevésbé hatalmas kéz és kapucni, melynek árnyékában gyakorlatilag kivehetetlen az arc...

Gleb mohón végigmérte az idegent tetőtől talpig. Amikor az ledobta a kapucniját, a gyereksereg felmorajlott. A vendég cseppet sem volt visszataszító, borostás arcát nem csúfították sebhelyek, de volt a tekintetében valami megfoghatatlan, amitől összeszorult az ember szíve. Olyasféle érzés volt ez, mint amikor egy kikapcsolt zseblámpát igyekszik az ember találomra kitapogatni, és valami síkos, mozgó dologba ütközik, ami a kinyújtott kezére akar akaszkodni. Tántoríthatatlan erő áradt a sztalkerból... De nehéz járásában volt valami végzetszerűség. Mint az élettől megfáradt öregember lépteiben.

A tömeg kétfelé vált, hogy beengedje a látogatókat. Gleben végigfutott a remegés, mikor a sztalker elment mellette. Szörnyű volt... ugyanakkor szörnyen érdekes is. Gleb oldalazva keresztülfurakodott a peronon nyüzsgő bámészkodók között, és a központi tűz közelében helyezkedett el, hogy hallja a beszélgetést.

– Szervusz, Dárda. Gyere, foglalj helyet a tűz mellett! – Ősz hajú, energikus öregember sürgölődött az üst körül, és valami léből jókora adagot mert egy tálba. – Kitűnő ma a leves! Kóstold csak meg, drága barátom. Amink van, az a tiéd is...

A komor férfi maga mellé tette a puskáját, elhelyezkedett egy bádogládán, és átvette az öreg kezéből a gőzölgő levessel teli tálat. Majd benyúlt sok zsebe egyikébe, sugárzásmérőt vett elő, és a leves fölé tartotta.

Mintha borotvával suhintottak volna az öreg arcába… De nem szólt semmit, és gyorsan újból magára erőltette a szívélyes mosolyt.

– Egyél, Dárda, ne félj! Minden saját termés... A gomba, a krumpli – frissen szedtük a kertben!

Az állomás félhomályából előtűnt még egy lakó – kitaposott halinacsizmában és kopott, viharvert pufajkában.

– Csodás! Zahar a csapatával már boncolja a madárkát – fogott bele élénken, és beült a körbe. – Te aztán mesterlövész vagy, testvér! Egyetlen lövéssel leterítetted azt a korcsot!

A sztalker súlyos tekintetétől az emberke elnémult, majd gyorsan témát váltott.

– Az epét a csutkáknak adjuk el – folytatta Karpat. – A bőréből cipő lesz. A húsa meg lesz jó mázsányi. Hé, öreg, nem fog többet röpdösni a messzerünk.

– Köszönd meg Dárdának... És ne jártasd annyit a szád fölöslegesen! – Az öreg még egy hasábot dobott a tűzre, és a sztalkerhoz fordult: – Köszönjük a segítséget, drága barátom! Mert, tudod, anélkül hogy fölmennénk néha, sehogy sem tudunk elboldogulni. Fát sem lehet mostanság vásárolni, muszáj kidugni az orrunkat a felszínre hébe-hóba...

A sztalker lassan rágott, közben a tüzet nézte.

– Venya Jefimcsukot is e miatt az undok dög miatt vesztettük el... Pedig micsoda ember volt! – Az öreg Palics szívesen átadta volna magát az emlékeinek, de a meghitt hangulat gyorsan szertefoszlott, amint megérkezett a tűzhöz az állomás vezetője, az ösztövér Nyikanor.

– Ahogy megbeszéltük – szólalt meg szárazon, és a sztalker lába elé tett egy hatalmas zsákot.

Dárda komótosan kibogozta a szoros csomót, és hanyag mozdulattal kiborította a zsák tartalmát a betonpadlóra. Tabletták, üvegcsék, kötszerek szóródtak ki, a sztalker pedig válogatni kezdett a formátlan kupacból, ezt-azt fitymálón félrehajított. Végül még egyszer beletúrt a halomba, majd a nagy részét visszakotorta a zsákba. A hátára kanyarította, és közben már állt is fel.

– Figyelj, Dárda... – Az öreg a sztalker tekintetét kerülve hebegett és sóhajtozott. – Szinte ez minden orvosságunk, ami maradt. Nem vinnél inkább... ennivalót... vagy valami mást?

Nyikanor mozdulatlanul állt. Csak erősebben kidudorodott a pofacsontja.

– Majd szereztek a csutkáktól – szakította félbe durván Dárda.

Néhány töltényt dobott a kiürült tányérba – fizetség a szállásért meg a vacsoráért –, felkapta a gépkarabélyát, és elindult az állomásról.

Palics zavartan integetett, Nyikanor pedig mérgében a lába elé köpött. Dühös tekintete megakadt Gleben.

– Te meg mit lábatlankodsz itt, semmirekellő?! Végeztél a mai munkáddal? Adhatok még.

Gleb az egyik mellékhelyiség bejáratához rohant, szeretett volna minél hamarabb eltűnni a dühöngő főnök szeme elől. Végigszaladt a folyosón, felkapott a fal mellől egy lapátot, beleugrott egy hatalmas csizmába, amit kérgesre száradt sár borított, és gyakorlottan lemászott a mocsokkal teli gödörbe. Felzaklatta a rettenetes sztalkerral való találkozás.

Mennyivel egyszerűbb és nyugodtabb másnak a szarát lapátolni…

– Halló, halló! – Nyikanor úgy ordított a telefonba, hogy kidagadtak az erek a nyakán. Szokás szerint most is szörnyű volt az összeköttetés a Tyehnolozskával. A légköri zavarok hörgésén-prüszkölésén keresztül néha áttört egy távoli, kivehetetlen hang, de az állomás vezetője a szavak felét sem értette.

– Ismétlem! Itt kell majd beszélnie vele, a Moszkovszkaján! Csökönyös, mint az öszvér. – Nyikanor feszülten figyelt, majd energikusan bólintott. – Igen, igen! Küldje! Majd szólok az őröknek! Várjuk!

Nyikanor visszadobta a helyére a kagylót, belehuppant egy ütött-kopott fotelba, és rágyújtott egy maga sodorta cigarettára. A telefon… Jóformán az egyetlen dolog a Moszkovszkaján, ami még emlékeztet a civilizációra. De a kábelt is a pakurások húzták. Meg épp csak annyi áramot kapnak tőlük, hogy pár nyomorúságos körtével gyéren megvilágíthatják az állomást. Különben sem rokonszenves fiúk ezek a pakurások, ráadásul ekkora árat kérni ezért a kevéske fényért… Nyikanor ki nem állhatta ezeket a nyavalyás, ravasz korcsokat, de hát mit tehetett volna?

Elnyomta a csikket, és felállt az asztaltól. Intézkedni kellett – hamarosan megérkeznek a vendégek.

Csett... csett... csett... Varázslatos volt az öngyújtó lecsapódó fedelének hangja. Csillogó oldalán határozottan kidomborodott egy kétfejű sas.

Néha Gleb a hüvelykujjával megforgatta a kis kereket, amely sercegett egyet, és fellobbant a láng. Gleb pedig ilyenkor áhítattal vigyázta a lángnyelv hajladozását. De ezt tényleg csak nagyon ritkán engedte meg magának, mert az apja azt mondta neki, takarékosan kell bánni az öngyújtóval. Gleb ezt jól az emlékezetébe véste. A szülei halála óta eltelt néhány év alatt a fiú egy pillanatra sem vált meg a gyönyörűséges fémtárgytól – az elvesztett családról maradt egyetlen emlékétől. És a Zippo még mindig működött. Igaz, egyre kisebb volt a lángja, s Gleb ezért egyre ritkábban gyújtotta meg. „Családi tűzhely" – a fiú homályosan emlékezett, mit jelent ez a kifejezés, s szentül hitte, hogy ő a családi tűzhely őrzője: amíg az öngyújtóban melegszik a láng, addig a szülei mindig mellette lesznek…

Glebet elnyomta az álom.

A varázsöngyújtó működésbe lépett: a sötétségből előbukkant egy meghitten ismerős arc... enyhén hunyorgó szem és a finoman illatozó haj engedetlen fürtjei. Anya...

Éles rándítás térítette magához a félálomból. Felemelte tekintetét, és a lomha Prohát pillantotta meg, a helybéli huligánt és önjelölt bandavezért, aki kövér ujjai között forgatta az öngyújtót, kíváncsian vizsgálgatva a zsákmányát. Kicsit odébb húzódott meg az ilyenkor szokásos kísérete: három kissrác fölényesen mosolyogva figyelte a vezér mozdulatait.

– Ez már döfi! – mondta a kövér, felmutatva a trófeát haverjainak.

– Add vissza! – ugrott talpra Gleb, és dühösen meredt a támadójára. – Az az enyém!

– Vedd el! – mondta kaján mosollyal a kövér, és a feje fölé emelte az öngyújtót.

Gleb ugrálni kezdett, próbálta elkapni a huligán kezét. A kölykök vihogtak. A kövér egy fejjel magasabb volt Glebnél, és majdnem kétszer olyan széles. Glebnek nem volt esélye. Proha elégedetten vicsorította rothadó fogsorát.

– Na, add ide! – adta meg magát végül Gleb nyafogva. – Apám ajándéka! Add ide azonnal!

A kövér játszadozott Glebbel, hájas öklével orrba verte, majd nagyot taszított rajta. A fiú elesett, és fájdalmasan beverte fejét a betonba. Eleredt az orra vére. Érezte, hogy mindjárt elsírja magát. Olyan erővel tört rá az elkeseredés és a szégyen, hogy szeretett volna abban a pillanatban eltűnni, elsüllyedni... elpárologni erről a rettenetes helyről… Hogy együtt lehessen a szüleivel.

– Állj fel, és töröld le a taknyod!

Olyan váratlanul hangzottak fel az éles szavak, hogy Gleb összerezzent. A következő pillanatban rájött, hogy már hallotta ezt a durva férfihangot. Nem is rég.

Ijedten megfordult.

A sztalker állt előtte – a hatalmas és idegen sztalker. Kiderült, hogy végig ott volt a közelben, és figyelte a megalázó jelenetet. Gleb nem mert ellenkezni vele: úgy pattant fel, mint akit megcsíptek.

Úgy rémlett, Dárdának hívják.

– Mitől félsz jobban, kölyök? Hogy legyőznek, vagy hogy elveszíted a kincsedet? – Dárda könyörtelen tekintettel mérte végig Glebet, az pedig nem merte levenni róla a szemét. – Ez a TE holmid! CSAKIS A TIÉD! SENKI MÁSÉ!

A sztalker olyan súllyal vetette oda ezeket a mondatokat, mintha fejszével aprítana valamit, és a fiúban minden kiejtett szóval egyre inkább dühödt elszánás vette át a frissen átélt elkeseredés és félelem helyét. Ujjai önkéntelenül ökölbe szorultak, és a következő pillanatban Gleb ragadozóként vicsorítva ráugrott a kövérre. Teste ösztönösen cselekedett. Két kézzel megmarkolta támadója zsíros haját, és teljes erejéből az arcába fejelt. A kövér megtántorodott, felhasadt szájához kapta a kezét, és éles hangon felüvöltött. Az öngyújtó a peron betonjára esett. Gleb felkapta, és gyűlölködve nézett a kövér sleppjére: na, melyik vetett még szemet a kincsére? De azok jobbnak látták, ha nem húznak ujjat vele: egy pillanat, és már csak hűlt helyük volt.

Dárda közönyösen szemlélte, ahogy Gleb a földre veti magát, és melléhez szorítja az értékes játékszert. Van valami különös ebben a gyerekben. Első látásra átlagos kiskamasz, tucatjával rohangálnak ilyenek az állomáson. Piszkos, borzas haj, beesett arc. Táskás szem. Enyhén pisze orr. Mosdatlan. Semmi olyan, amitől kitűnne a társai közül. Semmi... kivéve az okos, korához képest érett tekintetet. És még valami: barna szemében nem volt az a fáradt beletörődés, mely a föld alatt élők többségének tekintetéből árad.

Dárda szinte kelletlenül fordult el és indult a tűz felé. A láng lobbanásai egyenetlen fénnyel világították meg a tűz körül ülők arcát. A sok ismerős, elcsigázott arc között Gleb felfedezett néhány újat. Kíváncsisága segített feledni az átélt izgalmakat, és az öngyújtót szakadt nadrágja zsebébe rejtve, közelebb húzódott a tűzhöz.

Feltűnő volt a jövevények takaros ruhája, s rajta a furcsa, széles öv, amelyen fegyver helyett a legkülönfélébb szerszámok lógtak: kalapácsok, harapófogók, csavarhúzók… A furcsa pár nyilván a Tyehnolozskáról gyalogolt ide.

Erről az állomásról Gleb sok csodálatos történetet hallott. Azt mondják, ott mindenütt éles fény világít, és egy halom elképesztő felszerelésük és gépük van. De sertésfarmjuk és veteményesük, azt mondják, egyáltalán nincsen. A pakurások minden ehetőt más állomásoktól vesznek fegyverért és különböző, a háztartásban szükséges berendezésért cserébe.

Gleb rögtön rájött, melyikük a főnök. Ő az… a szakállas, szigorú arcú. A férfi megköszörülte a torkát, s miközben a mellé ülő Nyikanorral összevillant a tekintetük, a sztalker felé fordult.

– Tehát te vagy Dárda?

A sztalker a tűz kellemes melege felé nyújtotta a kezét, elengedve füle mellett a kérdést.

– Nem fogadtad el a meghívásunkat. Ezért vagyunk itt. Ahogy mondják, ha a hegy nem megy…

– Miért van szüksége rám a Szövetségnek? – szakította félbe durván Dárda.

A pakurásnak torkán akadt a szó, de gyorsan feltalálta magát, és folytatta:

– Gyorsan jár az agyad, sztalker… Igen, mi a Tengermenti Szövetséget képviseljük, és lenne nálunk munka a számodra.

– Nincs szükségem munkára.

– Hát jó – komorodott el a szakállas. – Nem munka… A segítségedre van szükségünk, Dárda. Nagyon fontos a Szövetség számára… Mindenki számára fontos.

– Mit akartok pontosan? – A sztalker úgy nézett a pakurásra, mint egy különösen szemtelen légyre.

– Nem tudunk itt mindent elmondani… De egy expedícióval függ össze… Azt gondoltuk, hogy te vagy a legjobb, te el tudod vezetni az osztagot…

– Hova? – szakította félbe újból Dárda.

– Hát… – A szakállas nagy levegőt vett. – Kronstadtba.

A sztalker némán felállt, és az állomás kijárata felé indult. A küldöttek idegesen összerándultak.

– Töltényeket adunk, sztalker! Sok töltényt! Amennyit csak elbírsz!

A helybéliek érdeklődéssel hallgatták a vendégek meddő rábeszélését.

– Ételt! Orvosságot! Fegyvert!

– Higgadj le, pakurás! – vetette oda a válla fölött Dárda.

– Ez az utolsó szavad, sztalker?

– Menj a búsba! – Dárda megfordult, hűvösen pillantott a pakurásra.

– Ez az utolsó szava – kommentálta fölényes mosollyal Palics.

A szakállas elkomorult, de néhány másodpercnyi töprengés után újból próbálkozott:.

– A Szövetség tud hálás lenni… – A főnök görcsösen kereste a szavakat. – Bármilyen fizetséget megkapsz, Dárda! Bármit, amit csak akarsz!

A sztalker elgondolkodva megállt.

– Bármit?

– Bármit, ami a Szövetség hatalmában áll.

Lassan, mint egy rémálomban, Dárda felemelte a kezét…

– Akkor ezt a kölyköt kérem.

Az ujja egyenesen Glebre mutatva megállt…

A fiú meghökkent. A rettegés jeges fájdalomként futott végig a testén. Kiszáradt a szája. Mintha vattán keresztül hallotta volna, mit sugdolóznak a pakurások az állomás vezetőjével. Nyikanor hevesen gesztikulált, a kiáltásai mind hangosabbak lettek, mígnem Gleb jól kivehetően azt hallotta:

– Hogy jön a nyelvére ilyet ajánlani? Tíz kiló disznóhús egy kölyökért! Ki látott ilyet?! – Nyikanor a rémülettől megdermedt Glebre pillantott, s azonnal elkapta a tekintetét. – Ahány kiló, annyi. És be van fejezve!

A további eseményekre Gleb alig emlékezett. Mintha mindent köd lepett volna el. Égették szemét a könnyek… a sértettség és a félelem könnyei. Mint egy némafilmben, a fiú tekintete előtt egyik elképesztő részlet a másik után villant fel… Az öreg Palics felháborodva járkál a peronon Nyikanor és a pakurás között, fenyegetőzve mond valamit hol az egyiknek, hol a másiknak. A kicsi Nata az anyja kezébe kapaszkodva bőg, és ijedten nézi Glebet. Nyikanor lehorgasztott fejjel megvitatja az alku részleteit…

Aztán a fiú fölé magasodott a sztalker alakja:

– Hallottál mindent, fiú. A lakótársaid szarok, a levegő szar, és a munkád is egy rakás szar. Itt nem terem neked fű. Gyere!

Gleb letörölte könnyeit rongyos ingujjával, utoljára még végignézett az otthonos Moszkovszkaja boltívein, és nehéz léptekkel Dárda után eredt. Teljes valójával érezte, hogy sohasem fog visszatérni a régi életéhez.

2. FEJEZET

A KIKÉPZÉS

Az őrséget elhagyva az alagút fekete torka felé lépdeltek. Az állomás barátságos félhomálya mögöttük maradt. Dárda felkattintotta a zseblámpát, és a sötétséget éles fénysugár vágta ketté. Gleb önkéntelenül hunyorgott – sokkal élesebb volt ez a fény, mint a Moszkovszkaja lámpái. A sztalker magabiztosan haladt a talpfákon. Gleb mögötte lépdelt, óvatosan figyelve a részleteket, melyek a lámpa fénykörébe estek: az átnedvesedett tübbingeket, a megpenészedett kábelkötegeket és a repedező falak rozsdás vasvázát. Mély hallgatásba merülve haladtak, de a csend csalóka volt. Az egyenletes csöpögésen és az alagúthuzat süvöltésén keresztül időnként távoli hangok hallatszottak, melyek eredetét Gleb nem tudta meghatározni. Rettegés fogta el: életében először járt az alagútban, és nem volt kellemes érzés.

Elöl feltűnt egy alacsony oldalsó vájat valahova a sötétbe vezető lépcsőkkel. Gleb szeretett volna elmenni mellette, amilyen gyorsan csak lehet, de a sztalker, mintha bosszantani akarná, éppen oda vezette. Elindultak lefelé. A lépcsők váratlanul véget értek, aztán megtettek