Ugrás az ismeretlenbe

By Szergej Lukjanyenko

Pjotr Hrumov, miután meggyőződött arról, hogy a geometerek világától nem remélhet segítséget a Föld megmentéséhez, elköt egy űrhajót, és elmenekül. Eltökélt szándéka, hogy elrepül a Galaxis magjába, az Árnyékhoz, amely rendelkezhet a szükséges erővel.
Társaival egy teljesen élettelen, „kóbor” bolygón ér földet, ahol rábukkannak egy Kapura. Ezek kötik össze az Árnyék több százezer bolygóját. Aki átlép rajtuk, halhatatlan lesz, de közben az Árnyék „elsajátítja”, teljes tudatát magába olvasztja, önmaga részévé teszi.
Mivel a Kapu a legrejtettebb vágyaknak engedelmeskedik, az utazók elszakadnak egymástól, és ezzel megkezdődik a versenyfutás az idővel, mert ha nem jutnak vissza a Földre még jókor a megoldással, többé nem lesz hová hazatérniük.
Az Európa-díjas orosz szerző kétkötetes sorozatának befejező részében galaktikus méretekben bonyolítja cselekményét, végkövetkeztetésként mégis azt vonja le, hogy a csillagok között is az emberi értékek a legfontosabbak.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155628610

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Szergej Lukjanyenko

Zvjozdnaja teny

Izdatyelsztvo ASZT, 2004

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Weisz Györgyi

Szerkesztette:

Kolonics Gabriella

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978-615-5628-61-0

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1998, by Szergej Lukjanyenko

© Hungarian translation 2010, Weisz Györgyi

© Hungarian edition 2010, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

PROLÓGUS

AZ ŰRREPÜLŐTEREKEN NEM NŐ FŰ. Nem, nem a hajtóművek tomboló lángjaitól, amelyekről oly szívesen írnak a zsurnaliszták. Túlságosan sok mérgező anyag ömlik a földre a hordozórakéták feltöltésekor, a hajtóanyag kiürítésekor vészhelyzetekben, a rakéták beindításakor a startasztalon és a lestrapált csővezetékek apró, de kivédhetetlen sérülései miatt.

De ez az űrrepülőtér itt nem földi.

A fűben ültem, a hatalmas, bekerítetlen zöld mező szélén. Úgy festett, mint egy óriások számára készült teniszpálya vagy egy golfozásba belebolondult milliárdos beteg fantáziájának szüleménye.

Egyébként a pénzt itt nem ismerik.

Viszketett az arcom, mintha valami láthatatlan szadista belülről smirglivel dörzsölte volna a bőrömet. Mivel ez így is volt, igyekeztem oda sem figyelni.

Az űrrepülőtér zöld tenyerén kaotikus összevisszaságban meredeztek az ezüstös hajócskák. Nemrégiben már álltam itt, de akkor bódult tudatom képtelen volt földi szempontból mérlegelni a látványt. De most… most megszoroztam a hajók harcerejét a számukkal, azt azután a bolygó űrrepülőtereinek feltételezett számával, hozzáadtam az ismeretlen mennyiséget – azokat a hajókat, amelyek kint voltak az űrben vagy a Barátok bolygóin, továbbá a cirkálókat, amelyek általában nem hagyják el pályájukat. A kapott mennyiség természetesen nagyon is hozzávetőleges volt. Akár egy egész nagyságrendnyi lehet az eltérés.

De mit számít, mi zuhan a fejedre – egy tonna tégla vagy tíz tonna?

Egy fűszálat rágcsálva a hátamra feküdtem. Felnéztem az égre. Mi lehet ennél változatlanabb bármely világban és bármely időben? Feküdni, ajkadon érezni a fűszál savanykás levét, érezni, hogyan szív magába, nyel el a végtelen égbolt… Hogyan fordul meg a világ, és már nem te heversz a hátadon, ernyedten és lustán bámulva a végtelenbe, hanem az egész bolygó fekszik a válladon, és te tartod azt az ég fölött. Az utolsó és egyetlen Atlasz…

A fűszál nedve keserű és maró volt, idegen föld szülte. Az eget pedig kellemesen-hűvös-időt-hozó-felhők csipkés leple borította. Az ilyen rácson nem esel át.

Ezt a világot nem nekem kell a vállamon tartanom.

Elfordítottam a fejem, arra késztetve a bolygót, hogy a lábam alá kerüljön. A mellettem fekvő mozdulatlan testre néztem. A férfi élt, de nem egyhamar tér majd magához.

– Befejezted, kualkua? – kérdeztem fennhangon.

Igen. Az arcotok és a bőrtakarótok azonos – felelte hangtalan suttogással a szimbióta.

– Köszönöm.

Maszkírozzam az alakodat is?

A férfi testesebb és magasabb volt nálam. Nem ártott volna a maszkírozás. De annak a fájdalomnak puszta gondolata, amivel testem átalakítása járna, kisebb pánikot keltett bennem.

– Nem kell!

Leguggolva elkezdtem lehúzni a ruhát az idegenről. Jó, hogy itt előnyben részesítik a laza szabást.

– Mit gondolsz, áttörünk? – kérdeztem a testemben lakó lénytől.

Lehetséges.

A kualkuában nincs sem tapintat, sem halálfélelem. Az utóbbi időben ez kezdett tetszeni nekem.

Magamra húzva az idegen ruháját, felegyenesedtem. Vagy fél kilométerre alacsony, ablaktalan épületek látszottak. Hangárok? Javítóműhelyek? Üzemanyagtöltő bázisok?

– Lehet, hogy még nem semmisítették meg Rimer hajóját? – tettem fel a költői kérdést. – Jó lenne azzal visszamenni…

A kualkua nem felelt, de furcsa módon az a benyomásom támadt, mintha elkaptam volna érzelmeinek visszhangját. Könnyű irónia, rokonszenv és egyetértés.

Lehetséges, hogy az eleven mechanizmusokként, páncélként és torpedók célba juttatójaként használt lények ennyire eggyé váljanak a technikával? Lehetséges, hogy a hajó iránt táplált szentimentalizmus ritka sajátosságukká vált?

– Ideje hazamenni – mondtam.

Annak, akinek van hova…

– És ti…

Valamikor régen a mi fajunk nem fogadta el a Konklávé döntéseit. Fellázadtunk. Volt saját bolygónk. Most por van a helyén.

Hallgattam, az űrrepülőtér zöldjét szemlélve.

Indulj, Pjotr! Neked van hova visszatérned.

– Remélem – feleltem. – Remélem…

ELSŐ RÉSZ

A Föld

1. FEJEZET

A VÖRÖS-IBOLYA ALARI HAJÓRAJ. Száz hajó, amely a Konklávé galaktikus határa mentén járőrözik. Az átlátszóvá vált hajótesten keresztül nézem az égen szétszóródott fényfoltokat. Elég volt csak valamelyikre szegezni pillantásomat, és a hajó képe megnagyobbodott. Jó a technikájuk a geometereknek.

De vajon ez lenne a lényeg?

Vannak a világon a fegyvernél erősebb dolgok – az akarat, a lélek ereje, a meggyőződés, hogy igazad van, az összeforrottság. Mit szögezhet a geometerek civilizációjával szembe a Konklávé? Marakodást és viszályokat, a Gyenge fajok mély elégedetlenségét, az Erősek öntelt nyugalmát, csömörét. Az egész ingatag egyensúly egyetlen pillanat alatt összeomlik. És ha még a regresszorok is beszállnak...

Kapitány, erőltetett tempóban repülünk.

– Engedelmeskedj! – mondtam.

Veszélyes a helyzet.

– Minden rendben. Utasításaim vannak. Ez a Haza érdekét szolgálja – szakítottam félbe a hajót.

Rimer felderítő hajóját végül nem sikerült megtalálnom. Nyilván megsemmisítették már. Egyébként talán jobb is így. A Nik emlékét, viselkedésmódját, verseit önmaga részévé tett komputert akaratlanul is értelmes lénynek tekintettem volna. Ezzel a géppel viszont, amely új volt, még soha senkihez nem tartozott, egyszerűbb a dolgom. A geometereknek sikerült ördögien találékonnyá tenniük fedélzeti partnereiket, amelyek képesek voltak szabadon kommunikálni és nem szabványos reakciókat produkálni. És mindenközben csak gépek maradtak.

Alighanem így van ez rendjén. Hiszen nem véletlen, hogy a Konklávé egyetlen faja sem alkalmaz – legalábbis széles körben nem – mesterséges intelligenciára épülő rendszereket, inkább a számlálók, a kualkuák és egyéb, erősen specializálódott fajok szolgálatait veszik igénybe. Egy új értelem, egy lehetséges konkurens létrehozásának már a gondolatában is van valami riasztó. De vajon az egységet és barátságot hirdető geometerek miért szalasztanak el egy ilyen lehetőséget? Lehet, hogy amikor működésbe lép a faj fennmaradásának ösztöne, az egész ideológiai máz lepereg?

A helyzet nagyon veszélyes – közölte a hajó elkeseredetten.

– Engedelmeskedj! A Barátság küldetését hajtjuk végre.

Jó dolog, amikor az ideológia mindent megelőz. Még ha nem is zárták ki a geometerek egy hajó elkötésének lehetőségét, azt nem engedték, hogy a hajó ilyesféle kételyeket tápláljon. Bömbölő hajtóművekkel úsztunk be a hajóraj közepébe, a zászlóshajóhoz. Mindössze egy hét telt el, mióta először megpillantottam. A hatalmas korong akkor szánalmas látványt nyújtott. Arra törekedve, hogy egyben és épségben elfogják a geometerek hajóját, az alarik, bár sikerrel jártak, komoly sérüléseket szenvedtek el. A zászlóshajó most viszont teljesen újnak látszott. Félelmetes, legyőzhetetlen harci gépezet…

Kualkua – mondtam gondolatban –, a fajtársaid részt vettek a javításban?

Igen – jött a hangtalan felelt. – A forró helyeken mi segítettünk.

De hát ez nem veszélyes rátok nézve?

Na és?

Elképesztő ez a közöny a halállal szemben. Ilyen még nem volt. Rejlik valami az amőbaszerű lényeknek e mögött a viselkedése mögött, de képtelen voltam felfogni, mi lehet az.

A zászlóshajó közepén kinyílt egy bejárati nyílás. Nem volt semmiféle zsilip, a levegőt erőpajzs tartotta bent. Belezuhantunk a nyílásba – úgy is festett, mintha zuhannánk, és könnyű szédülés fogott el, amikor a hajók gravitációs tere kölcsönhatásba lépett.

– Gravitációt kikapcsolni! – adtam ki az utasítást, amikor már a zászlóshajó belsejében voltunk. – Minden védelmi rendszert kikapcsolni! A kabint kinyitni!

A hajó ezúttal ellenvetés nélkül engedelmeskedett, mintha úgy döntött volna, veszett fejsze nyele után nem érdemes kapkodni. Kinyílt a kabin, és megéreztem az idegen, nem emberi lakóhely könnyű, fűszeres illatát. A zászlóshajó barlangra emlékeztető hangárja nagyon szűkösen volt megvilágítva, az alarik mozdulatlan figurái alig látszottak.

Kellemetlen érzés fogott el.

Egy héttel ezelőtt az ő soraikon gázoltam át. A rettenthetetlen hős, aki azt sem tudja, ki is ő, bőkezűen osztogatja a pofonokat, merészen vagdalkozik késével jobbra-balra… Pedig technikusok és mérnökök álltak az utamba, egyikük sem értett a közelharchoz. Csata illúziójára volt szükség – és meglett. Ha néhány igazi deszantos állja utamat, ráadásul a nevezetes alari páncélöltözetben – nem törtem volna át.

A szőrös testek körben várakoztak. Hogyan néztek rám? Megértően – hiszen tudták, mire számítsanak? Gyűlölettel – kezemet társaik vére szennyezi? Kíváncsian – mégiscsak visszajöttem, információt hoztam?

– Hol vannak a barátaim? – kérdeztem, leugorva a padlóra. – Alarik!

Hallgatás. Azután előlépett egy fekete alari aranyos színű tunikában.

– Parancsnok? – kérdeztem.

– Üdvözöllek a fedélzeten, Pjotr Hrumov – mondta a tolmács-kualkua, torz kinövésként lógva a parancsnok nyakán. – Örülünk, hogy sikerült visszatérned.

Testén két helyen fehér kötés borította a szőrt, aligha tartozott az öltözékéhez. Csak nem az én csapásaimnak a nyoma?

– Hol vannak a barátaim? – kérdeztem megint.

– Alszanak. A ti időtök szerint most van a pihenés periódusa.

– Semmi baj, keltsétek fel őket, nem fognak haragudni… – mondtam.

Ha az alarik valami csapdát állítottak, elvesztem… De ebben a pillanatban a távoli alagútban két emberi alak tűnt fel. Danyilov és Mása. Felém rohantak, és éreztem, hogyan enged fel végre bennem a feszültség.

Mégiscsak volt hova visszatérnem.

De miért olyan elkínzott a mosoly az arcukon?

– Pjotr! – Danyilov átölelt. Megrázott, az arcomba nézett. – Te kurafi! Visszajöttél!

Mása nyugodtabban viselkedett. Egyszerűen csak mosolygott, és furcsa, de ettől a rá nem jellemző dologtól sokkal rokonszenvesebb lány lett.

– Szevasz! – mondta, és kezét kinyújtva könnyedén megérintette a vállamat. – Nagyszerű! Nagyon aggódtam miattad.

Az alagútra pillantottam, de onnan már senki nem közeledett.

– Nagyapa hol van? – kérdeztem értetlenül.

– Alszik – felelte gyorsan Danyilov. – Most alszik.

Az alarik nem avatkoztak közbe. Szőrös gyűrűt alkottak körülöttünk, érdeklődve figyelték a találkozást. Tekintetemmel megkerestem a parancsnokot, és megkérdeztem:

– A szökésem idején… én…

– Hármat öltél meg – felelte a parancsnok, be sem várva, hogy befejezzem.

De tulajdonképpen mit is várhattam? Még jó, hogy csak hármat. Nem-barátok vettek körül, és a fogságba esett Nik Rimer regresszor nem teketóriázott…

Danyilov finoman megszorította a kezem.

– Parancsnok… – kezdtem.

Ostobaság lenne magyarázkodni, bocsánatot kérni. Ez nem az a bűn, amit szavakkal jóvá lehetne tenni. De akkor mi marad?

– Pjotr Hrumov, mint az alarik fajának képviselője, bocsánatot kérek tőled – mondta a parancsnok.

Csillogó fekete szemébe meredtem. Nem, nem gúnyolódik.

– Mi kényszerítettünk rá, hogy áthágd civilizációd törvényeit – mondta a parancsnok. – Szövetségeseidet kellett meggyilkolnod. Hatalmas a bűnünk, de nem láttunk más kiutat.

Nem, nem éreztem megkönnyebbülést ezektől a szavaktól, bár gyökeresen megváltoztatták a helyzetet.

És talán ez az egyetlen dolog, amely visszaadta nekem a jogot, hogy tiszteljem önmagamat.

– Parancsnok, én kérek elnézést az alarik fajától – feleltem. – Gyászolom azokat, akik áldozatul estek.

Az alari hallgatott. Bármennyire különbözzenek is etikai elveink, nyilván sajnálnia kell legénységének elesett tagjait. Különben aligha lehetne egy hajóraj parancsnoka. A hatalom ad jogot arra, hogy áldozatot hozz és áldozatot követelj, de a fájdalomtól nem szabadít meg. Természetesen akkor, ha hatalomról, és nem zsarnokságról beszélünk.

– Nem volt hiábavaló az áldozatuk? – kérdezte a parancsnok. – Voltál a geometerek világában?

– Igen. – A hajócskám felé intettem. – Ez egy másik gép. Azt, amelyiken elrepültem, szétszedték és megsemmisítették.

– Miért?

– Mert fogságban voltam.

Danyilov diadalmasan nézett Mására, és az a gyanúm támadt, hogy a lány szívesen rakott volna Rimer hajójára néhány „poloskát".

– Szerencse, hogy te nem jutottál ugyanerre a sorsra – mondta a parancsnok.

– Nem könnyen úsztam meg – feleltem.

Az alari bólintott. Valószínűleg az emberi gesztust utánozta, de egérpofájára nézve a dolog komikusan festett.

– A geometerek civilizációja szövetségesévé válhat a Gyenge fajoknak? – kérdezte.

Jó kérdés volt.

Az évad legjobb kérdése…

– A Gyengék új urává válhat – feleltem. – Magába olvaszt minket. Megajándékoz a saját ideológiájával. Bevon köreibe.

– Egy fejlett társadalom ideológiáját nem lehet erőszakkal megváltoztatni – vágott vissza az alari.

– Csakhogy mi nem sokáig maradunk fejlettek – közöltem.

A fekete egérszemek pillantása belém fúródott. Azután a parancsnok a körénk gyűltekre pillantott – és az alarik szerteszaladtak. Tíz másodperc múlva mintha a szél fújt volna el mindenkit.

– Menjünk, Pjotr! – Az alari kinyújtotta pracliját, és könnyedén oldalba bökött. – A hangár nem a megfelelő hely. Vár minket a beszámolók terme.

– A beszámolóké vagy a vallatásé?

– Az a helyzettől függ.

* * *

Méreteiből ítélve a „beszámolók termében" időnként elefántok tájékoztatták az egereket.

Az alari hajókra jellemző rücskös falfelület itt halvány narancssárga volt, a néhány világítópanel tompán és idegesítően izzott. Félig ültem, félig feküdtem a hátradöntött, puha karosszékben, mögöttem bezárult az ajtó.

– Petya – szólalt meg valahonnan Danyilov hangja –, az alarik engedélyt kérnek a gáz bebocsátására.

– Miféle gáz?

– Könnyű nyugtató. Megkönnyíti az emlékek felidézését. Abszolút ártalmatlan.

Ez elég kellemetlenül hangzott. Vállat vontam, felnéztem a mennyezetre.

– Nyomassátok!

Sem hangot, sem szagot nem érzékeltem. Csak szédültem egy kicsit, és mintha a világítás vált volna fényesebbé.

Semmi narkotikumra emlékeztető hatást nem éreztem. Az alarik talán elszámították magukat, és a szerük nem hat az emberre…

Azután rám tört az unalom. Mióta fekszem már itt? Egy perce, kettő? Pokolian régen. Nem szabad így fecsérelni a drága időt! Bele kell halni ebbe az unalomba! Fészkelődni kezdtem, küzdve a késztetéssel, hogy felálljak és kimenjek.

– Pjotr – felismertem a parancsnok hangját –, mesélj arról, mi történt veled a szökésed után! Attól a pillanattól kezdve, hogy bejutottál a hajóba.

Kérdése megkönnyebbüléssel töltött el. Végre legalább valami elfoglaltság!

– Nik Rimernek hívtak – mondtam. – Ezt a hajó közölte velem a hang nélküli kommunikáció csatornáját használva. Felderítő és regresszor voltam. Az első érthető, a regresszor munkája pedig abból áll, hogy beépül egy idegen társadalomba, és csökkenti annak fejlettségi szintjét. Ez előkészítő szakaszként működik, mielőtt a civilizáció a helyes úton kezdene fejlődni.

– És mi az a helyes út? – kérdezte az alari.

– A barátság. Valamennyi civilizáció egysége, együttes kozmikus expanziójuk.

– Milyen céllal?

– A cél a barátság. Ez a fejlődés zárt ciklusa, a civilizációkat bekebelezik újabbak felkutatása és magukhoz csatolása céljából.

Rövid szünet után a parancsnok megkérdezte:

– Az értelme?

Milyen ostoba!

– Nincs semmi értelme.

– A geometerek faja uralkodik a bekebelezett fajokon?

– Nem. Az ideológia uralkodik.

A beszélgetésbe bekapcsolódott még valaki.

– Pjotr, folytasd a történetet!

– Szevasz, Karel! – Nem csodálkoztam felismerve a számláló hangját. – Nagyapa messze van?

– Itt van.

– Hívd ide!

Rövid szünet következett, majd meghallottam:

– Szervusz, Petya!

– Szervusz! – mondtam a mennyezetnek. – Hogy vagy, minden rendben?

Nagyapa hangja valahogy fáradt és örömtelen volt.

– Igen, amennyire lehetséges. Mesélj, kölyök! Hogyan irányítottad a geometerek hajóját?

– Általános utasításokat adtam. Belső intellektusának a rendszere elég nagy teljesítményű. De… ki van herélve.

– Ezt magyarázd meg, Petya!

– Feltételezésem szerint a hajó komputere a teljes értékű értelem határán van. És képes tanulni. De szerintem nem ébred öntudatra.

– Igen, mi is így gondoltuk. Ez nagyon finoman van megalkotva, Petya. A komputereik nem válnak értelmessé, mert már annak tekintik magukat.

– Mi? – Nagyon szerettem volna én magam mesélni, mégsem álltam meg kérdés nélkül.

– Sőt mi több, bizonyos értelemben… – nagyapa vihogott – a geometerek minden komputere önmagát tekinti a világmindenség egyetlen értelmes lényének. Istennek, ha úgy tetszik. Úgy fogja fel a realitást, mint képzeletének játékát. Egy ilyen teljesítményű rendszernek önmagára kellene ismernie, ha nem tekintené már megoldottnak ezt a feladatot.

– Veszélyes út – állapítottam meg.

– Nem, Petya. A legkényelmesebb. Talán az egyedül lehetséges. A fogoly nem fog szabadságra törekedni, ha szabadnak tekinti önmagát.

– Mennyire örülök, hogy téged hallgathatlak! – mondtam kis szünet után. – Tudod… hiányoztál.

A szünet rövid és kényelmetlen volt. Túlságosan sokan hallgatták párbeszédünket. De ez nem az érzelmek ideje volt.

– Mesélj tovább, Petya! – kérte nagyapa. – Ez a gáz fecsegővé tesz, arra ösztönöz, hogy megoszd az információt. Ne tartsd vissza magad!

– A geometereknek nagyon jók a hajóik – mondtam. – Nem alkalmazzák az ugrást, de a téren kívüli mozgásuk sebessége meghaladja a Konklávé által elért valamennyit. Mivel semmire nem emlékeztem a személyiségemmel kapcsolatban, a hajó az előírásoknak megfelelően kezdett működni…

Sokáig beszéltem. Időnként félbeszakítottak egy-egy kérdéssel – Danyilov, nagyapa, Mása, az alari parancsnok… A parancsnok kérdései időnként kissé furcsának tűntek, úgy gondoltam, nem is ő maga kérdez, hanem tolmács-kualkuája.

A geometerek társadalmáról volt a legnehezebb beszélni. Még most sem voltam képes mint abszolút idegent felfogni, és eldönteni, miről érdemes beszélni. A család hiánya például nagyon érdekes vonás volt, mégis tisztára véletlenül jutott csak eszembe megemlíteni. Ráadásul sok mindent, nagyon sok mindent egyszerűen nem is tudtam. Például hogyan működnek a transzportáló kabinok? „Ez ugrás, a tér fonákján végrehajtott mozgás, vagy a test átmásolása egy új pontba az eredeti megsemmisítésével?" – kérdezte az alari. Nem tudtam a választ. Az utóbbi változattól nagyon keservesen éreztem magam, de be kellett ismernem, hogy szintén nagyon is valószínű.

Mire befejeztem az előadást, szinte teljesen megszűnt a narkotikum hatása. Egy alari szó nélkül behozott egy tálcát a reggelivel, és távozott. Leguggoltam, enni kezdtem, és a vitát hallgattam. A beszámolók terme és a között a helyiség között, ahol az „összeesküvők" összegyűltek, nem kapcsolták ki az összeköttetést, és ennek én örültem. Különben a legközönségesebb kémnek éreztem volna magamat.

Főleg nagyapa beszélt. A jelek szerint mindenki – az alarik és a számláló is – elismerte őt mint a geometerek legfőbb szakértőjét.

– A civilizációjuk fenomenális – jelentette ki tanáros hanghordozással. – Kezdjük a legfontosabbal: a szülőbolygójukon két értelmes faj létezett. Ismeretesek ilyen precedensek?

– Igen. – Azt hiszem, ez éppenséggel az alari volt, nem a tolmács. – Feljegyeztek néhány ilyen esetet.

– És mik közös létezésük tanulságai? – érdeklődött élénken nagyapa.

– Az egyik fajt fejlődésének kezdeti szakaszában kiirtották. Ami a geometerek bolygóján történt, több mint banális. A fejlődés alacsony szintjén álló civilizáció egy idegen, értelmes fajt konkurensnek tekint, amelyet meg kell semmisíteni.

Valami miatt az volt az érzésem, hogy magyarázkodik. Vajon nem a saját fajára gondolt az alari?

– De itt kissé más variációval van dolgunk. Mindkét faj fejlett és teljesen értelmes volt. A geometerek biológiai fegyver megalkotásával kerekedtek felül; ez elképesztő haladás egy feudális társadalom esetében.

– Szerintem nem helyes ez a meghatározás – szólalt meg váratlanul Mása. Elakadt, majd kissé erőltetetten folytatta: – Andrej Valentyinovics… a geometerek társadalma elakadt a feudális szakaszban, de sok vonatkozásban túlnőtt rajta. Petya beszélt egy hosszú izolációs periódusról az egyik földrészen, emlékszik? Ez némi hasonlóságot mutat a japán társadalommal. Az elhúzódó középkor, amely kolosszális fejlődést tesz lehetővé a tudomány néhány területén. Társadalmuk alapja, a Nevelők rendszere szintén tökéletesen megmagyarázható ezzel.

Derék lány ez a Mása! Veszi magának a bátorságot, hogy vitába szálljon nagyapával! Fejlődik, fejlődik a lány…

Kiittam a savanykás szörpöt, kényelmesebben elhelyezkedtem a karosszékben, és lehunytam a szemem.

– Ez akkor is középkor, Mása. – Nagyapa nem hagyta magát kizökkenteni a kerékvágásból. – Ázsiai típusú, igazad van. És a kultúrájuk is megmaradt a fejlődés ázsiai típusának keretei között.

– Ez mit jelent? – szólt közbe az alari.

– A földi civilizáció történetében – magyarázta nagyapa – a fejlődés két alapvető áramlata figyelhető meg, az európai vagy nyugati, és az ázsiai vagy keleti. A nyugati kultúra inkább az egyén, a személyiség, az individuum, annak jogai és szabadsága felé fordul. A keleti általában a társadalom, az állam kategóriáival operál. Miután mi a nyugati kultúrához tartozunk… hát igen… azért mégis a nyugatihoz, a keletire mint idegenre tekintünk. Kitalált társadalmakat modellezve… ezzel nálunk az irodalom foglalkozik… az ázsiai civilizáció vonásaival ruházzuk fel őket. Merev társadalmi strukturáltság, az egyén jogainak elnyomása… A keleti kultúra, éppen ellenkezőleg, az európai civilizáció vonásaival ábrázolja a kitalált társadalmakat.

– Különös, hogy nem irtottátok ki egymást – jegyezte meg az alari. – És most melyik társadalom uralja a Földet?

– A nyugati – közölte meggyőződéssel nagyapa. – Bár a jelenlegi szakaszban elmosódik minden különbség. De a geometerek civilizációja a merev keleti rendszerre épül.

– Érdekes – mondta az alari. – Meggyőződésem volt, hogy a földi civilizáció a szélsőségesen strukturált társadalom mintaképe. A miénktől eltérően például.

Valaki – alighanem Danyilov – elnevette magát.

– Nincs ebben semmi meglepő – jelentette ki nagyapa. – Egy idegen társadalmat megfigyelve elsősorban éppen az olyan részleteket vesszük észre, mint a rend és a szervezettség megnyilvánulásai.

– Akkor vonhatunk-e le valamiféle következtetéseket a geometerek civilizációjáról? – kérdezte a parancsnok.

– Ez lehetséges. Eléggé közel állunk egymáshoz, a xenofóbia nem fog minket megzavarni. Pjotr, egyetértesz velem?

– Valószínűleg igen, nagyapa – mondtam kis gondolkodás után. – Ami náluk van, természetesen nem koncentrációs tábor. De minden rendkívül pontosan szervezett. És nincs semmiféle elnyomó szervezet, minden az ideológiára épül.

– Ez megint csak a fejlődés keleti útjára jellemző – értett velem egyet nagyapa. – És ez nagyon rossz. A technikai fejlődés azonos szintjén a keleti és nyugati kultúra konfliktusa rendkívül szomorú következményekkel jár. Lenne csak a Konklávénak valamilyen közös, egységesítő ideológiája…

– A geometerek civilizációja kis lélekszámú, Andrej Valentyinovics – szólt közbe Danyilov. – Ha valóban megtörténik az összecsapás…

– És miféle összecsapás? – kérdezte nagyapa epésen. – A Konklávé félelmetes hajóhadai rohannak lebombázni a geometerek világait? Ugyan már! Hiszen még a Föld is képes az elrettentés politikájára… Azt hitted, nem tudok róla? A kobalt- és hidrogénbombákkal megrakott hajók már tíz éve keringenek a pályájukon. És az Idegenek tudnak erről. Parancsnok, maga tudja ezt?

– Igen – vetette oda röviden a parancsnok.

Kissé zavarba jöttem – őszintén szólva hírét sem hallottam ilyesminek.

– A fejlettség szintje eleve meghatározza a konfliktus típusát – folytatta nagyapa. – A Konklávé fajai nem kockáztatják meg, hogy igazi háborút kezdjenek. A maximum karanténzónák felállítása, kísérlet arra, hogy elzárják a geometereket, megvédjék magukat tőlük. Hogy sikerülhet-e ez egy olyan fajjal szemben, amely átvonszolta egész csillagrendszerét a teljes Galaxison? Nagyon kétséges. Valami hidegháborúféle veszi kezdetét. És itt a geometerek kijátszhatják társadalmuk vonzó oldalait. Egyik darabkát a másik után átcsábítani a Konklávéból. Átmegyünk mi, és a Konklávé elveszíti a gyors szállítások lehetőségét. Átmennek az alarik, és a hadi potenciálja vagy negyven százalékkal csökken. Átmennek a porosak, és válságba kerül a bányászati iparuk. Ha az Erős fajok felfogják ezt, és mégis rászánják magukat a háborúskodásra, a Galaxisra a teljes népirtás vár. Mielőtt a geometerek elpusztulnának, az erős rohamok áldozatául esnének, a hajóiknak még lenne idejük porrá zúzni a lakott bolygók többségét. Méreggel árasztanák el őket, ebben hagyományosan erősek. Mit lehet szembeállítani egy aprócska, gyors és jól védett hajóval? Annak meg elég csak megközelíteni a bolygót, és egy, egyetlenegy kis vírusos aeroszollal teli bombácskát a légkörébe juttatni. Tegyük fel, hogy a dzsensek és ti, alarik, megsemmisítitek a geometerek egész rendszerét. De a hajóik megmaradnak. És bosszút állnak. Hosszú, nagyon hosszú ideig!

– Ha a hajóik, ahogyan feltételezzük, a vákuum energiáját használják fel, akkor az önálló működésük gyakorlatilag korlátlan – jegyezte meg Mása.

Hosszú szünet következett, majd az alari szólalt meg:

– Andrej Hrumov, célszerűnek tartod egymásnak ugrasztani a Konklávét és a geometereket?

– Szükségtelennek. Már így is szemben állnak egymással. Az Erős fajok nem tűrik meg az ilyen szomszédokat.

– Mit javasolsz? Melyik oldalra ésszerűbb állnunk?

Nagyapa hallgatott egy darabig.

– Valószínűleg mégis inkább a geometerek oldalára – mondta, és én semmit sem értve, felálltam a fotelból. – Az etikájuk nem túl sok jót ígér, de a Gyengéknek marad esélyük a túlélésre. Igaz, új fennhatóság alá kerülnek. De legalább megmaradnak.

De hát mi ez? Szememet meregetve álltam, mintha a falon át akarnám megpillantani őket. Talán nem érti nagyapám, mibe mászunk bele? Hiszen mindent elmagyaráztam! Igen, kezdetben szövetségesek és barátok leszünk. A Gyenge fajok egy része kiválik a Konklávéból, a geometerek körül tömörül. De a dolog nem korlátozódik a Barátság ideológiájának ránk kényszerítésére, a kozmoszba törekvő utópiához csatlakozásra. A Haza lakóinak szempontjából mi teljességgel elfogadhatatlanok vagyunk. És úgy lepusztítanak minket, olyan halkan és feltűnésmentesen, hogy mi még csak észre sem vesszük. Elnéptelenednek az űrrepülőterek, leállnak a gyárak – például azért, hogy helyreállítsák a tönkretett ökológiát. Azután a geometerek segítenek nekünk a saját Nevelőikkel, a legjobbakkal a világon. Például azért, hogy a következő nemzedékeket megtanítsák fejlett ismereteikre. Ránk szabadítják biomérnökeiket, hogy kigyógyítsanak betegségeinkből és egy füst alatt túlzásba vitt érzelmi beállítottságunkból és agresszivitásunkból. Minek az érzelmek tombolása annak, aki a Barátságra törekszik? Hiszen ölni is lehet düh és gyűlölet nélkül. Jön egy új nemzedék, majd egy másik, ahogyan egyébként a Konklávé is akarta. És a Föld új Hazájává válik azoknak, akik már képtelenek lesznek ennek a szónak a valódi értelmét felfogni.

– Nagyapa… – suttogtam. De nem hallottak engem.

– Andrej Hrumov, az a benyomásom, másképpen kezdesz viszonyulni az élethez.

Nagyapa furcsa kis nevetést hallatott.

– Igen, valószínűleg. Talán van ebben valami meglepő? Az élet minden esetben jobb a halálnál. És mindaz, amit Petyától hallottunk, egyetlen gondolatot sugall. A geometerek elleni harc maga a halál.

– Nagyapa! – ordítottam. – Várj! Ott van még az Árnyék! Emlékszel rá?

– A geometerek ellenségei?

– Igen! Azok, akik elől elmenekültek!

Nem láttam nagyapa arcát, de magam elé képzeltem nagyon világosan – ahogy elnézően mosolyog.

– Petya, a geometerek ellensége nem feltétlenül lesz a barátunk. Ez az első. Másodszor pedig: nagyon, nagyon messzire menekültek el. Az Árnyék aligha ered a nyomukba.

– De mi elmehetünk az Árnyékhoz!

Feltételeztem, hogy nagyapa fáradtan felsóhajt, mint rendszerint, ha makacsságommal találja magát szemben, de csak ennyit mondott:

– Eljutni a Galaxis Magjáig? Nem tudom, lehetséges-e ez technikailag, de mi értelme? Mi értelme, Petya? Megtalálni egy ismeretlen fajt, és megmutatni, hol rejtőzködnek az ellenségei? Akarják-e vajon üldözni a geometereket? És ha akarják, nem erednek-e a mi nyomunkba is?

– De hiszen te beszéltél a harmadik erőről! – kiáltottam.

– Ez már nem a harmadik, Petya. Ez a negyedik. A Gyenge fajok, az Erős fajok, a geometerek, az Árnyék. A társadalom létezésének törvényei eltérnek a fizika törvényeitől. Ha a csillagászatban problémát okoz három test kölcsönhatása, a politikában a negyedik tényező vezet bizonytalansághoz. Add hozzá a problémák jelenlegi halmazához az Árnyékot, bármi legyen is az, és senki nem jósolhatja meg a következményeket.

– De ha a megjósolható következmények számunkra nem kielégítőek? – kérdeztem. – Nagyapa, ha mind a két lehetőség zsákutca, nem érdemes-e megpróbálkozni valami teljesen mással?

– Nem tudom – felelte. – Elvégre én nem voltam ott.

– De én igen!

Mindenki hallgatott. Fel-alá jártam a szobában, azután megkérdeztem:

– Kimehetnék innen? Már mindent elmondtam.

Kínos hallgatás volt a válasz. Azután nagyapám kérte:

– Várj, Petya! Van egy bizonyos ok… maradj egyelőre ott!

Vagy mindannyian elhallgattak, vagy kikapcsolták a hangátvitelt. Inkább ez az utóbbi.

Mi ez, kettős ügynöknek tartanak? A geometerekéhez hasonló ellenőrzésekre és átvilágításokra készülnek? Elöntött a düh. Végül is ott gubbaszt a testemben a kualkua. Őt is ki lehet faggatni.

Mi sohasem válaszolunk a kérdésekre, Pjotr.

Miért? – kérdeztem gondolatban. Az, hogy a kualkua magától, érzékelhető ok nélkül szóba állt velem, váratlan volt.

Túlságosan sok mindenre tudunk válaszolni.

Nem értem!

De az alarik értik.

A kualkua kis szünet után hozzátette:

Nem rólad van szó, Pjotr. Téged már minden lehetséges ellenőrzésnek alávetettek. Csak a geometerektől eltérően nem verték nagydobra ezt a folyamatot.

Valami történt. Valami nagyon különös. A kualkua mintha kiszámolósdit játszott volna velem. Nem úgy, mint egy barát.

Miért tudtok sok mindenre válaszolni?

Hallgatott.

Kualkua, hány egyedből áll a fajotok?

Te már megértetted.

Talán csak képzeltem, talán valóban elégedett volt, hogy kitaláltam.

Te… te vagy az egyetlen?

A kualkua hallgatott. Igaz, nemigen adott egyenes válaszokat. De időnként leereszkedő hallgatással felelt. Az aprócska, amőbaszerű kualkuák, a kozmikus játszmák kis értékű zsetonjai, ezek a közömbös, semmire sem törekvő lények. Nem, nem lények. Egyetlen lény! Egy lény, amely egységes egész volt. Mindig is. Nem félt a haláltól, mivel az számára nem létezett!

Úristen, mi az ő szemében az Erős fajok hatalma, az erejük, a fensőbbségük, diplomáciai játszadozásaik és kozmikus intrikáik! Megengedte, hogy kihasználják, elvégre egy sejt elvesztése nem veszélyezteti a szervezetet. Egységes egész volt, szétszórva az egész Mindenségben, idegen testekben és gépezetekben élt, ezernyi nap fényében sütkérezett, szemek milliárdjaival szemlélte a világot! Micsoda erő, a létezésnek micsoda törvényei teszik lehetővé ezeknek a kocsonyás csomócskáknak, amelyeket parszekek százai választanak el egymástól, hogy együtt gondolkodjanak? Micsoda világ szülhette meg őket?

A számlálók, az alarik, a hyxoidok, még a porosok és a dzsensek is mind szinte emberek! A kualkuákhoz képest.

Megdörzsöltem az arcomat – eszembe jutott, milyen ügyesen alakította át a testemet a kualkua. Könnyű volt természetesnek tekinteni, de elég csak belegondolni, hogyan lépett át az anyagmegmaradás törvényén, Perré változtatva engem, majd megint visszaalakítva!

Ne félj, Pjotr! Mi nem törekszünk hatalomra.

Elnevettem magam. A testemben nem szimbióta élt. Inkább egy isten részecskéje. Egy igazi istené, aki nem szorul rá villámra és mennydörgésre, ószövetségi parancsolatokra… Nem, valószínűleg nincs igazam. A kualkuáé nem hasonlít az isten szerepére – de nem is törekszik erre. Inkább a természet részének nevezhető. Valami ősinek és kimeríthetetlennek – mint a szél, a fény, a maradványsugárzás susogása. A szélnek nem kell a hatalom. És ha be is fogtad a vitorládba, ne hidd, hogy urává lettél! Egyszerűen egyetlen pillanatig egyfelé visz az utatok… Gondolatban megkérdeztem:

Miért mondod, hogy „mi"? Hiszen egymagad vagy!

De mit jelentenek a szavak, Pjotr?

Mit jelentenek a szavak? Alighanem semmit. Te egymagad vagy, én is egymagam vagyok. Mindannyian és mindörökre egymagunk vagyunk, akárhány öntelt eleven lény tartozzon is egy fajhoz. Mindegyikünk önmaga civilizációja. A tulajdon törvényeivel és magányával. Ennek ellenére – még a kualkua is szívesebben mondja, „mi"…

Odamentem az ajtóhoz – ahhoz a falrészhez, amely alig észrevehetően elütött a többitől. Alacsony volt, az alarik számára kényelmes. Megérintettem, nem is igen bízva benne, hogy az ismeretlen mechanizmus kegyeskedik kinyílni.

Az ajtó félrecsúszott, bele a falba.

A tágas teremben két alari volt. Alacsony karosszékeikben hevertek valami pultként szolgáló dolog előtt. A pultjuk szerintem úgy nézett ki, mint valami kristályokkal benőtt, jókora kőzetüreg, amely fölött matt, nem működő képernyő terpeszkedett. De az is lehet, hogy működött, csak az én szemem nem érzékelte. Az idegenek szürkés szőre felmeredt, amikor rám néztek. Mindkettőjük nyakán ott lógott egy-egy kualkua. Nagyszerű.

– Ki kell ürítenem szervezetemből az élettevékenység salakanyagait – mondtam. – Hol tehetem meg?

A történelem bohózatként megismétli önmagát…

Az egyik alari felállt, és megindult az egyik távolba vesző alagútban. A másik azt mondta:

– Kérem, kövesse!

Most nem fogoly voltam, akit árgus szemmel kell őrizni, most fontos információk forrása és egy szövetséges faj képviselője voltam.

– Ez nagyon intim folyamat, senkit nem szabad tájékoztatni róla – közöltem.

Némi etikai problémát okozva ezzel a szerencsétlen technikusnak, a kísérő nyomába eredtem. Úgy húsz méter után, amikor az alagút kettéágazott, rászóltam:

– Vezess a fajom képviselőihez! Azonnal!

Az alari zavarba jött. Aligha középszerű képviselője volt fajának, és nyilván rájött, hogy nem a terveknek megfelelő