Varázs Őrség

By Szergej Lukjanyenko and Arkagyij Suspanov

A ​Nappali és az Éjszakai Őrség az Inkvizíció felügyelete alatt létrehoz egy különleges iskolát, melynek falain belül a Másfélék gyermekeit oktatják – Setéteket és Fénypártiakat egyaránt – nem csak e világi tantárgyakra.
Dmitrij, a hetedik szintű Fénypárti irodalomtanár mindent megtesz azért, hogy a rendkívüli képességekkel rendelkező kamaszok kegyeibe férkőzzön, de egyáltalán nincs könnyű dolga. Diákjai egyik csínyt a másik után tervelik ki, és hamarosan már nemhogy az iskola, de az egész emberiség sincs biztonságban.
És nehogy bárki azt higgye, a csibészségek mögött csupa Setét rosszcsont áll: az események kulcsfigurája egy Fénypárti dzsinn kislány, aki minden kívánságot valóra tud váltani. A következményekkel pedig cseppet sem törődik.
Úgy tűnik, nincs más hátra, az Inkvizíciónak kell beavatkozni, hogy kudarcba fulladt kísérletként bezárja az iskolát. Az intézmény – és a világ – sorsa egyedül Dmitrij kezében van. De mit tehet egy könyvmoly irodalomtanár a Másfélék két pártjának egyesített varázshatalmával szemben?
A fiatalabb olvasókat is megszólító VarázsŐrség új fejezetet nyit a Szergej Lukjanyenko fékezhetetlen képzeletében megszületett, és azóta világhírűvé vált Őrség-sorozat történetében.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155508936

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Szergej Lukjanyenko – Arkagyij Suspanov

Skolnüj nadzor

Izdatyelsztvo ASZT, 2014

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Weisz Györgyi

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978 615 5508 93 6

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2013 by Szergej Lukjanyenko & Arkagyij Suspanov

© Hungarian translation 2017, Weisz Györgyi

© Hungarian edition 2017, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

A szövegben szerepelnek Szergej Lukjanyenko és Vlagyimir Vasziljev az Őrség-sorozathoz tartozó regényeinek és Vlagyimir Vasziljev Káosz-Őrség című regényének egyes alakjai és motívumai.

ELSŐ RÉSZ

MÁSFÉLE IRODALOM

Prológus

FJODOR rövid szünetet tartott, mint egy jó tenor, mielőtt kivágná a magas C-t. Majd megszólalt:

– Törvényt sértünk, Anna Szergejevna polgártársnő? Ez baj. Nagy baj.

– Maga… – Anna Szergejevna polgártársnő összehúzta magát – maga ügyész?

Ha hinni lehet az iratoknak, egy hónap múlva tölti be a tizennégyet.

A helyiség berendezése a legkevésbé sem emlékeztetett­ ügyészi irodára. Bár, őszintén szólva, Fjodor még soha éle­tében nem járt ügyészi irodában, „ügyfele" meg pláne nem.

A falon ékeskedő kép egy lagúna partjára repítette a látogatókat. A padlót borító puha szőnyegen elég volt néhány lépést tenni, és az embernek máris elmúlt minden feszültsége. Fjodor és Anna Szergejevna között nem volt semmi, egymással szemben ültek. Fjodor úgy helyezte el a fotelját, hogy az mindig a látogatóktól jobbra legyen. Feltételezése szerint ez bizalmat ébreszt bennük.

A fotelok átlátszó borításán keresztül látni lehetett, hogy az üléseket és háttámlákat nem rugók és habszivacs tölti ki, hanem tarka, félig felfújt léggömbök. Eléggé megbízató holmi volt ez, hacsak szándékosan ki nem durrantják a léggömböket. Az ilyen karosszékben a látogató hamar ellazul.

Az egész helyiségben csak a Fjodor térdén fekvő táskának voltak határozott élei.

– Nem, nem vagyok ügyész – felelte Fjodor az igazságnak megfelelően. Majd füllentett egy kicsit. – Pszichológus vagyok.

– Nem tudtam, hogy minket pszichológushoz… – A kislány kihúzta magát. Vöröses haja volt, szája sarkában mintha némi ravaszkodás bújt volna meg. – Én normális vagyok.

– Hát persze hogy normális – biztosította Fjodor. – Különben nem kerültél volna hozzám. Azt mondtam, pszicho­lógus vagyok, nem pszichiáter. Tudod, mi a különbség? Majd a mostani beszélgetésünk után döntöm el, kivel kell még megismerkedned. Talán még egy ügyésszel is.

– De nem csináltam semmit! – emelte fel a hangját a kislány. – Nem loptam semmit!

– Ne kiabálj! – suttogta Fjodor, és közelebb hajolt a gyerekhez. Majd két méter magas volt, és ez a mozdulat egy toronydaru manőverére emlékeztetett.

A kislány halkabban folytatta, és ő is közelebb hajolt Fjodorhoz.

– Én nem loptam semmit. Minden magától jelent meg, becsszóra! Csak senki nem hisz nekem.

Fjodor ekkor így szólt:

– Én hiszek neked.

– Maguk mind hazudnak! – Anna hátradőlt a fotelban, a léggömbök panaszosan felnyögtek.

– Én hiszek neked – ismételte meg Fjodor nyugodtan, de gondolatban hozzátette: hiszem, mert képtelenség{1}. – Nem loptad azokat a holmikat. Maguktól jelentek meg.

– Hogy hihet nekem? – hangzott a kérdés a szemközti fotelból. – Hiszen nem tudja…

– Nem is kell tudnom. Látom, hogy nem csapsz be. A szemedből, a lélegzetvételedből, az arcszínedből. Ezek mind igazat mondanak.

A kislány körülnézett – valószínűleg tükröt keresett. Hogy ellenőrizze az állítást, és egyben meggyőződjön arról, a szeme meg a többi nem árulkodik-e fölöslegesen.

De a tükör messze volt tőle, és Anna Szergejevna röstellt volna felállni.

Fjodor nagyon nem szeretett hazudni. Különösen gyerekeknek. Most egyébként nem is arról volt szó, hogy csalt volna. Csak nem a teljes igazságot mondta. Azt, hogy Anna nem hazudik, elárulták önkéntelen mozdulatai, Fjodor pedig megtanulta, hogy nagyon éberen figyeljen. Még mágiához sem folyamodva.

Azonban még ennél is ékesszólóbban bizonyította, hogy a kislány igazat mond, az aurája. De elárulni neki, mi is az az aura, csak nagyon óvatosan, fokozatosan lehet. Annának fogalma sem volt arról, ki is ő valójában, és ez volt a legérdekesebb az egészben.

– Maga… azt mondja majd, hogy nem loptam semmit?

– Azt mondom – válaszolta Fjodor. – Ha jól viselkedsz.

Azt már megállapították, hogy a kislány nem használ kábítószert, nem tartozik a veszélyeztetett csoportba. Csonka családban nevelkedő, hétköznapi kamaszlány. Anyja zeneiskolai tanárnő. Ő vitte el a lányát a rendőrségre, amikor rendszeresen kezdtek megjelenni a lakásukban olyan tárgyak, amelyeket semmiképp sem vehetett volna meg a fizetéséből. Természetesen esze ágában sem volt elhinni lánya bizonykodását, hogy a holmik „maguktól jelentek meg".

– Jó leszek – nézett Anna gyanakodva Fjodorra.

– Hát ez nagyszerű. És hogy csinálod? Például a mobilt?

– Rajzolok meg festegetek. Valójában nem igazán értek hozzá. Eloltom a lámpát, gyertyát gyújtok, és csak mázolgatom a festékeket.

– Kár, hogy nem hoztál magaddal semmit.

– De hát nem tudhattam!

– Jól van. – Fjodor arra gondolt, hogy feltétlenül meg kell vizsgálni azokat a rajzokat.

– Én csak úgy hívom ezt, hogy mázolgatás.

– Hát ez csodás!

Ha egészen őszinte akart lenni magához, Fjodor szemé­ben ez nagyobb csoda volt, mint a levegőből ott termett tárgyakkal teli lakás, és a kislány, aki magától tanult meg csodát tenni.

– Azt rajzolod le, ami azután megjelenik?

– Nem. Hiszen mondom, csak mázolgatok. Azt, ami eszembe jut. Csak olyan színes foltokat. Néha fura ábrák lesznek belőle… Aztán meg megjelenik valami. Nem is gondolok semmire. Néha nem is akarom, de egyszer csak látom. Már ott is van.

– Ennyi az egész?

– Ennyi az egész. Hiszen már ellenőrizték: senki nem keres semmit abból, amit nálam találtak. Senkitől nem tűnt el. Én nem követtem el semmit!

– De elkövettél. – Fjodor válasza nem volt kemény, inkább barátságos. – Törvényt sértettél.

– De hát milyen, miféle törvényt? – Anna kihúzta magát, soványka teste húrként megfeszült.

– Mihail Vasziljevics Lomonoszovét. És Lavoisier-ét, Antoine Laurent Lavoisier-ét{2}. Egymástól függetlenül fedezték fel.

– És akkor mi van? Ezért talán megbüntetnek? – kérdezte Anna csodálkozva is, kihívóan is.

Fogalma sem volt arról, mi is lehet a Lomonoszov–Lavoisier-törvény. Mint ahogy arról sem, hogy a modern emberi fizika egyáltalán nem biztos abban száz százalékig, hogy ez a törvény megcáfolhatatlan. Ami pedig… hm… mondjuk így, a nem emberi fizikát illeti, már régóta kételyek merültek föl, hogy e törvény csak korlátozottan érvényes.

– Még nem – mondta Fjodor. – De amint látod, már felkeltetted az érdeklődésüket.

– Csakhogy én nem ismerek semmiféle ilyen törvényt – erősítette meg Anna Fjodor sejtését.

– A törvény nem ismerése, kedvesem, nem mentesít a felelősség alól. Ez, csak hogy tudd, egy másik törvény. Nem fizikai, hanem jogi.

– És most mi lesz velem? – A léggömbök Anna alatt megint helyzetet változtattak.

– Az események két lehetséges változatát látom. Az első: folytatod a mázolgatási kísérleteidet, és akkor előbb-utóbb rendkívül nagy kellemetlenségekkel számolhatsz. A második: követed, amit tanácsolok. Én pedig azt tanácsolom, hogy vegyenek fel téged a hozzád hasonló képességű gyerekek különleges iskolájába.

– Ez valamilyen zárt intézet?

– Egyáltalán nem zárt, csak nagyon nehéz oda bekerülni. Mert nem vesznek fel akárkit.

– Akkor biztosan sokat kell fizetni…

– Teljes ellátást kapsz. És még ösztöndíjat is.

– És alá kell írnom, hogy többé nem sértek törvényt?

Fjodor legszívesebben megint ellenőrizte volna az iratokban Anna Szergejevna Golubjova születési dátumát és életkorát.

– Erre nincs szükség. Na, melyik változat tetszik jobban?

– A második.

Fjodor felállt, végigcaplatott a szőnyegen, kinyitotta az előtérbe nyíló ajtót, és kiszólt:

– Tatyjana!

Odafordult Annához:

– Megírom a jegyzőkönyvet. Csütörtökön eljössz ide a mamáddal együtt. Nem javaslom, hogy „mázolgatással" foglalatoskodj. Inkább a fizikatankönyvet olvasgasd! Előre belenézhetsz a felsőbb osztályokéba is.

– Igenis, így lesz! – Anna felpattant a fotelból, a léggömbök megkönnyebbült sóhajjal búcsúztak tőle.

Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Fjodor elővett a zsebéből egy bizonyos tárgyat. Azok egyikét, amelyeket Anna „mázolgatása" hozott létre. Ezt a, hogy is nevezhetné, mesterségesen megalkotott tárgyat senki nem hiányolta. Senkinél nem kellett volna lennie. Ha valahol, hát egy világszerte ismert és igen nagy tekintélyű konszern laboratóriumában őrizhették volna. Olyasféle helyen, mint például annak a cégnek a széfje, amelyiknek egy almacsutka a logója. Egyetlen példányban, prototípusként. De ez ott sem létezett soha. Bár alighanem vagyonokat fizettek volna érte.

Az Őrség szakértői hosszasan töprengtek fölötte, végül azt mondták Fjodornak, hogy ezt a mobilt nyilvánvalóan még nem találták fel.

De a mindössze tizenhárom éves kislány képes volt materializálni a semmiből. Na nem, mindenképpen meg kell nézni, miket rajzolgat.

Fjodor visszament az irodájába – megírni a jelentést. Lehetsz Másféle, tekintheted magadat nem közönséges embernek, semmiképp sem úszhatod meg, ha ki kell töltened egy kupac papírt.

Első fejezet

– ELMEHETTEK. – Dmitrij becsukta az osztálynaplót. – Hétfőre kérem a fogalmazást.

Az osztály felmorajlott, mintha a csengetés bekapcsolt volna valamilyen motort. Becsukódtak a notebookok, akár egy kagyló héja, bár ezekben nem gyöngyszemek rejtőztek, hanem a processzorok kristályai.

Az elektronikával telezsúfolt osztályterem leginkább valamilyen nagy tudományos központ gyerekrészlegére emlékeztetett, méghozzá egy jövőbeli tudósvároséra. Józan ésszel elképzelhetetlen lett volna, hogy így fest a mágia­iskola: nyoma sincs boltíves folyosóknak, lúdtollaknak, palástoknak. Látszólag közönséges fiúk és lányok, nincs iskolai egyenruha. Hátizsákok, farmer, sokfunkciós mobiltelefonok, némelyeknél játékkiegészítőkkel, amelyeket az órák idejére könyörtelenül elkoboznak.

Még a tantárgyak zöme is egészen hétköznapi: fizika, kémia, matematika, mértan, angol, francia, német nyelv. Ám akad egészen más is, főleg a felsőbb osztályokban. Pontosabban nem más, hanem Másféle. 

„Másféle történelem."

„Másféle irodalom."

„Másféle társadalomtudomány."

És van még az egészen különleges, „az életműködés biztonsága nevű tárgy, amelyet a rossznyelvek nyomban átkereszteltek, és úgy hívták, „védekezés a Setét és a Fény erői ellen. És volt még a sajátos biológia, pontosabban annak egy ága. „A vámpírok és alakváltók fiziológiája, „a Másfélék életkorának konzerválása, „a gyógyítás elemei"… Még a Setéteknek is képesnek kell lenniük ezt-azt meggyógyítani.

Dmitrij a gazda szemével végigpillantott az osztálytermen. No lám, ketten mégsem kapcsolták ki a notebookjukat, a csibészek. Nyilván Gromova és Scsukin.

Gondolatban azonnal jelzést kellett volna küldenie a csibészeknek, visszahívni őket, és kikapcsoltatni velük a gépüket. És ha figyelmen kívül hagynák a jelzést, mondván, hogy zűrzavaros gondolataik miatt nem ismerték fel, újabb igézetet küldeni rájuk. Az egyszerű „viszketést". Attól mindaddig nem lesz nyugtuk sem éjjel, sem nappal, amíg meg nem jelennek jóvátenni, amit elkövettek.

Dmitrij ehelyett határozottan felállt, és odament, hogy kikapcsolja a notebookokat. Volt egy alapszabálya – amit meg lehet oldani mágia nélkül, azt meg is oldja. Már csak azért is, mert most lyukasóra következett. És a két lustaság majd soron kívüli ügyelettel bűnhődik.

Az iskolai sportpályára nyíló ablakon túlról behallatszott a kosárlabda sokat szenvedett gyűrűjének döngése. Kiáltások hangzottak. A legmélyebb hang tulajdonosa Boriszics volt, a tornatanár.

– Karaszjov, le a pályáról! Kettes levitáció! Nem látom! Le a pályáról, kinek beszélek?

A kosárlabdának is a legközönségesebb változatát játszották. Bár Dmitrij, amikor ide került, a Harry Potter-filmekből ismert különlegességekre számított. De itt nem rendeztek seprűnyélen vívott rögbimeccseket. Bár a seprűnyél, mint repülőeszköz, nagyon is valóságos volt, és időtlen idők óta használták. Igaz, nagyon ritkán, mivel sokkal nagyobb becsben állt a közönséges sütőlapát, azon kényelmesebb volt ülni, és a boszorkányok könnyebben feltölthették Erővel a kemence melegéből.

Az iskola a városon kívül helyezkedett el, és egy erdősávon kívül egész sor mágikus igézet is védte: a Figyelemelterelés, a Láthatatlanság és még egy csomó más. Így hát akár a kviddics orosz változatát is játszhatták volna, de előnyben részesítették az olimpiai sportágakat, mivel azt a célt űzték ki maguk elé, hogy megtanítsák a növendékeket egy olyan világban élni, amelyben sok ezerszer több hétköznapi ember él, mint Másféle. Azért játék közben persze mindannyian csibészkedtek egy keveset a mágia segítségével. A Setétek, mert kedvükre volt, na meg gyakorlásképp (hátha nem veszik észre), a Fénypártiak pedig a csapatuk becsületéért. Szerencsére a csapatok is, az osztályok is vegyes összetételűek voltak. Szó sem lehetett a Griffendél és a Mardekár közti vetélkedéshez hasonló összecsapásokról. Ez ellentétes lett volna a hazai pedagógiai elvekkel, sőt értelmét vesztette volna az egész kísérlet.

Ami a kísérletet illeti, őszintén szólva, Dmitrij nem igazán értette. Teljesen értelmetlen dolog a Fény és a Setét kiskorú képviselőit egymás iránti toleranciára nevelni. Másrészt viszont az iskola lehetővé tette, hogy megtanulják megérteni a különbséget. Valószínűleg ezért is vállalta Dmitrij, hogy átjöjjön ide tanítani.

Miután kikapcsolta mindkét gépet, azon a régi, értelmetlen szokáson kapta magát, hogy le akarja törölni a táblát. Mindenesetre volt tábla a teremben, de csak, mint a múlt afféle hagyatéka. Dmitrij már régóta az elektronikus interaktív eszközt használta, amelyet a maga tanári termináljáról kezelt. Azonban amikor megfordult, rájött, hogy mégiscsak le kell törölnie a táblát: a zöld felületre valakinek sikerült suttyomban krétával felrajzolni egy vigyorgó pofácskát.

Bezárva az interaktív táblán A Másfélék szerepe a modern irodalomban című téma prezentációját, Dmitrij fogta a nedves rongyot. Azonban alig közelített a keze a rajzhoz, az hirtelen máshova ugrott. Dmitrij megpróbálta egy pontos és hirtelen mozdulattal elkapni a pofácskát, de az az utolsó pillanatban ismét elsiklott a rongy elől.

Szóval tréfálkozni méltóztatunk.

Dmitrij a Homályon keresztül is megnézte a rajzot. Azonban így sem tudta azonosítani az igézetet. Alighanem közösen fundálták ki. Csakhogy még az első rétegben is jóval gyorsabban lehet mozogni, mint a való világban, és ezzel érdemes volt megpróbálkoznia. De a pofácska még így is rendre elsiklott előle a táblán, sőt időnként még nyelvet is öltött rá.

Dmitrij megizzadt. Azt, hogy fütyüljön erre az ostoba vadászatra, nem engedte a büszkesége (bár mire lehetne büszke a maga hetedik szintjével…). No meg elképzelte, ahogy bejön a következő osztály, és a táblára nézve egész órán vihogni fog. Nem, nem adhatja fel.

A pofácskán a mosolyt hirtelen csodálkozás váltotta fel. Majd a fehér pupillájú szemek kitágultak, a mosolyra görbült száj hangtalan kiáltásra kerekedett – és a rajzocska szertefoszlott, csak a krétapor felhőcskéje maradt utána.

– Zavarhatlak, Dreher? – hangzott fel mögötte.

A tanterem hirtelen visszanyerte színeit – Dmitrij kilépett a Homályból.

– Foglaljon helyet! – mondta megfordulva.

– Már ülök – jött a válasz.

A tanári asztalnál Egyszemű Lihegő ült a terminál mögött. A rossznyelvek így nevezték Liharjovot, az Iskolai Felügyelet új vezetőjét. Igaz, megvolt mind a két szeme, csak a bal szemhéja egy sérülés miatt mindig félig a szemére ereszkedett. Liharjov korábban az Éjszakai Őrségben dolgozott, és akkor sérült meg a szemidege, amikor elfogtak egy törvénysértő boszorkánymestert. Már régen megoperáltathatta volna a szemét, de nem akarta. Azt mondta, az ember-orvosokban nem bízik, gyógyítóhoz pedig azért nem fordul, mert nem akar lehetőséget kínálni a Setétek számára, hogy helyreállíthassák az egyensúlyt. Ahogy az emberek mondják, inkább dögöljön meg a szomszéd tehene.

Amikor pedig átment az Inkvizícióhoz, már végképp mindegy volt neki. Azonkívül azt hangoztatta, így félelmetesebb a kinézete, és tekintettel kiskorú felügyeltjeire, ez a fő.

De Egyszemű Lihegőtől csak az újoncok féltek.

– Beszédem van veled, Dreher.

Liharjov valamilyen oknál fogva csak a családnevén szólította az irodalomtanárt. Talán tetszett neki ez a név, talán épp ellenkezőleg, gyanakvást keltett benne. Dmitrij úgy gondolta, Lihegő munkájához tartozik, hogy folyton gyanakodjon. Elvégre Inkvizítor. Különben sem zavarta a Dreher meg a tegezés. Lihegő még szimpatikus is volt neki valamennyire.

Annak ellenére, hogy Inkvizítor.

Egyébként a közelmúltban történt valami, ami szintén indokolta, hogy Liharjov hivatalos hangnemben érintkezzen Dreherrel. Hiszen Drehernek köszönhette, hogy ő lett az Iskolai Felügyelet főnöke. És egyben egyetlen munkatársa is, ráadásul ő tanította a Másféle társadalomtudomány nevű tárgyat.

Dmitrij szó nélkül letelepedett vele szemben az egyik padba. Liharjov bizonyára szándékosan foglalta el az egyetlen tanári széket. Így bárhova ül is Dmitrij, mindenképpen a diák helyzetébe kerül, akinek felelnie kell az órán.

Egyébként is minden szempontból alacsonyabban helyezkedett el a ranglétrán. Az Erő szintje szerint is, meg a belső hierarchia szerint is. Lihegő volt a rendőri hatalom az iskolában.

– Jobb lesz bezárni az ajtót… – A felügyelő meg is tette, anélkül, hogy felállt volna a helyéről.

A diákoknak tilos volt mágiát alkalmazniuk az órákon is, órán kívül is, kivéve a mágiával kapcsolatos különleges foglalkozásokat. Gyerekek jelenlétében a felnőttek sem használhatták.

De senki nem ellenőrizte ezt. Olyan volt, mintha megtiltották volna, hogy a gyerekek rohangáljanak a szünetekben, vagy dohányozzanak a félreeső helyeken. Suttyomban mindenki meg is szegte ezt a szabályt, ahogyan a közlekedési szabályokat szokták, amíg csúnyán rá nem fizetnek.

Liharjov korábbi főnöke, Sztrigal felügyelő mégis ráfizetett. És, mondhatni, ennek Dreher volt az oka.

– Kitaláltad, miért vagyok itt? – húzta össze egészséges szemét Liharjov.

Az irodalomtanár bólintott.

Egy hónappal korábban összehívták valamennyi tanárt és nevelőt Szorokin igazgató irodájába. Nem volt túl népes az iskola személyzete, kényelmesen elfértek.

Az igazgatói iroda látszólag olyan volt, mint bármelyik főnöki szoba. Épp csak az elnök portréja nem függött a bőr karosszék fölött, de az orosz trikolór ott díszelgett az íróasztalon. Bár egy közönséges iskola igazgatói irodájához mérten túlságosan is elegáns volt ez a helyiség, inkább egy menő pénzügyi akadémia rektorához illett volna. Értékes fából készült bútorok, jó minőségű kárpitozás, gondozott szobanövények, kissé egzotikus csecsebecsék. Egyébként csecsebecsének csak a különböző emberi ellenőrző bizottságok látták ezeket, amelyek időnként mégiscsak felkeresték az iskolát. Ha hinni lehetett Szorokin igazgatónak, ezek a holmik régen hatástalanított talizmánok voltak, és kizárólag arra szolgáltak, hogy elvonják a hivatalos vendégek figyelmét. Azok részére pedig, akiket az érdekelt, miből telik minderre egy bentlakásos iskolának, készült egy afféle ikonosztáz gazdag szponzorok aranyozott keretbe foglalt adományozó okmányaiból. Sőt, ott lógott néhány oligarcha fényképe is, akik állítólag meglátogatták egykori alma materüket.

Az okiratok is, a fényképek is valódiak voltak. Dmitrijt ez lepte meg a legjobban, amikor először járt Szorokin irodájában. Nyoma sem volt semmiféle hamisításnak, mágikus „kozmetikázásnak", ezt az irodalmár a maga szerény hetedik szintjével is meg tudta állapítani.

Az állam első emberének portréja helyett egészen mások arcképei sorakoztak a falakon. A múlt kiemelkedő pedagógusai, nagy nevelői néztek le a látogatóra, valami miatt Arisztotelésszel kezdve a sort. Talán azért, mert a nagy filozófus, a Poétika szerzője alapította meg a Lükeiont, talán, mert ő volt Nagy Sándor nevelője. A többiekre Dmitrij jól emlékezett az egyetemi Pedagógia Tanszék előadásaiból. A nevek egy része hasonlóan végződött: Usinszkij, Lunacsarszkij, Szuhomlinszkij, holott viselőik különböző korokban éltek… Mintha a név maga arra indította volna őket, hogy ugyanazt az ügyet válasszák élethivatásuknak. Arisztotelészén kívül csak Comenius, Lev Tolsztoj, Anton Makarenko és Janusz Korczak{3} neve lógott ki a sorból. Az a benyomása támadhatott a szemlélőnek, hogy a múlt nagy tanítóit is meghívták a tanácskozásra, csak kicsit magasabban helyezték el őket, mint valami tekintélyes bizottság tagjait.

Az asztal körül a jelen pedagógusai helyezkedtek el, akik egyáltalán nem törekedtek sem a jelenben, sem a jövőben elnyerni a Nagy Tanító címet. Viszont mindannyian Másfélék voltak. Az iskolában egyetlen ember sem akadt, sem a növendékek, sem a nevelők között.

Dmitrij kínosan érezte magát. Az igazgató jobbján ott ült mind a két iskolai felügyelő – tehát komoly dologról lesz szó. A legjobban egy ismeretlen, magas férfi jelenléte nyugtalanította. Dmitrij alaposan szemügyre vette az illetőt a Homályon keresztül.

Fénypárti. De mégis valahogyan…

– Kollégák, vendégünk Fjodor Nyikolajevics Kozlov, a városi Éjszakai Őrség munkatársa. A fiatalkorúakkal foglalkozó részlegből.

Az őrségbeli felállt, mindenki felé biccentett.

„Na tessék – gondolta Dmitrij. – Egy operatív munkatárs. Az ilyeneknek valami furcsaság jelenik meg az aurájában." Talán mert gyakran kell szkennelniük idegenek auráját. De az is lehet, hogy Dmitrij emlékezetében feléledt az a nagyon régi, talán még az óvodai időkből megmaradt félelem a rendőröktől és általában a mindenféle szervek képviselőitől. Egészen kicsi korában még fel is nézett ezekre az emberekre, emlékezve a kémekről és zsarukról szóló filmekre, de azért tartott is tőlük.

– A Setét kollégák megnyugtatására közlöm, hogy Kozlov úr látogatását a Nappali Őrséggel is egyeztettük – folytatta közben Szorokin. – Kérem, Fjodor Nyikolajevics!

Az őrségbeli rövid szünetet tartott.

– Uraim – kezdte végül.

Dmitrij már megszokta, hogy a Másfélék között nem mindig érvényesek az emberi viselkedési szabályok, többek között a megszólításban sem. Az igazgató kollégának nevezte a pedagógusokat – a Fénypártiakat és a Setéteket is, az Inkvizíciótól érkezett felügyelőket is, és ez senkinek nem sértette a fülét. De Kozlov nem így járt el. Valószínűleg nem tudta, hogyan szólítsa meg ezt a vegyes társaságot.

– Mint tudják, városunkban valamivel több mint félmillió ember él…

Őszintén szólva, nem demográfiai előadásra számítottak az őrségbelitől.

– Ez azt jelenti, hogy már pusztán statisztikai alapon is körülbelül ötven Másféle lehet köztük. Hogy egészen pontos legyek, adataink szerint nyolcvanketten vannak. Ők azok, akik városi regisztrációval rendelkeznek.

Itt megint szünetet tartott. A hallgatóság várakozott. Hallani lehetett a szekrényen álló óra ketyegését. Régi darab volt, hajdan alighanem egy kandallón állt, és valószínűleg szintén talizmán volt, nem egyszerű időmérő.

– Közülük mindössze öten Fénypártiak.

– Ismerjük ezt a statisztikát – szólt közbe a tanulmányi osztály vezetője, Salazar-Diego Vargas.

Vargas kubai születésű volt, és Setét mágus. A Castro-rendszer elől menekült a már demokratikusnak mondható Orosz Föderációba, úgy tíz évvel korábban. Mi köze lehetett egy Másfélének, sőt Setétnek az emberi hatalomhoz, Dreher elképzelni sem tudta. De mindenkinek megvannak a maga furcsaságai. Lehet, hogy a Castro-rezsim nem kedvez a Setéteknek? A kubai a tanulmányi osztály vezetése mellett matematikát tanított.

– Önnek igaza van – mondta az őrségbeli. – Szóval öt Fénypárti és csaknem hetvenhét Setét. Mint általában.

– Várjon! – szólt közbe ismét Vargas. – Mit jelent az, hogy csaknem?

– Éppen e miatt a csaknem miatt vagyok itt – felelte Kozlov. – Ha megengedi, folytatom.

A kubai csak beharapta az ajkát.

– Az öt Fénypárti közül négyen az Éjszakai Őrségben dolgoznak. Az ötödik még túlságosan fiatal… Egyébként ez a gyerek, pontosabban kislány itt tanul, önöknél. Ugyanakkor az önök iskolájának és a város különleges státuszának köszönhetően Őrségünket megerősítették külső káderekkel. Városunkban az Éjszakai Őrségnek valamivel több tagja van, mint ahány az itt született Fénypárti. Következésképp a Nappali Őrség létszáma is nagyobb, mint amekkorára szükség lenne, ha nem nálunk van az iskola. Ezenkívül mindkét Őrségnél megalakult a kiskorúakkal foglalkozó részleg. Mindez az Inkvizíció engedélye és felügyelete mellett.

Az őrségbeli biccentett Sztrigal és Egyszemű Lihegő felé. Azoknak a szemük sem rebbent. Ők bizonyára tisztában voltak azzal, mi szükség van erre a hosszadalmas bevezetőre.

Kozlov folytatta:

– Mindennek köszönhetően nálunk fordul elő a legritkábban, hogy megsértik a Megállapodást. Nemcsak a központi szövetségi régióban, hanem néhány közeli körzetben is. Pontosabban így volt ez a közelmúltig.

„Na tessék" – gondolta megint Dmitrij.

– A legutóbbi hónap során kilenc esetben regisztráltunk engedély nélküli támadást emberek ellen. Szinte valamennyi támadás farkasemberek keze… pontosabban foga műve.

– Engedély nélkül? – kérdezte „az életműködés biztonsága tantárgy oktatója, a Káin nevű Fénypárti tanár. Az iskolai rossznyelvek természetesen nem hagyták ki a lehetőséget, és azt terjesztették, hogy „ő az a bizonyos, vagy legalábbis távoli rokona. Valójában egyetlen krónikában sem volt semmi nyoma annak, hogy „az a bizonyos" Káin Másféle lett volna, vagy egyáltalán létezett volna.

– Engedély nélkül. Egy vérfarkast megtalálni nem túl bonyolult feladat. Megjegyzem, a szabálysértések száma városunknak ebben a körzetében az utolsók között van Oroszországban. Nagyon jó ez a mutatónk. Azonban ebben az esetben rendkívüli helyzettel állunk szemben. Először is, ezek a farkasemberek nem magányosan támadnak. Falkában járnak. Három-négy egyed. Némelyik áldozat öt-hat támadóról beszél. De ez még ellenőrzésre szorul. Aki fél, hajlamos többet látni a valóságosnál.

– Az alakváltók nem járnak csapatostul – mondta Káin. – Legfeljebb a filmekben.

– Tökéletesen igaz – értett vele egyet az őrségbeli. – Az átalakulás időtartama mindegyiküknél más és más. A harci egység persze egy időben mozog. Nekünk azonban most nem harci egységgel van dolgunk.

Drehernek eszébe jutott, amit nemrégiben tanult. A történelem persze tud alakváltók harci egységeiről. De a modern nagyvárosok körülményei közt ilyesmiről már időtlen idők óta nem hallottak. Csak valahol nagyon messze, eldugott, elhagyatott helyeken fordulhat elő, távol a hatalmas Őrségektől, és csak olyan esetben, ha a vezér alakváltó maga neveli föl a fiatalokat. Azonban az ilyen ügyeket villámgyorsan földerítik, és a vezér elkerülhetetlenül az Inkvizíció Bírósága elé kerül. Tanítványai pedig feltétlenül ide kerülnének, ebbe a bentlakásos iskolába…

– Van egy meglepő körülmény is – folytatta Kozlov. – A vérfarkashordák általában ölni igyekeznek. Vadásznak, és nem ejtenek foglyokat. Azonban az itteniek máshogy viselkednek. Áldozatok lényegében nincsenek. Egyelőre nincsenek. De ez változhat, ha nem tudjuk elkapni őket. A vért már megízlelték. Mégsem próbálnak ölni.

– Akkor miért támadnak? – kérdezte Káin.

– Alaposan kikérdeztük a megtámadottakat. Valamennyien hétköznapi emberek. Az emléket majd töröljük az agyukból, nem okoz sokkot vagy pszichológiai traumát. Mindent összegezve… ennek a hordának a hajtóvadászat jelent örömet. Az üldözés kedvéért üldözik az áldozatot. Csak az érzelmekre van szükségük.

– De a vérfarkas húst akar kóstolni – mondta „a mágikus védelem" tanára, mintha valamelyik előadását idézné. – Olyan neki a hús, mint a vámpírnak a vér. Koncentrált energia, amelynek hordozói a mikroelemek, a fehérjék és szénhidrátok. Az áldozat stressze Erővel tölti el, mint amikor feltöltenek egy elemet… – Káin már nem tudta leállítani magát, mintha órát tartana. – De a vért sem vetik meg az alakváltók.

– Erről van szó – bólintott az őrségbeli. – Ezek ugyanis alig harapnak. Csak a félelemre van szükségük. A pánikra. A kétségbeesésre. Ebből merítik az Erőt.

– Nagyon különös – ismerte el Káin.

– Nem ez a legkülönösebb. Két embert mégis megharaptak. A szakértők megvizsgálták a harapásnyomokat, előbb a mieink, azután a Setétek. Az áldozatokon felismerhetőek az alakváltói hasonítás jelei. Csakhogy… ez nem történt meg. Megmutatkoznak egyes elemei, főként pszichológiaiak. Például az áldozatok képesek meglátni az aurát. Vagy nyugtalanok lesznek, rövid emlékezetkiesést tapasztalnak telehold idején. De nem képesek teljes értékűen lemerülni a Homályba, továbbá átalakulni sem. Egyetlen új szőrszáluk se nőtt. Nagyon különös félig-hasonítás ez. Először tapasztaltunk ilyet. Az áldozatokat még a Nappali Őrség moszkvai központjába is elküldtük, hiszen formálisan mégiscsak új Setéteknek tekintendők. Csakhogy ők jelenleg egyszerűen nagyon gyenge Másfélék, meghatározhatatlan aurával.

– És mi köze ehhez az iskolának? – kérdezte Káin.

– Az áldozatok nagyon kis termetű egyedekként írják le a támadókat. Olyanok is voltak, akik kóbor kutyáknak nézték őket. Mindenesetre nyilvánvalóan kamaszokról van szó. Azt mondhatjuk, hogy városunkban azonosítatlan, tizenhat évnél fiatalabb Másfélék bandája garázdálkodik. Különböző lehetséges magyarázatokat dolgozunk ki, ellenőrizzük a regisztrált alakváltók kapcsolatait. Bár valamiféle kóbor Másféle is hasoníthatta a gyerekeket, akár egy másik körzetben is, és a folyamat azután láncreakció­ként terjedhetett tovább. Akár a drogozás, már elnézést, csak ebben az esetben az egyik megharapja a másikat, nem fecskendővel vagy füves cigarettával kínálja. De van még egy bizonyíték… Eduard Szergejevics, használhatom a terminálját? – fordult Kozlov az igazgatóhoz.

– Természetesen – felelte Szorokin.

Kialudt a világítás, mintegy hangsúlyozva, hogy a Setétek viselt dolgairól lesz szó. A mennyezet alatti vetítő fénysugarat bocsátott a legördülő fehér vetítővászonra.

– Ez körzetünk térképe – kommentálta a látványt az őrségbeli.

A térképen villogva megjelent néhány négyszög.

– Ez itt a bentlakásos iskola. És ezek a támadások helyszínei…

Egymás után felvillant néhány piros kör.

– Mint látják, annak ellenére, hogy az iskola a városon kívül van, valamennyi incidens hozzá elég közel történt és történik.

– Ez nem bizonyít semmit – hangzott fel a sötétben a matematikus Vargas hangja.

– Természetesen – válaszolta nyugodtan Kozlov. – Tudjuk, hogy az önök növendékei felnőtt kísérete nélkül nem hagyják el az iskola területét. Pontosabban egyelőre nincs tudomásunk ilyen esetről… De túl sok a közvetett bizonyíték. Az iskola helye. A támadók életkora. A nyomok teljes hiánya – támadás után mintha a föld nyelné el őket. Nyilván lemerülnek a Homályba.

– Az alakváltók nem tudnak huzamosan tartózkodni a Homályban – vetette ellen Káin. – A Homály segítségével transzformálódnak, de nem merülnek mélyre.

– Igaza van – bólintott ismét Kozlov. – Uraim, ismertetem az egyik teóriát, ami miatt ide jöttem. Egyelőre nem gyanúsítjuk a farkasemberek közé tartozó növendékeiket. Azonban feltételezhetjük, hogy valaki azt akarja, ezt gondoljuk.

– De miért? – kérdezte Nagyezsda Hramcova, az egyik Fénypárti nevelőnő.

– Például, hogy lejárassa az iskola ötletét és az egész kísérletet. Vagy az is lehet, hogy valamelyik diák, aki képes átalakulni, rájött, hogyan juthat ki, és azt akarja, hogy másokat gyanúsítsunk. Bármiről legyen szó, a segítségüket kérem. Tájékoztassanak a gyerekek viselkedésében tapasztalt minden furcsaságról! Minden apróságról. Hiszen már haraptak. Legközelebb már marcangolhatnak is.

– Azt mondja, minden furcsaságról… – kezdte elgondolkodva az iskolai pszichológus, magának Carl Gustav Jungnak{4} a tanítványa. – Már megbocsásson, de nálunk itt mindenki furcsa. Mint minden gyerek. És ők ráadásul nem is közönséges gyerekek.

– Minket a középső osztályok alacsony szintű