Világvége a szomszédban

By Arkagyij Sztrugackij and Borisz Sztrugackij

A ​Sztrugackij fivérek fantáziabirodalmában semmi nem szimplán fekete vagy fehér. Történeteik csöppet sem egyszerűek vagy kiszámíthatók: vérbeli meghökkentő mesék, középpontjukban a kisemberrel, akit az sem érdekel, ha a szomszédságban véget ér a világ, csak élik tovább a maguk hétköznapi életét. Kötetünk ezúttal két kisregényt tartalmaz, melyek klasszikus forgatókönyvekre kínálnak újszerű, rendhagyó megoldásokat.
A marslakók második inváziója H. G. Wells ősrégi ötletét porolja le a Földünkre érkező idegen támadókról, akiket az emberiség semmiféleképpen nem képes megállítani. Sztrugackijéknál azonban az emberek csak addig szegülnek ellen, míg rá nem jönnek, hogy kicsinyes számításukat a földönkívüli elnyomás alatt ugyanúgy megtalálják, sőt talán még jobban is élhetnek, mint korábban… mindössze egy aprócska árat megfizetve.
Az Egymilliárd évvel a világvége előtt akár szokványos katasztrófatörténet is lehetne, ha más írta volna. Így azonban izgalmas krimibe oltott fejtegetéseket kapunk a világegyetem működéséről, a véletlenek és az ember szerepéről benne… ami talán egyáltalán nem egyezik meg az iskolában tanultakkal.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155859151

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Arkagyij & Borisz Sztrugackij

Szobranyije szocsinyenyij

Izdatyelsztvo Sztalker, 2001

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Apostol András, Földeák Iván

Szerkesztette, kiegészítette és az utószavakat fordította:

Weisz Györgyi

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Varga Balázs

ISBN 978-615-5859-15-1

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1967, 1974, 2001 by Arkagyij & Borisz Sztrugackij

© Hungarian translation 1974, 1978, 2018, Apostol András, Földeák Iván, Weisz Györgyi

© Hungarian edition 2018, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

A marslakók második inváziója

Egy józan gondolkodású férfiú feljegyzései

Ó, ez az átkozott,

megalkuvó világ!

Június 1.

(hajnali három óra)

Teremtőm, most még ez az Artemisz is! Kiderül, hogy mégiscsak összeszűrte a levet ezzel a Nikosztrátosszal. Az én lányom... No mindegy.

Éjfél után egy óra tájt erős, bár távoli dörgés riasztott fel, a hálószoba falain vészjósló vörös foltok táncoltak. A dörgés morajlott és hullámzóan dübörgött, mint földrengésnél, az egész ház megrendült, csörömpöltek az ablaküvegek, és az éjjeliszekrényen feldőltek az üvegcsék. Rémülten rohantam az ablakhoz. Az északi égbolt lángolt: úgy rémlett, ott a távoli látóhatáron túl megnyílt a föld, és egészen a csillagokig lövelli fel a színes tűzoszlopokat. Ők meg ketten se láttak, se hallottak, a gyehenna északi fényében a föld alatti lökésektől rázkódva ott ültek pont az ablakom alatt a kispadon, és egymásba bújva vadul csókolóztak. Nyomban megismertem Artemiszt, és már éppen azt hittem, hogy Kharón jött meg, neki örvendezik ennyire, s mint holmi menyasszony, csókolgatja ahelyett, hogy rögtön a hálószobába vezetné. Egy szempillantás múlva azonban az égi pír fényében ráismertem Nikosztrátosz úr híres-nevezetes külföldi zekéjére, s a szívem elszorult. Az embert ilyen pillanatokban dönti le lábáról a betegség. Persze, nem mondhatom, hogy úgy ért ez engem, mint derült égből villámcsapás. Pletykáltak már erről, célozgattak rá, mindenféle tréfák hangzottak el. De azért most mégis teljesen lesújtva álltam ott.

Kezemet a szívemre szorítottam, és fogalmam sem volt, mihez kezdjek, de aztán úgy, ahogy voltam, mezítláb átcsoszogtam a szalonba, és megpróbáltam felhívni a rendőrséget. De hát próbálja csak meg az ember telefonon elérni a rendőrséget, amikor szüksége van rá. A telefon sokáig foglaltat jelzett, aztán ráadásul kiderült, hogy az ügyeletes éppen Pantarhei. Kérdem tőle, miféle phenomenón ez az égbolton. Ő meg nem érti, mi az a phenomenón. Kérdem tőle:

– Meg tudná mondani, mi történik az északi égboltozaton?

Ő meg azt tudakolja, az meg hol van, s már nem is tudom, miképpen magyarázzam meg neki a dolgot, amikor végre észbe kap.

– Ja, vagy úgy – mondja –, a tűzvész érdekli? – és közli, hogy valóban észlelhető némi tűzeset, de hogy ez miféle tényálladék és egyáltalán, még nem nyert megállapítást. A ház rázkódik, minden recseg-ropog, kint az utcán valaki harsányan háborúról üvöltözik, ez a vén szamár pedig azt kezdi nekem mesélni, hogy éppen most állították elő az őrszobára Minótauroszt: tökrészeg, és lerondította Laomedón villájának a sarkát, alig áll a lábán, még verekedni sincs ereje.

– Foganatosít valamilyen intézkedést, vagy sem? – vágok közbe.

– Hát éppen ezt magyarázom, Apollón úr – válaszol sértődötten ez a szamár. – Jegyzőkönyvet kell felvennem, ön pedig itt feltart ezzel a telefonnal. Ha mindenkit így izgat ez a tűzeset...

– És ha kitört a háború? – kérdem.

– Nem, ez nem háború – jelenti ki Pantarhei. – Akkor tudnék róla.

– És ha vulkánkitörés? – kérdezem, ő meg nem érti, mi az a vulkánkitörés. Nem bírom tovább idegekkel, és lecsapom a kagylót. Teljesen beleizzadtam ebbe a beszélgetésbe, visszamentem a hálószobába, és felvettem a köntösömet meg a papucsomat.

A dübörgés mintha halkult volna, de a villódzások folytatódtak, és ők ketten meg már nem csókolóztak, sőt nem is bújtak össze. Ott álltak, kéz a kézben, s közben mindenki jól láthatta őket, hiszen a távoli tűz fénye nappali világosságot árasztott, csak a fény nem fehér volt, hanem vöröses narancsszínű, és híg kávészínű füstfelhők gomolyogtak benne. A szomszédok, ki miben volt, az utcán futkostak, Eurüdiké asszonyság próbálta pizsamájuknál fogva elkapni az embereket, s követelte, mentsék meg, csupán Mürtilosz nem vesztette el a fejét, előhozta a garázsból a teherautóját, és feleségével meg a fiaival együtt hordta ki a házból az ingóságait. Ez maga volt a teljes pánik, mint azokban a régi szép időkben: rég nem láttam ilyet. Azt tudtam, hogy ha valóban kitört az atomháború, akkor a mi városkánknál jobb helyet úgysem lehet találni az egész környéken. Itt meg lehet bújni, meghúzni magunkat és kivárni a végét. Ha meg vulkánkitörés, akkor ez távoli esemény, és a városunkat szintén semmi sem fenyegeti. De hát erről nemigen lehet szó: miféle vulkán törne ki errefelé!

Felmentem az emeletre és megpróbáltam felkelteni feleségemet, Hermionét. Szokás szerint történt minden:

– Hagyj békén, te pálinkásbutykos, megmondtam, ne igyál annyit az este, nem kellesz – és így tovább. Akkor aztán hangosan és meggyőzően mesélni kezdtem neki az atomháborúról, a vulkánkitörésről, egy cseppet sem fukarkodva a hasonlatokkal, mert másképpen kudarcot vallottam volna. Ez aztán hatott, kiugrott az ágyból, félretolt és egyenesen az ebédlőbe sietett, s közben azt mormolta:

– Mindjárt utánanézek, de jól vigyázz, ha én egyszer... – kinyitotta a pohárszék ajtaját, és megvizsgálta a konyakos üveget. Nyugodt voltam. – Ugyan honnan jöttél haza ilyen állapotban? – kérdezte, és hitetlenkedve megszagolgatott. – Miféle ócska lebujból?

De amikor kinézett az ablakon, és az utcán megpillantotta a félmeztelen szomszédokat, s meglátta Mürtiloszt, aki egy szál alsónadrágban ágaskodott házuk tetején és katonai látcsövén át figyelt észak felé, nyomban megfeledkezett rólam. Igaz, az északi égbolt ismét csendbe és sötétségbe burkolózott, de még mindig gomolyogtak a füstfelhők, amelyek teljesen elfedték a csillagokat. Minek tagadjam, az én Hermioném nem afféle Eurüdiké asszonyság. Más a kora, de meg nevelést is másfélét kapott. Még egy korty konyakot sem nyelhettem le, ő máris elővonszolta a bőröndöket, és hangosan szólította Artemiszt. „Hívd csak, hívd csak – gondoltam keseregve –, hátha téged meghall." És Artemisz meg is jelent szobája ajtajában. Ó, istenek, fehér, mint a fal, minden ízében remeg, de már pizsama van rajta, a hajában ott lógnak a hajcsavarók, s azt kérdi:

– Mi történt? Mit csináltok?

Mondhatnak bármit, azért mégiscsak erős jellem. Ha nincs ez a phenomenón, soha semmit nem tudok meg, hogy Kharónról már ne is beszéljek... Tekintetünk találkozott, ő reszkető ajkával szelíden rám mosolygott, s én nem mertem egy szót sem szólni, pedig már a nyelvemen volt. Hogy kissé megnyugodjam, bementem a szobámba, és kezdtem összecsomagolni a bélyegeimet. Most ugye reszketsz, korholtam magamban, remegsz a félelemtől! Egyedül vagy, mondtam magamban a lányomnak, rettegsz, védtelen maradtál. És ő nem védett meg, itt hagyott. Letépte az élvezet virágát, és futott a maga dolga után. Nem, kislányom, ha valaki becstelen, akkor mindig is becstelen marad.

Időközben, mint előre sejtettem, a pánik gyorsan csillapodott. Ismét közönséges éjszaka lett, a föld sem háborgott, a házak sem recsegtek-ropogtak. Eurüdiké asszonyságot valaki hazavezette. Már senki sem ordítozott a háborúról, s egyáltalán most már nem volt miért ordítozni. Kinéztem az ablakon, s láttam, hogy az utca kiürült, csak egy-két házban ég még a lámpa, és Mürtilosz gatyája világít a háztetőn a csillagok között. Odakiáltottam neki, megérdeklődtem, mit lehet látni.

– Nyugi, nyugi – válaszolta ingerülten. – Feküdjön csak le és horkoljon. Amíg maga hortyog, ők majd elintézik magát...

Megtudakoltam, kik ezek az ők.

– Nyugi, nyugi – felelte Mürtilosz. – Micsoda nagyokosok! Meg Pantarhei. Nagy bolond ez a maguk Pantarheije, nem egyéb.

Meghallván Pantarhei nevét, elhatároztam, hogy ismét felhívom a rendőrséget. Sokáig próbálkoztam, míg végre felvették a kagylót. Pantarhei közölte, hogy semmiféle rendkívüli újság nincs, általában véve minden rendben van, a részeg Minótaurosz kapott egy nyugtató injekciót, gyomormosást alkalmaztak, s most már megjuhászodott, ami pedig a tűzesetet illeti, az égés ténye már régen nem forog fenn, már csak azért sem, mivel kiderült, hogy egyáltalán semmi sem égett, csak egy nagy ünnepi tűzijáték volt az egész. Amíg azon töprengtem, miféle ünnep van ma, Pantarhei letette a kagylót. Mégiscsak ostoba fickó, és milyen elképesztően neveletlen, de mindig is ilyen volt. Nem valami épületes dolog, hogy ilyen fickók is akadnak a rendőreink között. Nálunk a rendőr legyen intelligens, az ifjúság példaképe, hős, akit mindenki utánozni szeretne, és minden fenntartás nélkül rá lehessen bízni nemcsak a fegyvert meg a hatalmat, hanem a nevelői tevékenységet is. Kharón az ilyen rendőrséget „pápaszemesek gyülekezetének" nevezi, és szerinte ilyen rendőrségre egyetlen államnak sincs szüksége, mert a végén az állam számára legfontosabb embereket is elkapják és megpróbálják átnevelni, kezdve a miniszterelnökön és a rendőrfőnökön. Nem tudom, nem tudom, lehet, hogy így van. De hogy ez a rendőrtiszt nem tudja, mi az a phenomenón, és szolgálat közben pimaszkodott – ez valóban mindennek a teteje.

A bőröndök között bukdácsolva odabotorkáltam a pohárszékhez és töltöttem magamnak egy pohárka konyakot, pont abban a pillanatban, amikor Hermioné ismét belépett az ebédlőbe. Kijelentette, hogy ez kész bolondokháza, és hogy itt senkire sem lehet számítani, a férfiak itt nem férfiak, a nők nem nők. És hogy én idült alkoholista vagyok. Kharón pedig világcsavargó, Artemisz kényeskedő kisasszony, és fogalma sincs arról, mi az élet. És így tovább. Talán valaki most lesz olyan kedves és megmagyarázza, miért keltették fel éjnek évadján, és miért ráncigáltatták elő vele a bőröndöket. Úgy-ahogy válaszoltam Hermionénak, aztán visszavonultam a hálószobámba. Minden tagom sajgott, és előre tudtam, hogy holnap ismét kiújul az ekcémám. Már most viszket mindenem, de egyelőre megállóm vakarózás nélkül.

Hajnali három óra tájt ismét megrendült a föld. Motorzúgás és lánctalpak csörömpölése hallatszott. Kiderült, hogy a házunk előtt katonai teherautók és csapatszállító páncélautók oszlopa vonul el. Lassan haladtak, tompított reflektorral, Mürtilosz odaszegődött az egyik páncélautó mellé, belekapaszkodott az ágyúlőrés kiszögellésébe és valamit kiáltozott. Nem tudom, mit válaszoltak neki, de amikor az oszlop elvonult, ő meg ott maradt egyedül az utcán, megkérdeztem tőle, mi újság.

–Nyugi, nyugi – felelte Mürtilosz. – Ismerjük mi ezeket a manővereket. Ezek a nagyokosok az én pénzemen furikáznak.

Most aztán mindent tökéletesen megértettem. Nagyszabású hadgyakorlat folyik – talán még atomfegyvereket is bevetettek. Ezért csaptak ilyen hűhót!

Istenek, csak legalább nyugodtan aludhatnék!

Június 2.

Egész testem viszket. És ami a legborzasztóbb, sehogyan sem tudom rászánni magamat, hogy beszéljek Artemisz fejével. Fázom én az ilyen magánjellegű, intim beszélgetésektől. Meg aztán, honnan tudjam, mit fog válaszolni?!

Az ördög tudja, hogyan kell bánni ezekkel a lányokkal! Ha legalább tudnám, mi hiányzik neki. Van férje, nem is akármilyen göthös könyvmoly, hanem jókötésű legény, a legszebb férfikorban, nem valamiféle korcs, nem nyomorék, de azért nem is szoknyabolond.

Pedig megtehetné: a pénztáros unokahúga olyan kihívóan pillog rá, Thioné is olyanokat kacsint rá, hogy mindenki tudja, a gimnazista lányokról már nem is beszélek, meg az itt nyaraló hölgyekről, és Madame Perszephonéről, aki minden macskák legmacskábbikja, és egyetlen kandúr sem képes ellenállni neki. De én tudom, mit válaszol minderre Artemisz. Unatkozom, apácskám, halálosan unatkozom itt. És meg sem cáfolhatom. Fiatal, szép asszony, gyereke nincs, csupa tűz, kívánkozik a szórakozás, tánc, flört és más egyebek forgatagába. Kharón pedig, sajnos, ezek közé a filozófusok közé tartozik. Bölcselő. Totális állam, fasizmus, menedzserizmus, kommunizmus. Neki a tánc szexuális narkotikum, a vendég mind fajankó, egyik szörnyűbb, mint a másik. Vintről vagy más kártyajátékról egy mukkot sem lehet ejteni. De azért nem olyan tökkelütött, hogy inni ne szeretne. Leülteti az asztal köré öt észtársát, eléjük rak öt palack konyakot, és reggelig bölcselkednek. Artemisz meg ásítgat, ásítgat, aztán becsapja maga mögött az ajtót, és lefekszik aludni. Hát élet ez? Értem én, hogy a férfiak férfidolgokkal foglalkoznak, de másrészt a nők is női dolgokkal foglalkoznak. Mindegy, én szeretem a vejemet, ő az én vejem, és én szeretem. De hát meddig lehet itt bölcselkedni? És mi változik meg ezektől a bölcselkedésektől? Az világos: bármennyit bölcselkedünk is a fasizmusról, a fasizmus édeskeveset törődik ezzel, még csak fel sem ocsúdsz, máris a fejedbe nyomja a rohamsisakot – és gyerünk előre, éljen a vezér! De ha valaki elhanyagolja a fiatal feleségét, akkor az asszonytól se várjon egyebet. Ezen aztán semmiféle bölcselkedés nem segít. Értem én, hogy művelt embereknek néha elvont témákról is kell bölcselkedniük, de hát mindent módjával, uraim.

A reggel varázslatos volt. (A hőmérséklet plusz tizenkilenc fok, felhőzet egyes fokozatú, déli szél, 0,5 méter per secundum. El kellene mennem a meteorológiai állomásra és ellenőriztetnem az anemométert, nemrég ismét elejtettem.) Reggeli után úgy döntöttem, hogy segíts magadon, isten is megsegít, és elindultam a városházára, egy-két dolgot tisztáznom kell a nyugdíjammal kapcsolatban. Mentem, mendegéltem és élveztem a nyugalmat, amikor hirtelen észreveszem, hogy a Szabadság útja és Hanga utca sarkán nagy tömeg verődött össze. Kiderült, hogy Minótaurosz a tartálykocsijával belefutott egy ékszerész kirakatába, s a tömeg azt bámulja, miképpen tesz éppen vallomást az útfelügyelőnek, reggel óta ismét részegen, püffedt arccal, mocskosan. Ez olyannyira nem illett bele a ragyogó reggel képébe, hogy minden jókedvem egyszeriben elpárolgott. Hiszen világos, hogy a rendőrségnek nem volna szabad ilyen korán eleresztenie Minótauroszt, hiszen tisztában vannak vele, hogy ismét felönt a garatra, ha már egyszer belekezdett az ivásba. Másrészt viszont mindenképpen szabadon kellett ereszteniük, hiszen ő az egyetlen pöcegödörtisztító a városban! Választani kellett: vagy megpróbálják átnevelni Minótauroszt, és akkor belefulladunk az ürülékbe, vagy pedig a higiénia nevében kompromisszumot kötünk.

Minótaurosz miatt kissé elidőztem, így amikor a „pentagónra" értem, a többiek már mind ott voltak. Megfizettem a büntetést, aztán a féllábú Polüphémosz megkínált alumíniumtokba csomagolt pompás szivarral. A szivart a legidősebb fia, Polükarposz, a kereskedelmi flotta hadnagya küldte nekem. Ez a Polükarposz néhány évig nálam tanult, aztán elszökött és beállt hajósinasnak. Ügyes fiú volt, nagy tréfamester. Amikor megszökött a városból, Polüphémosz majdnem feljelentett engem: hogy, úgymond, a fiút megrontotta a tanítója, annyit prédikált neki a sokféle létező világról. Maga Polüphémosz a mai napig szentül hiszi, hogy az égbolt valami szilárd dolog, és a szputnyikok úgy száguldanak rajta, mint a motorbiciklik a cirkuszban. Fel sem fogja az asztronómia hasznos volta mellett szóló érveimet annak idején sem fogta fel, és ma sem fogja fel.

Arról beszélgettek a mieink, hogy a városi pénztárnok ismét elköltötte a stadion építésére szánt összeget. Azaz immár hetedszer. Először azt vitattuk meg, hogyan lehetne mindezt megakadályozni. Szilénosz a vállát vonogatta és azt bizonygatta, hogy a bírósági eljáráson kívül semmi mást nem lehet kitalálni.

– Elég volt a félmegoldásokból – mondta. – Nyilvános tárgyalásra van szükség. Gyűljön össze az egész város a stadion katlanában, és a bűntett színhelyén szegezze a szégyenfához a sikkasztót. Hál’istennek – ismételgette –, a törvényeink eléggé rugalmasak ahhoz, hogy a büntetés pontosan megfeleljen a bűntett súlyának.

– Én még azt a kijelentést is meg merném kockáztatni – jegyezte meg az epés kedvű Paralosz –, hogy törvényeink túlságosan rugalmasak. Ezt a pénztárnokot immár kétszer állították bíróság elé, s rugalmas törvényeink már kétszer büntetlenül hagyták. De te bizonyára úgy véled, hogy ez csak azért történt így, mert nem a stadion katlanában ítélkeztek fölötte, hanem a városházán.

Morpheusz alaposan megfontolva szavait bejelentette, hogy mától fogva nem hajlandó nyírni és borotválni a pénztárnokot. Hadd mászkáljon amúgy szőrösen.

– Micsoda seggfejek vagytok valamennyien – mondta Polüphémosz. – Hát nem fogjátok fel ésszel, hogy ő le sem szar benneteket? Neki megvan a maga társasága.

– Hát éppen ez az – kapott a szón az epés kedvű Paralosz, s eszünkbe juttatta, hogy a városi pénztárnokon kívül ott van még a városi építész is, aki megtervezte a stadiont, ahogy tőle telt, és most természetesen az az érdeke, hogy isten őrizz, el ne kezdjék építeni. A dadogós Kalaidosz is rángatózva fortyogni kezdett, ily módon terelve magára a közfigyelmet, és felemlítette, hogy éppen ő, Kalaidosz tavaly a Virágok Ünnepén majdnem összeverekedett az építésszel. Ez a bejelentés új és határozott fordulatot adott a társalgásnak. A féllábú Polüphémosz, mint veterán és mint aki nem irtózik a vértől, azt javasolta: lessük meg mindkettejüket Madame Perszephoné kapualjában, és törjük le a szarvukat. Ilyen döntő pillanatokban Polüphémosz egyáltalán nem tesz féket a nyelvére, kibújik belőle az őrmester.

– Letörjük ezeknek a büdös fickóknak a szarvát – bömbölte. – Kitapossuk a belüket, összemorzsoljuk a csontjaikat.

Egészen elképesztő, milyen lelkesítőén hatnak az efféle beszédek a társaimra. Mindenki tűzbe jött, hadonásztak, Kalaidosz pedig a szokásosnál hevesebben sistergett, rángatózott, és a nagy felindulástól egyetlen szót sem bírt kinyögni. Ám ekkor az epés kedvű Paralosz, aki közülünk egyes-egyedül őrizte meg a nyugalmát, megjegyezte, hogy a pénztárnokon és építészen kívül a mi városkánkban él nyári rezidenciáján legjobb barátjuk, egy bizonyos Laomedón úr, mire mindnyájan elhallgattunk, s ismét meggyújtottuk a vita hevében kialudt cigarettáinkat és szivarjainkat, mert Laomedón úrnak nemigen lehet letörni a szarvát, és még kevésbé lehet összemorzsolni a csontjait. És amikor a hirtelen csendben a dadogós Kalaidosz végre teljesen önkéntelenül kifakadt: „Betöröm az orrát!", mindnyájan méltatlankodva pillantottunk rá.

Észbe kaptam, hogy a városházára kell sietnem, visszatettem a félig elszívott szivart az alumíniumtokba, s felbaktattam az első emeletre a polgármester fogadószobájába. Elképedtem, micsoda sürgés-forgás fogadott a hivatalban. Mintha minden hivatalnok kissé izgatott lett volna. Még a titkár úr is, szokásától eltérően, nem a körmeit nézegette, hanem hatalmas borítékokat zárt le pecsétviasszal, s közben rendkívül megvető és gondterhelt képet vágott. Eléggé elfogódottan léptem oda ehhez a legújabb divat szerint kikent-kifent, feltűnő pofaszakállt és axtravadáns külföldi dzsekit viselő ficsúrhoz. Teremtőm, mit nem adnék érte, ha nem kellene hozzá fordulnom, soha nem kellene látnom és hallanom. Eddig sem kedveltem Nikosztrátosz urat, akár városunk többi aranyifját. Az igazat megvallva már akkor sem kedveltem, amikor a tanítványom volt – lustasága, pökhendisége, pimaszkodásai miatt –, az éjszaka látottak után aztán meg szinte felfordult a gyomrom, ha ránéztem. Fogalmam se volt, hogyan viselkedjem. Más megoldás nem kínálkozott, így hát rászántam magamat és megszólítottam:

– Nikosztrátosz uram, nem hírlik valami az én ügyemben?

Ő még csak rám se nézett, hogy úgy mondjam, pillantásra sem méltatott.

– Bocsánat, Apollón úr, de a minisztérium még nem válaszolt – mondta, és rakta tovább a borítékokra a pecsétviaszt. Hogyhogy nem válaszlt, amikor válaszonia kellett, legalábbis válaszolnia kellett volna… Ott toporogtam egy ideig, majd a kijárat felé oldalogtam, pocsékul éreztem magamat, mint mindig a hivatali helyiségekben. Ám teljesen váratlanul elképesztő hírrel állított meg. Közölte, hogy tegnap óta nincs összeköttetés Marathónnal.

– Ugyan, ne beszéljen már! – mondtam. – Hát a hadgyakorlat még nem fejeződött be?

– Miféle hadgyakorlat? – csodálkozott. Ekkor aztán nem bírtam tovább. Ma sem tudom, érdemes volt–e megtennem, de a szeme közé néztem, és azt mondtam:

– Hogyhogy miféle hadgyakorlat? Pontosan az, melyet az elmúlt éjszaka volt szíves észlelni.

– Ön szerint ez hadgyakorlat volt? – kérdezte irigylésre méltó hidegvérrel, és ismét a borítékjai fölé hajolt. – Tűzijáték volt. Olvassa el a reggeli lapokat.

Még a képébe kellett volna vágnom néhány szót, annál is inkább, mert a szobában csak mi ketten tartózkodtunk. De hát eszembe jutott nekem akkor valami?

Amikor visszaértem a „pentagónra, már az éjszakai phenomenónról folyt a vita. Ott voltak a mieink: megérkezett Mürtilosz és Pantarhei. Pantarhei köpenye nem volt begombolva, borostás arca és fáradt tekintete árulkodott az éjszakai szolgálatról. Mürtilosz sem festett különbül, ő egész éjszaka a ház körül cirkált, és várta a szerencsétlenséget. Mindenki a reggeli újságot szorongatta kezében, és „megfigyelőnk cikkét tárgyalta, amelynek a címe az volt: Ünnep küszöbén. „Megfigyelőnk" közölte, hogy Marathón fennállásának 153. évfordulójára készülődik, s mint hitelt érdemlő forrásokból értesült, tegnap éjszaka éppen a tűzijáték főpróbáját tartották: ebben a környező városok és falvak is gyönyörködhettek, mintegy kétszáz kilométeres sugarú körben.