A hétfő szombaton kezdődik

By Arkagyij Sztrugackij and Borisz Sztrugackij

A ​varázslók és boszorkányok a régi időkben jobban jártak, ha nem verték nagydobra, milyen mesterséget gyakorolnak, amennyiben nem akarták egy füstölgő máglya hegyiben találni magukat. Ma már természetesen felvilágosultabb korban élünk, senkit nem égetnek meg többé – ezt a feladatot mindenki saját maga végzi el a vállalkozások és adók világában. Sőt a mágia akadémikus kereteket kapott, megalakult a BOVATKI: a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutatóintézete. Itt konferenciákat tartanak, disszertációkat és jelentéseket írnak, az intézmény folyosóin az ember ősi istenekbe botolhat, a munkavédelmi oktatás részét képezik a babonaságok, és nehezebb napokon még a pokol kapuja is megnyílhat.
Szása Privalov, a fiatal programozó mit sem sejtve lép munkába ezen az igen különös helyen, de hamarosan már azon sem csodálkozik, ha egy beszélő kandúr kerül az útjába vagy személyesen Merlin jelenik meg kénszagú villámlás közepette a laborban.
A Sztrugackij fivérek a hivatali bürokrácia útvesztőinek beható ismeretében kacagtató szatírát írtak az irathalmokba fúló emberi fantázia lázadásáról. A regény most először jelenhet meg csorbítatlanul, teljes egészében, és hányatott keletkezésének krónikáját exkluzív szerzői utószó taglalja.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 6, 2020
• ISBN: 9786155158674

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Arkagyij & Borisz Sztrugackij

Ponyigyelnyik nacsinajetszja v szubbotu

Izdatyelsztvo ASZT, 2011

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Gellért György

Szerkesztette:

Weisz Györgyi

Korrektor:

Kolonics Gabriella

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 615 5158 67 4

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 1965 by Arkagyij & Borisz Sztrugackij

© Hungarian translation 1971, 2012, Gellért György jogutódjai

© Hungarian edition 2012, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

De ami a legfurcsább, legérthetetlenebb, az az: hogyan választhatnak egyes szerzők ilyen témákat. Bevallom, ez már aztán teljességgel megfoghatatlan… Nem, nem, ez egyáltalán nem megy a fejembe.

Gogol{1}

ELSŐ TÖRTÉNET:

HŰHÓ A DÍVÁNY KÖRÜL

1. FEJEZET

TANÁR: Gyerekek, írjátok le a következő mondatot:

„A hal a fán ül."

TANULÓ: De hát a halak nem ülnek a fán.

TANÁR: Nos… Ez őrült hal volt.

Diákvicc

KÖZELEDTEM rendeltetési helyemhez. Körülöttem erdő zöldellt, amely egészen az út széléig nyomult előre, s csak itt-ott hagyott helyet sárga sással benőtt tisztásoknak. A nap már jó néhány órája lemenőben volt, de sehogy sem tudott lenyugodni, s alacsonyan a látóhatár fölött lebegett. Az autó csikorgó kaviccsal beszórt, keskeny úton gördült. Ráhajtottam a nagy kövekre, és a csomagtartóban ilyenkor csörömpöltek, zörögtek az üres bádogkannák.

Jobbról két ember jött ki az erdőből; az út szélén megálltak, felém néztek. Egyikük fölemelte a karját. Fékeztem, szemügyre vettem őket. Vadásznak látszottak, fiatalok voltak, alig lehettek valamivel idősebbek nálam. Arcukat rokonszenvesnek találtam, megálltam. Az, amelyik fölemelte a karját, bedugta a kocsiba görbe orrú, barna ábrázatát, és mosolyogva megkérdezte:

– Nem fuvarozna el bennünket Szolovecig?

A másik, aki vörös szakállt viselt, de bajusza nem volt, szintén mosolyogva nézett társa háta mögül. Határozottan kellemes emberek voltak.

– Szálljanak be! – mondtam. – Az egyik előre, a másik hátra, mert a hátsó ülésen mindenféle limlom van.

– Jótevőnk! – örvendezett a görbe orrú, levette válláról a puskát, beült mellém.

A szakállas tétován bepillantott a hátsó ajtón, és megjegyezte:

– Ha lehetne, egy kicsit összetolnám ezt az izét…

Áthajoltam az ülés támláján, segítettem neki szabaddá tenni a helyet, amelyet a hálózsák és az összecsavart sátor foglalt el. A szakállas elhelyezkedett, puskáját a térde közé fogta.

– Az ajtót csukja be jobban! – szóltam neki.

Minden úgy ment, mint rendesen. Az autó elindult. A görbe orrú hátrafordult, s élénken arról kezdett beszélni, hogy sokkal kellemesebb személyautón utazni, mint gyalogolni. A szakállas alig hallhatóan helyeselt, és újra meg újra becsapta az ajtót.

– Igazítsa meg a köpenyét – tanácsoltam, mert a visszapillantó tükörből figyeltem. – Becsípte az ajtó.

Vagy öt perc múlva végül minden elrendeződött.

– Szolovec tíz kilométerre lehet, ugye? – kérdeztem.

– Igen – felelte a görbe orrú. – Vagy valamivel messzebbre. Igaz, az út gyatra, teherautónak való.

– Az út egészen tűrhető – ellenkeztem. – Engem azzal ijesztgettek, hogy egyáltalán nem jutok át.

– Ezen az úton ősszel is át lehet jutni.

– Itt még igen, de Korobectől földút vezet.

– Az idén száraz a nyár, mindenütt felszikkadt.

– Zatony környékén, azt mondják, esik – jegyezte meg a hátsó ülésen a szakállas.

– Ki mondja? – kérdezte a görbe orrú.

– Merlin.

Felnevettek. Cigarettát vettem elő, rágyújtottam, őket is megkínáltam.

– Clara Zetkin Gyár – állapította meg a görbe orrú a csomagot nézegetve. – Maga leningrádi?

– Igen.

– Utazgat?

– Utazgatok – válaszoltam. – Hát maguk idevalósiak?

– Őslakosok vagyunk – mondta a görbe orrú.

– Én murmanszki vagyok – közölte a szakállas.

– Leningrádból nézve akár Szolovec, akár Murmanszk: egyformán észak – állapította meg a görbe orrú.

– Ugyan, dehogy – udvariaskodtam.

– Szolovecben száll meg? – kérdezte a görbe orrú.

– Természetesen – válaszoltam. – Éppen Szolovecbe megyek.

– Rokonai vagy ismerősei vannak ott?

– Nem. Csupán ott várom meg a fiúkat. Ők a parton jönnek végig, Szolovec a találkozóhelyünk.

Jókora kőkupacot pillantottam meg, lefékeztem.

– Kapaszkodjanak meg jó erősen!

A kocsi rázkódni, ugrálni kezdett. A görbe orrú a puskája csövébe ütötte az orrát. A motor fel-felbődült, a kövek a kocsi alján pattogtak.

– Szegény autó – jegyezte meg a görbe orrú.

– Mi mást tehetnénk… – mondtam én.

– Nem mindenki hajtana végig ilyen úton a saját kocsiján.

– Én igen – feleltem. A köves útszakasz véget ért.

– Á, szóval ez nem a maga kocsija – jött rá a görbe orrú.

– Honnan lenne nekem autóm?! Kölcsönöztem.

– Értem – mondta a görbe orrú kiábrándultan, nekem legalábbis így tetszett. Sértve éreztem magam.

– Mi értelme autót vásárolni azért, hogy aszfalton kocsikázzunk? Ahol aszfalt van, ott semmi érdekes nincs, ahol pedig érdekes, ott nincs aszfalt.

– Igen, persze – helyeselt udvariasan a görbe orrú.

– Szerintem ostobaság bálványozni az autót – jelentettem ki.

– Ostobaság – mondta a szakállas. – De nem mindenki gondolkodik így.

A kocsikról beszélgettünk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy ha már egyáltalán vesz az ember, akkor GAZ-69-est lenne érdemes, de azt sajnos nem kapni. Azután a görbe orrú megkérdezte:

– És hol dolgozik?

Megmondtam.

– Óriási! – kiáltott fel. – Programozó! Nekünk épp programozóra van szükségünk. Ide hallgasson: hagyja ott az intézetét, álljon be hozzánk!

– És milyen gép van maguknál?

– Milyen van nálunk? – kérdezte a görbe orrú, s hátrafordult.

– Aldan-3-as – felelte a szakállas.

– Remek masina – jegyeztem meg. – És jól dolgozik?

– Hát, hogy is mondjam…

– Értem – feleltem.

– Tulajdonképpen még nem helyeztük üzembe – mondta a szakállas. – Maradjon nálunk, helyezze üzembe…

– Az áthelyezését pedig egykettőre elintézzük – fűzte hozzá a görbe orrú.

– De mivel foglalkoznak? – kérdeztem.

– Amivel az egész tudomány – felelte a görbe orrú. – Az emberi boldogsággal.

– Értem. A világűrrel kapcsolatos?

– A világűrrel is – mondta a görbe orrú.

– Ha ló nincs, a szamár is jó – jegyeztem meg.

– Leningrád és tisztességes fizetés – mormolta a szakállas halkan, de én meghallottam.

– Nem fontos – jegyeztem meg. – Nem kell mindent pénzben mérni.

– Csak tréfáltam – jelentette ki a szakállas.

– Ő így szokott tréfálni – jegyezte meg a görbe orrú. – Sehol sem lesz érdekesebb munkája, mint nálunk.

– Miért gondolja így?

– Bizonyos vagyok benne.

– Én viszont nem.

A görbe orrú gúnyosan elmosolyodott.

– Még beszélünk erről a témáról. Sokáig marad Szolovecben?

– Legfeljebb két napig.

– Akkor a második napon beszélünk róla.

A szakállas kijelentette:

– Ami engem illet, én a sors kezét látom ebben: az erdőben mentünk, és egy programozóval találkoztunk. Úgy vélem, a maga sorsa eldőlt.

– Valóban ilyen nagy szükségük van programozóra? – kérdeztem.

– Mint egy falat kenyérre.

– Beszélek a fiúkkal – ígértem. – Ismerek olyanokat, akik elégedetlenek a munkájukkal.

– Nekünk nem akármilyen programozó kell – felelte a görbe orrú. – A programozókat, mivel kevés van belőlük, elkapatták, nekünk pedig olyan kell, aki nincsen elkényeztetve.

– Ez már nehezebb – mondtam.

– Nekünk olyan programozó kell – sorolta a görbe orrú –, aki nincsen elkényeztetve, önként jön, hajlandó munkásszálláson lakni…

– Százhúsz rubellel megelégszik – kapott a szón a szakállas.

– No és ami a szárnyakat illeti? – kérdeztem. – Vagy a glóriát a feje körül? Egy az ezer közül!

– Nekünk mindössze egy kell – jegyezte meg a görbe orrú.

– De ha csak kilencszázan vannak?

– Akkor kilenc tizeddel is beérjük.

Az erdő szétvált, hídon haladtunk át, burgonyaföldek között robogtunk.

– Kilenc óra – jelentette ki a görbe orrú. – Hol szándékozik éjszakázni?

– A kocsiban. Az üzletek meddig vannak nyitva maguknál?

– Az üzletek már zárva vannak – felelte a görbe orrú.

– Megalhatna a munkásszálláson – ajánlotta a szakállas. – A szobámban van egy üres ágy.

– A munkásszálláshoz nem lehet odahajtani – állapította meg elgondolkodva a görbe orrú.

– Csakugyan – mondta a szakállas, és valamiért elnevette magát.

– Az autót a rendőrség előtt hagyhatja – közölte a görbe orrú.

– Ugyan, micsoda badarság – csapott homlokára a szakállas. – Én összehordok hetet-havat, te meg ráduplázol. Hogyan juthatna be a munkásszállásra?

– Igen, az ördög vigye – válaszolta a görbe orrú. – Egy napig nem dolgozik az ember, és mindenről megfeledkezik.

– De talán transzgresszálhatnánk?

– Ugyan, ugyan – jegyezte meg a görbe orrú. – Ő nem dívány. Te nem vagy Cristobal Junta, én sem…

– Ne aggódjanak! – mondtam. – Megalszom a kocsiban, nem először teszem.

Hirtelen nagy kedvem támadt ahhoz, hogy lepedőn aludjak. Már négy éjszakát töltöttem hálózsákban.

– Ide hallgass – mondta a görbe orrú –, megvan! Kaláfovár!

– Helyes! – kiáltott fel a szakállas. – Elvisszük a Tengerszögletbe{2}.

– Biz’isten, meghálok a kocsiban.

– Házban fog aludni – felelte a görbe orrú –, viszonylag tiszta ágyneműn. Hiszen mégiscsak meg kell hálálnunk…

– Elvégre nem nyomhatunk a markába egy félrubelest – mondta a szakállas.

Beértünk a városba. Ódon, erős kerítések, vastag, megfeketedett gerendákból ácsolt, hatalmas faházak sorakoztak, keskeny ablakokkal, faragott ablaktokokkal, fakakasokkal a háztetőkön. Néhány vasajtós, piszkos téglaépület is akadt, amelyek látványa emlékezetembe idézte a félig ismerős „kalyiba" szót. Az utca egyenes és széles volt, s Béke sugárútnak hívták. A központhoz közeledve emeletes salakbeton házak látszottak, közöttük parkosított terek.

– A következő mellékutca jobbra – mondta a görbe orrú.

Bekapcsoltam az irányjelzőt, fékeztem, jobbra kanyarodtam. Az utat itt benőtte a fű, de az egyik kiskapu előtt megbújva egy vadonatúj Zaporozsec állt. A házszámok a kapuk fölött lógtak, de a rozsdás bádogtáblákon alig lehetett kivenni a számjegyeket. A mellékutcának hangzatos neve volt: „Tengerszöglet utca". Keskeny volt, ódon kerítések közé szorult, amelyek bizonyára még abban az időben épültek, amikor svéd és norvég kalózok kószáltak errefelé.

– Stop! – szólított fel a görbe orrú. Lefékeztem, és ő megint beleütötte orrát a puskacsőbe. – Ti megvártok – mondta az orrát dörzsölgetve –, én pedig megyek, mindent elintézek.

– Igazán nem érdemes – jegyeztem meg utoljára.

– Szót se többet! Vologya, tartsd szemmel!

A görbe orrú kibújt a kocsiból, és meggörnyedve bepréselte magát az alacsony kisajtón. A magas, szürke kerítés mögött nem látszott a ház. A kapu valósággal tüneményes volt, akár egy fűtőházé, pudnyi súlyú, rozsdás sarokvasak tartották. Csodálkozva olvastam a táblákat. Három volt belőlük. A bal kapuszárnyon szigorúan csillogott vastag üvegével egy ezüst betűs, tekintélyes, kék tábla:

BOVATKI

KACSALÁBON FORGÓ VÁR

SZOLOVECI MŰEMLÉK

A jobb kapuszárny tetején rozsdás réztáblácska lógott: „Tengerszöglet utca 13. N. K. Gorinics"{3}, alatta pedig egy furnérdarabka díszelgett, girbegurba tintafelírással:

A KANDÚR NEM MŰKÖDIK

Vezetőség

– Miféle KANDÚR? – kérdeztem. – Kerületi Automatizálási Nagyfrekvenciás Dióda Újító Részleg?

A szakállas felvihogott.

– Az a fő, hogy ne nyugtalankodjon – mondta. – Nálunk sok furcsaság van, de minden teljesen rendben lesz.

Kiszálltam az autóból, törülgetni kezdtem a szélvédőt. Fejem fölött hirtelen motoszkálás támadt. Odanéztem. A kapu tetején egy hatalmas – ekkorát sohasem láttam –, feketésszürke kandúr iparkodott minél kényelmesebben elhelyezkedni. Miután letelepedett, jóllakottan és közömbösen bámult rám sárga szemével. „Cic-cic-cic" – mondtam gépiesen. A kandúr udvariasan, de ridegen kitátotta a száját, rekedt torokhangot hallatott, azután elfordult, s az udvar felé nézett. Onnan, a kerítés mögül, a görbe orrú hangja hallatszott:

– Vaszilij, barátom, engedje meg, hogy egy pillanatra zavarjam.

Nyikordult a retesz. A macska nesztelenül lehuppant az udvarba. A kapu nehézkesen meglódult, rémítő csikorgás és recsegés közepette a bal szárnya lassan kinyílt. Előtűnt a görbe orrú, az erőlködéstől kivörösödött az arca.

– Jótevőnk! – szólított. – Hajtson be!

Visszaültem az autóba, lassan befordultam az udvarba, amely tágas volt, a mélyén vastag gerendákból ácsolt ház állt, előtte pedig egy átfoghatatlan, zömök tölgy, sűrű koronája eltakarta a tetőt. A kaputól, a tölgyet megkerülve, kőlapokkal kirakott út vezetett a házhoz. Az ösvénytől jobbra veteményeskert volt, balra pedig, kis tisztás közepén, kútkáva magaslott, ódon, fekete, mohlepte kerékkel.

A kocsit félreállítottam, kikapcsoltam a motort, kiszálltam. A szakállas Vologya is kibújt, puskáját a kocsi oldalához támasztotta, és nekifogott, hogy felcsatolja a hátizsákját.

– Hát, maga itthon van – mondta nekem.

A görbe orrú becsukta a csikorgó, recsegő kaput, én pedig eléggé félszegen néztem körül, nem tudtam, mitévő legyek.

– Lám, itt a háziasszony! – kiáltott fel a szakállas. – Adj isten, Naina Kijevna{4} anyácska, lelkecském!

A háziasszony bizonyára százéves is elmúlt. Lassan jött felénk, görcsös botra támaszkodott, csoszogott a sárcipős nemezcsizmában. Arca sötétbarna, a ráncok sűrű tömegéből görbe és hegyes orr állt ki, akár a jatagán, a szeme pedig halvány és fénytelen, mintha hályog borítaná.

– Jó napot, jó napot, unokám – felelte meglepően erős, mély hangon. – Szóval ez volna az új programozó? Jó napot, kedveském. Isten hozott!

Szótlanul meghajoltam, tudtam, hogy most hallgatnom kell. Az anyóka fején az álla alatt megkötött fekete pehelykendő volt, fölötte háromszögletű, kackiás kapron-keszkenő, amelyet az Atomium tarka jelképe és különböző nyelveken a „Brüsszeli Világkiállítás" felirat díszített. Állán és orra alatt néhány ősz szőrszál meredezett. A vénasszony vattázott mellénykét és fekete posztóruhát viselt.

– Hát így vagyunk, Naina Kijevna! – ment oda hozzá a görbe orrú, s közben a tenyeréről a rozsdát dörzsölgette. – Szállást kellene adni az új munkatársunknak két éjszakára. Engedje meg, hogy bemutassam… hm-m-m…

– Nem szükséges – felelte a vénasszony, és figyelmesen szemügyre vett. – Magam is látom. Privalov Alekszandr Ivanovics, ezerkilencszázharmincnyolcas születésű, férfi, orosz, Komszomol-tag, nem, nem, nem vett részt, nem volt, nincs, de hosszú út és érdekes munka vár reád, kincsem, egy hivatalos épületben, bár félned kell, briliánsom, egy rossz, vörös embertől, most pedig adj valamicskét a fáradságomért, rubintom…

– Hm! – krákogott a görbe orrú, s az anyókának torkán akadt a szó. Feszélyezett csend támadt.

– Szólíthat egyszerűen Szásának… – préseltem ki magamból az előre megfogalmazott mondatot.

– De hová tegyem? – érdeklődött az anyóka.

– A kamrába – felelte kissé ingerülten a görbe orrú.

– És ki felel érte?

– Naina Kijevna!… – üvöltött fel a görbe orrú egy vidéki tragikus színész mennydörgő hangján; karon ragadta az öregasszonyt és a házhoz vonszolta. Hallani lehetett, amint vitáznak: „De hiszen megegyeztünk! – „Hátha elemel valamit? – „Halkabban! Hiszen ez programozó, érti? Komszomolista! Tanult ember! – „Na és ha csikorgatja a fogát?

Zavartan fordultam a kuncogó Vologya felé.

– Olyan kellemetlen.

– Ne nyugtalankodjon, minden elsimul…

Még valamit akart mondani, ekkor azonban az anyóka felordított: „Hát a dívány, a dívány!…" Összerezzentem, és így szóltam:

– Tudja mit, én mégis elmegyek.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki határozottan Vologya. – Minden elrendeződik. Az anyókának egyszerűen baksis kell, nekem meg Romannak pedig nincs készpénzünk.

– Megfizetem – mondtam. Nagyon szerettem volna elmenni innen. Ki nem állhatom az ilyen összetűzéseket.

Vologya a fejét rázta.

– Szó sem lehet róla. Már jön is Roman. Minden rendben van.

A görbe orrú Roman odalépett hozzánk, karon fogott és így szólt:

– Nos, minden el van intézve. Gyerünk.

– Ide hallgasson, olyan kényelmetlen – kezdtem. – Ez az asszony végtére is nem köteles…

De már a házhoz értünk.

– Köteles, köteles – hajtogatta Roman.

Megkerültük a tölgyet, a hátsó lépcsőtornáchoz mentünk. Roman belökte a műbőrrel bevont ajtót, és egy tágas, tiszta, de rosszul megvilágított előszobában találtuk magunkat. Az öregasszony a hasán összekulcsolt kézzel, összeszorított szájjal várt bennünket. Amikor megpillantott, bosszúvágyón dörmögte:

– De nyugtát, most azonnal!… Hogy aszongya átvettem ezt meg ezt, ettől meg ettől, aki átadta a fent nevezett tárgyakat az alulírottnak…

Roman halkan feljajdult, és beléptünk a számomra kiutalt szobába. Hűvös helyiség volt, egyetlen ablakát függöny takarta. Roman feszült hangon mondta:

– Helyezkedjen el, érezze magát otthon!

Az öregasszony megkérdezte az előszobából:

– Hát a fogát nem csikorgatja?

Roman, meg sem fordulva, ráförmedt:

– Nem! Hisz mondtam már, hogy nincs is foga.

– Akkor gyerünk, írjuk meg azt a nyugtácskát…

Roman felvonta szemöldökét, égnek emelte a szemét, kivicsorította a fogát, megrázta a fejét, de kiment. Én pedig körülnéztem. A szobában kevés bútor volt. Az ablaknál egy rojtos, ócska szürke abrosszal takart, masszív asztal állt, előtte görbe lábú zsámoly. A csupasz gerendafal mellett terjedelmes dívány, a másik falon, amelyet szedett-vedett tapétával vontak be, fogas lógott, rajta valamiféle kacat (vattakabátok, kopott bundák, szakadt sport- és füles sapkák). A szobába mélyen benyúlt a frissen meszelt, hatalmas orosz kemence, a szemközti sarokban pedig nagy, homályos tükör függött ütött-kopott keretben. A gyalult padlót csíkos futószőnyegek borították.

A szomszéd helyiségből két hang hallatszott, az öregasszony monoton dörmögése és Roman hol felerősödő, hol elhalkuló beszéde. „Abrosz, leltári száma kétszáznegyvenöt… „Nem akar minden padlódeszkát is felírni?!… „Ebédlőasztal… „A kemencét is felírja?… „Rendnek kell lenni… Dívány…"

Az ablakhoz mentem, félrehúztam a függönyt. Az ablak előtt a tölgyfa állt, semmi több nem látszott. Nézni kezdtem a tölgyet. Nyilván nagyon öreg lehetett. Kérge szürke és valahogy élettelen volt, a földből kibúvó, roppant gyökereit pedig piros és fehér zuzmó borította. „A tölgyet is írja fel!" – mondta a szomszédban Roman. Az ablakpárkányon zsírpecsétes, vaskos könyv hevert, gépiesen belelapoztam, elmentem az ablaktól, leültem a díványra. S nyomban álmosság fogott el. Arra gondoltam, hogy ma tizennégy órát vezettem, és talán nem is volt érdemes ennyire sietnem, hogy fáj a hátam, a fejemben pedig minden összekuszálódik, s végeredményben fütyülök erre az unalmas vénasszonyra, bárcsak mielőbb véget érne ez az egész, hogy lefeküdhetnék és aludhatnék…

– Nos – jegyezte meg a küszöbön megjelenő Roman –, a formaságok elintéződtek. – Megrázogatta szétterpesztett, tintafoltos ujjait. – Elfáradtak az ujjacskáink, sokat körmöltünk… Feküdjön le aludni. Mi elmegyünk, maga pedig nyugodtan feküdjön le. Holnap mit csinál?

– Várok – feleltem fásultan.

– Hol?

– Itt. Meg a postahivatal körül.

– Holnap bizonyára még nem utazik el.

– Holnap aligha… A legvalószínűbb, hogy holnapután.

– Akkor még látjuk egymást. Szerelmünk egyelőre a jövő zenéje. – Elmosolyodott, legyintett és kiment. Én lustán arra gondoltam, hogy ki kellett volna kísérnem s elbúcsúznom Vologyától, de inkább lefeküdtem. Nyomban bejött a szobába az öregasszony. Felkeltem. A vénség egy ideig figyelmesen nézett.

– Attól félek, kedveském, hogy csikorgatni fogod a fogadat – mondta aggódva.

– Nem fogom – válaszoltam kimerülten. – Aludni akarok.

– Hát feküdj le és aludj… Csak add ide a pénzt, és aludhatsz…

Farzsebembe nyúltam a pénztárcámért.

– Mennyi jár?

Az öregasszony a mennyezetre emelte a tekintetét.

– A szobáért, mondjuk, egy rubel… Az ágyneműért fél rubelecske, hisz az enyém, nem állami. Két éjszakára összesen három rubel… És még amennyivel bőkezűen megtoldod a háborgatásért…

Egy ötrubelest nyújtottam át.

– Bőkezűségből egyelőre egy rubel – jelentettem ki. – Aztán majd meglátjuk.

A vénasszony fürgén elkapta a bankjegyet és kiment, valamit dünnyögött a visszajáró apróról. Eléggé sokáig nem jött vissza, s én már-már keresztet vetettem a visszajáró pénzre meg az ágyneműre, de mégis visszatért, s egy maréknyi piszkos rézpénzt tett az asztalra.

– Ennyi jár vissza, kedveském – mondta. – Pontosan egy rubelecske, meg sem kell számolnod.

– Nem fogom megszámolni – feleltem. – Mi lesz az ágyneművel?

– Mindjárt megágyazok. Eriggy ki az udvarba, sétálj egyet, én addig megágyazok.

Kimentem, s közben elővettem egy cigarettát. A nap végre lenyugodott, fehér éjszaka köszöntött be. Valahol kutyák ugattak. Leültem a