Idő: Khronosz megölésének álma

By Guido Tonelli

Megölhetjük-e Khronoszt, azaz megállíthatjuk-e valaha is az idő feltartóztathatatlan sodrását? Khronosz, a megszemélyesített Idő nem csak a fizikusok számára rejtély. Az volt már elődeink számára is, és nincs ez másként napjainkban sem. Az idő nem elvont fogalom, hanem anyagi szubsztancia: elfoglalja az egész világegyetemet, deformálódik, rezeg, hullámzik. Viharos volt a születése, nem szokványos a fejlődése. De akkor most halad előre vagy áll? Létezik vagy sem? Hogyan mérhető? Hogyan lassítja le a gravitáció? Hogyan állítják meg a fekete lyukak? És mi, emberek, megvagyunk-e nélküle? Az idő kiváló eszköz a környezetünkben való túléléshez, de amint megpróbáljuk megérteni, hogyan működik a mi bolygónkon kívüli világ, máris a feje tetejére áll minden. Ott a mi időnk szabályos ritmusa átadja helyét a turbulenciának, a kaotikus jelenségeknek és a felfoghatatlan méretű katasztrófáknak. Ha a távolságok nagyok, vagy ha a végtelenül kis léptékek világában járunk, a kronológia fogalma, az idő egymásutánisága értelmét veszti. Ezekre az örök és sokszor felfoghatatlanul rejtélyes kérdésekre keresi a választ Guido Tonelli olasz fizikus a tudomány mai állásával alátámasztott, ugyanakkor rendkívül szórakoztatóan megírt könyvében. „A szerző nem csupán teoretikus, hanem kísérleti fizikus is, aki hozzájárult a Higgs-bozon felfedezéséhez a genfi CERN-ben. Ennek köszönhetően új kötetének minden sorát áthatja az empirikus és az elméleti felkészültség.” (Riccardo Manzotti) „Tonelli nagy érdeme, hogy szenvedélyes érdeklődést kelt egy mindig is nehéznek látszó téma iránt, a kötet végén szembesítve az olvasót: akárhogy is igyekszünk, az időt sem megállítani, sem visszafordítani nem tudjuk, hacsak nem döntünk úgy, hogy azon kívül élünk.” (Maria Teresa Olivieri) „Tonelli, mint igazi kísérleti fizikus, eredményesen megbirkózik az egyik legbonyolultabb és legmegoldatlanabb kérdéssel, amellyel nekünk, sapienseknek valaha is szembe kellett néznünk: mi az idő? Világosan és - nemcsak a tudományból, hanem a mítoszokból, a művészetből, az irodalomból is példákat merítve - meggyőzően megkérdőjelezi azt, amit mi >>normálisan<< időként érzékelünk.” (Bruno Arpaia)

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: May 12, 2023
• ISBN: 9789631369212

Book preview

Borító

Guido Tonelli

Idő

Khronosz megölésének álma

Corvina

© Giangiacomo Feltrinelli Editore, Milano

First published as Tempo by Guido Tonelli in April 2021

by Giangiacomo Feltrinelli Editore, Milano

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Guido Tonelli: Tempo. Il sogno di uccidere Chrónos,

Feltrinelli, Milano, 2021

Hungarian translation © Balázs István, 2023

A könyvet tervezte: Karcagi Klára

A borítón használt grafika forrása: Shutterstock.com/korkeng

Kiadja 2023-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6921 2

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Bátor gyermekeimnek, Diegónak és Giuliának

„Ó, idő, te, ki felemészted a dolgokat…"

Leonardo da Vinci: Arundel-kódex

„Alice: Meddig tart az örökké?

Fehér Nyúl: Néha csak egy pillanatig."

Lewis Carroll: Alice Csodaországban

„Végtelent – a Mostak alkotják."

Emily Dickinson: Versek

„Időm letelt, a dalnak vége,

Talán mondhatnék többet."

Roger Waters: Time

(The Dark Side of the Moon)

Tartalom

Bevezetés

Első rész: A pörgettyűk varázsa

1. Az idő feletti uralom vágya

Amikor megtörik a varázs

Az élet ideje

Edények és sírok: a jelen, a múlt és a jövő születése

2. A mi időnk

Az idő érzékelése

Amikor Khronosz vadul és szabadon grasszálhatott

Az idő kelepcébe csalása

Khronosz diadala

Második rész: Ahol megáll az idő

3. Furcsa pár

A cseppfolyóssá váló és összetöredező idő

A lágy órák

Elképesztő pontosság

Pénzcsinálás a relativitással

A nagy filozófusok és Piroska

4. Az idő hosszú története

Az idő kezdete

Az idő vége

Az idő a nagy kozmikus távolságok világában

Csodás illúziók és fantasztikus kimérák

Amikor három Nap energiája könnyedén utazik a téridő hullámain

5. Amikor megáll az idő

A párizsi kommün órái

Pokoli helyek, ahol az időnek nyoma vész

A Betelgeuse látványos vége

A megfélemlítés bajnokai

Fizika az idő üres pontjaiban

Harmadik rész: A mulandó létezés és az öröklét között

6. Az élet részecskeként

Egy furcsaságokkal teli világ

Felrobbanó tömegek és aránytalanul hosszúra nyúló idők

Kozmikus szupergyorsítók

A kis piros-fehér téglaház

7. A végtelen kis méretek ideje

Egy maroknyi kiválasztott

Az efemer jelenségek szertefoszló birodalmában

A müonok vakmerő élete

A kvarkok szépsége, bája és szégyenlőssége

8. Egy nagyon különleges kapcsolat

A Dioszkuroszok élete

Kairosz megragadása az üstökénél fogva

Az idő mérése energiával

A hírnökök, Hermész pártfogoltjainak portyázásai

Tökéletes páros

9. Megfordítható-e az időnyíl?

Egy egyenlet olyan világot tár elénk, amelynek létezését nem sejtette senki

A szimmetria Szent Grálja

Egy vers vagy egy jó bor titka

Entrópia és az idő visszafordíthatatlansága

10. Khronosz megölésének álma

Ősi sugalmazás: állítsuk meg az időt!

Időgyilkosok

Nosferatu

Epilógus: A rövid idő

Köszönetnyilvánítás

Névmutató

Jegyzetek

Bevezetés

Emilio Folegnani a Walton-kőbányákban, az Apuai-Alpokban – ott, ahol a világ leghíresebb fehér márványát fejtik – dolgozott. Izmos ember volt, hatalmas kezét a munka durvává tette. Kőfaragóként tevékenykedett. Ez a mesterség ma már nem létezik: fakalapáccsal és vésővel a kőfalból frissen kivált tömböket igazította ki.

Az összes kőfejtőhöz hasonlóan Emilio is rendíthetetlen embernek tűnt, sziklaszilárdnak, akár a nyers márvány, amelyet a hegyből bányászott ki. Nem volt bőbeszédű: kurtán válaszolgatott, csak rövid mondatokban beszélt. Veszélyes munka jutott neki, dinamitrudakkal kellett tudnia bánni, és mint minden kőfejtő, ő is az életét kockáztatta, amikor a nagy sziklatömböket elmozdították. Az ilyen vágású emberekre nem volt könnyű ráijeszteni.

Az egyik ritka alkalom, amikor öt percnél tovább beszélt egyhuzamban, 1961 tavaszán, egy évvel a halála előtt fordult elő. Azt mesélte el, mi történt vele ugyanazon év február 15-éjén, reggel fél kilenc táján.

A tél legzordabb heteiben a kőbányákban felfüggesztették a munkát, mert odafent túl sok hó esett, és mindent beborított a jég. Ám a kőfejtők közül ebben az időszakban sem ült senki ölbe tett kézzel. Mindenkinek volt egy kis földdarabkája, amelyet megművelt, hogy legyen burgonyája, káposztája, a jószágok számára pedig takarmánya.

Emilio is kint volt a meredek lejtőn fekvő, aprócska birtokán, egy feltört földdarabon, amelyet évek kemény munkájával sikerült elhódítania a természettől. Kivágta a fákat a domboldal egy darabján, és a területet megszabadította a kövektől, hogy kicsiny, megművelhető teraszokat alakítson ki rajta. Ahogy ott állt és ásott, a reggeli fény elhalványult, majd hirtelen minden elsötétült. „Itt a világvége" – gondolta, miközben könnyek csordultak végig az arcán, és térdre ereszkedve, összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett. Ahogy mindezt elmesélte, még mindig látni lehetett a tekintetében a felindultságot és a félelmet. Rövid idő után – ami számára egy örökkévalóságnak tűnt – a Nap visszatért, hogy bevilágítsa a Földet, és minden újra életre kelt.

Nagyapám, Emilio élete során először és utoljára élt át egy teljes napfogyatkozást. Az újságokból és a tévéadásokból már régóta lehetett értesülni róla, de a hír nem jutott el az Apuai-Alpok kellős közepén fekvő Equibe, ebbe a háromszáz lelket számláló kis faluba, oda, ahol élt. De az is lehet, hogy a hír csak az ő figyelmét kerülte el.

Manapság, ha bolygónk bármely régiójában napfogyatkozást jeleznek előre, nagy a várakozás és az izgalom. A jelenséget minden szögből lefilmezik, és a látvány felülkerekedik az összes nyugtalanító mozzanaton. Nem volt ez azonban mindig így. Nagyapám tanúbizonysága nyomán megérthetjük, milyen szörnyű félelmet élhettek át őseink, amikor hirtelen megszakadt a nappalok és éjszakák váltakozását és az évszakok egymásutánját meghatározó, szabályos ritmus.

Ennek az atavisztikus félelemnek némi maradványa megőrződött bennünk is. Ezért még ma is, amikor valami váratlan dolog megakasztani látszik e csodás jelenségek szabályszerű menetét, az az érzésünk: az idő összekuszálódik, és – attól tartva, hogy az egész világ darabokra hullhat szét – félelem telepszik a lelkünkre.

Ez megtörténik minden alkalommal, amikor egy emberi közösséget, legyen az kicsi vagy nagy, hirtelen szerencsétlenség ér. Amikor egy robbanás vagy egy erős földrengés romba dönt egy várost, az esemény felborítja a hely lakosainak az eddigi életük ritmusát meghatározó időérzékét. A túlélők beszámolói mind hasonlítanak egymáshoz. A rémület pillanatai minden másodpercet egy valósággal örökkévalónak tűnő időtartammá tesznek, és ennek a legapróbb részleteire is pontosan képesek visszaemlékezni. A megrázkódtatás emberek ezreinek életét töri örökre ketté egy „előttre és egy „utánra, és ők már nem ugyanazok: hirtelen választóvonal ékelődik létezésük két szakasza közé. A katasztrófa egyik pillanatról a másikra megváltoztatta őket; valami helyrehozhatatlanul eltört, az idő pedig mintha véletlenszerűen és kaotikusan folyna. A bizonytalansággal teli jövő félelmet szül, a „soha el nem múló" múlt pedig nem hagyja nyugodni őket: a traumatikus élmény, amelyet a pánik érzelmileg mélyen bevés emlékezetükbe, vissza-visszatér, és égető fájdalmat okoz.

A pandémia idején ezt a tapasztalatot az egész világnak át kellett élnie. Tekintsünk csak vissza néhány hónappal ezelőtti életünkre: úgy tűnik, mintha évek teltek volna el. A legnehezebb napok alatt érzett félelem, amelyről azt hittük, hogy már leküzdöttük, változatlanul felüti a fejét, mihelyt a fertőzésszám újra növekedésnek indul. Aggódva gondolunk a jövőre, és már méregetjük, mennyi minden megváltozott – talán soha többé nem lesz semmi olyan, mint korábban.

„A világ szétesett; átok ül rajtam, mert én kellek hozzá, hogy összerakjam."1 Amikor Hamlet kimondja ezt a két verssort, már világosan kirajzolódik az események láncolata, amely majd a tragédia hátralévő részének menetét meghatározza. Épp megtörtént a létező legszörnyűbb elvegyülés: a kísértetek világa keveredett az emberek világával. Az apa, akit fivére, Claudius álnok módon meggyilkolt, megjelent a fiának, hogy elmondja neki a valót, és hogy felszólítsa: tegyen igazságot.

Szörnyű bűntett forgatta fel a fennálló rendet. A király fülébe öntött méreg felborította a legitim öröklés rendjét, összezavarta a nemzedékek váltakozásának szabályos ritmusát, és minden rothadó vadnövények kusza összevisszaságaként süpped bele az erkölcsi fertőbe. A vonakodó Hamlet dolga lesz, hogy helyreállítsa a kizökkent időt, és érvényt szerezzen az igazságnak.

Shakespeare-nél jobban senki sem tudta érzékeltetni azt a fojtogató és megzavarodott légkört, amelyet akkor élünk át, amikor az idő rendezett sodra összekuszálódik. Dániában a testvérgyilkosság, a saját vér elleni erőszak megtépázott minden emberi kapcsolatot. Káin bűne, az összes olyan erőszak előfutára, amelyre az ember csak képes, felforgatja a kozmikus rendet uraló, szabályos ritmust. Minden megfertőződik egy rosszindulatú kórsággal. Fejetlenség és zűrzavar bomlasztja a társadalmi kötelékeket, mígnem az mélyen behatol az emberi lélek legrejtettebb zugaiba is. A kiontott vér által megmérgezett idő a lélek mélyére is eljuttatja a rontást, és halálos veszélyt jelent mindenki számára. A túlélés érdekében Hamlet az őrületben talál menedéket, és a történet elbeszélésében lel rá a kiútra. Amikor a vándorszínészek társulata a színpadon – ami az alakoskodás valóságos megtestesülése – előadja apja meggyilkolásának történetét, mindenki számára kiderül az igazság. Felülmúlhatatlan metaforája ez a művészet erejének, amellyel megmentheti a világot.

És lám, itt vagyunk most négy évszázaddal később egy olyan korszakban, amikor számunkra is úgy tűnik, hogy kifordult sarkaiból a világ, és egy, az emberiséget évezredek óta foglalkoztató rejtélyen töprengünk: mi az idő? Képesek leszünk-e valaha is legyőzni könyörtelen előrehaladását? Visszafordítható-e az időnyíl? Valós létező-e, vagy csak hatalmas érzékcsalódásról van szó?

Ahhoz, hogy elmélyedjünk ebben a kérdésben, meg kell értenünk, hogyan jött létre időérzékelésünk, és mikor jelent meg először távoli őseinknél a múltra, jelenre és jövőre történő tagolás. Mindenekelőtt azonban fontos kiderítenünk, mit is jelent az idő a bennünket körülvevő anyagi világ számára.

A modern tudomány lehetővé teszi, hogy felfedezzük a világegyetem legeldugottabb szegleteit is, és amikor szubnukleáris dimenziókban lejátszódó jelenségeket elemzünk, az idő egészen más jellemzőket vesz fel, mint amilyeneket megszoktunk. Ugyanez történik a kozmoszt nagy távolságokra benépesítő óriási objektumok, galaxisok vagy galaxishalmazok megfigyelésekor is. Ebben a két, egymástól oly távol eső világban az idő bennünket évezredek óta elvarázsoló, kiegyensúlyozott és állandó sodrása megcsavarodik, cseppfolyóssá válik, széttöredezik. Tér és idő elszakíthatatlan párosnak tűnik számunkra. Mindez már nem elméleti absztrakció, hanem az egész világegyetemet elfoglaló, anyagi szubsztancia, amely rezeg, hullámzik és deformálódik.

Együtt fogjuk megismerni az idő hosszú történetét, őrületes születését és különös fejlődését. Képzeletben olyan rémisztő helyekre fogunk utazni, ahol megáll az idő, és álmélkodva fogjuk felfedezni, mennyire szoros a kapcsolat az idő és az energia között. Olyannyira különleges ez a kapcsolat, hogy a vákuumból képes volt egy csodás anyagi világ megszületését előidézni.

A görög mítoszokban Kronosz titánként, Uranosz és Gaia fiaként jelenik meg. Kronosz felfalta saját gyermekeit, mert Gaia azt jósolta neki, hogy egyikük ledönti majd őt trónjáról; egyik örököse ugyanazt csinálná vele, amit ő tett, amikor apja ellen lázadva megfosztotta őt férfiasságától, és átvette a helyét. Mivel azonban a gyermekei isteni lények, Kronosz nem ölhette meg őket, ezért, hogy ne árthassanak neki, felfalta őket. Szörnyű metaforája ez legmélyebb szorongásainknak: az idő nemcsak bennünket emészt fel, hanem összes leszármazottunkat, és velük együtt mindazon alkotásokat is, amelyekről azt hittük, örök életűek lesznek. Egyedül Zeusznak sikerült elkerülnie végzetét, mert Kronosz, akit félrevezetett nővére és egyben hitvese, Rheia, az újszülött helyett egy követ nyelt le. Így Zeusz megmenekült, és amikor felnőtt, Métiszhez, a legidősebb titán, Ókeanosz leányához fordult segítségért. Métisz olyan varázsitalt adott Kronosznak, amitől az kihányta a lenyelt gyermekeit. Zeusz velük együtt háborút indított Kronosz és a titánok ellen, majd tízévi harc után – ügyének megnyerve másokat is – beteljesítette a jóslatot: apját a többi titánnal együtt a Tartaroszba vetette, és a teremtett világ uraként elfoglalta a helyét.

Így végzett Zeusz Kronosszal, de vajon elpusztítható-e a hasonló nevű Khronosz, a megszemélyesített Idő?2 Khronosz megölésének álma, az Idő megállításának vágya formájában, rendre visszatér az emberi közösségekben, vagy abban az illúzióban, hogy képesek vagyunk kiszorítani az időt a természetben elfoglalt központi helyéről. De meg fogunk-e tudni valaha is szabadulni Khronosztól?

Első rész

A pörgettyűk varázsa

1.

Az idő feletti uralom vágya

A neve Jacopo, erős kiskölyök, ő a legkisebb unokám. Majd kicsattan az energiától, és mivel miniatűr óriás, 18 hónapos koránál jóval idősebbnek tűnik. Játékos és kíváncsi, és minden ilyen korú kisgyerekhez hasonlóan ő is megragad mindent, ami csak a keze közé kerül, és babrál vele. Ahogy az ilyenkor már csak lenni szokott, szülei és nagyszülei játékboltról játékboltra járnak, hogy drága, színes fajátékokat vásároljanak neki. Gyönyörű tárgyak ezek, amelyeket szántszándékkal úgy terveztek, hogy felkeltsék a gyermekek kíváncsiságát, és fejlesszék a kézügyességüket. Jacopo vet rájuk egy szórakozott pillantást, vagy néhány percig kedvetlenül játszik velük. Aztán visszatér fő foglalatosságához.

A legegyszerűbb tárgyak vonzzák: gyűjt mindenféle dugót, kezdve a pezsgősüvegétől egészen a tejesüveg műanyag kupakjáig. Felvillanyozza minden henger alakú tartóeszköz, például a mamája bőrápoló krémjeinek tégelye, de érdeklik az apró, szabálytalan formájú tárgyak is. A lényeg, hogy pörgettyűt lehessen belőlük készíteni. Kísérletezgetve találja meg a különböző testek szimmetriatengelyeit, és szisztematikus célirányossággal addig ügyeskedik, amíg létre nem sikerül hoznia a mágikus forgómozgást. Ekkor aztán átszellemülten nézi a kis tárgyat, amely egyensúlyban maradva forog a saját tengelye körül, a szeméből pedig kiolvasható a büszkeség, hogy sikerült megoldania a feladatot. Fáradhatatlanul és hajszálpontosan akár többtucatszor is megismétli a manővert. Megnyugtatja a tény, hogy a varázslat megismétlődik, és derűs, hiszen a világ engedelmeskedik neki.

A periodikus mozgások tökéletes szabályossága ellenállhatatlanul lenyűgözi a felnőtt embereket is. A tudomány fejlődése a Hold számos titkát feltárta, de ennek ellenére – és a sok felfedező küldetés dacára is – még mindig minden alkalommal elvarázsol bennünket, amikor csak égi kísérőnk megjelenik a ragyogó csillagos égbolton. Hajszálra úgy, mint Jacopo, elragadtatással szemléljük, ahogyan ez a bámulatos pörgettyű körülöttünk kering, és fázisainak ismétlődése lenyűgöz bennünket.

Lelkünk legmélyén még visszhangzik a gyermekkorát élő emberiség rácsodálkozása a Napra, amely járja a maga útját az égbolton, az éjszakai sötétség beköszöntével kigyúló csillagokra, vagy arra, ahogyan a nappalok váltakoznak az éjszakával.

A tökéletes harmóniában keringő nagy égitestek évezredek óta megbabonáznak bennünket. A mozgásukat szabályozó mechanizmusok néhány évszázaddal ezelőttig homályban maradtak előttünk, és az emberek hosszú időn át mindegyiket az isteneknek tulajdonították. Valamennyi kultúra megalkotta a maga történetét, különböző neveket adván ugyanannak a főszereplőnek: Ré volt az egyiptomiak, Apollón a görögök, Itzamná a maják számára. Ez az istenség kezeskedik a fény megjelenéséért és az évszakok váltakozásáért, és az ő jóindulatától függ a bő termés vagy az iszonytató aszály. Egész közösségek virágoztak, köszönhetően az időszakosan visszatérő esőzéseknek vagy egy nagy folyó jótékony áradásainak, amelyek termékennyé tették a megművelt földeket. Végtelenül hosszú időszakon át minden, állattenyésztésből vagy földművelésből élő népesség számára a legszörnyűbb rémálom az volt, hogy a Nap nem bukkan fel újra, és a nappalok véget nem érő sötétségbe zuhannak. E veszély elhárítása érdekében pazar templomokat építettek, és jelentőségteljes szertartásokat végeztek. A rítusok, az áldozathozatal, az istenségeknek való engedelmesség kimutatása mind e ciklusok stabilitásának fenntartását szolgálta, és egész civilizációk életének ritmusát határozta meg.

Amikor megtörik a varázs

Időérzékünk, az emberiség hajnala óta szabályos ritmusban ismétlődő események soraként, ebben az évezredes történelemben gyökerezik. Bármi, ami fenyegette ezt a tökéletes mechanizmust, veszélyt jelentett az emberi faj túlélése szempontjából. Nem véletlenül ruházták