Kihalt Mezők

By Alekszej Kalugin

Jaeger, a tapasztalt stalker még csak elképzelni se tudta, hogy a csapat, akiket átvezetett a Kihalt Mezőkön, gyáván otthagyja, hogy törött lábbal, nyomorultul ott pusztuljon a Zónában. Azonban lelke még a halálnál is erősebb. Megpróbál kijutni erről a veszélyes területről, csak a gyűlölettől és az azok elleni bosszúvágytól hajtva, akik erre a borzalmas halálra ítélték. De a megmeneküléshez vezető út nem könnyű, a sebesült stalker védtelen áldozat a Zóna vérengző fenevadjai számára… És még ha sikerül is átjutnia az anomáliákkal teli mezőkön, és élve kijutni a Zónából, vajon ugyanaz marad, vagy a hihetetlen szenvedés megtapasztalása egész más személyiséggé formálja?

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 13, 2020
• ISBN: 9786155859847

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Alekszej Kalugin

S.T.A.L.K.E.R. – Pusztije zemlji

Ekszmo, 2009

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Dr. Mund Katalin

Műfordító:

Sándor Gábor

Olvasószerkesztő:

Cs. Fehér Katalin

Borító:

Nagy Gábor

ISBN 978 615 5859 84 7

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2009 by Alekszej Kalugin

© Hungarian translation 2019, Sándor Gábor

© Hungarian edition 2019, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

1. FEJEZET

JAEGER egy csapatot vezetett át a Kihalt Mezőkön. Minden olyan jól ment, mint még soha. És ebből már éreznie kellett volna, hogy valami disznóság készül. A Zónának nincsenek kedvencei. Ő pártatlan, és emiatt kijár neki a tisztelet. Ha azt kaptad, amit kerestél, az azt jelenti, valami mással kell fizetned. Barátokkal, egészséggel, pénzzel. A régi, megrögzött, bőrödbe ivódott szokásokkal. És a legvégén az életeddel.

Az Álmos-völgyet korábban elérték, mint tervezték, pontosan egy nappal a kitörés előtt és a heti rendszerességgel megismétlődő mini csernobili katasztrófát egy mélyen a föld alá nyúló betoncsőben várták ki. Olyan mélyre nyúlt, hogy még senki sem érte el a végét. Mosómedve azzal dicsekedett, hogy már járt a legalján, de ott… A történet folytatása, hogy mivel találkozott ennek a hosszú és nem kevésbé titokzatos csőnek a végén, attól függött, hogy a stalker milyen mennyiségű és minőségű alkoholtartalmú italhoz jutott közben. Ez lehetett egy minimum ötven főt számláló burercsalád, amely fejek mindegyikét Mosómedve, magától értetődően, szanaszét lőtte automatájával. És a csúfos véget ért család maradványai között talált két zsák szuper cuccot, név szerint „Gzselkákat"{1}, ez őrületes pénzt hozott neki. Vagy egy gigászi Kékhigany pocsolyát, amit az utolsó cseppig összegyűjtött. Vagy több Sárkányszem lelőhelyét. A legutóbbi történetben, amit Mosómedve rendkívül lelkes részletességgel adott elő, annyi volt a Sárkányszem, hogy átrostálta őket egy speciális szitán, mert csak a legnagyobbakat akarta összegyűjteni. És amikor már túl sokat ivott, a cső végén magával Szemeckijjel találkozott, aki személyesen adta áldását Mosómedve további trükközéseire.

Jaeger, akár bármelyik épelméjű stalker, persze nem hitte el Mosómedve egyetlen szavát se. És nem is állt szándékában mélyebbre mászni a csőben, mint feltétlen szükséges. Ők nem azért jöttek ide, hogy a föld alatti alagutat derítsék fel, hanem hogy learassák azt a „veteményeskertet", amiről a Gong klán stalkerei tudomást szereztek. Hogy honnan, az ő dolguk. Viszont, mivel eléréséhez a Kihalt Mezőkön kellett átmenni, egészen az Álmos-völgyig, és ami még fontosabb, élve, és amennyire csak lehet, egészségesen vissza is kellett jutniuk, szükségük volt egy tapasztalt vezetőre, ezért a gongok Jaegerhez fordultak. És nem egyszerűen csak megkérték, hogy tartson velük, de nagyon is csábító ajánlatot tettek. Abból a kategóriából valót, amit lehetetlen visszautasítani. Jaegernek már volt alkalma együtt dolgozni a gongokkal, és összességében egész kedvező benyomást tettek a stalkerre. A Gong klánhoz csatlakozó stalkereket semmiféle eszmék vagy magasztos ideák nem vezérelték. Köptek a politikára, a különféle ideológiákra meg háromszorosan is. Az egyetlen elv, amihez valamennyien ragaszkodtak, az volt, hogy a Zóna nem más, mint egy bizonyos, kimondhatatlan nevű Teremtő gúnyolódása. Azé, aki a maga idejében kifújta az orrából azt a szingularitást, amiből később kirobbant a Nagy Bumm. Ebből a szempontból nézve a Zóna megjelenése már világunk születésének pillanatában elrendeltetett, amikor a Teremtő először kimondta: Om! A gongok mindenből igyekeztek tréfát űzni, ami körülöttük történt. Ám vicces dolgaikat csak maguk között gyakorolták táboraikban, illetve azokban a bárokban, ahová gyakran benéztek. Útközben ezek a srácok nagyon is komolyak, összeszedettek voltak.

A Jaeger vezette csoport hat emberből állt. Két, kabátja ujján keresztirányú sávokat viselő gong, Marker és Cartridge, ők már egy éve portyáznak a Zónában, és ez már legalább az ötödik útjuk. Plusz négy bicska, ők először döntöttek úgy, hogy kipróbálják. Egész jól haladtak, ráadásul nem is érte őket semmi meglepetés közben, ami egyáltalán nem jellemző. Még a csőhöz is időben odaértek, veszteség nélkül. Itt kivárták a kitörést, és hajnalban elindultak megkeresni azt a bizonyos veteményest. A nap úgy ragyogott, mintha sosem akarna véget érni a nyár, és körülöttük minden – mi mást tehetett volna – virágzott és illatozott. Ilyen időben a tengerparton a legkellemesebb. Ám biztonsági kezeslábasban, arcodon gázmaszkkal, kesztyűben, és sűrű védőhálót hordva, a kitörések után ördög tudja, honnan jött, mindenfelé szálldosó, nagy, ezüstös pelyhek ellen, maga a pusztulat. Azonban még így is megéri. De még mennyire, hogy megéri! A veteményesben csak vetemény nem volt. Úgy tűnt, úgy lehet kosárba szedni a csecsebecséket, akár a gombát. De ez csak a bolondoknak tűnhetett így.

A gongok hokipálya méretű telkét mintha valami méretes ekével szántották volna végig. Hogy miféle ekével, azt talán csak maga a Fekete Stalker tudja. Viszont ezekben a barázdákban, valamennyi kitörés után megismétlődve, olyan sűrűn sorakoztak a különféle megújult relikviák, mintha egy szántóvető bő kézzel szórta volna szét a magvaikat. Ráadásul olyan ritkaságok is előfordultak köztük, mint a Homonkuluszok, Vigasztalók, dupla Jokerek. És a tisztás többi része maga is érdekes látvány volt. A fűcsomók sárgák, szárazak voltak, zsályakötegek gyürkőztek egymással, és két vékony, mutáns fa, melyeknek eredeti fajtáját még egy tapasztalt botanikus se tudná meghatározni, göcsörtös, méregzöld levelekkel borított ágakat növesztett valamennyi irányba.

Még mielőtt a többiek beléptek volna a tisztásra, Jaeger végigtapogatta egy, a legújabb szoftver verzióval feltöltött anomáliadetektorral; ezért a kalauz egy jókora Hegyekkönnye-tömböt adott Lesaknak a műszerért, és eddig nem kellett megbánnia a cserét. Aztán még egyszer átsétált az egész tisztáson egy szondával. Zászlókkal megjelölt három kis Gravikoncentrációt – kicsinek talán kicsik, de könnyedén le tudják tépni a kezed vagy a lábad –, egy rozsdaszínű Kopasz foltot, egy kis Boszorkánykocsonya-tócsát és egy feketés foltot, ami szimplán csak nem tetszett neki, majd kiadta a parancsot: „Előre!"

Látni kellett volna, micsoda vehemenciával rohantak be a tisztásra a stalkerek. Olyanok voltak, mint az aranyásók lehettek az aranyláz idején: odarohantak a patakhoz, a víz fölé hajoltak, és lesték az aranyrögök csillogását. Az őrülettel határos lelkesedés. A bicskák mindent megragadtak, ami csak a kezük ügyébe került. Forgatták, megpaskolták, megkopogtatták, valószínűleg még a fogaikkal is megpróbálták volna, ha nincs rajtuk gázálarc. Számukra minden újdonság volt, és érdekes. Különösen azok, amik csillogtak, zümmögtek, ugrándoztak, vagy más jelét adták fenomenális képességeiknek.

A gongok gyorsan véget vetettek ennek, nem azért jöttek át a fél Zónán, hogy minden apróságot összegyűjtsenek. Rozsdapihéket, Sípokat, Zengő rugókat, Égbolt szilánkokat, de még Harisok isteneit is találhatnak a Palabányában, alig egynapi sétára a Gong táborától, minden kitörés után. A veteményesből csak a legértékesebbeket kellene összeszedni. Marker maga ment oda, hogy lehűtse a bicskák lelkesedését, és szinte mindent eldobatott velük. Ezután megmutatta a kölyköknek, pontosan mit kell összegyűjteniük, és ami a legfontosabb, hogyan rakják bele a konténerekbe. Ezeket az apróságokat néha nehezebb eljuttatni a kupecekhez, mint rájuk találni. A lényeg, hogy mindent biztonságosan becsomagoljanak, nehogy a relikviák váratlanul megmutathassák addig ismeretlen képességeiket is. Sokan emlékeznek még arra az esetre, amikor az Őrzők területén álló Alapítók bárban megjelent Fafej, egy mozdíthatatlanul a hátára fagyott, megtöltött hátizsákkal. Fafej úgy vonyított, mint ködkürt a naplementében, de a hátizsákot nem tudta levenni a válláról. Próbáltak segíteni rajta, de sikertelenül. A hátizsák úgy hozzánőtt a hátához, mintha gyökeret vert volna benne. Végül Fafejet hasra fektették egy asztalon, majd bőrével és húsával együtt tépték le róla. Fafej ezután sokáig nem tudott a hátán feküdni, az izmai majdnem csontig leszakadtak. Még szerencse, hogy életben maradt. És mindezt csak azért, mert Fafej nem jött rá a relikviakonténerek hasznosságára, azt mondta, csak feleslegesen foglalják a helyet a hátizsákban, ráadásul drágák is. Ezért a csecsebecséket mindenféle régi műanyag szatyrokba és kartondobozokba szedte, majd az egészet a hátizsákjába csomagolta. Kezdte elmagyarázni, hogy mit rakott abba a legendába illő hátizsákba, de ettől senki se lett okosabb. Ugyanis Fafej hátizsákja végleg fagyott maradt, kemény, mintha kőből faragták volna. Miután Rozsdás néhányszor rávert egy nagykalapáccsal, a zsák több darabra tört, de ettől még nem derült fény semmire. Fafej ezután már nem fukarkodott a konténerekkel. Igaz, ez sem tartott túl soká, mert a következő kirándulásánál eltűnt. Hogy hová, senki se tudta.

Miközben a gongok kioktatták ostoba bicskáikat, Jaeger alaposan megnézte a tisztáson álló fákat, és ahogy azt várta is, talált a leveleiken néhány csepp Halott vizet. Épp időben, mert a Halott víz, miután közvetlenül a kitörés után megjelenik némelyik mutálódott növényen, hét-nyolc óra alatt teljesen elpárolog. Jaeger, a laboradagolóval finoman munkálkodva, mintegy négy millilitert gyűjtött belőle, cseppenként. Senki még csak nem is tudta, mi ez, és pontosan mire jó. Bár sok mindent pletykáltak róla. A kupecek vonakodtak Halott vizet vásárolni. Ám a jantari kutatótábor tojásfejűi gazdagon fizettek érte. És ez volt a legfontosabb. Jaeger két Homunkuluszt tett az egyik konténerébe, a másikba három Möbius-szalagot, öt Jokert meg csak úgy beledobott a hátizsák zsebébe. És ez örömmel töltötte el. A csecsebecsék egyfajta speciális bónuszként adódtak hozzá ahhoz az összeghez, amit a Gong fizetett neki a szolgálataiért. Soha ne légy kapzsi! Soha és sehol, de a Zónában különösen! A kapzsiság nem vezet jóra. Hány stalker tűnt már el a Zónában – és meg kell adnunk, nem rosszak, nem is az alja –, csak azért, mert mértéket nem ismerve túl sok csecsebecsét vettek magukhoz! És mindenkinek saját mértéke van. Ezt valamennyi embernek magának kell megismernie és figyelnie rá.

Miután visszaindultak, esni kezdett. És ömlött a nap további részében, de még egész éjszaka is. Az eső, már ha nem savas, természetesen jó. A víz elfedi nyomaikat a helyi lények elől. Még azok elől is, amik telepatikus jeleket követve keresik meg áldozataikat.

Az Álmos-völgy kijáratánál Jaeger egy keskeny szurdokon át vezette csapatát. Ez az út nagyjából feleolyan hosszú se volt, mint amin befelé jöttek, át a Nyeregtetőn, de valamivel veszélyesebb. Viszont Jaeger már hét hónapja rakosgatott le útjelzőket ebben a szorosban, és folyamatosan ellenőrizte is őket. Ezalatt csak kettőt kellett pótolnia, a Zónában ez ritkán tapasztalható stabilitásra utalt. Persze előbb vagy utóbb elérkezik a pillanat, mikor az aktuális kitörés átrajzolja az egész Álmos-völgyet, és elnyeli Jaeger valamennyi útjelzőjét. De addig a stalker pontosan tudja, miként vezessen át egy csoportot a szurdokon.

Jaeger alaposan átgondolt és jól megalapozott magabiztossága még ettől sem váltott át olyan ostoba önhittségbe, ami már nem egy stalkerből csinált hullát a Zónában. Mielőtt beléptek volna a szurdokba, megvizsgálta az anomáliadetektorral. Valamennyi régi csapda a helyén volt, és újak sem jöttek létre. Az útjelzők szimbólumai tisztán kirajzolódtak a képernyőn. Jaeger elsőként ment végig a csak számára felismerhető ösvényen, a többieknek azt mondta, a nyomaiban lépve kövessék. A legveszélyesebb szakasz a kijáratnál volt, ahol egymáshoz nagyon közel, mondhatni, szinte egymást érintve várakozott egy Perzselő és egy Körhinta. Köztük szűk folyosó, ahol nemhogy nem elég visszafojtani a lélegzeted, de még a hasad is be kell húznod ahhoz, hogy átpréselődhess rajta. Elég egy kis botlás, és nehéz lenne megjósolni, mi marad belőled. Mi a jobb, összeroppant csontokkal szétlapulni a földön, vagy elevenen megsülni a pokol tüzén? Az ilyen kérdéseket a művelt emberek költőinek hívják.

Jaeger vesztét nem az önhittsége okozta. És nem is a detektor hibázott. Ez is csak egy olyan ostoba baleset volt, amire röviden annyit mondhatunk: fatális… De mégis kinek, valljátok meg őszintén, melyikőtöknek fordult volna meg a fejében, hogy a két anomália közötti, alig virágkötöző szalag szélességű ösvényen lehet egy… harmadik is. Ráadásul egy olyan, ami semmiféle, szemmel látható jelet nem ad magáról. És még a detektor kijelzőjén is sajnálatos módon elrejtik a Perzselő és a Körhinta egymást is átfedő jelei. Az ilyesmi, te is tudod, mekkora disznóság. És míg el nem kapja a te segged is, még csak el se képzelnéd, hogy lehetséges. És ami a leginkább bosszantó, maga az anomália igencsak gyengécske. Nyílt terepen még csak komolyabb sérülést se okozna.

A Trambulin alig egy métert dobta fel Jaegert. De ez pont elég volt ahhoz, hogy a stalkert elkapja a Körhinta. Az kétszer a levegőbe emelte, majdnem kettétépte, és biztosan földhöz is vágta volna, ha a Trambulin nem lép ismét működésbe. A Trambulin viszont csak azért rántotta magához a Körhintából a stalker megtört testét, hogy rögtön tovább is lökje a Perzselőbe. A semmiből előtörő lángok beburkolták Jaegert, annyira, hogy egy pillanatra teljesen eltűnt, hogy aztán a Trambulin következő akciója kilökje a túloldalon.

–  A francba… – suttogta alig hallhatóan Marker.

–  Ez enyhe kifejezés – visszhangozta Cartridge.

–  Ez mi volt? – kérdezte az egyik bicska.

–  A pokolba is, nem mindegy? – vicsorgott rá dühösen Marker. – Nem az a kérdés, hogy ez mi volt, hanem az, hogy fogunk mi innen kijutni?

–  Vissza kell mennünk, és átkelni a Nyeregtetőn – mondta Cartridge.

–  Elvesztegetünk egy napot.

–  Van más javaslatod?

–  Nincs. Csak azért mondtam, hogy tudd.

–  Tisztában vagyok vele.

–  Na, akkor indulás!

–  És vele mi lesz? – mutatott tekintetével Jaegerre a bicska.

Kalauzuk az oldalán feküdt, az őt nézőknek háttal, és semmiféle életjelet nem adott. Jobb lába természetellenesen hátracsavarodott. Kezeslábasa megfeketedett, és néhány helyen füstölt.

–  Halott – adott magabiztos diagnózist Marker.

–  Akkor is meg kellene nézni – jegyezte meg egy másik ifjonc. – Nem mehetnénk oda hozzá?

–  Mégis, hogyan? – nézett rá gúnyosan Marker.

–  A srácnak igaza van – állt a bicska oldalára Cartridge. – Vissza kell jönnünk ide a Nyeregtetőn át, és megnézni, mi van Jaegerrel.

–  Rendben – egyezett bele Marker. – Végtére is, nem hagyhatjuk a vérszívókra a csecsebecséit és a fegyvereit.

Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik. Úgy tűnik, ennek is megvan a maga igazsága. Markernek nem kellett volna szóba hoznia a vérszívókat.

–  Te! – parancsolt Marker a menetoszlop végén álló bicskára. – Hátraarc, és indulás vissza! És próbálj meg ugyanazokba a nyomokba lépni, amin idejöttünk!

–  Nem látni a nyomokat – nézegette zavarodottan a kissé lelapuló sárga füvet a bicska.

–  Ha életben akarsz maradni, próbáld megtalálni őket!

Biztonságosan kijutottak a szurdokból. De, amint elkezdtek felkapaszkodni a Nyeregtetőre, nyomukba eredt egy vérszívó. Először Marker vette észre. A vérszívó kicsi volt, világos bőrű, nyilván fiatal, valószínűleg ezért nem mert nyíltan támadni. Oldalt jött, hol a magas fűben, hol a bokrok között bujkálva várta a megfelelő pillanatot. Cartridge ijesztésül rálőtt az automatájából. A vérszívó egy időre eltűnt, de hamarosan ismét megjelent. És nem egyedül, hanem egy egészséges, kifejlett másikkal együtt. Most már a csoport mindkét oldalán jött egy, mint a menetet kísérő őrpáros. És csak várták a támadásra megfelelő alkalmat.

–  Minden rendben – mondta Marker, észrevéve, hogy a bicskák kezdenek idegesen oldalra nézelődni. – Egy csapatot nem támadnak meg. A fiatal még ostoba, az öreg meg már biztosan tudja, mire képes egy gránátvetős kalas. Csak ne menjetek a bokrok közé magatokban, mert abban a pillanatban lecsapnak.

Kalauz nélkül a csapat érezhetően lassabban mozgott. Most Cartridge ment elöl, és egy anomáliadetektor segítségével derítette fel az útvonalat. De még a legfejlettebb detektor sem ismeri fel valamennyi anomáliát. Ahhoz, hogy megtalálhasd a legjobb útvonalat, ami elég rövid és a lehető legbiztonságosabb, szükség van arra a különleges megérzőképességre is, ami csak a kalauzok és a szabadúszó stalkerek sajátja. Mind az első, mind a második megszámlálható egy kézen is.

–  Mehetnénk a Kihalt Mezőkön át – mondta a haverjára pillantva Marker. – Az ottani út legalább ismerős.

–  Nem mondod – nézett vissza rá leverten Cartridge. – Kalauz nélkül nekünk ott végünk.

–  Még mindig van négy használható bicskánk – biccentett hátrafelé Marker.

–  Hajlandó lennél mindet feláldozni?

–  Ha úgy alakul…

Már kezdett besötétedni, mire elérték azt a helyet, ahol Jaeger feküdt. Marker levette kalauzuk válláról a hátizsákot, amibe helyenként lyukakat égetett a láng, és a hátára fordította a testet. Eltávolította a fejéről a sisakot. A műanyag gázmaszk megolvadt, így a bőrrel együtt kellett letépnie.

–  Édes istenem! – suttogta Cartridge, elnézve a kalauz összeégett, vérző arcát.

Rettentő látványt nyújtott. De a legrosszabb az volt, hogy Jaeger még élt. Nem nyitotta ki a szemét, de szaggatottan lélegzett. Mélyen beszívta, majd benn tartotta a levegőt, és fél percig semmiféle hangot nem hallatott. Aztán néhány görcsös rándulással kiengedte a levegőt a tüdejéből. Ettől sérült arcát eltorzította a fájdalom. Amikor Cartridge megpróbálta kiegyenesíteni a kicsavarodott lábat, Jaeger olyan hangon üvöltött fel, mintha egy haldokló sikolya lenne. De még ez az elviselhetetlen fájdalom se végzett vele.

–  Mit csináljunk? – nézett fel a haverjára Cartridge.

Marker szó nélkül megvonta a vállát, elfordult, és kiköpött.

–  Összerakhatnánk neki egy hordágyat – javasolta bizonytalanul az egyik bicska.

–  Baromság! – nézett rá rosszindulatúan Marker. – Még az extra teher nélkül is hét napig tart az út!

–  Tovább – nézett Jaegerre mogorván Cartridge. – Kalauz nélkül tovább tart.

–  Ja, ja! – helyeselt egyből Marker. – Még csak azt sem tudjuk, mind kijutunk-e. De ha egy félholtat is magunkkal cipelünk, biztos ráhozzuk a kárhozatot mindnyájunkra!

Cartridge elővett egy flaskát, és megpróbált vizet önteni Jaeger szájába. A víz lefolyt zárt ajkairól, végig borostás arcán és vérző állán.

–  Feszítsd szét a fogait a késeddel! – javasolta Marker.

–  Megfullad.

–  Hát, akkor hagyd itt neki a flaskát, és menjünk!

–  Azt nem tehetjük – szólalt meg félénken az egyik bicska, aki valamivel idősebbnek tűnt a többinél. – Jaeger még él.

–  Nézz rá! – mutatott színpadiasan a kalauzuk felé Marker. – Megjárta a Perzselőt! Előtte meg összetörte a Körhinta! Fogalmam sincs, van-e még egyetlen ép csontja! Tudod te, milyen a Perzselő? Nem tudod, de kipróbálhatod… Tartsd fölé a kezed, ott van melletted! Én még nem láttam olyan embert, aki élve jött ki egy Perzselőből.

–  De Jaeger él! – ismételte meg dacosan a bicska.

–  Már csak egy-két óra van hátra az életéből – mondta halkan Cartridge, és talpra állt. – Markernek igaza van, mennünk kell.

–  De nem hagyhatjuk itt ilyen egyszerűen. Vérszívók jönnek a nyomunkban.

–  Akkor szedd össze magad, és lődd le! – ordított a bicskára a stalker. – Ha akarod, odaadom a saját automatám! Én nem teszem meg! – Megragadta Jaeger hátizsákját, és a bicska felé nyújtotta. – Fogd!

–  Minek? – lepődött meg a másik.

–  Hozd! A Zónában minden pénzbe kerül. És Jaegernek már nem fog hiányozni.

A kalauz gépkarabélya és csecsebecsékkel töltött konténerei a többi bicskához kerültek. Markernek az öv jutott, rajta pisztolytáska, kulacs és tartaléktárakkal teli tokok. Cartridge levette Jaeger karjáról a PDA-t és az anomáliadetektort.

A Zónán kívül, az elesett bajtársakkal szembeni ilyen bánásmódot mocskos hullarablásnak tekintenék. A Zónában más törvényt követnek: mindent, amit egy halott stalkernél talál, magához veheti, aki rábukkan. A halott PDA-ját elvenni meg kifejezetten ajánlatos, ez olyasmi errefelé, mint egy kiállított halotti bizonyítvány.

–  Majd elfelejtettem…

Cartridge lehajolt, és előhúzott Jaeger bő csizmaszárából egy hosszú, széles pengéjű, kissé lekerekített hegyű kést. Jóféle kés, acélja kissé kékes, matt. Éles, akár egy borotva. Markolata sárgás, sima, mintha valódi csontból lenne. Jaeger, erre emlékezett, még azt is mondta viccesen, hogy emberé. Figyelemre méltó kés. Láthatóan rendelésre készült. Hogy Jaeger hol szerezte, nem számít. És most már szüksége sincs rá.

Kezében a késsel Cartridge teljes magasságában kiegyenesedett. Feltolta sisakján a porvédő szemüveget, és úgy nézett a haldokló kalauzra, mintha maga is a kiszáradt, szürke fűben hevert volna.

–  Sajnálom, haver. De magadra kell hagynunk, különben mind itt veszünk.

–  Így van. – Marker Cartridge vállára tette a kezét. – A helyünkben ő is ugyanezt tenné.

–  Akkor is – mondta Cartridge halkan, hogy a bicskák meg ne hallják. – Tulajdonképpen mi végeztünk vele.

–  Nem mi, a Zóna.

–  Az mindegy…

Tudata mélyről felderengett egy elkeserítő gondolat: Ma Jaeger lépett csapdába. Holnap ki fog? És mikor kerül rád a sor? Előbb vagy utóbb mind… Valószínűleg ez a mocskos vég lesz a sorsunk. Minden stalker azt hiszi, ha jókor jön a Zónába, mindig megússza élve. Pedig itt senki, de senki nem marad életben. Tehát a dolgod nem az, hogy túléld, inkább csak annyi, hogy minél tovább életben maradj.

Ez már csak így megy, stalker testvér.

Vagy te másképp gondolod?

2. FEJEZET

JAEGER pudingszerűen sűrű, vérvörös ködben lebegett. Akár ki is markolhatott volna belőle egy gombócot, hogy megkóstolja. Valószínűleg meg is tenné, ha mozdítani tudná a kezét. De még csak nem is érezte. Mintha nem lenne. A lába is eltűnt. A testét sem érzékelte. Nem tudta eldönteni, merre van fenn, merre lenn, hol a bal oldal, és hol a jobb. Csak puszta tudat volt a hatalmas, kihalt óceán mélyén.

Meddig tartott?

Egy percig, vagy az örökkévalóságig?

És az utóbbi vajon milyen hosszú lehet?

Jaeger azt se bánta volna, ha örökre itt maradhat.

De hol van ez az itt?

Nem mindegy?

Itt meleg és otthonos. És nem gyötrik az embert az emlékek. Nem keringenek a fejében azok a gondolatok, melyek elől korábban soha és sehol nem volt menekvése.

Sehol és soha…

Sehol… Soha…

Sehol…

Még az is kiderülhet, most olyan helyen van, ami még a sehol és a soha fogalmán is kívül esik.

Mi ez?

Az örökkévalóság, megszorozva a végtelennel.

Minden dolgok kezdete és vége.

Fájdalom és kéj.

Alfa és ómega.

Kezdet és vég.

Én vagyok…

Vagyok én?

Vagyok?

Ki az az én?

Honnan jövök?

Hová tartok?

Jaeger megpróbálta felidézni a saját nevét. Tudta, hogy valaha volt neve. Valamikor nagyon régen… Nagyon… Ember volt… Olyan rég nem szólította a nevén senki…

Egy hirtelen fényvillanás megriasztotta.

Gonosz volt, bajt jelzett.

El akarta kerülni a vakító tüzes robbanást, de hogyan tehetné meg?

Nincs teste.

Nem tudja, hogy találjon kijáratot a teljes tehetetlenség olajosan sűrű állapotából.

Lehet, hogy a csecsemők pont így érzik magukat, mikor még nem ébrednek rá önmaguk létezésére, még nem tudják irányítani a testüket, de bizonyos vágyaik és határozott igényeik már vannak.

Mit csinál egy csecsemő, mikor azt akarja, hogy teljesítsék a kívánságát? Sír.

És Jaeger felsírt.

A tűzörvény néhányszor megpörgette, majd a földre dobta… Vagy mi az, ami alatta van?

Jaeger kinyitotta a szemét, és nem látott semmit, csak valami szürke leplet.

Hol van?

Lélegzetet vett… és mintha üvegcserepeket nyelne. Mellkasából felszakadt a fájdalom. Torka görcsbe rándult. Érezte, hogy könnyek csorognak az arcán. A lélegzés gyötrelmes fájdalommal járt. De lélegzet nélkül lehetetlen a létezés. Elkezdte olyan lassan kiengedni a levegőt összeszorított fogai között, amilyen lassan csak tudta. Aztán ugyanolyan lassan… belégzés. Úgy érezte, sikerült elkapnia a megfelelő ritmust, hogy a levegővétel ne okozzon pokoli kínokat.

Mi történt vele?

Vállával megtámaszkodott a talajon, és megpróbálta felemelni a fejét. De amint megtette az első mozdulatot, egész testében szétterjedt a maró fájdalom. Hátára dőlt, és kitátotta a száját. Megfeszülő hangszálai miatt úgy hitte, hangosan sikoltozik, de égett torkából csak száraz, zörgő zihálás tört elő, olyan, mint amikor csiszolópapírral tisztítják a betonfalat. A megmozdulni nem merő Jaeger egyenesen maga elé nézett… Az ürességbe… Fölötte… a hátán feküdt, vagyis az égnek kellett fölötte lennie. Igen, határozottan az égbolt volt fölötte. Szürke, komor nedvesség, készen rá, hogy kiömöljön a földre.

Az eső jó. Az eső elfedi nyomaidat a húsodra éhes lények elől…

A Zóna!

Jaeger végre rájött, ki is ő.

Egy stalker. Kalauz. A gongok csapatával együtt visszafelé tartott az Álmos-völgyből. Egy szurdokba vezette őket, ami rövidebb utat jelentett, és ő jól ismerte az ösvényt…

A láthatatlan lángok ismét belemartak a stalker arcába, fájdalmasan kapkodva levegőt vett, és lehunyta a szemét.

Csak hitte, hogy ismeri…

A Zóna még most is rajta mulat… lerakott egy Trambulint a másik két anomália közé. És még így, a Körhinta és a Perzselő után is életben maradt. Bárkinek elmondaná, senki se hinné el. Ő maga se hinné.

Talán túl magabiztos volt?

Nem!

Miért történt ez az egész szemétség?

Jaeger száraz nyelvével végigsimította kiszárad ajkát. Kínzó szomjúságot érzett. Legalább egy korty vizet ihatna!

A stalker megmozdította bal keze ujjait. Működnek… Rendben. Ha megpróbálja, elérheti a palackot. Csak nagyon lassan kell csinálnia, nem kapkodni. Különben a fájdalom ismét megbénítja.

Állj!

Hol vannak a Gong srácai? Marker és Cartridge? És a négy bicska, akik velük együtt jöttek?

Jaeger megfeledkezett a vízről. Most azt akarta megérteni, hogy került ebbe a helyzetbe. Miért nincs mellette senki? Miért van mindennek olyan