Kifürkészhetetlen

By Robert J. Sawyer

Amikor ​egy idegen civilizáció küldötte érkezik a Földre, úti céljául a torontói Royal Ontario Museumot választja. A múzeum egyik munkatársával, Thomas Jerichóval lép kapcsolatba, aki meglepődve veszi tudomásul, hogy Hollus, a pókszerű lény bolygónk történelmét jött tanulmányozni, párhuzamokat keresve más civilizációk sorsával. Nem kisebb feladatra vállalkozott ugyanis, valamiféle kívülről rákényszerített rendezőelv nyomait kutatja a világegyetemben, más szóval Isten létének bizonyítékát.
Az ateista Jericho saját kételyeivel küzdve segíti Hollus munkáját, de az egyre meggyőzőbb érveket mind nehezebben utasíthatja el. Vajon ha létezik Isten, mi a célja velünk, emberekkel? És érdemes-e egyáltalán kutatni szándékai után, hiszen az Ő útjai köztudottan kifürkészhetetlenek.
Kanada legsikeresebb SF-szerzője a Lélekhullám után ezzel a regényével ismét a tudomány és a hit világának metszéspontjaira irányítja a reflektorfényt. Gondolatébresztő művét a megjelenését követő évben több díjra jelölték, és azóta is élénk vitákat generál olvasói körében.

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 8, 2020
• ISBN: 9786155158551

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Robert J. Sawyer

Calculating God

Tor Books, 2000

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

Bagi Gábor

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 615 5158 55 1

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2000 by SFWRITER.COM Inc.

© Hungarian translation 2014, Bagi Gábor

© Hungarian edition 2014, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

Nicholas A. DiChario

és

Mary Stanton

számára ajánlom, akik mellettünk álltak,

amikor leginkább szükségünk volt a barátainkra.

Őszinte köszönet kedves feleségemnek, Carolyn Clinknek; szerkesztőmnek, David G. Harwellnek és munkatársának, James Minznek; ügynökömnek, Ralph Vicinanzának és munkatársainak, Christopher Lottsnak és Vince Gerardisnak; Stanley Schmidt PhD-nek, az Analog magazin szerkesztőjének; Tom Dohertynek, Jynne Dillingnek és Linda Quintonnak a Tor Booksnál; Harold és Sylvia Fenn-nek, Robert Howardnak, Suzanne Hallsworthnek és Heidi Winternek az H. B. Fenn and Companynál; Marshall L. McCall PhD-nek a torontói York Egyetem Fizika és Asztronómia Tanszékén; John-Allen Price-nak, Jean-Louis Trudelnek és Roberta van Belkomnak. E könyv béta tesztelői a nagytiszteletű Paul Fayter, a teológia és tudomány történésze a York Egyetemen, Asbed G. Bedrossian, Ted Bleaney, Michael A. Burstein, David Livingstone Clink, James Alan Gardner, Richard M. Gotlib, Terence M. Green, Howard Miller PhD, Ariel Reich PhD, Alan B. Sawyer, Edo van Belkom és Andrew Weiner voltak.

Külön köszönet azoknak, akikkel ötleteket beszélhettem meg az SF Authors Fórumon a CompuServe-ön (mely a „Go Sawyer" CompuServe paranccsal érhető el). Hálás köszönet a Canada Council for the Arts Writing and Publishing Section pénzügyi támogatásáért, mely lehetővé tette utazásomat a World Science Fiction Conventionre Melbourne-be, Ausztráliába, miközben e regényt befejeztem. Végül pedig köszönet Apámnak, John A. Sawyernek, amiért sokszor kölcsönadta Canandaigua-tavi nyaralóját Carolynnak és nekem, ahol e könyv jelentős része íródott.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A Royal Ontario Museum valóban létezik, van valódi igazgatója, igazi kurátorai, valóságos biztonsági őrei, stb. Ezzel szemben az ebben a könyvben levő összes szereplő képzeletem terméke. Egyiküket sem alkottam olyan szándékkal, hogy bármi hasonlóság legyen közöttük és azok között, akik a valóságban töltik vagy töltötték be ezeket az állásokat a ROM-ban vagy bármely más múzeumban.

A könyv egésze a képzelet szüleménye. Nemcsak a szereplőkről, hanem minden eseményről elmondható, hogy kitalált vagy fiktíven használt.

„Hiánytalan őskori, megkövesedett csontvázat ritkán találni. Megengedett, hogy a rekonstruáló a hiányzó részeket legjobb becslése szerint kiegészítse, de világosan fel kell tüntetnie és meg kell különböztetnie az őskori leleteket a feltételezett és pótolt részektől, kivéve azon csontvázakon, melyeket kiállítási tárgyként használnak fel. Csak a hiteles őskori leletek számítanak a múlt első kézből származó tanúságtételeinek. Ezzel szemben a rekonstruáló kiegészítései egy leíró történethez hasonlíthatóak."

Dr. Thomas D. Jericho: Az őslénytani restaurálás kézikönyve, Előszó

(szerkesztők: Danilova és Tamasaki)

1

TUDOM, tudom, teljes őrültségnek tűnt, hogy egy földönkívüli érkezett Torontóba. Persze a város népszerű turista célpont, mégis úgy gondolná az ember, hogy egy ilyen lény inkább New York vagy esetleg Washington felé veszi az irányt. Véletlenül Klaatu nem Washingtonba ment Robert Wise Aznap, amikor a Föld megáll című filmjében?

Persze sokan úgy gondolnák, bolondság, hogy a West Side Story rendezője egy jó sci-fit is alkothat. Pedig – most, hogy elgondolkoztam ezen – Wise hármat is rendezett, mindegyik jobb lett, mint az azt megelőző.

De már megint elkalandoztam. Mostanában sokszor eltérek a tárgytól, remélem, megbocsátanak ezért. Nem, nem vagyok még szenilis, hiszen az isten szerelmére, még csak ötvennégy éves vagyok! De a fájdalom miatt időnként nehéz koncentrálnom.

Igen, persze, a földönkívüliről beszéltem.

És hogy miért is jött Torontóba...

Hát... így történt:

* * *

A földönkívüli űrhajója a hajdani McLaughlin Planetarium előtt landolt. A planetárium rögtön a Royal Ontario Museum mellett van, ahol dolgozom. Hajdani planetárium, mondottam, mert Ontario tartomány szűkmarkú miniszterelnöke, Mike Harris megszüntette a támogatását. Úgy gondolta, hogy a kanadai gyerekeknek nem kell tudniuk az űrről – micsoda előrelátó típus ez a Harris! Miután bezáratta az intézményt, az épületet kiadták egy kereskedelmi célú Star Trek kiállítás részére. A megszűnt csillagszínház belsejének területén volt a parancsnoki híd makettje. Bármennyire is szeretem a Star Treket, el sem tudok képzelni ennél szomorúbbat a kanadai oktatási rendszer fontossági sorrendjével kapcsolatban. Ezt követően számos egyéb magánszektoros vállalkozás vette bérbe a helyiséget, de ebben az időszakban éppen üres volt.

Tulajdonképpen ésszerűnek tűnt volna, ha a földönkívüli a planetáriumot akarja meglátogatni, valójában mégsem oda, hanem a múzeumba vette az irányt. Jó is, hogy így történt, képzeljük csak el, hogy milyen ostobán nézett volna ki Kanada a világ szemében, ha az első találkozás egy földönkívülivel ebben az országban történik, a földönkívüli nagykövet kopogtat az ajtón, és senki sem nyitja ki azt. A planetárium – melynek nagy, fehér kupolája hasonlít egy eszkimó jégkunyhóra – az úttól jóval távolabb van, ezért egy nagy betonterület található előtte, ami kétségtelenül tökéletes egy kisebb űrhajó leszállásához.

Nem láttam a leszállást, annak ellenére, hogy a szomszédban voltam. De négyen – három turista és egy helybeli lakos – videóra vették az eseményt, mely ennek köszönhetően látható volt az egész világ tévéadóin. Napokig ment, a végtelenségig ismételték a csatornák. Az űrhajó vékony ék alakú volt, mint egy olyan tortaszelet, amit egy diétázó ember választ. Teljesen fekete volt, semmilyen látható kipufogógáz, és csendben ereszkedett le az égből.

A jármű úgy harminc láb hosszúságú lehetett. (Igen, tudom, tudom, Kanada metrikus ország, de én 1946-ban születtem. Nem hiszem, hogy bárki az én generációmból meg tudná szokni a metrikus rendszert, még ha egy tudósról is van szó, mint például én vagyok. Majd próbálkozom javítani ezen.) A hajótest teljesen sima volt, nem volt rajta semmilyen robot kreálta anyag, mint a filmekben majdnem minden űrhajón a Star Wars óta. Ahogy földet ért, rögtön kinyílt egy ajtó az oldalán. Téglalap alakú volt, de széles és alacsony. Fölfelé csúszva nyílt ki az ajtó, amiből rögtön arra lehetett következtetni, hogy nem emberi utasa van. Az emberek nem nagyon készítenek ilyen ajtót, mert féltik a fejüket, nehogy megsérüljön.

Másodpercekkel később kijött az idegen. Úgy nézett ki, mint egy óriási, aranybarna pók gömbölyű testtel, mely akkora lehetett, mint egy nagy strandlabda, és lábai minden irányban kiálltak.

A planetárium előtt egy kék Ford Taurus nekiment egy vörösesbarna Mercedes-Benz hátuljának, miközben sofőrjeik szájukat tátva nézték a látványosságot. Sok volt a járókelő, a legtöbbjük inkább álmélkodott, de nem félt a látottaktól, bár néhányan azért leszaladtak a Museum metróállomás lépcsőjén, melynek két kijárata is van a planetárium előtt.

A hatalmas pók megtette a rövid sétát a múzeumhoz. A planetárium a ROM alépülete, ezért a két épületet egy második emeleti magasságban levő folyosó köti össze, de egy köz választja el azokat az utca szintjén. A múzeumot 1914-ben építették, jóval hamarabb, mielőtt bárkiben is felmerült a megközelíthetőség problémája. Kilenc széles lépcsőfok vezet fel a bejárat hat üvegajtajához, a tolókocsi-feljárót jóval később építették. A földönkívüli megállt egy pillanatra, szemmel láthatólag azt próbálta eldönteni, hogy melyik utat válassza. Végül is a lépcsők mellett döntött, a tolókocsi-feljáró oldalai túl közel voltak egymáshoz, kiálló lábai nem fértek volna el.

A lépcső tetején az idegen ismét meghökkent egy rövid időre. Valószínű, hogy egy tipikus sci-fi világban élt, ahol az ajtók automatikusan oldalra csúszva nyílnak. Nézte a külső üvegajtósort, melyek a hozzájuk erősített, csőszerű rudak húzásával nyithatóak, és úgy tűnt, hogy nem érti. Másodpercekkel érkezése után egy gyerek jött ki az ajtón abszolút nem törődve azzal, hogy mi is történik körülötte, de amint meglátta a földönkívülit, meglepődve felkiáltott. Az idegen nyugodtan megragadta a nyitott ajtót egyik végtagjával – hatot használt a járáshoz, és két szomszédos végtagot mint karokat –, és átpréselte magát az előcsarnokba. Pár lépésnyire egy második sor üvegajtó nézett farkasszemet vele, ez a dupla ajtós rendszer mintegy légszigetelőként segít a múzeum belső hőmérsékletét kontrollálni. Az idegen a földi ajtók működéséről szerzett tapasztalatai alapján meghúzta és kinyitotta az egyik belső ajtót, és elindult a Rotundába, a múzeum nagy, nyolcszögletű előcsarnokába. A Rotunda a ROM-nak annyira jellemző szimbóluma, hogy a negyedévente megjelenő tagsági újságot is Rotundának hívják, annak tiszteletére.

A Rotunda bal oldalán van a Garfield Weston Kiállítóterem, melyet különleges kiállításokra használnak, jelenleg itt volt a Burgess-pala kiállítás, melynek elkészítésében részt vettem. A világ két legjobb Burgess-pala kiállítása itt, a ROM-ban és a Smithsonianben volt, bár egyik intézmény sem szokta a nagyközönség számára kiállítani ezt a gyűjteményt. Én intéztem el egy időszakos, közös kiállítást, mely először itt volt megtekinthető, majd egy washingtoni kiállítás volt tervbe véve.

A múzeum Rotundától jobbra eső szárnya tartalmazta a megsiratott Geológiai Galériát, ahol most ajándékboltok és egy Druxy’s Deli gyorsétkezde van – egy azok közül az áldozatok közül, amit a ROM hozott Christine Dorati vezetése alatt annak érdekében, hogy „attrakcióvá" váljon.

A teremtmény gyorsan a Rotunda túloldala felé igyekezett, a belépőjegy-árusítók és a tagsági szolgáltatások pultjai közé. Tulajdonképpen ezt sem láttam személyesen, de az egészet felvették a biztonsági szolgálat kamerái, ami jó is, mert különben senki sem hitte volna el. A földönkívüli odaoldalgott a kék zakós biztonsági őrhöz, Raghubirhoz, aki egy őszülő, jóindulatú szikh, és szinte örök idők óta itt dolgozik. Így szólt tökéletes angolsággal:

– Elnézést kérek, szeretnék egy őslénykutatóval beszélni.

Raghubir barna szemei kikerekedtek, de hamar megnyugodott. Később azt mondta, biztos volt benne, hogy ez valami vicc. Sok filmet készítenek Torontóban, és valami különös oknál fogva még ennél is több tudományos-fantasztikus tévésorozatot. Az elmúlt években ilyen volt a Gene Roddenberry’s Earth: Final Conflict, a Ray Bradbury Theater és az újjáélesztett Twilight Zone. Azt gondolta, ez valami jelmezes alak, valami animációs kellék.

– Milyen őslénykutatóval? – kérdezte fapofával, belemenve a játékba.

– Egy megnyerő személyiségűvel, ha lehet. – És gömbölyű torzója megrándult.

A videofelvételen látszik, hogy Raghubir teljesen sikertelenül próbálta meg elnyomni a vigyorát, miközben ezt kérdezte:

– Úgy értem, hogy gerinctelennel vagy gerincessel?

– Nem minden őslénykutatójuk emberi eredetű?

Esküszöm a mindenhatóra, ez mind föl van véve szalagra.

– Persze hogy mindegyik emberi eredetű – mondta Raghubir. A látogatók egy kisebb csoportja gyűlt össze körülöttük, és amit a kamera ugyan nem mutatott, sokan néztek le az emeleti belső erkélyekről a Rotunda csiszolt márványpadló burkolatára. – De néhány közülük gerinces őskori leletekre és néhány pedig gerinctelenre specializálódott.

– Ó! – mondta az idegen. – Ez mesterséges megkülönböztetésnek tűnik. Bármelyik megteszi.

Raghubir felemelte a telefonkagylót, és az én mellékemet tárcsázta. A Kurátori Központban, rejtve az új, visszataszító Inco Limited Földtudományi Galéria mögött – mely tömören kifejezi Christine meglátását a ROM jövőjéről –, felkaptam a telefonomat.

– Jericho – szóltam a kagylóba.

– Dr. Jericho – hallottam Raghubir hangját azzal a jellegzetes akcentussal. – Van itt valaki, és szeretne önnel találkozni.

Egy őslénykutatóval találkozni nem éppen akkora feladat, mint egy nagyvállalat igazgatójával. Persze mi is szeretjük, ha a látogatók bejelentkeznek előre, de állami alkalmazottak vagyunk, az adófizetőkből élünk. Mégis megkérdeztem:

– Ki az?

Raghubir tétovázott, mielőtt megszólalt.

– Azt hiszem, jobb lenne, ha idejönne, és megnézné a látogatót, dr. Jericho.

Nos, a Troödon-koponya, amit Phil Currie küldött át a Tyrrellből, türelmesen várt 70 millió évet, várhat még egy kicsit.

– Azonnal ott leszek. – Elindultam az irodámból, elhagyva az Inco Galériát – isten a tanúm, hogy mennyire utálom azokat az ízléstelen festményeket, a hatalmas, hamis vulkánt és a rezgő padlót –, átvágtam a Currelly Galérián ki a Rotundába, és...

És...

Jézusom!

Jézus Krisztus!

Ott helyben megmerevedtem.

Lehet, hogy Raghubir nem ismeri fel a különbséget egy igazi hús-vér lény és egy gumiruha között, de én igen. Az a valami, ami türelmesen várakozott a jegyárusító pénztár mellett, kétségkívül egy valódi biológiai lény volt. Erről abszolút meg voltam győződve. Egy életforma volt...

És...

És tanultam a földi életformákról, azok kialakulásának kezdetétől, kezdve a prekambriumi legelejétől. Gyakran láttam őskori leleteket, melyek egy új biológiai fajt vagy nemet jelöltek, de soha sehol nem láttam egy ilyen nagyszabású állatot, mely egy teljesen új törzset képvisel.

Egészen mostanáig.

Ez a teremtmény egy abszolút életforma volt, és abszolút nem a Földön fejlődött ki.

Korábban említettem, hogy pók alakja volt, a járdán az emberek, akik először látták, így írták le. De annál sokkal bonyolultabbnak tűnt. A pókfélékhez való felületes hasonlósága ellenére az idegennek belső csontváza volt. Végtagjain a dudorodó izmokat hullámos bőr fedte, egyáltalán nem olyanok voltak, mint egy nyurga, szilárd külső vázú antropoid végtagjai.

Minden modern földi gerincesnek négy végtagja van (vagy mint a kígyók és a bálnák, egy ilyen teremtményből fejlődtek ki), és minden végtag nem több mint öt részből áll. Ennek a lénynek az ősei nyilvánvalóan egy másik óceánban keletkeztek, egy másik világon: nyolc végtagja volt sugarasan elhelyezkedve a középen levő test körül, és a nyolcból kettő kéznek specializálódott, melyek hat háromízű ujjban végződtek.

Szívem hevesen kalapált, és alig kaptam levegőt.

Egy földönkívüli!

És kétségkívül egy értelmes földönkívüli. A teremtmény gömbölyű testét olyan ruha takarta, mely leginkább egy hosszú, fényes és kék, szalag alakú anyagra emlékeztetett, mely többszörösen a torzó köré volt tekerve úgy, hogy minden alkalommal két másik végtag között haladt át, ezzel szabad utat engedve a kiálló végtagoknak. A ruhát egy díszített korong tartotta össze a két kar között. Sohasem szerettem a nyakkendőket, de megtanultam, hogyan kell megkötni azokat, és ma már anélkül is meg tudom kötni, hogy a tükörbe kellene néznem (és így volt ez már akkortájt is). Az idegennek sem jelenthetett ennél nagyobb gondot e ruha felvétele reggelente.

A ruha hézagjai között két keskeny csápszerű, tapogató dolog is kiállt, melyek végződései akár szemek is lehettek, színjátszó gömbök, kemény, kristályosnak látszó védőburokkal. A kocsányok lassan kígyóztak előre és hátra, időnként egymáshoz közelítve, majd távolodva. Elgondolkoztam azon, hogy milyen is lehet a teremtmény térérzete úgy, hogy nem állandó a távolság a szemei között.

Az idegen egy cseppet sem tűnt rémültnek sem az én, sem a Rotundában jelen levő többi ember miatt, bár torzója lassan emelkedett és süllyedt, amit csak remélhettem, hogy nem a terület kijelölése miatt tett. Valójában a mozgás szinte hipnotizáló volt, a torzó lassan emelkedett és süllyedt, ezzel egy időben hat lába megfeszült és elernyedt, a szemkocsányok közelebb húzódtak, majd távolodtak. Ekkor még nem láttam a videót, melyen Raghubir és a lény beszélgetése zajlott, úgy gondoltam, talán ez a tánc kísérlettétel a kommunikációra – mintegy testrészekkel készített jelbeszéd. Gondolkoztam azon, hogy én is megfeszítem a térdeim, sőt még az is megfordult a fejemben, hogy egy iskolai táborban negyvenegynéhány évvel ezelőtt tanult trükköt kipróbálok, és kancsítok a szememmel. De a biztonsági kamerák ránk szegeződtek, és ha tévedek, akkor idiótának fogok tűnni a hírekben az egész világon. Valamit mégis meg kellett próbálnom. Fölemeltem a jobb kezem tenyeremmel kifelé köszöntésképpen.

A lény azonnal utánozta a gesztust, egyik kezét behajlítva a két ízület egyikén, és széttárta a végén levő hat végződést. Ezután valami hihetetlen történt. Egy hosszúkás vágás nyílt két legmellsőbb végtagja felső részén, és a bal oldali vágásból egy szótag jött ki: „hel, aztán a jobb oldaliból valamivel mélyebb hangon a másik: „ló.

Éreztem, hogy leesik az állam, és egy pillanat múlva a kezem is.

Folytatta gömb alakú testével a hintázást, miközben szemkocsányai változatlanul integettek. Újra próbálkozott: a bal oldali elülső végtagjából érkezett a „bon" szótag, utána a jobb oldaliból a „jour".

Meglehetősen ésszerű volt a feltételezése. A múzeum legtöbb felirata kétnyelvű, angol és francia. Hitetlenkedve ráztam meg a fejem, aztán kinyitottam a szám – na nem mintha tudtam volna, hogy mit is mondjak –, de be is csuktam rögtön, amikor a teremtmény ismét megszólalt. A szótagok ismét a bal és a jobb oldali szájból jöttek felváltva, mintha pingpongot játszanának: „Auf „Wie „der „sehen.

Hirtelen kiszakadt belőlem:

– Auf Wiedersehen azt jelenti, hogy viszontlátásra, nem azt, hogy helló.

– Ó! – mondta a földönkívüli. Felemelte két másik lábát, amit úgy is értelmezhettem, mint vállvonogatást, aztán folytatta, megint csak váltakozó irányból jövő szótagokkal:

– Hm... nem német az anyanyelvem.

A meglepődéstől nem tudtam nevetni, de már nem voltam olyan feszült annak ellenére sem, hogy szívem még mindig ki akart ugrani a torkomon.

– Te egy földönkívüli vagy – szóltam. Tíz évet töltöttem az egyetemen, hogy doktorátust szerezzek a teljesen nyilvánvaló definiálásához...

– Ez így van – mondta a láb-száj. A lény hangja férfiasnak hangzott, bár csak a bal oldali volt igazi basszus. – De miért fogalmazzunk általánosan? A forhilnor fajhoz tartozom, és személyi nevem Hollus.

– Öö… örvendek, hogy találkoztunk – mondtam.

A szemek várakozóan ingadoztak.

– Ó, elnézést, én pedig az emberi fajhoz tartozom.

– Igen, tudom. Homo sapiens, ahogy ti, tudósok mondjátok. És mi a személyi neved?

– Jericho. Thomas Jericho.

– Elfogadható-e, ha a „Thomast „Tom-nak rövidítem?

Meg voltam döbbenve.

– Hogyan ismerheted az emberi neveket? És a fenébe is, honnan tudsz angolul?

– Tanulmányozom a világotokat, ezért vagyok itt.

– Felfedező vagy?

A kocsányok közelebb hintáztak egymáshoz, majd hirtelen megmerevedtek.

– Nem egészen – mondta Hollus.

– Hát akkor micsoda? Remélem, nem vagy valami támadó vagy betolakodó!

A kocsányok S alakban kezdtek mozogni. Talán nevethetett?

– Nem! – És széttárta két karját. – Bocsáss meg, de úgy tűnik, kevés van benned abból, amit a kollegáimmal keresünk. – Hollus megállt, úgy, mintha gondolkozna. Aztán egy pörgő mozdulatot tett az egyik kezével, mintha arra akart volna utasítani, hogy forduljak meg. – Persze ha akarod, adhatok egy fenékszondát...

Az előtérben körülöttünk ácsorgó kis közönségünk irányából sóhajtásokat lehetett hallani. Megkíséreltem nem létező szemöldökömet felhúzni.

Hollus kocsányai ismét S alakban ingadoztak.

– Bocsánat, csak vicceltem! Nektek, embereknek valami egészen furcsa felfogásotok van a földönkívüli látogatókról. Őszintén, nem foglak bántani sem téged, sem a hozzátartozóidat, ha már itt tartunk.

– Köszönöm – válaszoltam. – Szóval azt mondtad, hogy nem egészen felfedező vagy.

– Nem.

– És nem vagy támadó sem.

– Persze hogy nem.

– Akkor micsoda? Talán turista?

– Aligha. Tudós vagyok.

– És velem akarsz találkozni? – kérdeztem.

– Őslénykutató vagy, nem?

Bólintottam, aztán rájöttem, nem biztos, hogy érti, mi is a bólintás, ezért szóban is válaszoltam:

– Igen. Dinoszaurusz-őslénykutató vagyok, és hogy pontos legyek, szakterületem a ragadozó Theropodák.

– Igen, akkor veled szeretnék beszélni.

– Miért?

– Van itt valami hely, ahol négyszemközt tudnánk beszélgetni? – kérdezte Hollus, miközben szemkocsányai forogtak, hogy minden minket körülvevőt lásson.

– Persze, igen – mondtam. – Természetesen. – Teljesen el voltam képedve ezen az egészen, miközben besétáltam vele a múzeumba. Egy földönkívüli, esküszöm a mindenhatóra, egy földönkívüli! Hihetetlen, teljességgel hihetetlen.

Elhagytuk a két lépcsőfeljárót, mindkettő egy hatalmas totemoszlop körül kanyarog – Nisga’a a jobb oldalon nyolcvan láb magasba emelkedik, bocsánat, huszonöt méterre, az alagsortól egészen a harmadik emeleti tetőablakig, és az alacsonyabb, Haida, a bal oldalon erről a szintről indul. Aztán átmentünk a Curelly Galéria egyszerű kiállítókabinetjei között, melyekben igazán nincs semmi különös. Egy áprilisi munkanap volt, nem volt zsúfolt a múzeum, szerencsénkre nem mentünk el egyetlen múzeumlátogató iskoláscsoport mellett sem, miközben a Kuratóriumi Központba vettük az irányt. A múzeum látogatói és a biztonsági őrök azért így is megfordultak utánunk, és néhányan közülük meglepődve felkiáltottak, ahogy Hollusszal elhaladtunk mellettük.

A Royal Ontario Museum majdnem kilencven éve nyílt meg. Kanada legnagyobb múzeuma, és egy a világ azon kevés múzeumai közül, mely több tudományágat is átfog. Faragott mészkő díszíti a bejáratot, amelyen Hollus néhány perce sétált át. Ezek őrzik az utókor számára a két feliratot: „Tudósítás a természetről végtelen korokon át, és „Az emberiség művészete a történelem egészéből. A ROM-ban található mindenféle galéria, köztük például őslénytani, madártani, emlőstani, csúszómászó állatok tanai, textil, egyiptomi, görög-római építészet, kínai tárgyi leletek, bizánci művészet és még sok más fajta. Az épület sokáig H betű alakú volt, de a két udvart 1982-ben kitöltötték egy hatemeletes, új galériával az északi oldalon és egy kilencemeletes Kuratóriumi Központtal a délin. Olyan falrészek, melyek kívül voltak régen, most belülre kerültek, és az eredeti épület gazdagon díszített, Viktória stílusú kőfala az új épület egyszerű kőfalával lett határos. Borzasztóan is elsülhetett volna ez, de alapjában véve elég szépen sikerült.

Kezem reszketett az izgalomtól, ahogy a lifthez értünk, és elindultunk fölfelé a Paleobiológiai Osztályra. A ROM-nak különálló Gerinctelen és Gerinces Őslénytani Osztálya volt régebben, de mióta Mike Harris megvonta a támogatást, a kettőt összevonták. A dinoszauruszok több látogatót vonzottak a ROM-ba, mint a háromkaréjú rákok, ezért Jonesy, aki a gerinctelen állatok kurátorainak főnöke volt, most az én felügyeletem alatt dolgozott.

Szerencsére senki sem volt a folyosón, amikor kiléptünk a liftből. Sietősen betereltem Hollust az irodámba, becsuktam az ajtót, és az íróasztalom mögé ültem. Bár már nem voltam megijedve, azért még nem álltam egészen szilárdan a lábaimon.

Hollus észrevette a Troödon-koponyát az asztalomon. Közelebb jött, és óvatosan felvette onnan egyik kezével, majd a szeméhez emelte. Szemkocsányai megszűntek előre-hátra hullámzani, mereven nézte. Amíg ő a koponyát tanulmányozta, én még egyszer alaposan megnéztem őt.

Torzója nem volt nagyobb, mint amekkora kört két karommal át tudok ölelni. Amint már korábban is észrevettem, torzóját kék, szalagszerű ruha takarta, de bőre látható volt hat lábán és két karján. Olyasminek látszott a bőre, mint a buborékos csomagolóanyag, bár a buborékok különböző méretűek voltak. Tényleg úgy tűntek, mintha levegővel lennének felfújva, tehát valószínűleg hőszigetelő szerepet töltöttek be.

Ez pedig azt jelenti, hogy Hollus endotermikus. A földi emlősök és madarak szőrrel vagy tollakkal tartják a szigetelő levegőt bőrükhöz közel, de ki is tudják onnan engedni a levegőt, hogy lehűljenek, ha a szőrük feláll, vagy felfodrozzák tollaikat. Gondolkoztam, hogyan is lehetne buborékos csomagolóanyaghoz hasonló bőrrel a lehűlést elérni, talán ha leereszti a buborékokat.

– „Egy „lenyűgöző „koponya – mondta Hollus, most már egész szavakat váltogatva szájai között. – „Hány „éves"?

– Körülbelül 70 millió éves – feleltem.

– „Ez „pontosan „olyan „tárgy, „ami „miatt „ide „jöttem, „hogy „lássam.

– Azt mondtad, tudós vagy. Te is őslénykutató vagy, mint én?

– Csak részben – mondta a földönkívüli. – Az eredeti területem a kozmológia volt, de az utóbbi években tanulmányaim ennél fontosabb kérdésekhez vezettek. – Majd elhallgatott egy pillanatra. – Már bizonyára rájöttél, hogy kollégáimmal egy ideje megfigyelésünk alatt tartjuk a Földet, annyi ideje, amennyi elég volt a főbb nyelvek elsajátításához és ahhoz, hogy tanulmányozzuk a különböző kultúráitokat a televízióban és a rádióban. Eléggé hasztalan tevékenység. Többet tudok a népszerű zenéről és az ételkészítési módszerekről, mint amennyit valaha is meg akartam tudni, bár kíváncsivá tett a Popeil Automata Tésztakészítő Gép. Ezenkívül annyi sporteseményt láttam, ami egy életre is sok. Bezzeg tudományos információt nagyon nehéz találni, elég kevés sávszélességet szenteltek e téma részletes kitárgyalására. Úgy érzem, hogy aránytalanul sok az információnk bizonyos dolgokról, másokról pedig abszolút semmi. – És kis szünetet tartott. – Vannak olyan információk, melyekhez egyáltalán nem tudunk hozzáférni tömegtájékoztatási eszközeitek megfigyelésével, de még bolygótokra történő titkos leszállásaink sem segítenek. Ez különösképpen így van ritka tárgyak, például az őskori leletek esetében.

Kissé megfájdult a fejem attól, hogy hangja két irányból érkezett.

– Tehát meg akarod vizsgálni a ROM-ban levő példányokat?

– Pontosan – felelte az idegen. – Könnyű volt a jelenkori növény- és állatvilágot tanulmányozni anélkül, hogy felfedtük volna magunkat az emberiség előtt, de te is tudod, a jó állapotban levő őskori leletek elég ritkák. A földi élet kialakulásának irányába való kíváncsiságunk kielégítésére a legjobb útnak az tűnt, ha megnézünk egy már létező őslénytani gyűjteményt. Semmi értelme újra kitalálni az emelőt, hogy úgy mondjam.

Még mindig alig tudtam hová lenni a meglepetéstől, de nem láttam okát, miért is ne működnék együtt vele.

– Természetesen megnézheted a gyűjteményünket, hiszen látogató tudósokat állandóan fogadunk. Van-e olyan speciális terület, ami leginkább érdekel?

– Igen – felelte az idegen. – Leginkább az élet tömeges kihalásai mint fordulópontok keltették fel a figyelmemet az evolúciótok során. Mit tudsz mondani nekem ezekről?

Egy kicsit megrázkódtam, ez egy nagyon nagy terület.

– Öt nagy tömeges kihalás volt a Föld történelmében, legalábbis ennyiről tudunk. Az első, a kora szilur korszak végén volt talán 440 millió évvel ezelőtt. A második, a késő-középső devon korban történt, úgy 365 millió évvel ezelőtt. A harmadik, ami a legnagyobb volt, a perm korszak végén, 225 millió évvel ezelőtt.

Hollus megmozdította szemkocsányait úgy, hogy két szeme egy pillanatra összeért, és kristályos fedőjük kisebb kattanó hangot hallatott, amikor összeértek.

– „Mondj „többet „erről"!

– Ez idő alatt – válaszoltam – a tengeri élet úgy kilencvenhat százaléka eltűnt, és a földi gerinces családfajok háromnegyede kihalt. Aztán volt még egy másik tömeges pusztulás a késő triász korban körülbelül 210 millió évvel ezelőtt. Ekkor a fajoknak a negyede halt ki, beleértve mindegyik kétéltűt, és ez valószínűleg döntő pillanat volt a dinoszauruszok sorsában. Az olyan lények, mint amilyet a kezedben tartasz, fölénybe kerültek.

– Igen – mondta Hollus. – Folytasd!

– Nos, a leghíresebb kipusztulás 65 millió évvel ezelőtt történt, a kréta kor végén. Ismét rámutattam a Troödon-koponyára. – Ekkor halt ki az összes dinoszaurusz, Pterosaurus, Mosasaurus, Ammonites és még sok egyéb faj.

– Ez a teremtmény elég kicsi lehetett – mondta Hollus megemelve a koponyát.

– Így van. Ormányától a farka végéig nem több mint öt láb. Másfél méter.

– Voltak neki nagyobb rokonai?

– Hát persze! A legnagyobb földi állatok, amelyek valaha is éltek. De mind kihalt az utolsó tömeges kipusztulásban, ezzel is egyengetve a hozzám hasonló lények, az emlősök útját és domináló szerepét.

– „Hi „he „tet „len – szóltak Hollus szájai. Időnként teljes szavakat váltogatott a két nyílás között, máskor csak szótagokat.

– Miért lenne az?

– Hogyan jöttetek rá a