A dicsőség szilánkjai I.

By Phoenix Wolf

Karin Nagasawa a Fuujin-incidens óta járja az űrt rég letűnt civilizációk nyomait kutatva. Hosszú utazása során végül olyan dolgokat talál, amelyek arra késztetik, hogy azonnal hazatérjen. Otthon azonban kénytelen szembesülni a new edeni események nyomán kitört polgárháború borzalmaival és a megváltozott világgal.

Crash, immár a saját útját járva, egy utolsó, minden eddiginél kockázatosabb feladatot kap a Hírszerzéstől. Miközben új csapatával behatol az ellenséges területekre, egyre mélyebbre kénytelen süllyedni a hazugságok mocsarába, hogy elérje céljait.

Scarlett Masterson a Proteus legénységével olyan összeesküvés nyomára bukkan, amely nem csak a saját, de az egész emberiség jövőjére kihatással lehet. Vesszőfutásba kezdenek az idővel, hogy megfékezzenek egy készülő tragédiát.

Miközben hőseink újra az események központjába sodródnak, egyre komolyabb erőkkel kénytelenek szembenézni, amelyek nem riadnak vissza semmilyen áldozattól – főként, ha a végső győzelemről van szó.

• Language: Magyar
• Publisher: Phoenix Wolf
• Release date: Apr 20, 2013
• ISBN: 9781301756636

Phoenix Wolf

Brandhuber Zoltán (Phoenix Wolf) 1972-ben született Magyarországon. Már gyerekként lekötötték a scifi történetek, amelyek valószínűleg nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy végül fizikusnak tanult, majd végül informatikusként kezdett el dolgozni. Bár a történetek már egészen régen érlelődtek a fejében, az első regényére egészen a harmincharmadik születésnapjáig várni kellett, amikor megjelent a Battletech elemekre építkező Hazatérés. A regény sikerén felbuzdulva vágott bele a Lost Galaxy névre keresztelt világának építésébe, amelyben azóta több regény is született.

Book preview

Ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak az embereknek, akik így vagy úgy, de hozzájárultak e könyv létrejöttéhez.

Köszönöm Brandhuber Ildikónak az orvosi témákban nyújtott segítségét. Miközben az ötletei alapján végleges formát öltött a fő történetszál, egyúttal validálta a regény egyik alapkoncepcióját is, megerősítve bennem, hogy jó úton járok.

Mint mindig, most is köszönet illeti a Fallen Angels csapatának tagjait, DR-t, Shadowhawkot, Christ, Blade-et, Emprise-t és Danit, akik hetente újabb és újabb inspirációkat szállítottak számomra. Az általuk elejtett történetmorzsák révén a regény érdekes mellékszálakkal bővülhetett ki, arcot adva a fő mellékszereplőknek.

Köszönöm lektoraimnak, Varga Ákosnak (Shadowhawk) és Kovács Sándornak (Smilecat), hogy önként magukra vállalták a kézirat átnézését és kijavítását. Az általuk végzett felbecsülhetetlen munka révén remélhetőleg egy sokkal letisztultabb, a korábbi hibáktól mentes művet sikerült összeraknom.

Köszönöm Szüleimnek az állandó és stabil hátteret, a fáradhatatlan támogatást, amelyre mindig támaszkodhattam.

És végül, de legfőképpen végtelen hála és köszönet illeti feleségemet, akinek akaratlanul is komoly része volt e regény megszületésében.

Előjáték

Szunnyadó napok

1

Az álom szertefoszlott.

Az előző pillanatban még önfeledten táncolt az utcákat ellepő tömegben; kék selyemből varrt lenge ruhája, akár a szülőbolygóját beborító óceán, örvénylett körülötte. Emlékezett erre a napra. Az akadémia második évében járt itt, a kínai holdújév idején. A barátaival érkezett, de már az éjszaka elején elszakadt tőlük. A féktelen utcabál jelenetei, a dobok ritmusára vonagló tűzvörös sárkány, a lampionok, az égen nyíló tűzvirágok mind kitörölhetetlenül beleégtek az emlékezetébe. A buli épp csak most indult, és tudta, hogy az éjszaka varázslatos dolgokat rejt majd. De a hangok hirtelen eltompultak, a kifakuló alakok fokozatosan a halványodó háttérbe vesztek. Kétségbeesetten kapott az emlékei után, amelyek elnyúlt, formátlan köddé válva olvadtak bele az űr végtelen bársonyszövetébe.

Vonakodva nyitotta ki a szemét, mintha csak abban reménykedne, hogy az álom újra visszatér. Felsóhajtott, és a kabinja üres falára pillantva rosszkedvűen elhúzta a száját. Kár. Örült volna, ha újra találkozhat azzal a fiúval. Talán még az éjszaka többi része is jobban alakult volna, mint akkor. Talán ezúttal képes lett volna kezdeni valamit a szinte tálcán kínált lehetőséggel. Megrázta a fejét, de mielőtt még tovább gondolhatta volna, ismerős hang csendült a tudatalattija mélyéről.

Jó reggelt Karin. Remélem, jól aludtál.

Azrael gondolatai, mintha csak a sajátjai lennének, úgy öltöttek formát a fejében. Eleinte zavarónak találta a kommunikációnak ezt a formáját, ám idővel egészen belejött, és megtanulta elválasztani az idegen gondolatokat a sajátjaitól. A hajó tudata szinte teljesen összeolvadt az övével; az ott található végtelennek tetsző információtömeget a sajátjaként használhatta. Gondolatai, érzései akadálytalanul áramlottak az eltéphetetlen kapcsolaton keresztül, miközben ugyanígy érezte a hajót vezérlő entitás tudatát a sajátjában. Csak ritkán, amikor egyedüllétre vágyott, vonult vissza a saját agyának börtönébe, kirekesztve a társát az elméjéből. Azraelnek hónapokig tartott, míg megtanult ráérezni ezekre a pillanatokra.

Elbírtam volna viselni még egy ideig, üzente, miközben feltápászkodott a testét körbefonó székből. A polimorf anyag másodpercekig még tétovázott, majd megolvadni látszott, és belesimult a padlóba. A lány hátrafeszítette a karját és kinyújtózkodott. A hosszabb utazások idejére Azrael egyfajta hiperálom-szerűségbe ringatta, amelyek alatt szinte teljesen megállt az anyagcseréje. A földi űrhajózásban ezt a koncepciót kizárólag mélyfagyasztással tudták megvalósítani – a Cryogen pontosan ezzel indult világhódító útjára, de ma már nem használták. Igaz, hosszú, magányos utakat se tett senki. Valószínűleg én vagyok az első, aki ilyen távolra merészkedett, futott át az agyán, amitől egy pillanatra büszkeség töltötte el.

Megérkeztünk a célhoz. A bolygó már látótávolságban van.

Azrael egy zöldessárga színekben pompázó planéta képét küldte át; keskeny sarlója mögött egy sápadt, vörhenyes nap kelt fel éppen. Karin még egyet nyújtózott, kilépett a főfolyosóra, és végigsétált egészen a pilótafülkéig. Az idegen jármű belső tere, amikor először a fedélzetre tette a lábát, gyakorlatilag még nem létezett – Azrael a Prometheusról őrzött emlékképei alapján rekonstruálta azokból a nanocellákból, amelyekből az egész teste felépült, hogy valamivel komfortosabbá tegye a számára az ittlétet. Az illúzió az utolsó kiszögelésig tökéletes volt – eltekintve attól az apróságtól, hogy a tudati kapcsolat miatt feleslegessé vált kezelőszervek nagy része már csak díszítésként került bele. A személyes tárgyai, amitől az egész valóban otthonossá válhatott volna, azonban jobbára hiányoztak. Néhány megmaradt ruháján kívül mindössze egy-két korábbi erani bázis látogatása alatt összeszedett relikvia szolgált a fehér helységek berendezéséül. Még jó, hogy az utazások nagy részét álomban töltötte.

Az erani hajót élő sejteket utánzó alkotórészek építették fel. Nanocellák, sugalmazta Azrael, amikor először beszélt róla, így nevezték el a Fuujin tudósai. A működésüket azonban nem tudták megfejteni, mivel ahhoz, hogy működésre bírják őket, energiát kellett volna adniuk nekik – ám erre féltékenyen vigyáztak. A sors fintora, hogy ezzel megtagadták maguktól az emberiség valószínűleg legnagyobb felfedezésének esélyét is. Azrael nanocellái a sejtszervezetekhez hasonlóan építették fel a hajó minden elemét. Akárcsak a fotoszintetizáló növények, képesek voltak az űrben elérhető energiaforrásokat saját maguk számára hasznosítani. Növekedtek, szaporodtak az űrből befogott anyag átalakításával, átalakultak a szervezet igényeinek megfelelően, javították magukat a bennük található miniatűr kvantumszámítógép utasításai alapján, amely mintha csak valamilyen változtatható DNS kód lenne, meghatározta a sejt szerepét a gigantikus szervezetben. A szuperhálózatuk pedig létrehozta azt a nehezen behatárolható entitást, amely maga a hajót vezérlő intelligencia volt. Az eranik igazi űrbeli létformát teremtettek, amely elvi élettartama évmilliókban volt mérhető.

Beért a pilótafülkébe, amelynek kilátóablakán túl ott látta az előbb megpillantott bolygót. Helyesebben a képét, emlékeztette újfent magát. A hajó keltette, utolsó pontig tökéletes mentális illúzió még azt is elhitette vele, hogy van ott ablak. Leült a pilótaszékbe, amely az érintésére átölelte és felvette az alakját. Ezzel együtt a valóság egyetlen lélegzetelállító másodperc alatt kitágult: a maga körüli tér átlátszóvá fakult, mintha csak az űrben ülne, amelyet tucatnyi magyarázó ikonnal szórtak tele. Röppálya-jellemzők, fékezési paraméterek, és a hajó útjához közel eső minden űrbeli objektum adatai – mindre csak gondolnia kellett, máris pontosan emlékezett az aktuális értékekre. Egyszerűen tudta, hogy még százkilencvennyolc másodperc van hátra az orbitális pályáig, hogy a bolygó atmoszférájában milyen gázok keverednek, hogy az állomás, amely felé igyekeznek, pontosan hol helyezkedik el. És persze érezte a feltöltött fegyverek ismerős bizsergését is. Az első alkalmakkor, amikor így irányította Azraelt, még belefájdult a feje az információáradatba. Fokozatosan alakult ki a képessége, amely révén szét tudta választani a lényegest a lényegtelentől, képessé vált csak azt az adatot előhívni, amelyre tényleg szüksége volt. Azrael irányítása semmivel sem összehasonlító érzés volt – az eggyé válás ezen szintjén egyszerre volt felemelő és félelmetes. Még azzal együtt is, hogy a munka oroszlánrésze jobbára Azraelre maradt. Amitől viszont néha fájdalmasan utasnak érezte magát a fedélzeten.

A fényes tüskére emlékeztető űrhajó könnyedén lelassított az eddigi szédületes száguldásról, és szinkronizálta a tempóját a bolygóval. Az emberi űrutazásban megszokott reaktív motorok helyett az erani járművek magát a teret hajlították meg maguk körül. A gravitációs hajtómű lélegzetelállító teljesítményével semmi nem vehette fel a versenyt. Hacsak nem működött maga is hasonló alapokon, emlékeztette magát kissé feszülten a keserű leckére.

A névtelen bolygó lassan elfordult körülöttük. Karin alacsonyabb pályára vitte a hajót, abban a reményben, hogy így esetleg többet láthat belőle, de a zölddel kevert kénsárga felhők gyakorlatilag teljesen belepték a felszínt. A reléállomásból kinyert archív képek még sugárzó kék óceánokat és ékkőként szétszórt szigettengert mutattak. Valamikor itt kilenc nagyvárosban legalább másfél millió erani élt, lélegzett, létezett. Mára viszont, ha ott is volt a tenger – mert az emlékei közé kúszó mérési adatok egyértelműen nagy tömegű vizet mutattak odalent – már nem volt több mérgező, agresszív mikroszkopikus életformákkal teli löttynél. Azok a körmönfont biológiai fegyverek, amelyeket az egykor itt harcolók vetettek be egymás ellen, túlélték mindkét civilizációt, és máig gondoskodtak róla, hogy senki se népesíthesse be újra ezt a világot.

Mert a jelek szerint az eranik és ellenségeik is eltűntek a történelem színpadáról. Amikor két évvel ezelőtt nekivágtak az űrnek, még abban reménykedett, hogy akármilyen formában is, de találkozik majd az űr mestereivel. A hajó memóriájában őrzött térképek alapján indultak el, de rövidesen szembesülniük kellett azzal, hogy az ott található információk jó esetben is csak töredékesek: a milliónyi csillag adatait tartalmazó adatbázis valószínűleg még az évezredekkel ezelőtti események során sérülhetett meg. Bár az első néhány út során sikerült ráakadniuk egy-két még éppen üzemelő erani gépre, ezek a találkozások ritkán voltak örömteliek, és sokra nem jutottak velük.

Ahogy egyre mélyebbre hatoltak az egykor hatalmas kiterjedésű birodalom területére, mind többször találkoztak az ősi háború maradványaival. Kiégett világok, sodródó hajóroncsok, kihalt állomások szegélyezték az útjukat. Három esetben kerültek összetűzésbe olyan gépekkel, amelyeket Azrael képtelen volt beazonosítani. Az egyik esetben csak egy hajszálon múlt, hogy el tudtak menekülni a hajóroncsból meglepetésszerűen kiözönlő apró rovarszerű gépezetek elől – a csata Karinnak újabb ősz hajszálakat, Azraelnek pedig két hetes kényszerpihenőt jelentett. Az egymást követő kudarcok egyre inkább elkeserítették. Kilenc hónappal ezelőtt, amikor újra visszatértek a Szövetség területére, hogy feltöltsék a készleteiket, már-már azon volt, hogy feladja. De aztán, hosszas tépelődés után, mégis vállalkozott erre az utolsó útra, amely a korábbiaknál sokkal mélyebbre vitte őket a Tejút magja irányába. Négy hónapos, jobbára mélyálomban töltött utazás, és további kéthónapnyi nyomozás után egy kettős rendszer peremén végül ráakadtak az alig működő relére. Az ebből nyert adatok megemésztése után Azrael nyolc rendszert jelölt meg, mint egykori erani kolóniákat.

Ez volt az utolsó a sorban. Az előző héten módszeres pusztítással találkoztak. Három bolygó teljesen kiégett; felszínüket mintha csak egy nóvarobbanás perzselte volna üvegesre. A többin az itteni viszonyokhoz hasonló helyzettel szembesültek: lakhatatlan, ellenséges bolygók, amelyeken a magasabb rendű életnek még a nyomait is eltörölték a felszínről.

Felesleges lemennünk. Lakhatatlan az egész.

Azraelt átjárta a szomorúság, és az érzésből Karinnak is jutott. Együtt szenvedtek eddig minden egyes halott világnál. Mintha csak Azrael a szüleit gyászolná.

Menjünk közelebb az állomáshoz.

A hajó újra lendületet vett; a világ mintha csak gyorsított felvételen futna, elfordult alattuk. A távolban egy fehér pont jelent meg, amely lassan alakot öltött, és kibontakoztak az erani állomásokra jellemző szövevényes hálózatot alkotó csápok és szárnyak erdeje. Bár Azrael telemetriai elemzésére támaszkodva most is azonnal átlátta a rendszerüket, egy felületes szemlélő csak kusza összevisszaságot, kaotikusan egymásba olvadó járatokat, gömböket és tornyokat látott volna, amelyek fölé hártyavékonyságú vitorlaszerű szárnyak borulnak. Az állomás tompán csillogó fehér törzsét a távoli nap gyenge fénye halványvörösre színezte. A vitorlák azonban egészségesen csillogtak; felületükön mintha szivárvány örvénylett volna.

Rögtön érezte, hogy valami nincs rendjén.

Mi a baj?

Az információ ezúttal mintha egy falon túlról érkezett volna. Azrael feszültsége gyorsan átragadt rá is. Összeszorított szemmel bámulta az állomás képét, amely egyre növekedett előttük.

Ez a bázis folyamatos hipertéri kapcsolatban van több másikkal is. Olyan, mint…

Azrael érezhetően kereste azt a hasonlatot, amellyel meg tudná világítani a lánynak is a kapcsolat mibenlétét. Különféle képek villantak az eszébe összekapcsolódó rendszerekről.

Egy hipertéri hálózat?

Olyasmi, de annál jóval több – Azrael feladta. Régen ilyen kötötte össze az összes erani gépet. Közvetlenül hozzáfér minden emlékhez és tudáshoz, amelyet a többiek halmoztak fel.

Kollektív intelligencia? Kaptártudat? – ugrott be a lánynak. A fogalomhoz társított képek egy kicsit zavarba ejtették Azraelt, de aztán végül megértette.

Pontosan, bár a kommunikáció azonnali. És annál sokkal több ez. Nehéz elmagyarázni.

Az eddigieknél nem volt? – fogalmazta meg óvatosan a kérdést Karin. Számtalan állomáson jártak már, de Azrael nem említette neki ezt a fajta kapcsolatot.

Nem. Rengeteg energia kell hozzá. Csak a nagyobb csomópontokon működött még az én időmben is. Homályos emlékképek villantak fel, mintha csak egy pillanatra belelátott volna a gép emlékei közé. Azrael ezekhez az információkhoz nem engedett neki hozzáférést, de néha, ha nagyon elkalandozott – vagy túlterhelődtek a nem létező processzorai – akaratlanul is felfedett ezt-azt. Én sosem tudtam ilyen kapcsolatot létrehozni.

Azaz, ha ez működik, akkor rajta keresztül megtudhatunk dolgokat a többiekről is? Feltéve, ha még élnek mások is ezen kívül. – Érezte, hogy a hajó is ezen gondolkodik.

Nincsenek nyitott lokális adatportjai, ami eléggé szokatlan lett volna régen. Talán a fedélzeten többet megtudhatunk. Innen nem enged távolról hozzáférést magához.

Karin átadta az irányítást Azraelnek, aki időközben rövidtávú kapcsolatot nyitott a bázis felé, amelyben azonosította magát. Az állomás jó ideig kivárt, mintha csak hezitált volna, de aztán elfogadta a dokkolási kérelmet.

Idáig tehát rendben vannak. Bár eddig az összes állomás engedélyezte a dokkolásukat.

Rákapcsolódunk. Készülj fel – sugalmazta neki Azrael, miközben az egyik távolabbi dokkolócsáp felé vette az irányt.

Karin felállt a székből és hátrasietett a kabinjába. Ott a földre dobta a fedélzeten viselt laza ruháját, és magára rángatta a kiszállásokra tartogatott elasztikus pilótaruhát. Miután felcsatolta a mindenféle felszereléssel teli övet, rövid tétovázás után előkotorta az egyik fali rekeszből a lézert, és az övön függő pisztolytáskába lökte. Behunyta a szemét, visszanyelte a rátörő émelygést. Végül erőt véve magán a falhoz érintette a kezét.

A fal meleg tapintású felülete magába fogadta a tenyerét. A fehér anyag elkezdett kúszni a karján, végigfutott a törzsén, beborította a lábait is, míg végül a nyakánál, az álla alatt állt meg. Karin elhúzta a kezét a faltól és lassan, az orrán át beszívta a levegőt. Utálta ezt a procedúrát, amely olyan volt, mintha folyékony műanyagba öntötték volna. Bár a nanocellákból álló páncél mindennél jobban védte a külső hatásoktól – az egyik ősi állomáson bekövetkezett baleset óta tudta, hogy szükség esetén akár a szkafandert is kiváltja – a tudatot, hogy valójában apró gépekből álló intelligens folyadékba merül, képtelen volt megszokni. A pilótaruha legalább az idegen anyag érintésével járó kellemetlen érzést semlegesítette. Megérintette a derekán lógó fegyvert, amelyet akkurátusan kikerültek a nanocellák. A hideg, földi fém érzésétől egy kicsit megnyugodott.

Rendben, készen vagyok. Indulhatunk.

* * *

Az állomás dokkolókarja gyakorlatilag ránőtt a hajó törzsére. Ez a fajta összeolvadás eddig csak néhány esetben sikerült; a félig-meddig sem üzemelő helyek már képtelenek voltak véghezvinni ezt a trükköt. Amikor az első alkalommal találkozott a dokkolásnak e bizarr formájával még pánikba esett, és igazából a mai napig sem tudta megszokni – de Azrael magabiztossága most valamelyest segített leküzdeni az idegességét, amivel a kijárathoz lépett.

A falon először vékony, majd egyre szélesedő repedés futott végig. Két oldala szétvált, visszahajlott, és belesimult a falba, feltárva az állomás mélyére vezető fényárban úszó, kihalt folyosószakaszt. Nyelt egyet és leküzdve a rátörő remegést, átlépett a hajót az állomástól elválasztó láthatatlan erőtérhártyán.

A bázis légköre meglepően frissnek és melegnek bizonyult. Az eddig meglátogatott helyeken többnyire fázott – itt szinte fullasztónak érezte a hőséget a szoros ruhában. Azraeltől tudta, hogy az eranik hasonló oxigéndús légkörben éltek, mint amire az embernek is szüksége van, de a korábbi steril helyekkel ellentétben ezen a bázison élénk citromillathoz hasonló szag is terjengett. Nem érezte kellemetlennek – éppen ellenkezőleg. Viszont ettől még lehetett volna akár mérgező is. Azraelnek valószínűleg ugyanez juthatott eszébe, mert a nanocella-páncélba integrálódott érzékelő-sejtektől kapott jelek alapján egy nagyobb molekula térbeli ábráját villantotta fel. Némi kétkedéssel egy, az erani anyagvilágról származó növényt jelölt meg, mint lehetséges forrást. Eközben a ruha két vékony csápot növesztett az orráig, amelyek benyomultak az orrlyukaiba és mintha csak forró viaszból lennének, kitöltötték azokat. Beleborzongott a kellemetlen érzésbe, de aztán áramlani kezdett a friss, tisztított levegő.

Óvatosan haladt előre a kihalt folyosókon, belesve minden egyes kereszteződésnél a járatokba. Léptei tompán koppantak a fehér padlón, amely ugyanabból a meleg tapintású nanoanyagból lehetett, mint a saját hajója. A hosszú íves összekötő járatok felső része fokozatosan átlátszóvá sötétült, mintha csak a bázis tervezői így akarták volna növeli az amúgy sem lebecsülendő térélményt. Megállt egy pillanatra, felidézte a térképet, és a nyakát nyújtogatva megkereste a dokkolókaron függő Azraelt. Eddig minden rendben levőnek tűnt.

Tekintete az égboltot uraló bolygóra tévedt. Az állomás egykori lakói valószínűleg pazar kilátásban gyönyörködhettek, amikor a világ még üdítő kék, zöld és fehér színekben pompázott. De a mostani, kénsárga és zöld kombinációját felvonultató látvány inkább nyomasztóan hatott. Mintha csak a bolygó súlyos betegséggel küszködött volna.

Eddig minden kihalt sugallta Azraelnek. Vajon elfogadta a kódomat?

Az egyik első útjukon szembesültek először azzal, hogy egyes erani rendszereket genetikai szkennerrel láttak el. Ez meglepetésként érte Azraelt, mivel az ő idejében ez a fajta azonosítási mód még nem létezett. Az első alkalommal ez csúnya meglepetést is okozott, amikor a bázis Karinra uszította a védelmi rendszert alkotó robotokat – csak úgy menekülhetett el, hogy Azrael egy EMP támadással kivonta a forgalomból a támadóit. Az eset után Azrael napokra mély hallgatásba süllyedt. Mint később elmondta, az EMP-t az eranik egyfajta tömegpusztító fegyvernek tekintették, és használójára régen súlyos büntetések vártak.

Az eset után Azrael egy erani génszekvenciákat tartalmazó retrovírust szintetizált a számára, amely révén egy időre képes volt magába fogadni erani géneket, és ezzel megtéveszteni a szkennereket. A szer rövid ideig hatott; fénykorában sem tartott tovább egy-két óránál, de az utóbbi időkben a szervezete egyre hatékonyabban lépett fel ellene.

Igen. Bár mintha túl sokáig gondolkodott volna rajta. Tartsd nyitva a szemed.

Gondolatban kivetítette maga elé az állomás térképét. Fénylő vonalak jelentek meg a szeme előtt ráfeszülve a valóságra. Mintha csak átlátott volna a falakon, úgy derengett előtte az egész komplexum a maga teljességében. Ráfókuszált a központra, amelytől az azt jelképező szelvény kiélesedett. Még kétszázötvenhat méter és pár centiméter. Ha mégis beindul a védelem, kemény futásra számíthat ezeken a folyosókon. Magától a gondolattól lehetséges menekülő-útvonalak rajzolódtak fel a háta mögött, a bejárási idők pontos becslésével. Ezekkel ráér akkor foglalkozni, ha tényleg futnia kell. Továbbindult a mag irányába.

A folyosó végén az ajtó virágszirom-szerűen felnyílt előtte, mialatt a szárnyak összepöndörödtek. Mint mindig, most is elbűvölte az erani esztétikának ezek az apró megnyilvánulásai. Kinyúlt, és már-már megérintette az élő anyagot, elhúzva felette a kezét. Aztán sikerült elszakítania a tekintetét a varázslattól, és a kezét visszahúzva inkább átlépett a nyíláson.

A széles, félgömbszerűen záródó helyiség felső részét átlátszó kupola fedte, amelyen keresztül a bolygó sápatag színei vonták zöldessárga derengésbe a berendezést. A közeledtére ismeretlen rendeltetésű tárgyak türemkedtek elő szolgálatkészen a falból, de ezúttal figyelmen kívül hagyta őket. Az irányérzéke – amely a tudatalattijában jelenleg Azrael térképre volt hangolva – a fal egy jelöletlen részéhez vezette. A jöttére egy narancsszínben derengő mélyedés alakult ki benne. Határozottan kéz alakúnak tűnt.

Most mi lesz? kérdezte Azraelt. Egyre kevésbé akaródzott neki megérinteni ezt a láthatóan túlzottan is élő állomást.

Ha tovább akarunk menni, akkor meg kell próbálnunk. Reméljük, hogy nem lesz gond. A szavai ellenére a hajó nem tűnt túlzottan magabiztosnak.

Reméljük, mi?! Basszus, én teszem itt kockára az életem, nem te! morogta magában, de mielőtt még választ kaphatott volna, lezárta a vitát. Na tökmindegy. Másképp úgyse fog ez menni.

A kezéről lefoszlott a páncél és belenyomta a falba. A puha anyag körbefonta a csuklóját. Óvatosan megpróbálta elhúzni, de a fal nem engedett. Már éppen kezdett pánikba esni, amikor hirtelen megszűnt a szorítás és az anyag kilökte a kezét. Ezzel együtt újabb hasíték nyílt előtte, amely ajtóvá szélesedett. Megdörzsölte a csuklóját és óvatosan belépett.

Az ajtó túloldalán a térképnek megfelelően feltűnt az irányítóközpont. A gigászi, hajlított félkupolával takart csarnokban jól félszázan is elfértek volna. Az egymásba olvadó fehér felületekből légiesen könnyű konzolokat és furcsa formájú székeket álmodott egykori tervezője. Ahogy elhaladt köztük, sorban bekapcsoltak, ismeretlen ábrákkal töltve be a levegőt maguk körül. Vidám fénykavalkádjuk éles kontrasztban állt a kilátóablakon túli űr komor sötétjével és a háta mögött kavargó fertőzött bolygóval.

Melyik az? küldte el a kérdést a hajónak. Továbbhaladt, sorban aktiválva az ismeretlen rendeltetésű gépeket. Megállt az egyik előtt, amely a jöttére egy csillagtérkép-féleséget festett a levegőbe.

Ez talán jó lesz. Elvileg mindegy, hogy melyikre csatlakozol rá küldte rövid vizsgálódás után Azrael. Karin közelebb lépett. A jöttére fodrozódni kezdett a konzol felülete, vezérlőelemek öltöttek formát rajta. Az előtte lebegő szék közben úgy deformálta magát, hogy igazodjon az alakjához, és könnyebben beleülhessen.

Vajon itt miért nem alkalmaznak közvetlen agyi kapcsolatot?

A tudati kapcsolat nem működik jól egyszerre több élőlénnyel. Ismeretlenekkel pedig kifejezetten nehéz létrehozni. Ráhangolódást, tanulást igényel mindkét féltől. Ezért azt inkább csak űrhajókon és a személyes tárgyak esetében használtuk. Az ilyen nagy helyeken egyszerűbb interfészek is megfeleltek. Mint például ez.

A lány bólintott. Óvatosan, mintha csak attól tartana, hogy a szék hirtelen megragadja, leült a szűk alkalmatosságra. Az ülőlap és a támla tovább igazodott az alakjához, majd enyhén hátrahajlott, hogy kényelmesebb rálátása legyen a térképre.

Bemegyek jelezte Azrael, és ezzel együtt egy sor nanocellából álló fonalat növesztett a páncélból. A fonalak egy ideig össze-vissza csapkodtak, belekapaszkodtak a konzol vékony lapjába és belenőttek a felületen található nyílások egyikébe.

A lány tudatalattiján keresztül megindult az adatfolyam. A szédítő sebességgel változó fakó képek, a fehérzajhoz hasonló sustorgás csak a felszíne volt a valódi információtömegnek. Az első adatsokk okozta ájulássorozat óta Azrael sokkal óvatosabb volt, és ilyenkor megpróbálta elkerülni a lány tudatos énjét.

A képfolyam váratlanul megszakadt és egyetlen jelenetté merevedett. Karin pupillája kitágult a látványtól. Izmai megfeszültek, és öntudatlanul is feljebb emelkedett a székben. Visszafojtott lélegzettel meredt a valószínűtlen képekre. Az adatfolyam közben akadozva újra megindult, de már csak egy gyorsított videofelvétel sebességével pörgött tovább.

Tűnj el onnan! Most!

Azrael hangja szinte robbant a tudatában. A nanopáncél kitépte a fonalat a konzolból, és talpra lökte a lányt. Ezzel együtt a páncél felsiklott az arcára elborítva a teljes fejét. Eddig még soha nem tapasztalta, hogy ez a folyékonynak tűnő anyag képes ennyire gyorsan mozogni. A szeme előtti nanocellák azonnal átlátszóvá váltak, egyfajta kilátóablakot képezve az újonnan létrejött sisakon.

Mi történt? Karin a váratlanul megszakított kapcsolattól még mindig kábának érezte magát. Öntudatlanul tett néhány tántorgó lépést előre. A szeme előtt közben színes fénybombák nyíltak, mintha az agya még mindig a korábbi információ értelmezésével küszködne.

Kérdésére a válasz egy vörös fénysugár képében érkezett, amely valahonnan a mennyezet felől csapott le rá. A páncél felforrósodott a mellkasán, és bugyogni kezdett.

Fussál már! üvöltött Azrael. Végre engedett a tudatát is megbénító görcs. Oldalra vágta magát, be a konzol alá. A sugár telibe találta a felületet, ökölnyi darabokra szaggatva a fehér anyagot. Olvadt cseppek záporoztak a fejére. A szeme előtt fényes vonalak jelentek meg, amelyek a kijárat felé nyújtóztak, bár pontosan tudta, hogy merre juthat ki innen a leggyorsabban. Ami azt illeti, az összes kerülőutat is ismerte már.

Felpattant, és a fejét lehúzva rohanni kezdett kifelé. A sugár végignyalta mögötte a berendezést, kétszer csúnyán belemart a lábába is, de a páncél egyelőre állta a sarat. Az ajtóhoz érve látta, hogy a félig befelé hajló szárnyak remegnek az erőlködéstől. Mintha az ajtó megpróbálna bezáródni, de valaki nem ereszti.

Azrael?

Nem érkezett válasz. Csak halványan érezte a gép jelenlétét, aki mintha minden idegszálával másra összpontosított volna. Mögötte a sugár vörös vonalat vágott a padlóba; az elgőzölögtetett anyagtól felpúposodott és darabokra szakadt a padló.

A robbanás ereje kilökte Karint a külső szobába. Talpra ugrott, és futni kezdett a folyosón. A dokkolókar végén függő Azrael szinte elérhetetlen távolságban tetszett. A páncél csúnyán megégett azon a ponton, ahol az első találat végigperzselte, de a többi része viszont úgy tűnik épségben maradhatott, mivel a lány rövidtávfutókat megszégyenítő tempóban rohant végig a járaton. Az első ötven méteren kifejlődő mesterséges izmok rakétaként lökték előre.

Váratlanul megindult alatta a padló. Az állomást földrengésszerű lökések rázták meg. Karin megbillent, de még mielőtt nekiesett volna a falnak, a páncél kompenzációs rendszere működésbe lépett. Pár másodperc küzdelem után a rengés mérséklődött. Futás közben felnézett, és az üvegtetőn át látta, hogy a dokkolócsápok egyike veszettül rángatózik. Nem kellett különösebb képzelőerő, hogy rájöjjön, mi történik. Az újabb rázkódáshullám közben kiterjedt a törzs többi részére is. A lánynak minden lépésre koncentrálnia kellett, hogy ne essen hasra, de most nem állhatott meg.

Befordult a zsiliphez vezető folyosóra, amikor a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Vörös sugár villant mögötte, és végigvágott a folyosó falán, ökölnyi darabokat szakítva ki belőle. Karin meggörnyedt, ösztönösen felrántotta a karját, hogy elkerülje az arcába csapódó szilánkokat. Hátralesett a válla felett. Egy bizarr, négylábú pókra emlékeztető szerkezet jelent meg mögötte, amely veszett tempóban sprintelt feléje. A felső részére épített – vagy inkább növesztett – gömbből újabb plazmasugár csapott ki, amely ezúttal elérte a bal lábát. A páncél azonnal feketére égett a találat helyén; a sejtek képtelennek bizonyultak a roppant energiamennyiség elnyelésére. A sebből felcsapó forróság tüzes lándzsaként mart a lábába. Kétségbeesetten feljajdult, de az adrenalin és az egyre jobban eluralkodó félelem tovább hajtotta. A robot újabb sugarakat lőtt utána, olvadt szélű lyukakat robbantva a padlóba ott, ahol egy tizedmásodperccel korábban még ő állt.

A sérült páncéltól féloldalassá vált futással közelített az egyre erősebben remegő zsilip felé. Üldözője kezdett felzárkózni; lövései egyre közelebb csapódtak be, mintha csak kezdte volna kiismerni a páncél által diktált véletlenszerűnek ható cikcakk mintát. Néhány végtelennek tűnő másodpercig tartott míg elérte a bejáratot és bevetődött a szárnyak között. A robottól még egy utolsó sugárra futotta – a sugár vörösen izzó foltot mart a lezáródó zsilipre. Alig forrt be a nyílás, a hajón ostorcsapásszerű rándulás futott végig, amely a falhoz vágta a lányt. Nehézkesen feltápászkodott, a kiszámíthatatlanul változó gravitációs mezőben faltól-falig tántorogva előretántorgott a pilótafülkéig.

Belevetette magát a székbe, és mielőtt még kifújhatta volna magát azonnal feltárult előtte az űr az egyre távolodó állomással. Az egyik alsó traktus oldalán új nyílások tárultak fel, amelyekből apró fénypontok rajzottak elő, és vetették utánuk magukat. Azrael csúcstempóval távolodott a bolygótól, amely szemmel látható iramban zsugorodott ponttá mögöttük. Mintha csak egy felgyorsított filmet néznék, futott át a lányon.

Jól vagy? sugallta aggodalmasan a hajónak. Azrael válaszul felvillantotta a diagnosztikai rendszer képét.

Kisebb sérülések, semmi olyan, amelyet ne tudnék kezelni jött végül a válasz. Karin végre fellélegzett. Nem is vette észre, hogy visszatartotta eddig a levegőt.

Vadászok jönnek. Tizenkilenc darab, ismeretlen típus, de mind borzalmasan gyors.

Beérnek? a kérdésre nem is kellett megvárnia a választ. A védelmi rendszer maximális fokozatra kapcsolta a teljes fegyverzetet. Tehát be, bólintott csak úgy magának.

Készülj fel! Durva menet lesz.

Karin végignézett a navigációs térképen. Azraelt jóval kevésbé kötötték a földi hajókat sújtó szabályok. Képes volt bonyolult konfigurációjú gravitációs térben is hiperűrugrást végrehajtani, de először fel kellett töltenie a motorokat. Ehhez pedig még három perc tizenkét másodperc kellett. Beharapta az ajkát, és várta az első lövéseket.

Azrael követhetetlen tempójú manővereket hajtott végre. Ezzel együtt a lányt szinte beszippantotta az ülés; a gravitáció pörölye lecsapott rá, sötét szikrák táncoltak a szeme előtt. Forróság kúszott végig a kezein, amely arra utalt, hogy Azrael össztűzzel fogadta a vadászgépeket. Azok viszonozták a lövéseket; a diagnosztikai kijelzőn új sérülések futottak végig, vörös foltokkal szórva tele a tatot.

A világ újra tótágast állt Karinnal. Az apró darazsak szétspricceltek, amikor a tűszerű hajó szembefordult velük, hogy játékba hozza a fő fegyverének számító térzúzó löveget. Hármat, amelyek bekerültek a fegyver szórásába, azonnal lekaszált, miközben a plazmavetők energiasugarai minden irányba kinyújtóztak utánuk. Mint valami kozmikus légycsapó, futott át a lányon, de nem volt ideje örülni, mert a hajója újabb veszett erejű fordulóba kezdett. Újabb sorozatok csapódtak be, de ezúttal a pajzsok elhárították a támadást.

Az jó, nyögte magában a lány, miközben Azrael újra támadott és újabb vadászokat intézett el. A múltkori csatában a károk nagy részét az okozta, hogy a pajzsuk teljesen használhatatlannak bizonyult az idegenek támadásaival szemben. De ezeket úgy látszik más építette. Vagy legalábbis máskor; az is lehet, hogy egy korábbi korból származnak. A gondolatmenetet újabb lökések és forróság-hullámok akasztották meg.

A navigációs térkép számlálója lassan a nullához közelített. Mindössze négy vadász maradt, de Azrael a jelek szerint nem akart kockáztatni; ahogy a motorok elérték a töltéshez szükséges szintet, aktiválta az ugróhajtóművet. A magban felgyülemlett energia végigsöpört a törzsön, feltépte a hajó körül a teret, és átlökte Azraelt a mélyűr egy jelöletlen pontjára.

A szék végre elengedte a lányt, akinek a tagjaiba lassan kezdett visszatérni az élet. A nanopáncél lefoszlott róla és a padlóba olvadt; az égett sejtek a földre estek, ahol rövidesen tócsává olvadtak. Tudta, hogy ezek pár perc alatt felszívódnak majd, hogy újra bekerüljenek a körforgásba: Azrael lebontja az anyagukat, és ami még használható belőlük, azt újjáépíti.

Óvatosan, nagy nyögések közepette felült. Elkezdte dörzsölni, masszírozni a kezét és a lábait. A szék úgy szorította, hogy valószínűleg megint jó néhány zúzódással lett gazdagabb. Szépen be fognak lilulni, állapította meg fancsali képpel.

Leráztuk őket jelentette Azrael büszkén. A rendszer lassan visszatért normál állapotba. Közepes sérüléseink vannak. Nyolc nap alatt rendbe jönnek, ha találunk egy erősebb háttérsugárzású napot.

Karin bólintott. Nyilván a hajó már azt is tudja, hogy melyik rendszerbe mennek majd innen. Az ő gondolatai azonban másfelé jártak.

Az a kép… Az ősrégi jelenet szinte a retinájába égett. Mégis kereste a szavakat. Tényleg azt láttam, amit gondolok?

Azrael felől zavarba ejtő gondolathullámok érkeztek. Mint aki most döbbent rá valamire, ami eddig mindvégig a szeme előtt volt.

Attól tartok, hogy igen.

És ez… hogyan? Nem tudott napirendre térni a látottak felett. Erre egyáltalán nem számított.

Mielőtt lebuktunk volna, sikerült elég sok információhoz hozzájutnom az erani szuperhálózatból. Igazából még most sem értem, hogy miért engedett el az állomás a vezérlőig. Éreztem, hogy küzd a rengeteg egymásnak ellentmondó adattal, de akkor is. Túl sokáig tartott neki, amíg eldöntötte, hogy behatolók vagyunk.

És mit tudtál meg?

Sok mindent. Azt hiszem összeállt a kép. Karin szíve nagyot dobbant.