A jó, a rossz és a csavaros

By Mickey Long

Mit tehet az ember, ha valamelyik madárcsicsergős reggel arra ébred, hogy párbajoznia kell egy Heckler & Kosch gyártmányú gőzbanditával? Ráadásul az elmúlt hét teljesen kiesett az emlékezetéből? Ki az a feketére festett screwboy, a hatalmas El’ Enfield puskával? Mit keres egy szépséges hulla a szekrényben, miért vadásznak rá Veszett Cid emberei és az ismeretlen kalandor? Az biztos csak, mindenki a 24 karátos aranyból készült, megvadult csavarosra, a legendás Johnny-ra vadászik. Steve Markman felveszi a kesztyűt és az elmaradhatatlan Stetson kalapját, majd kezdetét veszi a fogócska. A gőznyugaton alacsonyan szállnak a hatlövetűk, magasan a zápfogak, és a tekintetekben nem zsiványság, hanem kettős tömegű lendkerekek csillognak. Egy csavaros világban senki sincs biztonságban.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Apr 8, 2020
• ISBN: 9786156164148

Book preview

A jó, a rossz és a csavaros

Gőznyugati történetek

Mickey Long

2020

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

1

Rezzenéstelenül néztünk egymás szemébe, de ellenfelemnek hatalmas sanszot jelentett, hogy nála mindkettő üvegből készült. Sőt, ha jól láttam, a balt még fel is csiszolták minimum három dioptriásra. Ponchóját átvetette a vállán, hogy gyorsabban elérje a combján függő tizennégy lövetű coltot. Maximumon pumpálta a forró levegőt, a felesleg az orrán keresztül távozott. A megemelkedett gőzszínt csak a pillanatra várt, hogy az összes felgyülemlett energiát a karokat irányító szerkezetbe sűrítse.

A nap már delelőn állt, sugarai merőlegesen verték a port a kisvárosban. A közönségnek felsorakozott lakosok lélegzet visszafojtva figyeltek minket. Megpillantottam a szalon oldalának támaszkodva a hórihorgas temetkezési vállalkozót, aki kitűnt magas cilinderével a Stetsonok és főkötők közül. Mellényzsebéből elővette az óráját, és feltűnő cüngetések közepette megnézte.

Én is untam már, hiszen legalább kétszáz szívdobbanás óta szemeztem az utca végén álló csavarossal. Ám az is lehet, hogy csak egy perc telt el. Ilyenkor lelassul az idő számomra, és várom a megfelelő mozzanatot. Valaki másodjára szeret nyúlni a stukkeréhez, mert azt hiszi, hogy ha az életéért küzd, akkor leheletnyivel gyorsabb. Szerintem viszont, ha elkési az ember a megfelelő pillanatot, akkor már csak odafent lehelgethet.

A kóró soványságú temetői asszisztens határozott csattanással csukta be az időmérő tetejét. Segítője, aki rozsdás csavaros, vagy ha úgy jobban tetszik, egy screwboy, mérésre készen álldogált a kivont colostokkal. Ezeket a gőzzel működő fémembereket délen rabszolgaként tartották, itt meg szabadon mászkálhatták mérőműszert, vagy éppen coltot lóbálva.

Személy szerint egy golyót tettem volna tizennégy ellenében, hogy nem az én magasságomat kell majd megmérniük. Vagy mélységemet, ha úgy vesszük. Nem voltam sosem langaléta, és ezen még a magasított talpú csizma sem segített sokat. Átlagos hosszúságú, ám vállnál kicsivel szélesebb koporsót kell majd csináltatnom, ha egyszer oda kerül a sor. Reményeim szerint ez a messzi távolban fog előfordulni, amikor már sem a whisky, sem a nők tüzessége nem fog érdekelni.

Most!

Nem tudom, hogy a nap állása, vagy a gyenge szellő erősödése miatt, de zsigerből nyúltam az oldalamon megnyugtatóan lógó stukker felé. Nem láttam, csak éreztem, hogy gyorsabb vagyok a másiknál. A gőz sziszegve talált utat magának, és esküszöm, még a kalapja alól is szállt a fehér vízpára.

Ahogy hozzáértem a csontberakásos markolathoz, tudtam, hogy elkéstem. Utálom ezeket a duplanyomásos verziókat. Akkora erővel préselte a gőzt, hogy a fülén keresztül távozott a felesleg. Idegrángással lehetett gyorsabb, de ez hamar golyónyi különbséggé változhat. Már kihúztam tokjából a hatvanötösömet, és átkoztam magam az ezüstberakás miatt, amely jó néhány grammal nehezebbé tette a stukkert. Elhatároztam, ha túlélem ezt, az első dolgom lesz, hogy lekapargassam róla még a lakkozást is. Vagyis a második, mert elsőnek hálát adok mindenkinek az égben, aki rám figyelt.

A szél feltámadt, és ördögszekereket kergetett át a poros úton, egy kósza döglégy pedig kárörvendően zümmögött a fülemnél. A csavaros már csípőmagasságban célra emelte a Mount Bear-jét, és tűzcsóva tört ki a torkolatból. A lángok közepén megjelent a karcsú lövedék, amely pörögve szállt és falként tolta maga előtt a levegőt.

Előre láttam, hogy mellkason fog találni, és a fekete felöltőmet úgy viszi át, mintha budi ajtó lenne. Hiába varrattam bele vaslemezeket, azokat nem az ilyen medveharapás erejű lőszerre tervezték. Aki már guggolt bokor mögé a hajnali kelés után, és hallotta maga mögött azt a jellegzetes brummogást, az tudja miről kapta nevét a mordály. A fájdalomtól összegörnyed az ember, ha a negyvennyolcas, befűrészelt hegyű halál becsapódik a testébe. A könnyítés miatt a lövedék szétnyílik, és miniatűr ipari esztergaként marja ki magát a túloldalra.

A legrosszabb az az érzés, hogy tudtam, mi fog következni: Szétforgácsolja a szegycsontom, darált húst készít a belsőségeimből, különös tekintettel a tüdőmre. Aztán a srapnelek cakkos mintaként távoznak a hátamon. Na, akkor már lehet, hogy megfogja az a vaslemez.

Az előbb tévedtem, hiszen még rosszabb az, hogy nemcsak ezt tudtam, hanem azt is, hogy képtelen leszek elkerülni a történteket.

Megmentőm hatalmas kaliberű golyó képében manifesztálódott, és olyan közel húzott el a fülem mellett, hogy esélyes lett a halláskárosodás. A robosztus lövedék becsapódott az ellenfelem koponyájába, éppen abban a pillanatban, amikor a stukkeremet végre előkaptam és elsütöttem. A bádogembernek harangoztak. Azaz, jobban mondva csilingeltek, és az apró fogaskerekek réz konfettinként repkedtek körülötte. A felszabadult gőz kicsinyített vulkánként a magasba tört.

Az utca végén tollfelhőbe burkolózott egy totyogó kacsa. Még hápogni sem tudott a meglepetéstől, amikor a hatvanötös golyóm utolsó gondolatként szaladt át az agyán. A főút két oldalán álldogáló, napraforgót köpködő nézősereg ebből csak annyit észlelt, hogy mindketten előkapjuk a coltokat, és a csavaros úgy vágódik hátra, mintha túlfűtött postakocsi csapná el.

Ahogy ott álltam a füstölgő mordállyal, csak azon gondolkodtam, hogy honnan jöhetett a lövés. Kizárásos alapon, csak a mögöttem magasodó Főtengely Saloon jöhetett szóba. Örültem, hogy a lövedék a fülem mellett, és nem a két fülem közt süvített el, de a régi mondás, hogy ellenségem ellensége a barátom, már rég idejét vesztette a gőznyugaton.

A csavaros úgy feküdt a földön, mint akár a félredobott, üres, babos konzervdoboz. Annyi különbséggel, hogy az legfeljebb nyugtalan éjszakát okoz, és nem akar előtte az életedre törni. A párbajra felsorakozott közönség várt még, bár nem tudom mire, hiszen látszott, hogy a roncs nem fog még egy körre felkelni. Igencsak profi gőzműszerésznek kell lenni, ha valaki kirakóst akar játszani a darabjaival. Az egyedileg perforált lyukkártyákról pedig nem is beszéljünk.

A legnagyobb cégnek számító H&K ugyan szándékosan a véletlenre hagyja a lyukasztást, de abban biztos vagyok, hogy nem hetvenötösre tervezték.

A fejemben valamilyen indián nóta szólt, törzsi dobra hangszerelve. A napsugár élesen bántón vakított a szemem résnyire nyitott spalettái mögé. A másnaposság két kézzel verte a halántékom és rugdosta a gyomromat. Nem semmi éjszaka lehetett, gondoltam. Viszont néhány pillanat múlva rájöttem, hogy nemcsak az éjjel hiányzik az emlékeim közül, hanem az egész tegnapi nap.

Az utolsó kép ami bevillant, az amikor belovagolok Benchwood homokkal és trágyával teli utcájára. A vigyor akkor olvadt le a képemről, amikor rájöttem, hogy abban a városban nem a Főtengely Saloon áll a főúton.

Hol vagyok?

A fogadóval szembefordulva, az emeleti ablak mögött, egy sötét sziluettre figyeltem fel. Nem tudtam jobban szemügyre venni, mert hátrébb húzódott a jótékony homályba, de az El’ Enfield hosszúkás formáját bármikor felismerem. Biztos lehettem, hogy abból a fegyverből röppent ki az a lövedék, amely a bádogember gőzzel teli pályafutására felrakta a pontot. A Heckler & Kosch ugyan hangsúlyt fektetett a termékei védelmére, de egy nagyobb kaliber mindig jó volt konzervnyitónak.

Határozatlan léptekkel, de határozottan indultam meg a Saloon dupla lengőajtója felé. Tényleg csak kicsit tántorodtam meg, és a temetkezési vállalkozó amúgy is hanyagul támaszkodott a tornácnak. Nem direkt vágtam hanyatt, ezt bárki láthatta, mégis csúnyán néztek rám a közelben lévők. Összehúzott szemöldökömre viszont úgy tettek, mintha mindenkinek egyszerre lett volna szöszös a ruhája. Nem láttam tisztán, sikerült-e leszedniük, mert még mindig a szemembe sütött a nap.

Készségesen hajoltam le, hogy felsegítsem, a hórihorgast, de arról meg végképp nem én tehettem, hogy ő is pont akkor szeretett volna önerőből függőlegesbe kerülni.

– Ne segítsen! – emelte fel védekezően a kezét, miközben a másikkal a homlokán villámgyorsan megjelenő vörös foltot tapogatta, majd a vállához kapott. – Jó nekem idelent.

Kijelentésének ellentmondott a sziszegése, és nem tudom ki lehetett az az elvetemült, aki mini kaktuszt ültetett a tornác mellé.

A végtisztesség földi helytartója értetlenkedve nézett csavaros segítőjére, aki mellé guggolt, és lemérte a vállszélességét.

– Biztos, ami biztos, uram – jegyezte meg a bádogember, aztán megnyálazta a ceruzája végét, és felírta az adatokat.

Az indián dobszó nem halkult a fejemben, sőt a halántékomnál virtuóz szólóba kezdett. A hely és az idő még mindig homályba burkolózott, csak azt az egyet vehettem biztosra, hogy nem Benchwoodban vagyok…

***

A csaposnak akkora szivar lógott a szájában, hogy hátulról, félhomályban bárki totemoszlopnak nézhetné. Ami azért is meghökkentett, mert a bádogosoknak nem szokása az ilyenféle füstölgés. Úgy látszik az egyedileg perforált lyukkártyák érdekes viselkedésmintákat okoznak. Egyedileg és harmincnyolcas méretben, legalábbis ekkorára saccoltam a mellkas lemezén tátongó lövésnyomot. Lehet sokallták a gőznyomást, és rásegítettek egy slukkal.

Ferde szemmel nézett rám, és megállapítottam, hogy tényleg baj lehet vele, mert az optikája elmozdult a helyéről.

– Mi ennek a városnak a neve? – megböktem a Stetsonom köszönés gyanánt.

– New Jordanville.

– Volt régi is?

– A történet szerint, Mr. Jordan a többiekkel leásta az alapítókövet, majd estére úgy betintáztak, hogy nem emlékeztek hova. Aztán hajnalban átlovagoltak a