Az öngyilkos század

By Charles Lorre

 nA két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633748503

Book preview

CHARLES LORRE

(NAGY KÁROLY)

AZ ÖNGYILKOS

SZÁZAD

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-850-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

A környezet rendkívül előkelő, csak az a baj, hogy elfogyott a cigaretta. Egy pofaszakállas férfiú reménytelennek tartja a helyzetet, és egy fehér ruhás leány izgatott lesz. Felvetődik egy kérdés, és két szem selyemcukor végleg eldönti a helyzetet. A végső megoldás itt is a légió,  de ez felborítja az összes terveket és egy asztalt. Maud kirúzsozza a száját és sírva fakad…

– Hívatott, sir Charles?

A kérdés monoton fahangon szállt fel a szikár komornyik fonnyadt ajkáról, de a mélyén ott rezgett a negyven éve beidegződött tiszteletteljes árnyalat.

– Igen Richárd, hívattam.

– Parancsoljon velem, sir!

Sir Charles, Litheshire tizenkettedik baronetje megköszörülte a torkát, majd kissé aggódó és bizonytalan hangon közölte:

– Richárd… nekem elfogyott a cigarettám!

A súlyos kijelentést követő döbbent csendet a komornyik törte meg:

– Hm… – mondta. – Elfogyott volna?… Hm… hm… Ez, ha szabad erőteljesebb kifejezést használnom, sir Charles, ez szerfelett kínos!… Igen, szerfelett kínos, ha nem veszi tiszteletlenségnek!

– Marhaság! – fejtette ki tömören sir Charles. – Miért venném tiszteletlenségnek?

Richárd megrezzent. Néhány éve mindennap többször megrezzen, amikor kénytelen hallgatni sir Charles parlagi kifejezéseit. Soha nem tudja megszokni ezt az angol nemesemberhez és főúrhoz méltatlan hangot. Borzasztó ez a sir Charles!… Ha elgondolja, hogy a barátai, sir Edgár és sir Cecil milyen finom és úri modorban…

– Ne mélázzon, Richárd! – vágott bele gondolataiba Litheshire tizenkettedik baronetje. – Engem itt esz a fene azért a nyomorult cigarettáért, és maga meg a cserebogarak halhatatlanságán töpreng! Rajta, vén dromedár, eszeljen ki gyorsan valamit!

Hallatlan! Miket képes mondani!… Fene esz… Nyomorult cigaretta!… Vén dromedár!… Szép kis stílus, mondhatom.

Megköszörülte a torkát és a legnagyobb tisztelettel, ugyanakkor rendkívül nyomatékosan válaszolta, hogy gazdája lehet akármilyen parlagi, ő tudja, mivel tartozik ezeknek a patinás falaknak.

– Sir Charles!… Vigasztalhatatlan vagyok, de meg kell mondanom, hogy a cigaretta beszerzése pillanatnyilag a legnagyobb akadályokba ütközik.

Sir Charles türelmetlen mozdulatot tett.

– Ne kerteljen, Richárd! Azt akarja mondani, hogy már megint nincs egy megveszekedett vasa sem?

– Nem, sir Charles… Nem megint!… Még mindig!…

– Hm! Az ördög vigye el! Hát akkor mit szívjak? A fogamat?

Ez is micsoda közönséges kijelentés. Hiába, ez a sir Charles kedves ember, közvetlen, mindig vidám és hallatlanul bohém, de olyanokat mond, hogy egy úri hangnemhez szokott, konzervatív komornyiknak a háta is végigborsózik tőle.

– Nagyon sajnálom, sir Charles… Fel tudom fogni, mennyire keserves…

– Ez nem segít rajtam, Richárd! Szóval magának nincs pénze?

– Egy pennym sincs, sir!

– És Marynek, a szobalánynak?

– Neki van, sir, de megesküdött rá, hogy többé egyetlen vasat sem kölcsönöz, mert…

– Nem érdekel az indoka! Mary egy közönséges, rosszindulatú nőszemély. Fizetett ellenség!

Richárd révetegen jártatta szemét a perzsaszőnyegeken és a nehéz, ódon bútorokon, s közben kissé feddő hangon mondta.

– Bocsánat az ellenvetésért, sir Charles. Sajnos, kijelentése nem fedi a tényeket. Készséggel elismerem, hogy Mary ellenség, de egyáltalán nem fizetett! Öt hónapja nem kap fizetést!

– Igen. Lehet. Ez most talán nem is lényeges! Arról van szó, hogy nekem cigaretta kell! … Nem lehetne esetleg a szakácstól kérni?

– Teljesen reménytelen, sir! Collner azt mondta tegnap, hogy ezentúl nem hajlandó zálogba csapni semmit. Amióta az aranyórájától is megvált, letargikus lelkiállapotban van, és mindig elrontja a franciasalátát.

– Igen, ezt vettem észre. Nagy kedvem volna kirúgni. Nekem egy szakács ne rontsa el a franciasalátát, mert kardélre hányom!

– Collner valószínűleg azért nem számol ezzel a lehetőséggel, mert tudja, hogy sir a múlt hét elején eladta dicső ősei utolsó kardját is egy vándorló műköszörűsnek.

– Igaz, persze! El is felejtettem, hogy eladtam. Várjon csak… Azt hiszem, sir Egmont kardja volt. Kicsit sajnálom is.

– Magam is, sir! Dicső őse, sir Egmont nyilván büszke lehetett a kardra, mellyel a lázadó skót lovagok ellen vitte dicsőségre seregeit!

– Lehet! De én, ha őszinte akarok lenni, nem azért sajnálom a kardot, mert történelmi ereklye. Azért sajnálom csak, mert jó hosszú volt és pompásan lehetett vele szalonnát sütni a kandalló parazsán.

A merev, egyenes tartású, nagyon szikár és ősz pofaszakállú Richárd megborzongott ettől az újabb szörnyűségtől.

– Sir… szalonnát sütött Egmont baronet kardján?…

– Hogyne! Miért ne? És most már őszintén sajnálom, hogy eladtam! Sosem lesz többé olyan pompás nyársam!… Hanem most ez mind nem fontos! Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, Richárd, hogy cigarettára van szükségem.

– Én pedig nem győzöm… tiszteletlenség nélkül mondva… eléggé hangsúlyozni, sir, hogy a cigarettaszükségletet biztosító anyagi előfeltételek megteremtése úgyszólván elháríthatatlan akadályokba ütközik!

– És… mondja… A trafik tulajdonosa nem volna hajlandó hitelezni?…

– Mr. Culwer?… Ne mondjon ilyet sir, mert arra az elvetemültségre kényszerítene vele, hogy elmosolyodjam e tiszteletre méltó falak között!

– Mondja már! Tőlem röhöghet is! De mi van Culwerrel? Miért olyan lehetetlen, hogy kápé nélkül adjon egy kis bagót?

Richárd megtörülgette homlokát, mely a kápé és a bagó kifejezések hallatán teljesen verejtékes lett.

– Azért lehetetlen, sir, mert Culwer az, aki kartellbe hívja ellenünk a kereskedőket.

– Miféle kartellbe?

– Ki akarják mondani ellenünk a hitelképtelenséget!

– Mi az, hogy hitelképtelenséget?

– Feliratban akarják közölni velünk, hogy nem képesek többé hitelezni nekünk egyetlen shilling értékű árucikket sem! Sir Charles, ha szabd mondanom valamit, rajtunk már csak egy házasság segít!

– Úgy érti, hogy nősüljek meg, Richárd?

– Nem, sir!

– Vagy talán maga akar megnősülni az érdekemben, kedves Richárd?

– Isten őrizz, sir! Életemet és véremet a Litheshire baronetekért, de megnősülni is… ezt még ön sem kívánhatja, sir Charles!

– Hát akkor?…

– Úgy gondoltam… Ha nem méltóztatna rossz néven venni… Hogy a leánya… Lady Maud.

– Aha! Megint csak ide lyukadunk ki! Szóval maga egy morganatikus házasságra gondol?

Richárd ettől az újabb borzalomtól egyenesen halálra rémült.

– Hogy gondol ilyet, sir?… Mi az, hogy morganatikus?… Sir Charles elmosolyodott.

– Na igen! Maga azt akarja, hogy Maud menjen férjhez Leslie Morganhoz! Én ezt nevezem morganatikus házasságnak!… Hm… A fiatalemberek, persze, most is itt vannak?…

– Igenis, sir! Mr. Morgan és Mr. Főbb – az utóbbi nevet kissé megvetően ejtette ki – a kisszalonban csevegnek lady Mauddal!

Sir Charles felsóhajtott.

– Hát nem bánom, Richárd! Legyen szíves, mondja meg Maudnak, hogy hagyja abba az ifjak főzését – („Főzését!" Borzasztó!) – és jöjjön ide, mert beszélni akarok vele!

Richárd elégedetten bólintott.

– Igenis, sir! Azonnal küldöm! Már régen ezt kellett volna tenni!… E nem remélt fordulat arra ösztönöz, hogy átnyújtsam önnek ezt a csekélységet, amit ünnepélyes pillanatra tartogattam!…

E szavak után a zsebébe nyúlt, majd elvett az asztalról egy nehéz, lapos ezüsttálat, rátett egy csomag cigarettát és átnyújtotta Litheshire tizenkettedik baronetjének.

Sir Charles meglepett arcot vágott. Elvette a csomagot, gyorsan kibontotta és rágyújtott. Nagy élvezettel kifújta a füstöt, miközben neheztelő hangon mondta:

– Richárd, maga a világ legnagyobb csibésze! Richárdot életében először hagyta el a tiszteletteljes önfegyelme.

– A legnagyobb, sir Charles? – szaladt ki a száján. – Azt kell hinnem, hogy ön megfeledkezik magáról!… Hm… Bocsánat! Máris küldöm a ladyt!…

Ezzel elsietett. Sir Charles idegesen szívta a cigarettáját és mérgesen nézett végig a szoba ragyogó és értékes berendezésén.

– Mégis hallatlan! – morogta. – Ennyi minden legyen egy ember szeme előtt, csupa értékes és könnyen értékesíthető tárgy, és mégis a lányomat kelljen egy házasságba kényszeríteni… formálisan eladni, hogy… Eh!… Kezdem azt hinni, hogy valahol elhibáztam a dolgot!…

Sir Charles Bromfieles, Litheshire tizenkettedik baronetje valóban elhibázta a dolgát. De erről nem egészen ő tehet. Alapjában véve szegény embernek született, és kora ifjúságától kezdve Ausztráliában élt. Ott nősült, ott látta meg a napvilágot a kis Maud is, a legdrágább lány a világon, és ott temette el a feleségét is, akit végtelenül szeretett.

*

Sir Charles aki akkor még csak Charles Bromfieles volt, olajjal kereskedett, és ebből elég rendesen megélt volna, ha nem lett volna olyan könnyelmű, mint amilyen volt. Bohém természete, amit nyilván egyik ősétől, sir Theofiltól örökölt, mindig is igen sok baj okozója volt. (Sir Theofil normann származású lovag volt, és egy este sir Archibald nevű rablólovag barátjával kártyázgatva elveszítette négy várkastélyát, harmincnégy hátaslovát és a feleségét. De nem esett kétségbe, hanem azonnal elindult Skóciába, hogy újabb várkastélyokat, újabb hátaslovakat és újabb feleséget szerezzen magának. Ilyen ember volt sir Theofil.)

Charles Bromfieles nem volt ugyan kártyás, legalábbis nem abban a mértékben, mint említett őse, de a könnyelműsége és bohém természete így is közmondásos volt Sidneyben. Ha valahol valami szép selymet látott, azonnal megvásárolta a feleségének és nem gondolt arra, hogy másnap nem tudja befizetni Maud tandíját. Azt is megtette bármikor, hogy utolsó pénzén megvásárolt egy gyönyörű ananászt, és mikor hazavitte, felesége azzal a meglepő kijelentéssel fogadta, hogy ez az ananász lesz mindhármuk ebédje, mivel a kedves Charles elfelejtette otthon hagyni a kosztpénzt.

Mrs. Lujza Bromfieles azonban soha nem tett szemrehányást férjének könnyelmű életmódja miatt. Kedves, megértő lélek volt, és a férjét olyannak szerette, amilyen. A kevés pénzt, amit Charles nem vert el, igen ügyesen osztotta be, ezért nem nélkülöztek túl sokat. Elegánsan jártak, mert ha Charles valami nagyobb összeghez jutott, azonnal négy-öt ruhát csináltatott feleségének és kislányának a legjobb szalonokban, sőt aznap jól is éltek, mert este vele kellett tartaniuk a legelőkelőbb étterembe. Ilyenkor annyit költött el egy vacsorára, amennyiből két hétig jól élhettek volna. És másnap rántottát ebédeltek ecetes uborkával.

Sir Charles vigasztalhatatlan volt, amikor ez a kedves és megértő élettárs váratlanul elhagyta, hogy a hánytatott élet után kipihenje magát kissé a sidney-i temető árnyas fái alatt. Most már csak a kislányának élt, de bohémsága mit sem változott. Megtörtént sokszor, hogy méregdrága művirágokat vásárolt Maud ruhájára, de elfelejtette megtalpaltatni a kislány cipőjét. Mindamellett, amikor végre felengedett a felesége elvesztése után érzett végtelen szomorúsága, ismét vidáman és kedélyesen élték életüket, nagyon sokat nevettek. Időnként ragyogó éttermekben vacsoráztak, és páholyjegyet váltottak az operába.

Ebbe a könnyelmű, vidám és sok nevetéssel tarkított életbe robbant bele a hír, hogy Charles Bromfieles nagybátyja, sir Philippe, Litheshire tizenegyedik baronetje nyolcvankétéves korában leesett a lóról és nyakát szegte. Miután Charles volt a legközelebbi rokon, ő örökölte a litheshire-i birtokot és a baroneti címet. E váratlan fordulat híre felkavarta a két ember lelkét. Azonnal hajóra szálltak és Angliába siettek, hogy Charles, illetve most már sir Charles átvegye örökségét.

Az újdonsült baronet nem volt túlságosan elragadtatva a kicsi és meglehetősen elhanyagolt birtoktól, de a kastély, mely London közelében állt, nagyon tetszett neki. Fejlett szépérzéke rendkívül élvezte a pompás képeket, a régi és nagyon értékes bútorokat, a súlyos szőnyegeket, az arany- és ezüstedényeket és főleg a gyönyörű kertet, amilyenre mindig vágyott. Az örökséggel együtt átvette Richárdot, sir Philippe öreg komornyikját, és megtartotta az aránylag kis számú cselédséget is, Maryt, a szobalányt, Collnert, a szakácsot és Josephet, az idős kertészt.

A pünkösdi királyság azonban nem tartott sokáig, sir Charles csakhamar kénytelen volt belátni, hogy nem ért a birtok kezeléséhez. Lassacskán egészen tönkrement. Odavett egy ispánt, de az meglopta. Annyi elégtétele volt ugyan, hogy a hűtlen alkalmazottnak akkora pofont adott, hogy az illető fejjel zuhant egy csomó tubarózsa közé és még órák múlva is hidegrázása volt, ez azonban nem sokat segített. Hiszen ha eladhatott volna valamit, hogy nagyobb pénzösszeghez jusson! A törvény azonban igen furcsán intézkedik az ilyen örökölt és címhez kötött birtokokról. A jelenlegi baronet tulajdonképpen csak haszonélvező, és a soron következő örökösnek úgy kell majd átadnia mindent, ahogy kézhez kapta. A felhők egyre jobban tornyosultak, a jövedelem egyre csökkent. Az ezüst- és aranytálakon egyre szegényesebb ételek kerültek a nehéz damaszttal letakart asztalra, és ha bohém maradt is sir Charles, azért rá kellett döbbennie, hogy ez nem tarthat már soká. Maud, aki közben gyönyörű, szőke lánnyá fejlődött, időnként aggódva kérdezte apját, mi lesz ebből a rohamos elszegényedésből, de az öreg vidám mosollyal mindig elterelte a beszédet a kínos témáról. Pedig a vége felé már határozottan kínos volt a dolog. Teljesen eladósodtak, sir Charles már a cselédségnek is tartozott a bérükön kívül kisebb készpénzösszegekkel. Ezt természetesen lázasan igyekezett eltitkolni Maud előtt. Leslie Morgan, lánya egyik udvarlója, már több váltót írt alá reménybeli jövendő apósának. Sir Charles nem volt rossz ember, csak nagyon felületes és nagyon könnyelmű. Nem tudott huzamosabb ideig a holnappal foglalkozni. Valahogy majd csak lesz! Ez volt a jelszava. Mindenkit szeretett és mindenki szerette, mint ahogy az ilyen kedves bohémokat szokás. És szinte az utolsó pillanatig nem vette észre, hogy már-már összecsap felette a víz.

Akkor ijedt meg, amikor a