Vihar után

By Berkesi András

„...Bárdi kényelmesen előbbre lépett, tovább rágta a gyufaszálat. Robi
bosszankodott, hogy miért bőszíti fel Bárdi a fegyvereseket.

– „Felesleges hősködés” – gondolta.

A géppisztolyos a szakállasra nézett, aki egy dossziéból papírlapokat
szedett elő. Horváth – arcán a részegek bárgyú mosolyával – nekitámaszkodott az
ajtófélfának, és dudorászott. A fegyveres férfi arcáról eltűnt a mosoly.
Ingerülten Bárdi elé lépett. A szakállas, mintha álomból ébredt volna,
elfordult.

– Mi van, bajtársam? – kérdezte halk, fuvolázó hangon.

– Ez a nyomorult már megint kötekedik – válaszolt a géppisztolyos, aztán
ismét Bárdi felé fordult. – Köpd ki a szádból!

Robi már nem bírta idegekkel.

– Százados elvtárs! Ne, minek csinálja… ezt… a…

Bárdi a fiúra
nézett, majd ismét a felkelő felé fordította fejét, s anélkül, hogy a szemét
levette volna a fegyveres arcáról, a lába elé köpte a gyufaszálat… A fegyveres
olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ütni, de a szakállas megfogta a
karját...”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444184

Book preview

BERKESI ANDRÁS

VIHAR UTÁN

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-418-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

©Berkesi András jogutódja

1

RIEGLER tegnap este óta tudta, hogy Robi fél. Azt is látta, hogy a szőke hajú fiú nagy harcot vív önmagával, palástolni akarja a félelmét, de az öreget nem tudta becsapni.

Félig leeresztett szemhéja alól figyelte Robit.

„Pierre is ilyen ideges volt – gondolta –, talán idegesebb is. Még az a jó, hogy Robi nem fecseg annyit, mint Pierre."

Az öreg tapasztalatból tudta, hogy a börtönben a legfontosabb dolog az önuralom. Az érzelmeket el kell fojtani, a kínzó gondolatokat el kell nyomni. Először nehezen megy, beleizzad az ember, később aztán sikerül. Sikerülnie kell, különben a gyötrő gondolatok, mint a falánk sáskák, felfalják az idegeket.

„Talán jó lenne, ha megmagyaráznám ezt a fiúnak" – tűnődött az öreg, aztán mégis úgy döntött, hogy egyelőre nem szól.

Fázott. Hátát a falnak támasztotta, szunyókált.

Riegler Bélát két napja fogták el a nemzetőrök, Sugár Róbert lakásán. Október huszonharmadikán éjjel bement a munkahelyére, a Finomműszerek Gyárába, s napokig ott is maradt A pártbizottság tagjai is mind ott voltak. Az első napokban fogalmuk sem volt róla, hogy mi történt. Csak akkor kezdtek világosan látni, amikor Vas Béla, az alapszervezeti titkár telefonált a Belügyminisztériumból, és sebtiben tájékoztatta őket. „Ellenforradalom van" – közölte Béla. Többen más véleményen voltak, és nem tekintették a felkelést ellenforradalomnak. Riegler annak tekintette, és követelésére huszonötödikén délután fegyvereket kaptak a Belügytől,

Különösebb baj nem történt. A gyárat – bár hadiüzem volt – elkerülték a fegyveres csapatok, mert eléggé kiesett a forgalomból, s az új üzemet nem is nagyon ismerték.

Huszonnyolcadika után megváltozott a helyzet. Mikor megjelent a kormánynyilatkozat, a gyár huszonegynéhány fegyveres kommunistája megzavarodott. „Hát mégsem ellenforradalom? – kérdezgették egymást. – Demokratikus nemzeti felkelés? Az meg micsoda?" Aztán bejött vagy hatvan dolgozó a gyárba, főleg műszakiak és adminisztrátorok, s Tornya mérnök vezetésével megválasztották az ideiglenes munkástanácsot. Naphosszat vitatkoztak, egyre újabb és újabb személyeket választottak meg. De megváltozott a fegyveres őrség összetétele is. A kommunisták egy része otthagyta a gyárat, hazament, és helyettük olyanok kezébe került a fegyver, akik szabadságharcosoknak nevezték magukat.

Gyorsan peregtek az események. Néhány nap múlva a kommunistákat kitiltották az üzemből, a fegyvert elvették tőlük.

November elsején történt a baj. Gyűlést tartottak a tanácsteremben. Tornya felolvasta a kormányhoz intézett tiltakozó távirat szövegét. Riegler nem tudta szó nélkül végighallgatni a Szovjetunióra és a kommunistákra szórt rágalmakat, felugrott helyéről, kiabálni kezdett. Megverték. Bolgár, az ősz hajú lakatos alig tudta kimenteni a vérző öreget a lincselő tömegből. Haza akarta vinni Óbudára, de Riegler nem ment. Nem, ő nem megy, ha belepusztul akkor sem. Robi lakására vitette magát.

Sugár Róbert technikus volt a gyárban. Özvegy édesanyjával az üzem mellett lakott az egyik újonnan épült háztömbben. Robi csak késő délután kapta meg az üzenetet, hogy Riegler náluk van. Rohant haza, mert tudta már, hogy az öreget feljelentették a nemzetőrségnél. Későn érkezett. Mire hazaért, tartott a házkutatás. Mindkettőjüket elfogták. Bolgár idejében elmenekült.

Tegnap délig különösebb baj nem történt. A fiú derekasan viselte magát, még a kísérőivel is szembe szegült. Riegler csitítgatta, de Robi még nem érezte át a veszély nagyságát. A fegyveresek embertelenségeiről közvetlen tapasztalatai nem voltak. Délben, amikor egy sötétkék egyenruhás rákóczista beadta az ebédet, megfogta a karját. Beszélt hozzá, magyarázott neki, de amikor a katonaiskolás – valószínűleg parancsra – nem válaszolt, leszidta.

– Legalább azt mondd meg, hogy kik vagy mik a szüleid? Azt csak tudod?

A vékony dongájú legényke zavarodottan állt, arca olyan piros volt, mint nadrágján a sáv. Nagysokára kinyögte:

– Az apám… az… üzembizottsági elnök…

– Mii…? – Robi nagyot ugrott. – Idenézz, ide gyere, fogd meg a kezemet.

Három fegyveres szakította félbe Robi agitációját. Vezetőjük, egy kék overallos, pisztollyal és kézigránáttal felszerelt, izmos nyakú, harminc év körüli fiatalember úgy képen vágta a fiút hogy Robi, aki nem számított az ütésre, végighempergett a padlón.

– Te szépszemű csibész, még itt is sóderolsz! Te komcsi lelencgyerek! Mi? Nem volt elég az ámításból, blablázunk? Igen?

Az öregben forrt a düh. Egy pillanatig habozott, nem tudta hogy a fegyvereseknek ugorjon-e, vagy az aléltan heverő Robin segítsen. Végül is a fiú mellé térdelt.

– Megütötted magad?

Robi kinyitotta a szemét, s vad gyűlölettel nézett az overallosra.

– Nem – suttogta –, nem, Béla bácsi. – Többet nem mondott.

A fegyveresek káromkodva elmentek.

Ez tegnap történt. A fiú azóta magába süppedt.

Az öreg megpróbálta szóval tartani. Robi úgy tett, mintha figyelne, de minduntalan felugrott, s bocsánatkérő mosollyal ajkán, járkálni kezdett.

Riegler fázósan összerázkódott. Felnyitotta szemét. Robi hátratett kézzel rótta a zárka hosszát, az ajtótól az ablakig és vissza. Néha megállt, felvont szemöldökkel tűnődött valamin, zavartan mosolygott.

Az öreg egy ideig nézte, aztán megszólalt:

– Félsz, fiacskám? Nagyon félsz?

Robi felocsúdva megállt. Arca zavart, meglepett volt, mint a csínytevésen ért gyereké. Beletúrt zsírosan fénylő, szőke hajába szeme kitágult, és az ajtó felé intve, megszólalt.

– Béla bácsi, mit akarnak tőlünk ezek? – Hangja megcsuklott a visszafojtott izgalomtól.

Az öreg összeredőzte homlokát. Hirtelenében nem tudta mit válaszoljon. Mondja el a fiúnak sejtéseit? Mondja azt, hogy készüljenek el a legrosszabbra, mert ezektől semmi jót sem várhatnak. Vonja magához a fiút, és súgja a fülébe: „Vége, törődjünk bele a megváltoztathatatlanba. Így történt. Nincs tovább. Vagy vallja be, hogy neki sem mindegy, hogy neki is összefacsarodik a szíve, ha Rózára, feleségére gondol, aki aggódva várja őt a kis óbudai házban. Rieglert a meg-megújuló szél zúgása, a cella összekarcolt fala, a barnára festett vasajtó, a falba süllyesztett villanyégő, a válaszát leső, csodálkozó arcú fiú, kilátástalan helyzetük, minden, minden a szajna-parti börtönre emlékeztette, és annyira belesüppedt a váratlanul feltört emlékekbe, hogy szinte hallotta a hullámok beszűrődő loccsanását, a börtönudvaron felcsattanó géppisztoly-sorozatokat, a halálba induló francia elvtársak lázító énekét… Mindez pár pillanatig tartott, de elég volt ahhoz, hogy arcán ideges rángás fusson végig. Nyelvével tapogatta feldagadt felső ajkát. „Nyugodtan, csak nyugodtan – biztatta magát. Aztán elmosódottan, mintha a ködből bukkanna elő, kirajzolódott előtte felesége halvány, finom arca, tört fényű tekintete, és megint érezte szívében azt a furcsa, idegesítő sajgást. „Róza – suttogta hangtalanul –, Róza, látod, megint ez lett a sorsunk."

A fiú megütközve nézte az öreg izzadtságtól gyöngyöző, ráncos arcát. Leült melléje a priccsre, kezét a térdére tette.

– Béla bácsi, maga is fél? – kérdezte halkan.

Az öreg visszazökkent a valóságba. Szájpadlása száraz volt, alig tudott nyelni.

– Mindenki fél – mondta mosolyogva –, mindenki.

Robi fontolgatta a szavakat.

– Akkor is félt, amikor felszólalt a munkásgyűlésen?

– Mikor?

– Hát, amikor megverték.

Robiban felelevenedtek az elmúlt nap eseményei. Sohasem fogja elfelejteni a nyurga Képes ijedt ábrázatát. „Azonnal húzd meg a csíkot – lihegte a fiú –, Rieglert már félig agyonverték…"

– A gyűlésre gondolsz? – kérdezte az öreg.

– Igen.

– Féltem, csak nem gondoltam rá.

Nehéz csend ereszkedett közéjük. Robi a padlóra rajzolódott árnyékot bámulta. Idegessége a lábába húzódott, szüntelenül kopogott cipőtalpával a padlón.

Az öreg szempilláinak rései közül figyelte a fiú rángó arcizmait.

– Béla bácsi! – szólt Robi és megrázta Riegler térdét. – Ne aludjon!

– Nem alszom.

– Mondja, mi lesz velünk? – A fiú halk hangjában annyi kétségbeesés volt, hogy az öreg szíve összeszorult.

– Legalább anyámat értesíthetném. – Lehajtotta fejét, arcát kezébe temette. Gondolatai, mint a higanygolyók, összevissza futkároztak.

– Mi lesz velünk? – ismételte a kérdést az öreg. – Azt hiszem még ők sem tudják.

– Akkor maga miért fél?

– Olyan nagyon nem félek. Tudod, mikor féltem? De akkor istenigazából féltem. Azt hiszem életemben még úgy nem féltem, mint akkor.

Robi két éve ismerte az öreget, de ilyen barátságosnak, közlékenynek sohasem látta őt. Riegler nem szokott mesélni, merev volt, nem engedett közel magához senkit.

Kintről lépések hallatszottak. Mindketten hallották, amint valaki megáll a zárkaajtó előtt, és félrehajtja a „cirkli" vaslemezét. Figyeltek.

Amikor a léptek zaja elült, Robi megszólalt:

– Valamit mesélni kezdett, Béla bácsi.

– Igen. Látod, majdnem elfelejtettem. Szóval, azt akarom elmondani, hogy mikor féltem. Még Párizsban történt, a német megszállás alatt. Tudod, akkor én a Francia Kommunista Párt magyar szekciójában dolgoztam, mint illegális munkás. Hamis papírjaim voltak. Nem okozott nehézséget, mert jól beszéltem franciául, németül még jobban.

– Miért félt?

– Mindjárt rátérek, ne türelmetlenkedj. A börtönben nem jó, ha türelmetlen az ember. – Az öreg előredőlt. Felsőtestét enyhén hintáztatta. Mosolyogva nézett a fiúra. – Mondd Robi, nem vagy éhes? Fene enné meg, rámjött az éhség. De hogy rámjött. Szinte csikorog a gyomrom. Hallod?

– Én nem vagyok éhes – felelte a fiú, és közelebb húzódott az öreghez. Jól esett neki, hogy Riegler a keresztnevén szólította. – Van még egy darabka kenyerem, egye meg, Béla bácsi. – Előhúzta zsebéből a kenyérszeletet, és az öreg felé nyújtotta.

– Tényleg nem vagy éhes?

– Egye csak meg.

Riegler mohón falta a kenyeret. Robi nézte, és közben arra gondolt, milyen furcsa ember is az öreg. Soha, senkit nem szólított a keresztnevén, legalábbis ő nem hallotta. Most meg úgy mondja: Robi, meg: fiacskám. Még két nappal ezelőtt is csak Sugár elvtárs volt. Sokszor beszélték a fiúkkal egymás között, hogy Riegler biztosan a feleségét is elvtársnőzi. Mosolyogni sem látta soha. Morcos, gondolatokba mélyedt embernek ismerte mindenki. Volt, aki azt állította, hogy az öregnek nincs is szíve.

Visszaemlékezett a legutóbbi pártbizottsági ülésre, amelyet október huszonharmadikán reggel tartottak. Az öreg javasolta a pártbizottság összehívását, és rövid beszámolót is tartott. Nem tetszett neki az Irodalmi Újság hangja, és azzal rukkolt elő, hogy a gyár dolgozói nevében tiltakozzanak.

– Elvtársak, ha ez így megy tovább – mondta –, a párt teljesen elveszti tekintélyét. Jöjjenek le a műhelybe, nézzék csak meg, kik olvassák az újságot. Olyan emberek, akik talán még azt sem tudják, mi az irodalom…

– Nem is az irodalomért olvassák – szólt közbe az ősz hajú Bolgár, akinek a fia tanársegéd volt a bölcsészkaron.

– Igaza van Bolgár elvtársnak – folytatta Riegler. – Ebben az újságban csak politika van. De milyen politika, elvtársak. – Meglobogtatta a lapot. – Pártellenes. Pártellenes politikát folytatnak az írók, ezt világosan látni kell.

Vas Béla az öreg ellen szólalt fel. Szerinte Riegler túl sötéten látja a helyzetet. Valószínű, hogy a párt felső vezetői legalább olyan tisztán ós világosan látják, mi történik az országban, mint a Finomműszerek Gyára pártbizottsága, s ha nem intézkednek, annak nyilvánvalóan oka van.

– S szakítani kell azzal a régi, elavult módszerrel – fejtegette Vas Béla –, hogy mi itt tíz-tizenöten összeülünk, és a gyár dolgozói nevében tiltakozásokat fogalmazunk, anélkül, hogy ismernénk a dolgozók véleményét. Nem vagyok ellene a tiltakozásnak, de csak a pártbizottság nevében írjuk alá. Bár megjegyzem, hogy azokban a cikkekben, amelyekre Riegler elvtárs hivatkozik, nagyon sok igazság is van…

– Magán, elvtárs, meglátszik, hogy sűrűn látogatja a Petőfi-kört – vágott közbe Riegler.

– És ha úgy lenne? – kérdezte kihívóan Vas Béla, és mereven szembenézett az öreggel. – Az a véleményem, hogy magára is ráférne egy kis demokratikus átképzés…

Ekkor tört ki a vihar. Tábori, a titkár csak nehezen állította helyre a rendet. Végül is a pártbizottság Riegler álláspontját fogadta el, s a tiltakozást a gyár összes dolgozójának nevében küldték el…

Robi megvárta, míg az öreg az utolsó falatot is lenyelte, aztán kíváncsian nézett rá.

Az elbeszélés folytatásából mégsem lett semmi. A folyosó megélénkült. Izgatott, suttogó beszélgetés, félig érthető parancsszavak, lábdobogás zaja szűrődött a zárkába. Mindketten felálltak, és óvatosan az ajtóhoz mentek.

– Valami történt – állapította meg Robi.

Az öreg is feszülten figyelt. A szokatlan zajból akarta megfejteni az izgalom okát.

– Ne mocorogj, te briganti – kiáltott valaki a közelben. – Ne mocorogj, ha mondom, mert baj lesz, nagy baj lesz! Nyomd az orrodat a falhoz, de szaporán! Még jobban! Hallod, a jó anyád istenit! Na, ugye. tudod te csinálni…

Csattanás, tompa puffanások, nyögések, halk káromkodások jelezték, hogy a folyosón nem valami barátságos eszmecsere folyik.

Robi arca egyre fehérebb lett, nagyokat nyelt, térde megremegett.

– Béla bácsi, adjon egy cigarettát.

Az öreg előhalászta a csomag Kossuthot, és Robi felé nyújtotta. Észrevette, hogy a fiú keze remeg. „Meg kell őt nyugtatnom" – gondolta.

– Te is fázol – mutatott a fiú remegő kezére –, én is, nézd, hogy reszketek. Piszok hideg hely ez. Emlékszem Párizsban…

– Igen, hideg van – mondta Robi vacogó fogakkal. Kihúzott egy Kossuthot, és üggyel-bajjal rágyújtott. – Még jó, hogy a dohányt nem vették el – jegyezte meg ideges mosollyal.

Riegler bólintott, de figyelmét már a zárkaajtók csattanása kötötte le. Elfelejtette mit akart Párizsról mondani.

– Azt hiszem, újabb foglyokat hoztak – állapította meg, és a priccs végére húzódott. – Gyere te is ide…

– Gondolja? – Robi odahúzódott mellé.

Az öreg a fejével intett.

Pár másodperc múlva csikordult a zár. A kitárt ajtón beáradó erős fény szétloccsant a padlón.

– Nyomás be! – mondta egy harmincöt év körüli viharkabátos a mellette álló férfinak.

A fegyveres rövidre nyírt, szőke haján megcsillant a lámpafény. Hosszúkás, körteformájú arcának vonásai élesek voltak. Keskeny rajzú száját összeszorította. Hunyorító szemével félelmet akart ébreszteni.

Az új őrizetes lassan, kényelmesen belépett. Szemébe hulló őszes haja, szegletes álla, nagy, csodálkozó szeme volt.

– Gyorsabban! – unszolta a fegyveres, és a géppisztoly csövével meglökte a férfit. A szegletes állú megállt, hátrafordult. Fölényesen végigmérte a viharkabátost, és csendesen megszólalt:

– Mondtam már, hogy ne böködjön.

– Ne pofázz a k…a anyádat, te szemét! – sziszegte a viharkabátos, és hirtelen becsapta az ajtót.

A férfi körülnézett a zárkában, aztán egykedvűen leült a baloldali priccs szélére, és féloldalt a falnak dőlt. Viseltes, szürke felöltője sáros, meszes volt, mintha sárban fetrengett volna. Megvárta, míg az őrök léptei elhalnak, majd megszólalt.

– Maguk kicsodák?

– Munkások vagyunk – mondta az öreg. – És az elvtárs?

A férfi bizalmatlanul nézte őket.

– Kommunisták?

– Igen – felelte Robi.

– Mióta vannak itt?

– Várj csak – intett a fiú felé Riegler, és odalépett az új rabhoz.

– Úgy gondolom, elvtársam, hogy jó lenne, ha tisztáznánk egymás között, ki, kicsoda. Maga kérdezget, mi készségesen felelgetünk, de ez, elvtársam, így nem jó. Engem Riegler Bélának hívnak, őt pedig – mutatott a fiú felé – Sugár Róbertnek.

A férfi mereven maga elé bámult.

– Bárdi Károly százados vagyok – mondta, de nem állt fel.

– Ávéhás? – kérdezte az öreg.

– És ha történetesen az vagyok?

– Mindjárt sejtettem. Tőlünk ne féljen az elvtárs.

Nehezen indult meg a beszélgetés. A százados nagyon fáradt volt, le-lecsukódott a szeme. Cigarettájából mélyeket szívott, és lassan, megfontoltan beszélt.

– Három támadást vertünk vissza. A felkelők nem tudtak behatolni az épületbe. Aztán parancsot kaptunk, hogy hagyjuk abba a harcot, és vonuljunk be a Honvédelmi Minisztériumba. Honvédtisztek jöttek értünk, biztosítani. – Fáradtan legyintett. – Lefegyvereztek, és kiadtak a felkelőknek. Most itt vagyunk.

– Hányan voltak? – érdeklődött az öreg.

– Kik? A honvédtisztek?

– Nem, maguk.

– Jó ég tudja. Nem számoltam meg. De valószínű, hogy ötvennél többen. – Szívott még egyet a cigarettából, majd ledobta, és eltaposta. – Itt mi a helyzet? – Ásított, és fáradtan előrenyújtotta a lábát.

– Két napja vagyunk itt, elvtársam. Még nem hallgattak ki – közölte Riegler. – Fogalmam sincs, hogy mit akarnak kezdeni velünk.

– Tudják, mi történt a Köztársaság téren? – kérdezte Bárdi lehunyt szemmel.

– Valamit hallottunk – mondta Robi. – Valóban igaz?

– Még azokat is agyonlőtték, akik megadták magukat. Senkinek sem kegyelmeztek. Ezt csak azért mondom, hogy ha mi nem is ismerjük a felkelők szándékát, ők tudják, hogy mit akarnak velünk csinálni. – Hirtelen felállt. Az álmosság eltűnt a szeméből. – Így van, elvtársaim. Aki túléli, az tanuljon belőle.

Robi a szája szélét rágta. Tanácstalanul az öregre nézett, mintha tőle várná a cáfolatot. Riegler hallgatott.

– Százados elvtárs – szólalt meg akadozva a fiú. – Gondolja… azt gondolja, hogy… hogy nem éljük túl?…

– Marhaság – csattant fel Riegler. – Miért ne élnénk túl? – Hunyorogva a századosra nézett. Bárdi felfogta az öreg pillantását.

– Maguk, fiatalember, valószínűleg túlélik. Ezt mondtam az előbb. Nem figyelt? Aki túléli, tanuljon belőle. Én magamról, illetve rólunk, államvédelmistákról beszéltem.

Az öreg rosszallóan nézett a századosra.

A fiú Rieglerhez fordult.

– Béla bácsi, ugye ezt nem merik megtenni?

– Azt hiszem, nagyon meggondolják…

Bárdi is leült. Hátradőlt, fejét a falnak támasztotta, borostás állát dörzsölgette. Szeme vörös volt az álmatlanságtól.

– Lehet, hogy magának van igaza, Riegler elvtárs. Lehet. – Kinyújtotta a lábát. – A villany egész éjjel ég? Jó lenne aludni. Maguk nem álmosak?

– Feküdjön le, elvtársam – biztatta a századost Riegler. – Te is pihenj le, fiacskám – fordult Robi felé. – Fáradtnak látszol.

A százados pillanatok alatt elaludt. Sovány arcának horpadásait puhára bélelte az árnyék. Mellkasa alig észrevehetően emelkedett.

– Elaludt – súgta a fiú Riegler fülébe.

Az öreg bólintott. Halkan felállt és az egyik pokróccal betakarta az alvó Bárdit.

Robi is álmos volt. Azt hitte, hamar el fog aludni, de hiába erőltette, nem jött álom a szemére. A gondolatok kavargó örvénye szédületes mélységekbe húzta, aztán meg emelkedni kezdett vele a priccs, és repült, repült ismeretlen tájak felé… Az elmúlt nap eseményei villanásszerűen megjelentek előtte. Arcok, nevető, gúnyolódó, diadalmas, szomorú arcok, szemek, csodálkozó, könnyes, nevető, bánatos szemek, kékek, barnák, szürkék… Hasra feküdt, arcát odaszorította a piszkos deszkához… Szemét görcsösen behunyta, mert szédült. ,,Még azokat is agyonlőtték, akik megadták magukat. Senkinek sem kegyelmeztek…" Bárdi nyugodt, hűvös hangja valahonnan, nagyon messziről visszhangzott. Neki sem fognak megkegyelmezni. Nagyon jól látta, amint az öreg intett a századosnak. Észrevették, hogy fél. Fél, igen, nagyon fél. Miért kegyelmeznének meg neki? Mert ő Sugár Róbert? Szegény mama. Szaladgál, keresi őt. De a százados miért olyan nyugodt? Mintha nem érdekelné semmi. Nem fél? Az öreg, az fél. Előtte sem titkolta. Vas Béla is félne, pedig Béla nem ijedős gyerek. Emlékezik, tavaly olvasta a francia ellenállók utolsó üzeneteit. Honnan vették azok a franciák az erőt, hogy olyan nyugodtan tudtak meghalni?

Ő élni akar! Most iratkozott be a Műszaki Egyetem levelező tagozatára. Mi lehet Margittal? Sejti-e, hogy mi történt vele? Vajon, ha meghal… Milyen jó lenne most Margittal együtt lenni. De legalább üzenhetne neki. Soha többé nem láthatják egymást. Még a gondolat is kegyetlen fájdalmat okoz. Meghal, de olcsón nem adja az életét. Hogy-hogy olcsón? De hát mit tehet? Reggel majd kihajtják a cellából, és a géppisztolyok előtt elterül a fal tövében.

Aztán látta magát, amint felemelt fejjel, büszkén lépked a felkelők között, mellette az öreg Riegler és Bárdi. Fejük felett zászlót lobogtat a szél, és ők mennek, egyre feljebb és feljebb, s az űrt betölti a munkásinduló lázító dallama. Alattuk, lent a földön ezrek és ezrek néznek fel rájuk, rájuk, akik az eszméért haltak meg. Történetüket biztosan megírja majd valaki, filmet is készítenek belőle… Mintha gyerekkorában már látta volna valamelyik filmben ezt a felhős dolgot… Melyik film is volt? Igen már emlékszik, ott is kibontott zászlókkal meneteltek az égen, és szólt a zene… De melyik film is volt?

Hánykolódott, törte a fejét, végül nyugtalan álomba merült.

A ZÁRKAAJTÓ nyitására ébredtek. Az öreg az ablakra nézett. Éjszaka volt. A szél változatlan hevességgel feszegette az ablakot.

Bárdi ásított, kezefejével a szemét dörzsölte.

Robi idegesen felugrott, kíváncsian, összeszoruló szívvel bámult az ajtóra.

Az ajtóban hárman álltak. Elöl egy magas, hajlott hátú, fekete szakállas fiatalember, sötétszürke lódenkabátját itt-ott a molyok megrágták, nadrágjának hajtókája rongyos volt. Dús, fekete hajába ősz szálak vegyültek. Sötét szemében a megszállottak tébolya villogott. Arányos, szép arcának sápadtságát a fekete bajusz és a szakáll még jobban kiemelte.

Rieglernek a fiatal párizsi intellektuel anarchistákat juttatta eszébe, akik bármikor hajlandók rögeszméik megvalósításáért ölni, akik félelmet nem ismerve, szinte keresik a halálveszélyt.

A szakállas mellett álló alacsony, széles vállú, negyven év körüli férfi gúnyosan mosolygott. Divatos szabású, rozsdabarna felöltője térden felül ért, szűk, középszürke nadrágja alól elővillant skótkockás zoknija. Széles karimájú nyúlszőr kalapja beárnyékolta arcát. Keskeny, nyírott bajusza kínos pontossággal volt kiborotválva. Kezében lövésre készen tartotta dobtáras géppisztolyát. A harmadik egy sovány, beesett képű férfi volt. Arcát pirosra hevítette az ital, szeme fehérje alig látszott. A kamgarn katonaruha lötyögött rajta, lábán puha szárú boxcsizma, bal karján nemzetiszínű szalag. Tányérsapkáját a fejebúbjára tolva viselte. Ez az ember Horváth Károly volt, akit 1950-ben sikkasztásért ítéltek el. Régebben az ÁVH-nál szolgált.

– Álljanak a fal mellé, felebarátaim! – intett gúnyos mosollyal a géppisztolyos.

Rieglerék háttal a falhoz álltak. Bárdi gyufaszálat talált a zsebében, és unottan rágcsálni kezdte.

Robi szorosan az öreg mellé húzódott, szorongva nézte a százados egykedvű viselkedését. Nem tudta, hogy Bárdi legalább olyan ideges, mint ő, és így próbálja palástolni izgatottságát.

– Ne dőljön a falnak, kedves felebarátom! – intett Bárdi felé a géppisztolyos. – És köpje ki azt a micsodát…

Bárdi kényelmesen előbbre lépett, tovább rágta a gyufaszálat.

Robi bosszankodott, hogy miért bőszíti fel Bárdi a fegyvereseket. – „Felesleges hősködés" – gondolta.

A géppisztolyos a szakállasra nézett, aki egy dossziéból papírlapokat szedett elő. Horváth – arcán a részegek bárgyú mosolyával – nekitámaszkodott az ajtófélfának, és dudorászott.

A fegyveres férfi arcáról eltűnt a mosoly. Ingerülten Bárdi elé lépett. A szakállas, mintha álomból ébredt volna, elfordult.

– Mi van, bajtársam? – kérdezte halk, fuvolázó hangon.

– Ez a nyomorult már megint kötekedik – válaszolt a géppisztolyos, aztán ismét Bárdi felé fordult. – Köpd ki a szádból!

Robi már nem bírta idegekkel.

– Százados elvtárs! Ne, minek csinálja… ezt… a…

Bárdi a fiúra nézett, majd ismét a felkelő felé fordította fejét, s anélkül, hogy a szemét levette volna a fegyveres arcáról, a lába elé köpte a gyufaszálat…

A fegyveres olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ütni, de a szakállas megfogta a karját.

– Hagyd! Ne önkényeskedj. Mi tartsuk be a forradalmi törvényességet.

– Úgy van – szólt közbe Horváth, aki úgy látszik, kissé magához tért. – Ne heveskedj, Tamás… Mit számít egy ilyen tetű pali.

A szakállas felemelte a kezét, csendet intett.

– Bárdi Károly százados, Riegler Béla, Sugár Róbert, államvédelmi besúgók…

Robi valamit mondani akart, de Riegler keményen megmarkolta a fiú karját, és megrántotta.

– …A forradalmi törvényszék – hallotta a szakállas hangját – önöket, mint a magyar nép ellenségeit, halálra ítélte.

Robi elsápadt, értelmetlenül bámult, mintha nem értette volna a szavak értelmét.

Az öreget nem érte váratlanul az ítélet. Számított rá. A háború alatt évekig a halál közelségében élt, sok elvtársa hullott el mellőle. Ha jól hallja, hajnalban végrehajtják az ítéletet. Szóval, vége az életnek. Franciaország, Spanyolország után most végeznek vele az ellenforradalmárok. A felszabadulás után tizenegy évvel. Mert ezek azok, bárki bármit is mond. Tizenegy év! Hát mi történt itt tizenegy év alatt? A vörös Budapesten kell elpusztulnia? Róza a megmondhatója, hogy ő ezt előre látta. Róza – még el sem búcsúzhat tőle. Még azt sem mondhatja meg, hogy mennyire aggódik érte. Ha most beszélne vele, még azt is megmondaná, hogy szereti. Bár ez felesleges, mert Róza úgyis tudja. Minek fecsegne hát erről? Nem is tudja, hogy valaha mondta-e Rózának: szeretlek. Pedig azóta szereti asszonyát, amióta megismerte a Koronában, a szüreti mulatságon. Schrammli zene volt, a kövér Pepi énekelt… Róza biztosan tudja, hogy őszülő fejjel is szereti. Persze, nem fogja túlélni, ha értesül a haláláról. Hiszen nagyon beteg.

Robi hangja térítette magához. Lihegve törtek elő melléből a hangok.

– Ez gyilkosság! Értik? Követelem, hogy állítsanak bíróság elé, bizonyítsák be!

– Ne üvöltsön, mesterem! – szólt a szakállas. – Ne verje fel az épület csendjét.

– De igenis üvöltök.

Riegler megragadta a fiút, maga felé fordította. Szemében megkeményedett a fény.

– Robi, figyelj rám…

A fiú dulakodott az öreggel. Neki akart rohanni a fegyveresnek. Bárdi is a fiúhoz ugrott, csitította:

– Robi! Embereid meg magad!

– Hagyjatok! Értitek? Béla bácsi, engedjenek… Hát mit képzelnek ezek… – kiabált a fiú, de társai erősen fogták.

A fegyveres védekezve maga elé emelte a géppisztolyt, pár pillanatig zavartan nézett rájuk, majd hátralépett, és becsapta az ajtót.

Robi táguló pupillával nézett utána, aztán a társaira bámult, és lehajtotta a fejét.

Az öreg a priccsen ült, és fejét a tenyerébe hajtva, szótlanul bámult maga elé.

Az idegesítő csöndet motorok dohogása, fékek csikorgása verte fel. Odakint homokkal szórták fel az udvart.

Bárdi a priccs szélére állva nézte a készülődést. Az udvari lámpák nappali világosságot árasztottak, és tisztán kivehetők voltak a mozgó alakok. Három teherautóról lapátolták a homokot. „Nagyon sietnek" – állapította meg magában.

Tekintetével végigtapogatta a csillagos eget. Megpróbált higgadtan, következetesen gondolkozni, de nem sikerült. Gondolatai csapongtak, bármennyire fegyelmezte is magát, minduntalan a Köztársaság téri mészárlás jutott eszébe. Nem volt ott, a részleteket sem ismerte, de a telefonértesítések, hallomások alapján agya szorgosan rakosgatta a képeket. Nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy mit éreztek elvtársai a halál pillanata előtt. Amikor látták a gyilkos arcokat, a rájuk meredő géppisztolyokat. Vajon hallották a lövést is? Vagy csak a kicsapódó torkolattüzet látták? Utolsó gondolatuk a család volt-e? Iszonyú erre gondolni is. Pokoli dolog. Egészséges, életerős ember, telve álmokkal, tervekkel, nagyszerű gondolatokkal, talán sohasem volt beteg, és egyik pillanatról a másikra rádöbben: most meg kell halnod! Véged! Meghalsz! Két óra múlva már bomlásnak indul a szervezeted. Pokoli, pokoli, pokoli… és tudod, hogy nincs segítség! Nincs menekvés. A hatóságot a kormány szétverte, a rendőrség átállt, a honvédség is. Máriára gondolt, a feleségére, majd arra az őrnagyra, aki azt javasolta, ne menjenek a Honvédelmibe. Ne bízzák magukat Maléterre meg Király Bélára, inkább törjenek át Csehszlovákia felé…

– Lépjen le, jönnek – szólt Riegler.

A százados leugrott, és a falnak támaszkodva, figyelt. A folyosón lépések dübörögtek. Elhaladtak a zárka előtt, aztán ismét csend lett, csak a szél zúgott.

Az öreg dideregve sétált.

– Mondja, elvtársam! – állt meg a százados előtt. – Maguk nem látták, hogy készülődés folyik?

– Láttuk.

– Nem értem, elvtársam. Nem értem. – Az öreg megcsóválta a fejét. – És nem tettek semmit? Még Poznan után sem? Mit tettek?

– Mi, öreg, mást nem tehettünk, csak egyet. Naponta küldtük a jelentéseket.

– És?

– Mi az, hogy és? – kérdezte Bárdi.

– És ott fenn, mit csináltak?

– Kár erről most beszélni. – A százados legyintett. – Van még cigarettája?

Rágyújtottak.

– Robi – szólt Riegler, és a fiú felé nyújtotta a gyűrött cigarettás csomagot. – Gyújts rá.

– Köszönöm, Béla bácsi…

A zárkában vágni lehetett a füstöt. Szellőztetni nem lehetett.

– Tudja, elvtárs – mondta az öreg –, ha jól meggondolom, megérdemeljük a sorsunkat.

– Lehet, hogy maga megérdemli. Én nem. Aki megérdemelné, annak nem lesz baja. Erre mérget vehet.

– Nem úgy értem, elvtársam! – mondta Riegler. – Dédelgettük az osztályellenséget. Ezt mind annak köszönhetjük. Kellett nekünk huszadik kongresszus, rehabilitáció, temetés. Nekem, elvtársam, soha senki, még az atyaúristen sem fogja bebizonyítani, hogy helyes volt a rehabilitáció. Tudja, mi volt az, elvtársam? Egy csomó bosszúért lihegő embert engedtünk ki…

– Szakikám! – szakította félbe a százados Rieglert. – Hagyjuk ezt. Nincs kedvem vitatkozni. Úgy tele van a fejem minden egyéb dologgal. Ezen nem segíthetünk már. Aki túléli, az egy-két év múlva tisztán fog látni. Én nem látok tisztán. Majd idővel okosabbak leszünk.

– Mi is? – kérdezte cinikusan az öreg.

– Mi már nem számítunk, de azok, akik tovább élnek.

Bárdinak nem volt kedve vitatkozni, motyogott valamit, végigdőlt a priccsen.

Az öreg tovább sétált, magában morfondírozott.

A zárkára nyugtalanító, nehéz csend nehezedett.

– Üljön le maga is, öreg! – mondta behunyt szemmel a százados. – Pihenjen.

– Igaza van, elvtárs, pihenjünk.

A következő pillanatban megremegtek az ablakok. Valahol, nem is olyan messze, ágyúszó hangzott. A szabályos időközönként hallatszó robbanásokat könnyű kézifegyverek pattogó kerepelése tarkította.

2

TÖRÖK László a tanyaudvaron ásta a sírgödröt, a diófa alatt, ahol apja üldögélni szeretett. Néha megállt kezében a lapát. Nézte a levélfosztotta ágakat, gondolkodott. Gyermekkori emlékeket idézett. Látta magát, a mezítelen kölyköt, amint felmászik a fára. Persze akkor a fa törzse még nem volt olyan vastag, mint most.

– Apám, kedves apám – mormolta maga elé a fiú. Aztán azon tűnődött, hogy miért akar várni Mari néni a temetéssel. „Várni, minek kell várni? Az már nem segít rajta."

Sebesen dolgozott. Érezte a katonaing nyirkosságát a hátán. Nem látta a sírgödör felé tipegő ángyikáját, csak a halk, szomorú hangra figyelt fel.

– Hívjuk ki a tiszteletes urat a faluból, adjuk meg apádnak a végső tisztességet…

– Minek? – kérdezte László komoran. – Minek? – Egy ideig, mintha feleletet várna, mereven nézte az öregasszony barázdált arcát, a fekete fejkendő alól kiszökő hófehér hajfürtöket, de amikor az első könnycseppet meglátta Mari néni szemében, összeszorult a torka s maga sem tudta miért, ingerült lett, s tompán hulltak szájából a szavak:

– Nem hívunk senkit. Senkit. Kedves apám… – Elhallgatott. Még azt akarta mondani, hogy apja sohasem szerette a papokat, de nem szólt semmit.

Mari néni nem ellenkezett. Ismerte Lászlót, tudta, hogy csökönyös, olyan, mint apja volt. Megfordult, tipegett vissza a ház felé. A fiú hangja a pitvar ajtajában érte utói:

– Készítse ki, ángyikám, apám fekete ruháját, amit tavaly küldtem. Abban temetjük el.

Mari néni nem szólt, csak bólintott, és eltűnt az ajtó homályában.

Egy órája már, hogy az utolsó tank is eldübörgött Szolnok irányába. Egészen kivilágosodott. A nap a kastély mögött kapaszkodott az égre, fénnyel szórta tele a barna szántást. A vidékre ráhajolt a végtelen csend, s László úgy érezte, mintha megállt volna az idő.

A fiú néha megállt. Megtapogatta derekát, mélyet lélegzett, összeszorította ajkát, s belebámult az őszi világba, aztán tovább ásott.

Időnként, nagyon halványan felderengett Erzsi arca, de azon nyomban elmosta a feltörő fájdalom és a keserűség. Mert Erzsi emléke is keserűséget okozott. Milyen jó, hogy nem jött vele menyasszonya, milyen jó, hogy nem látta apja halálát. Aztán haldokló apja szavai jutottak eszébe, az utolsó percek, és újból átélte a kegyetlen pillanatot. Ujjai olyan erősen markolták meg az ásó nyelét, mintha össze akarta volna roppantani. Forróság öntötte el testét.

Felegyenesedett. A Tisza felől hűvös szél fújt. Milyen jó ez a szél… Mélyeiket lélegzett, fáradtan… lassan.

Mari ángya állt mellette. Az öregasszony nem szólt, kíváncsian nézett rá. László tudta, hogy elvégezte munkáját. Lenézett a sírgödörre. Még nem volt elég mély.

Biccentett az öregasszonynak, hogy mindjárt elkészül ő is, aztán újból ásni kezdett. Mire a nap fényes pontot tett a torony tetejére, már mellmagasságig állt a gödörben.

„Elég mély lesz. Úgysem marad itt véglegesen. Valakik majd eltemetik."

Persze, hallgathatott volna Erzsire. De mit számít! Az apját Vörös-Horváth akkor is agyonverte volna… „Kedves apám." Halkan ért ki belőle a szó, lágyan, kedvesen. Milyen jó, hogy ő már sohasem tudja meg, mi lett a fiából. Ráhagyta örökül a párttagsági könyvét. Mit ér vele? Égeti a mellét.

Ha valamit még tehet, ha valamit jóvá akar tenni, az csak egy lehet: megbosszulja apja halálát.

– Menjünk. – Lassan lépkedett az öregasszony mellett. Lehajolt hozzá. Kavarogtak agyában a gondolatok, s bármennyire nem akarta, a bosszú érzése egyre inkább szétterjedt benne. Vitatkozott önmagával, harcolt az érzése ellen, elég volt már az elmúlt napok kegyetlen valóságából! De amikor belépett a szobába, és meglátta apjának viaszarcát, nem tudott tovább lépni. Nekitámaszkodott a falnak, érezte, hogy vér önti el az agyát. Behunyta a szemét, s mintha hallotta volna a lihegő szavakat:

„– Az el-len for-ra-dal-márok… meg… öltek… Vörös… Hor… váth… Üss vissza…, fiam…, fiacskám…"

Arcát a kezébe temette. Érezte, hogy Mari néni ott áll mellette, hallotta csendes lélegzését, halk suttogását:

– Laci… Lacikám… – De az öregasszony hangját elnyomta a másik hang:

„– Ezt rád… hagyom… A tiéd… örökül…" – És látta a megkínzott arcon átsuhanó megbékélt mosolyt.

Lassan felnyitotta a szemét, ránézett a halottra. Rá kell néznie, nem szabad félnie. Rá kell néznie, bármennyire fáj is, mert nem apjával néz most szembe, hanem önmagával. Jól az agyába kell vésnie a látványt, hogy soha ne felejtse el, amit tett… Mert ezt ő tette. Mindegy, hogy miképpen! Ö is részese lett a halál aratásának. „Üss vissza, fiam… Üss." De van-e erkölcsi alapja hozzá?

Aztán behantolta a sírt, s ahogy a friss földhalom mellett állt, még elviselhetetlenebbül érezte a rászakadó magányosságot.

Fél füllel hallotta Mari néni egyhangú mormogását. Az öregasszony imádkozott. Könnyei lecsurogtak ráncos arcán. ,,Mi lesz veled, Mari néni? – gondolta magában a fiú. – Mi lesz veled? Ki fogja gondodat viselni?"

„Ennyi hát egy emberélet. Örökös harc. Börtön, büntetőtábor, földosztás, munka, kegyetlen munka éjjel-nappal és újra börtön, megalázás."

,,Voltál-e boldog életedben, kedves apám? Talán halálod előtt, amikor hazaérkeztem."

Mari néni még sokáig ott állt a sírnál. Mikor megtudta, hogy a fiú el akar menni, újra felsírt.

– Ne menj, Lacikám, ne menj! – Belekapaszkodott a ruhájába.

A fiú gyengéden lefejtette a vézna kezet, megcsókolta.

– Mennem kell, édes… Majd írok… Nem maradhatok…

Még bementek a házba. A fiú kikutatta zsebeit. Több mint száz forintot talált. Letette az asztalra. „Valamit még kellene adni." Mit adjon? Egy ideig nézte az óráját. Lecsatolta, odatette azt is az asztalra.

– Ezt itt hagyom magának. Nekem van másik Pesten. Adja majd el…

Mari néni nem szólt. Mintha nem is élne. Üres szemmel bámulta a fiú készülődését. Csak akkor tört ki keserves zokogásba, amikor Laci megcsókolta, és kilépett az ajtón. A fiú menekült a sírása elől.

Nem vitt magával semmit. Megnézte revolverét, zsebretette, aztán beült a kocsiba. Felbúgott a motor.

Hová? Bekapcsolta a rádiót, hátha mond újabb híreket.

Zene, zene… Aztán újból a forradalmi munkás-paraszt kormány felhívása.

Semmi újság. Azt már tudta, hogy hajnal óta folyik a harc a szovjet csapatokkal megerősített kormány csapatok és a felkelők között. De nem értette az összefüggéseket. Annyit tudott, hogy ő eddig a felkelőkhöz tartozott. Nemzetőr főhadnagy volt. Csoportja már bizonyosan harcban áll a szovjet csapatokkal. Igaz, a rádió azt is mondta, hogy aki leteszi a fegyvert, annak nem lesz bántódása. Mit tegyen ő le?