Hihetetlen történet

By Berkesi András

Ez a regény Berkesi András utolsó írása. Több mint tíz évig dolgozott rajta, próbálta végső formába önteni, ám az anyag valamiért ellenállt, múzsája is cserbenhagyta. Többször félretette az írást, aztán újra és újra elővette, széttépett néhány oldalt, másokat teljesen átírt, majd kedvét vesztve abbahagyta. Néha évekig rá sem nézett. Viszont annál többet beszélt róla, erősködött, hogy hamarosan befejezi, mert ezt a megrendítő történetet feltétlenül meg kell írnia. 1996-ban egészségi állapota megromlott, és akkor, talán félve attól, hogy mégsem lesz képes bevégezni a nagy munkát, újult erővel vetette bele magát a könyv megírásába. És 1997 tavaszán, mindössze fél évvel a halála előtt, egy végső nagy erőfeszítéssel, betegesen kuszára sikeredett sorokkal befejezte a regényt. Vajon miért ment oly nehezen ennek a könyvnek a megírása Berkesi számára, aki pedig arról volt híres, hogy az irodalomban szokatlan gyorsasággal írta könyveit? A kérdésre nem tudjuk a választ, ennek titkát magával vitte a sírba az utóbbi évtizedek legsikeresebb magyar írója. De ha az olvasó a könyv végére ér lehet, hogy mégis rájön a titokra…
Megérdemli-e bármilyen hatalom, hogy olyan tettekre vállalkozzunk érette, amelyeknek eredményeként elveszíthetjük emberségünket, barátaink és környezetünk tiszteletét?

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444344

Book preview

BERKESI ANDRÁS

HIHETETLEN TÖRTÉNET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-434-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

Ez a hihetetlen történet az első betűtől az utolsóig az író képzeletének szüleménye. Ebből következik: ha bárki úgy érzi, hogy a regény valamelyik hősében az idézett korszak valóságos szereplőjére bukkant, az a véletlen játéka lehet csupán.

A szerző

ELSŐ RÉSZ

1.

A tenger hullámai óramű pontosságú időközökben csapódtak a kikötő magas betonfalához. Úgy tűnt, hogy a hatalmas víztömeg fölszalad az égig, de aztán tehetetlenül hullott alá, már nem dübörögve, inkább csak csendesen zokogva, a zaj pedig elindult a város felé, de mire elhalt volna, következett az újabb loccsanás. Ember nem járt az óriás kockaköveken, néha egy-egy patkány surrant vagy lomha vadászó macska tűnt fel. Fenn a magasban a környék rendíthetetlen őre, a világítótorony, mint égig érő Küklopsz forgatta egyetlen szemét.

Lányi Dávid a négyes dokk hetedik lámpaoszlopának vetette a hátát, és Fiume fényeit kutatta szemével. A magas oszlopokon függő higanylámpák hiábavaló erőlködéssel próbálták áttörni a tájra telepedett vastag ködöt, gyengén pislákoltak csupán, a tárgyak kontúrjai csak nyolc-tíz méter távolságból voltak felismerhetőek. Nem érzett félelmet az ijesztő környezetben, az imádott nőre várakozás áhítata minden más érzést elnyomott benne. Felemelte karját, és órájának világító számlapjáról megpróbálta leolvasni a pontos időt. Mindjárt éjfél. Cigarettát kotort elő a zsebéből, fölkattintotta ezüst öngyújtóját, és nagyokat pöfékelt. A parázs megvilágította ködtől párás, sápadtan fehér arcát és megcsillant hollófekete haján.

Tompán megkondult az öreg kikötői templom harangja, és ráérősen elütötte a tizenkettőt, szépen zengő hangja betöltötte a rideg tájat, s minden tárgyat gyengéden megsimogatott. A távolból autó lámpájának halvány fénye tűnt fel, és tücsökciripeléshez hasonló motorzúgás hallatszott, majd a fény és a hang is erősödött, végül a sötét jármű elcsendesedve megállt Lányi Opel Kadettja mögött. Az ajtó halkan kinyílt és apró léptek indultak Lányi felé.

– Drágám, de jó, hogy itt vagy, már attól féltem, hogy nem érsz ide – suttogta halk hangon a férfi.

A jövevény megállt Lányi előtt, arcuk majdnem összeért, pár pillanatig rajongva nézték egymást, aztán a nő átölelte a férfit és hosszan megcsókolta, az pedig azon nyomban visszacsókolt. Sötét ruhájukban eggyé olvadtak, testük távolról úgy látszott, mint furcsa, egyetlen tömbből kifaragott szobor. Elengedték egymást, és a két szempár újra összekapcsolódott. A nő hirtelen megborzongott.

– Fázom, Dávid, menjünk innen!

A férfi válasz helyett újra hosszan megcsókolta a didergő nőt.

– Gyere utánam, drágám, lassan hajtok.

Beült a kocsijába, a reflektor azonnal kigyulladt, a fekete kocsi halkan felmordult, kis ívben megfordult a hatalmas kőkockákon és elindult a város felé. A másik kocsi engedelmesen követte. Pár percig autóztak egy jól megvilágított sima betonúton, amikor az első autó leparkolt egy kisebb, szürke kövekből emelt emeletes ház előtt. A férfi kiszállt, a kapuhoz lépett, és megrázta a falból kilógó hosszú drót fafogantyúját, mire a házon belülről kis harang hangja hallatszott. A nő már Lányi mellett állt, amikor kinyílt az ajtó, és egy alacsony, fekete szakállas férfi feje bukkant elő, kezében háromágú gyertyatartóval. Ránézett az érkezőkre és azt mondta:

– Üdvözlöm, Lányi úr, már vártuk önöket, a szobájukba befűtött a feleségem. – Kitárta az erős tölgyfából készült kapu ajtaját és beljebb invitálta vendégeit: – Parancsoljanak befáradni.

A nem túl tágas, de meglehetősen sötét belépőből mindenfelé ajtók és ablakok nyíltak, a bejárattal szemben pedig faragott, barnára festett falépcső vezetett az emeletre. Az ajtókon és a keskeny ablakokon ólomba rakott barna és zöld színű üvegek csillogtak tompán, egy kerek asztalkán négyágú gyertyatartó világított, de fénye inkább csak kísértetiesen megtörte a homályt.

Lányi kezet nyújtott a szakállasnak és megkérdezte:

– Ugye csak egyedül mi vagyunk a házban?

A szakállas megnyugtató hangon mondta:

– Minden a szokás szerint, Lányi úr, étel és ital is van a szobában, senki nem fogja zavarni önöket. – A nő elé lépett és udvariasan kezet csókolt neki.

Lányi biccentett a fejével és megindult felfelé a lépcsőn, a nő követte őt, a szakállas pedig addig figyelte őket, amíg az emeleten balra fordultak és eltűntek a szeme elől.

Lányi megszokott mozdulattal nyomta le a barnára festett ajtó erős rézkilincsét és belépett a szobába. A középen álló ovális alakú asztalon háromágú gyertyatartóban égtek a hosszú fehér gyertyák, az ajtó kinyitására a lángok meglibbentek és furcsa árnyakat rajzoltak a falra. A szoba dísze a hatalmas baldachinos ágy volt, amely megvetve, hivalkodó fehérséggel pompázott. A szoba másik oldalán terméskőből rakott kis kandalló állt, a fahasábok vörösen izzottak, a szobában kellemes meleg volt. Az asztalon, melyet négy bőrkárpittal bevont szék vett körül, hatalmas tál feküdt, magasan domborodó réztetővel letakarva. Az ajtótól jobbra kisebb ajtók látszottak, az egyik a fürdőszobába, a másik a gardróbba vezetett.

Lányi az egyik székre tette útitáskáját, mutatóujját a szája elé tette, jelezve Flórának, hogy ne beszéljen, ő maga pedig óvatosan, de gyakorlott mozdulatokkal elkezdte átkutatni a szobát, hátha lehallgató készüléket talál valahol. Flóra letette holmiját egy másik székre, és maga is hozzákezdett a kutatáshoz. Pár percig némán dolgoztak, majd Lányi azt mondta:

– Minden rendben. Ez a hely változatlanul megbízható.

– Jó – mondta Flóra –, akkor én most rendbe szedem magam. – Megfordult, és bement a fürdőszobába.

A fatüzelésű fürdőkályhában még égett a tűz, de a tartályban már meleg volt a víz. Flóra egy fehérre festett székre dobta a ruháit, aztán egy pillanatra belenézett a szekrényajtó hatalmas tükrébe. A tökéletes női test látványa elégedettséggel töltötte el, kissé jobbra, aztán balra fordult, majd kezével végigsimította magát, és belépett a szokatlanul nagy, fehérzománcú kádba. Megeresztette a vizet, ügyesen keverve a két csapot, amíg kellemes meleg ömlött rá.

Lányi levette sötét öltönyét, a gardróbból akasztókat hozott, ráhelyezte ruháit, és beakasztotta a szekrénybe. Alsónadrágban ült az asztal mellé. A dugóhúzóval óvatosan kinyitotta a badacsonyi szürkebarátot, aztán visszahelyezte a dugót. Ez Flóra itala. Csak ezt a bort itta, mégpedig az édes változatát. Gyors mozdulattal lecsavarta a vodkásüveg kupakját, és félig töltötte az egyik poharat. Egy pillanatig nézte az átlátszó italt, aztán egyetlen hosszú korttyal megitta az egészet. Jól esett neki az erős ital, érezte, ahogy bizsergően szétárad a testében. Újra töltött, és azt is lehajtotta. Körülnézett az ismerős szobában. Vajon a különc gróf kikkel járt ide, otthon felejtve hitvesét? Az oly sokszor elmesélt történet szerint a gróf 1838-ban vette meg az elhanyagolt kőépületet, amikor Fiume Magyarországhoz tartozott. Rendbe hozatta, és afféle titkos szerelmi fészeknek alakította ki. Ide járt kis kalandjaival, de sokszor tivornyázott itt cimboráival, könnyűvérű nőcskék társaságában. A szabadságharcban a gróf életét vesztette, s attól kezdve a rokonság birtokolta a házat, köztük a fiai, akik apjukhoz hasonló célokra használták. Mesélik, hogy a századforduló után a nyüzsgő természetű szerb–magyar gondnok hatalmas porcelán petróleumlámpát állított a belépő közepére, gondolván, nagy dicséret illeti érte. A pásztorórára érkező ifjabb gróf ezt meglátván arcul csapta a gondnokot, és családjával együtt kizavarta az épületből, mondván: „E szent helyen soha semmi más, csak gyertya világíthat." Nem is kísérletezett többé senki a modern idők újdonságait bevinni a házba. Az első világháború után a ház egy horvát földbirtokos tulajdonába került, aki a német megszállás alatt szerepet játszott az antifasiszta mozgalomban: összekötő volt Titóék és a magyar ellenállás egy bizonyos csoportja között. A háború befejezése után a magyar katonai elhárítás 1946-ban kibérelte a házat, a késői utódtól elfogadta azt a feltételt, hogy minden berendezés a régiben maradjon. Lányi így érkezett a házba egy bizalmas ügynöki beszélgetés lebonyolítása végett, s azonnal rájött, hogy a hely elsősorban a szeretkezések igazi terepe. Másodszor van itt Flórával, és mindketten megszerették az ódon épületet, a maga eredeti romantikájával.

Újra töltött a vodkából, de csak keveset, és lassú kortyokban lenyelte. Kinyílt az ajtó és fehér frottírköpenyben Flóra lépett a szobába.

– Kész vagyok, drágám, átadom neked a terepet, csodálatosan finom a víz.

Lányi szótlanul felállt, könnyű csókot lehelt Flóra arcára, és bevonult a fürdőszobába. Flóra pedig leült az asztalhoz, kivette a dugót a borosüvegből és töltött magának. Ízlelgette, majd lehajtotta az egészet és utána újra töltött. Felemelte a hatalmas tál fedelét és belenézett. Lukulluszi lakoma – gondolta, ránézve a csemegék garmadájára. Hal, hús, kaviár, vaj, dzsem, savanyúságok egész raja, elegendő hat embernek is. Nem bírta megállni, lecsípett egy apró darabot a bíborvörösre főtt rákból. Isteni – mormolta, és ivott rá egy kortyot. Ilyen rákot akkor evett utoljára, amikor Debrecenben az írópüspök születésnapi vacsoráját készítette elő, mint titkárnő. Hol van már a tavalyi hó? – emlékezett.

2.

Flóra a fürdőszoba felé nézett, ahonnan halk csobogás hallatszott. Vajon mi lett volna velem, ha nem találkozom Dáviddal? – merengett. 1947-ben ismerte meg őt, amikor előállították a katonai elhárításon, mint angol kémet. Lányi hallgatta ki. A vád az volt, hogy egy külügyi tisztviselő segítségével a franciák részére kémkedett. Ebből persze csak annyi volt igaz, hogy mint a Faragho Gábor vezette magyar tárgyalóküldöttség egyik tolmácsa, információkat adott át Moszkvában a franciáknak a magyar–szovjet béketárgyalások egyes kérdéseiről. Elég az hozzá, hogy a kihallgatás késő estig Lányi szobájában zajlott. A férfi egyszer csak felállt, odament hozzá, és megcsókolta. Ő ezt jó jelnek vette, és minden tapasztalatát latba vetve visszacsókolt. A dolgok innen kezdve fordulatot vettek. Lányi kétszer magáévá tette, mégpedig úgy, hogy ő az íróasztalra könyökölt, a férfi pedig felhúzta a szoknyáját, és hátulról hatolt belé. Nem igazán tetszett neki a szeretkezésnek ez a módja, de végül is szorult helyzetben volt, nem válogathatott. A kihallgatás vége az lett, hogy Lányi felajánlotta neki, legyen az elhárítás ügynöke, amibe ő természetesen azonnal beleegyezett. Három nap sem telt el, és ügynökké avatták, közvetlen főnöke pedig Lányi lett.

A munka mellett csodálatos napokat éltek át. Lányi fáradhatatlannak bizonyult a szeretkezésben. Ebből lett a baj. Egyszer késő estig iszogattak az irodában, aminek az lett a következménye, hogy Lányi újra és újra az íróasztal mögé kényszerítette őt, az ötödik élvezet után azonban valósággal elájult, ő egy darabig próbálta keltegetni a férfit, de nem sikerült, s végül ő maga is elaludt. Így talált rájuk, meztelenül, egy-egy fotelban szunyókálva, az operatív osztály helyettes vezetője, egy fecsegő, utálatos alak. Lányi a történtek után azonnal bement a nagy főnökhöz, és azt jelentette neki, hogy este „…valami váratlan rosszullét jött rám, és csak reggel tértem magamhoz…" A nagyfőnök Lányit tartotta az elhárítás eszének, ezért nem kezdeményezett ellene fegyelmit, de a kapcsolatukat megtiltotta, és őt áthelyezte az operatív osztályra, Lányi testi-lelki jó barátja, Tarcsay keze alá. Így aztán kénytelenek voltak titokban, konspirációs lakásokon, és itt, Fiuméban találkozni. Igen, ő nem szívesen mondta, hogy Rijeka, neki ez a város Fiume maradt.

Lányi jött ki a fürdőszobából. Flóra mellé lépett, lágy mozdulattal felállította a székről és csókolni kezdte. Percekig csókolóztak, s akkor lassan a hatalmas ágy felé kormányozta Flórát, levette róla a frottírt és a meztelen nőt az ágyra fektette. Először a gyönyörű női testet nézte, mintha most látta volna először. Minden porcikájánál hosszan elidőzött. Flóra pedig hagyta, mert ismerte Lányi szokását, nem zavarta szemlélődésében, inkább maga is élvezte ezt a különös leltárt. Aztán a férfi megcsókolta a nő lába ujját, és így haladt lassan felfelé. Amikor a combokat szántotta nyelvével, Flóra felszisszent:

– Ezt imádom benned, ezt az önzetlen és végtelen gyengédséget.

– Téged csak így lehet szeretni.

– Csináld Dávidkám, most nagyon jól csinálod!

Flóra teste meg-megrándult az élvezettől, ajkát halk sikolyok hagyták el. Lányi felért a körte alakú mellekhez. Szájával finoman megragadta a mellbimbó csúcsát, körbetapogatta a nyelvével, majd hosszan megszívta, amitől a barna bőr kihegyesedett, és keményen megnyúlt. Erre Flóra jajongó hangot hallatott, márványsima combjai egyre jobban szétnyíltak, hogy teret engedjenek a férfi kéjvágytól tüzelt játékának. Dávid tudta, mit csinál, jól ismerte Flóra erotikus zónáit, azokat kereste, cirógatta, végül megállapodott a szétnyílt combok között. A nő teste görcsösen megrándult, és a gyönyör kábulatában elöntötte a kéj, kezével megkereste a férfi hímtagját és óvatosan magába vezette. Most Lányi hördült fel, mert Flóra, miközben szorította, lassan le-föl mozgatta alsó testét. Lányi őrülten csókolta Flórát, a nyakát, a fülét nyalta, amitől Flóra testét végigborzongatta a kéj, majd egy váratlan mozdulattal a férfi fölé került, teljesen magába vette az övét, s belülről meg-megszorította, ami a férfit a mámor magasába emelte.

– Nagyon jó, nincs nálad jobb a világon, te nem csak a tavasz, de a szerelem fölkent istennője is vagy, csináld drágám, vigyél a mennybe, bárhová ezzel a csodás érzéssel.

Flóra mozgása meggyorsult, a férfi pedig ellentétes mozgásával egyre beljebb nyomult, aztán egy gyors mozdulattal újra ő került a nő fölé, eszeveszett mozgás kezdődött, vonaglott az egymásba kulcsolódott két test, a gyertyafényben reszkető szobában csak kéjes lihegésük hallatszott. Egymást túlkiabálva élvezték a szeretkezést, aztán a férfi ordítása egybeolvadt Flóra sikolyával, és egymást szorosan átölelve, lihegve megpihentek.

– Mit szólnának benn, ha tudnák, hogy mit művelünk mi itt Fiuméban? – suttogta még kissé lihegve Flóra.

– Ne is gondolj rá, hiszen nem mondanának semmi jót, mert, ahogy Plautus mondta: A szerelem tűrhetetlené teszi az erkölcsöket – válaszolta nevetve a férfi, és Flóra mellét csókolgatta. A nő most megpróbálta lefejteni magáról a férfit, aki azonban még szorosabban magához ölelte őt, és anélkül, hogy pillanatra is kivált volna belőle, a száját kezdte csókolni, és Flóra megérezte, hogy a férfié újra keményedni kezd. Lányi már lassú, hullámzó mozgásba kezdett, mire a nő megadta magát, és jajongva-lihegve viszonozta a férfi lökéseit. A gyertyák kísértetiesen lobogtak…

Amikor asztalhoz ültek, Lányi a szürkebarátból töltött két pohárba. Koccintottak, és hamiskásan egymásra nézve itták a bort. Flóra levette a hatalmas tál fedelét, bekapott egy falatnyi halat, egyet pedig a férfi szájába csúsztatott. Kézzel ettek, villa és kés nélkül, csak a konyharuhába törölték néha az ujjaikat. Flóra a legszebb falatokat Lányi felé nyújtotta, aki ügyesen, kapta be őket. Ittak, ettek, nevettek, a tálról pedig rohamosan fogyott a sok finomság.

Lányi sokáig nézte falatozó társát, és azt mondta:

– Drágám, még azt is szeretem benned, ahogy eszel.

Flóra felemelte az ujját, és úgy mondta:

– Lehet, de ne felejtsd, hogy én minden mozdulatodat szeretem, egyszóval – a férfi felé hajolt, és megcsókolta az arcát –, én jobban szeretlek téged, mint te engem.

– Ez nem igaz, szerelmem, ez sértés, én úgy szeretlek téged, mint galamb a tiszta búzát.

– Ez semmi – nevetett Flóra –, tudod, hogy én úgy szeretlek, mint gyermek a tiszta méz ízét.

– Én pedig úgy, mint éhező a frissen sült malacpecsenyét – harsogta nevetve Lányi, és nagy darab húst vett a szájába.

– Ugyan már, uram – folytatta Flóra –, én úgy szeretlek, mint sivatagi vándor a korty hűs vizet.

– Én pedig úgy, mint hervadó virág a csendes esőt – vágta rá azonnal Lányi.

Flóra Lányira nézett, és durcásan megrázta vajszőke hajzuhatagát:

– Ez nem ér! Ez a mondás az én hasonlatom variációja csupán.

– Jó, akkor azt mondom, úgy szeretlek, mint napraforgó a felkelő napot.

– Én pedig úgy, mint gyilkos csatában elfáradt katona a pihenést ígérő békét.

Lányinak tetszett a mondás, sokáig törte a fejét valami igazán jó hasonlaton. Flóra megunta a várakozást, és rászólt:

– Na, mondj már valamit, Dávid!

– Úgy szeretlek téged, drága Fló, mint medrüket a mély vizű, nagy folyók.

– Ez szép mondás – jegyezte meg Flóra –, ezt megőrzöm magamban. – Hosszan gondolkodott, és azt mondta: – Én úgy szeretlek téged, mint mélyüket a hallgatag vermek…

– Csalás! – kiáltott fel Lányi: – Ezt József Attila írta, a mi versenyünkben csak eredeti hasonlatok játszhatnak.

Flóra hallgatott, aztán simogatva a férfi kezét, azt mondta:

– Ide figyelj, Lányi Dávid, vedd tudomásul, hogy én az életemnél is jobban, és örökké szeretlek téged!

Lányi szeretettel nézte Flóra elkomolyodott arcát.

– Ezt már nem tudom fölülmúlni – a nőhöz hajolt, és hosszan megcsókolta. – Nyertél!

Csendben ettek tovább, közben egymáson gondolkodtak. Miféle szerelem ez. Lányinak felesége van, Flórának pedig egy irodalomtörténész udvarol. Hogyan ér véget ez a románc? Nem néztek egymásra, unottan szedtek egy-egy falatot a maradékból. Végül Flóra törte meg a csendet:

– Dolgozni is fogunk, Dávidkám?

– Igen. De csak keveset. Van egy ügy, amibe be kell lépned, Tarcsay Mártonnal fogsz együtt dolgozni. Egy húsztagú kémcsoportot kell lebuktatni. Fontos ügy, a vezetés szerint negyvenkilenc végére már át kell adni őket az ügyészségnek. Ez azt jelenti, hogy szeptemberben már be kell gyűjteni a társaságot, vagyis alig egy hónapotok van a végrehajtásra.

– Veszélyes?

– Egyelőre nem látszik annak, de azért nem szabad lebecsülni őket, régi katonatisztek is vannak közöttük, kipróbált harcosok, nem ijednek meg a maguk árnyékától. Vállalod?

– Természetesen! Mi a teendőnk lényege?

– Ezek most az amerikaiakkal keresik a kapcsolatot, ezért ti ketten amerikai kémeknek adjátok ki magatokat, beépültök a csoportba, és szépen lebuktatjátok őket.

– De nem a saját nevünkön szerepelünk, ugye?

– Persze, mindketten fedőnevet kaptok. Ha akarod, találj ki magadnak egyet.

– Jó, majd kitalálok. Érdekesnek ígérkezik ez az ügy.

– Igen, de ennyi elég a munkából, a többit majd Tarcsay elmondja, és megmutatja néhány fontos eszköz használatát, és a kapcsolattartás módozatait.

Felállt, a székhez lépett, lehajolt, megcsókolta Flórát, lassan felhúzta a székből, szorosan átölelte, és dúdolva táncolni kezdett vele.

– Elfáradtam az evésben, ivásban – suttogta Flóra, és elengedte magát, egész súlyával Lányira nehezedett.

A két test lassan izzani kezdett, Lányi ügyes mozdulattal a hatalmas ágyra döntötte és csókolni kezdte Flórát, aki lehunyt szemmel élvezte a férfi csókjait. Hirtelen megfordult, egyik kezével eltakarta Lányi arcát, másik kezével megragadta a férfiét, és nyelvével cirógatni kezdte. Dávid valósággal jajongott, mint aki a mámor kínjait éli át, aztán megfordult, és a szétnyílt combok közé hatolt…

3.

Egymást átölelve feküdtek az ágyon. Az alvó nő arcvonásai kisimultak, nyugodtan, egyenletesen lélegzett. Szép arcát félig eltakarta a sűrű, szőke hajzat, keble kissé megemelkedett, aztán szabályosan visszasüllyedt, szépen, csendesen pihent. Gyönyörű nő – gondolta Lányi. – Igazi angol. Szép, de egy kissé kemény vonásokkal díszített női arc. Egy debreceni személyzeti jelentésben az állt róla, hogy anyja, a született angol lady, a Boleyn-család valamelyik ágának a leszármazottja. Miért jöhetett Magyarországra egy malomtulajdonos feleségének ez a büszke angol asszony? De végül is idejött, és lányát a legszebb angol kiejtésre tanította meg. Úrilány, őszintén végzi a munkáját a katonai elhárításban vagy félelemből? És meddig fogja csinálni? Másodrendű kérdések. A lényeg, hogy nincs még egy nő a világon, akit nála jobban szeretnék. Beleértve anyámat és a feleségemet is. Sok nő volt már az életemben. Egyszerű polgárlányok, kurvák, művésznők, akárkik… de hozzá egy sem hasonlítható. Ő a NŐ. Okos, művelt, szép, mindenről lehet vele beszélni, azonnal megért mindent, a szerelemben pedig verhetetlen. Ilyen őszinte leplezetlenséggel szeretkezni még a kurvák sem tudtak, azt csinálja, ami nekem a legjobb, sőt, azt is, amire álmomban sem gondolnék. Soha nem szabad elveszteni őt, pótolhatatlan űr maradna utána. Hiába – gondolta –, én magam is a szerelem rabja vagyok, a testi szerelemé, mert férfi és a nő viszonyában ez a legdöntőbb. Nem, őt nem veszítheti el, Flórára úgy fog vigyázni mindig, mint a szeme fényére…

Flóra arra ébredt, hogy kiszáradt a torka. Óvatosan felkelt, nehogy felzavarja Lányit. Készített magának egy fröccsöt. A felét azonnal megitta, aztán pohárral a kezében leült az asztalhoz. Alvó szerelmét nézte. Úgy feküdt, mintha őt ölelné. Furcsa volt a póz, ölelés anélkül, hogy lenne ott valaki. Mindjárt megyek, drágám, gondolta. Szereti ezt a férfit. Nem gondolta volna, hogy beleszerethet egy ilyen alacsony származású emberbe, és itt van, teljesen rabjává tette őt, azt csinál vele, amit akar. Megijedt a gondolattól. És ha olyasmire kényszeríti, amitől irtózik? Érezte, hogy nem tudna ellenállni neki. Akár a felesége lesz, akár a szeretője marad, élete végéig kitart mellette. Nem így képzelte az életét, de ha ez jutott neki, akkor beéri ezzel. Még egy ilyen szeretőt soha, sehol nem találna. Volt már dolga férfiakkal. Nyomába se léphetnek Dávidnak. Igen, ez lesz a sorsa, hűséggel imádni, szolgája lenni annak, aki nem is az övé. Jó, hogy a szülei nem tudnak erről, bizonyosan fellázadnának ellene, de ő akkor sem tudna szabadulni Dávid varázsa alól…

Felállt, az ágyhoz ment és óvatosan visszafeküdt az ágyba, pontosan Lányi karjai közé. A férfi megmozdult, magához ölelte Flórát, s érezve őt, nyugodtan aludt tovább, egészséges szuszogása jelezte, hogy elmerült az álom tengerében. Flóra is elálmosodott. Le-lecsukódó szempillája alóla kandallón álló gyertyatartókat nézte. Tekintete hol az egyik, hol a másik pislákoló lángra tévedt. Álmos szemében a két fény néha egymásba kúszott, egyetlen lobogássá lett, de egy éber pillantástól újra elváltak egymástól. Ez többször is megismétlődött, aztán a kandalló tüzének vörös lángjai egyesültek a gyertyalángokkal, és a tűzben váratlanul egy nőalak tűnt fel. Először csak fehér ruhája vált ki a lángokból, aztán látszott, hogy jobb kezét intőn a magasba emeli, végül láthatóvá lett az arc is. Szép arc volt. És Flóra döbbenten ismerte fel önmagát vagy legalábbis ikertestvérét a furcsa alakban. De a haja, igen, a hajával valami történt, mintha ügyetlen fodrász szaggatta volna meg, az tehette olyan röviddé, amitől az arc vesztett nőiességéből. Döbbenten vette észre, hogy a teljesen szabaddá lett hófehér nyakon véres csík húzódik körbe… Halkan felsikoltott. Most már tudta, hogy Boleyn Anna áll előtte. De mit akar jelezni a kezével, mintha figyelmeztetni akarná őt valamire. Rokon, nem rokon, a családi legendának nem járt utána, de Anna szomorú sorsa már kislány korában megragadta őt. Mindent elolvasott róla, ami csak elérhető volt számára. Tudta, hogy huszonhat évesen lett VIII. Henrik felesége, és három év múlva lecsapta fejét a hóhér bárdja. Mi történhetett vele a házasság három éve alatt. Bizonyos, hogy megutálta kövér, csúf férjét, aki már a házasság első napjaiban megcsalta az útjába kerülő udvarhölgyekkel. Alig ismerte meg a szeretkezés csodálatos élményét, máris megfosztotta tőle undorító ura. Nem csoda, ha szerelmes lett abba a férfiúba, aki a legszebbet, a legtöbbet adta neki a szerelemből. Házasságtörő lett belőle, megszegte esküjét, halál járt érte. Nézte a szomorú arcú királynét, és saját életére gondolt. Egyszer ő is esküt tesz egy férfi mellett. De vajon képes lesz-e ellenállni más férfi csábításának. Nem biztos benne. Talán, ha Dávid lenne a férje. Ez azonban nem lehetséges. Igaz, nem király lesz a férje, tehát lefedezésről szó sem lehet, de egy élet kioltásának változatos útjai vannak, ebben igen leleményes az emberiség… A fehérruhás alak mintha halványodna, intő keze azonban még jól látszott. Mit akarsz mondani, Anna? Ne menj még el!

Sírva fakadt…

Halk kopogásra ébredtek.

– Jó reggelt mindenkinek! – mondta hangosan a gondnok. – Ébren vannak, Lányi úr? Már fél kilenc van, tisztelettel. Halló…

– Köszönöm, ébren vagyunk.

–Jó reggelt, még egyszer. Mikor hozhatom a reggelit?

– Tizenöt perc múlva – felelte Lányi.

– Igenis! – hallatszott kívülről, aztán léptek kopogtak a lépcsőn lefelé.

Lányi megcsókolta Flórát.

– Jó reggelt, drágám, hogy aludtál?

– Jó reggelt szerelmem, köszönöm, nagyon jól. Rólad álmodtam, szép voltál, gyengéd, mint mindig, és nagyon szerettél.

– Szebb álmod is lehetett volna. Én lassan már unalmas leszek a számodra…

– Soha, szerelmem, életem végéig téged akarlak…

Lányi csókkal zárta le Flóra ajkát, de az intett, hogy beszélni akar.

– Este Plautust idézted nekem, én most Propertiust. Szerinte „Sosem lehet szabad az, akit a szerelem kötelez." Én imádlak, Dávid, mindig te leszel az egyetlen férfi a számomra, kérlek, ne használd ki a gyengeségem, tudod, hogy bármit tehetsz velem, kérlek, soha ne élj vissza ezzel a szerelemmel, mert akkor meghalok.

– Amíg élek, téged foglak szeretni – suttogta Lányi –, alakulhat bárhogy a sorsom, mindig vigyázok rád, megvédelek minden rossz, minden ármány, minden fájdalom ellen.

Úgy hangzott, mint egy eskü.

MÁSODIK RÉSZ

1.

Lányi Dávid a Béke Könyvkiadó üdülőjének teraszán cigarettázott, és az alatta elterülő terjedelmes park szépen pompázó növényeiben gyönyörködött. Gyenge északi szél cirógatta a tájat, a hatalmasra nőtt parkbeli fák jótékonyan megszűrték az erős, júniusi napfényt, így a nagy meleg ellenére is kellemes érzés volt a szabadban üldögélni.

Fiatal, fehér inges, fekete nadrágos pincér lépett Lányi asztalához.

– Mit hozhatok az igazgató úrnak?

Lányi a pincérre függesztette kék szemét és egy pillanatig elgondolkozott: igyon-e szeszes italt, amikor magas rangú vendéget vár, aki ráadásul antialkoholista. De hát végtére is egy üdülőben van és nem a munkahelyén – biztatta magát –, itt megengedheti magának, hogy igyon valamit, és ezt senki nem veheti rossz néven tőle.

– Egy fél vodkát és egy üveg hideg sört kérek – döntött végül.

– Berliner sörünk van, az megfelel?

– Igen, azt a sört kifejezetten kedvelem.

Lányi a kert közepét nézte, ahol a fű sárgásra kopott, s ezzel csúnyán elütött az egyébként szépen gondozott zöld gyep egészétől. Zavarta ez a látvány, és felelősnek érezte magát érte, hiszen a fia és a barátai randalíroztak itt már napok óta. Harsogott a zene, és az iskola befejezésének örvendező tízfőnyi tinédzser társaság vadul csápolt a kert közepén. Amikor először meglátta őket, tudta, hogy ez a dajdajozás a fű halála lesz, de nem akart szólni, mert biztos volt benne, hogy azzal csak magára haragítaná a fiát és a feleségét, így aztán azzal vigasztalódott, hogy majd szeptemberben a gondnok pár gyeptéglával helyrehozza a károkat.

Megérkezett a pincér, és a fehér műanyag asztalra helyezte a megrendelt