FB-86

By Berkesi András

Holub professzor nagy jelentőségű új gyógyszerét – az FB-86-ot mindenáron meg akarják szerezni a nyugati hírszerzők. A professzor közvetlen munkatársát próbálják eszközül felhasználni a mindenre elszánt kalandok, de ő élete kockáztatásával végül is megvédi a találmányt…

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444641

Book preview

BERKESI ANDRÁS

FB-86

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-464-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

1.

Kallós Tibor fáradt mozdulattal levette a szemüvegét. Zsebkendőjével megtörölte izzadó homlokát, rántott egyet sovány vállán, és sűrű pislogások között nézett a fiúra.

A hízásnak induló, negyven év körüli Kulcsárné érdeklődéssel nézte az asztalon sütkérező legyet, amely kihasználva a szeptember végi kósza napsugarat, két első lábát fölemelte, összedörzsölte, megállt egy pillanatra, majd újra kezdte elölről.

Az asszonyt nem nagyon érdekelte Kallós előadása. Előre tudta, hogy az osztályvezető mit fog mondani.

A fegyelmi bizottság harmadik tagja, a szőke, harminc év körüli Olajos Géza az asszonyt és Kallóst nézte. Ajka szegletében, alig észrevehetően, gúnyos mosoly futkározott.

– Krasznai elvtárs – törte meg a csendet a sovány osztályvezető éneklő hangja –, elismeri, hogy életrajzában fontos körülményeket letagadott?

A fiú világoskék szeme nyugtalanul siklott végig a fegyelmi bizottság tagjain. Arckifejezése segélykérő volt, könyörgő, mintha azt mondaná: – Emberek, értsétek meg! Itt szörnyű tévedés van. Ne bántsatok! – Tekintete átsiklott az ablakon, át a délelőtti napfényben melegedő fák ritkuló lombján. Kezével hátrasimította bodros barna haját, s azon tűnődött, hogy most mit feleljen.

– Kérem, Kallós elvtárs – szólt halkan –, tessék elhinni, félreértésről van szó. Én nem tagadtam le semmit, csak nem írtam be azt, amit megtudtam apámról.

– Maga, fiatalember – csapott rá Kallós –, igenis hazudott! Tudatosan hazudott! Itt van a bizonyíték! Nézzék csak, elvtársak. Itt van a saját kezével írt eredeti életrajz. Tessék, meg lehet nézni, mit írt. Ezt nem én írtam, hanem ő! Idézem: „…apám az 1944-es harcok során eltűnt."

Kallós diadalmasan körülnézett, s mint győzelmének jelvényét, lobogtatta kezében a tintával sűrűn teleírt lapot. Szemét a fiúról a fegyelmi bizottság tagjaira, majd ismét a fiúra vetette.

– Maga írta ezt? Erre tessék felelni! De határozott igennel vagy nemmel. Semmiféle mellébeszélést nem fogadok el! – A „fogadok el" szavakat erősen, tagolva ejtette ki. Utána hátradőlt, és szokott gunyoros mosolyával szemlélte az előtte álló sápadt fiatalembert.

István lehajtotta fejét. Hol a szőnyeget, hol a cipőjét nézte.

– Mire is kell felelni? Igen. Határozottan kell felelni, csak annyit, hogy igen vagy nem. De így nem lehet felelni. Sem az igennel, sem a nemmel nem tudom megmagyarázni a dolgot. Elkalandozott a gondolata… Azon járt az esze, hogy a délutáni edzésre sem mehet el. Pedig a fiúk várják. Ennek is Kallós az oka. Régen tudja, hogy haragszik rá a tanulmányi vezető, csak legalább tudná az okát. Úgyis kicsapják, akkor pedig mindegy, hogy mit mond. Akár igent, akár nemet mond, kicsapják. És mit csinál, ha kicsapják? Elmegy cipőtisztítónak! Nyakába akaszt egy táblát, nagy betűkkel ráírja: „Kallós kizáratott az egyetemről, pedig évfolyamelső voltam." Mi lenne, ha tényleg ezt csinálná? Botrány. Na, de miért zárnák ki az egyetemről, hiszen ő az évfolyam legjobb tanulója. Ezt Holub professzor sem engedné meg…

– Miért nem felel?

Úgy énekel, mint egy müezzin – gondolta a fiú. – Igen, ez jó név. Délután elmondja a fiúknak. De a délutáni edzésből már nem lesz semmi. Nem baj, elmondja holnap. Mától kezdve nem Fóká­nak hívják majd, hanem müezzinnek, vagy esetleg éneklő dervisnek, mert arra is hasonlít…

– Nem értettem jól! Mit tetszett kérdezni?

– Ezen kellett ennyi ideig gondolkozni?! Maga, fiatalember, még a saját sorsát is cinikusan szemléli. Még a jövője sem érdekli. Ez jellemző magára! – fakadt ki Kallós, és az asztalra csapta a kezében levő életrajzot. Arca eltorzult a dühtől. – Nekem több kérdésem nincs is. Ha önök még akarnak valamit kérdezni, tessék – fordult a bizottság tagjaihoz.

Olajos belenézett jegyzettömbjébe

– Nekem lenne egy-két kérdésem – szólt mosolyogva.

– Tessék, elvtárs. Kérdezzen!

Olajos ránézett a fiúra, szemében volt valami biztatásféle.

– Mondja, elvtárs, milyen időközönként levelezett édesapjával?

A fiú felfogta a feléje sugárzó biztatást, és határozottabban felelt:

– Kérem, én nem leveleztem apámmal. – Egy kis szünetet tartott. – 1946-ban ő írt egy levelet Sao Paulóból. Nagyon kért, hogy béküljünk ki. Felejtsem el, ami köztünk történt, és szökjek utána. A levélre nem válaszoltam.

A gúnyos mosoly torz vigyorrá változott Kallós arcán. Olajos észrevette, de nem zavartatta magát, tovább kérdezett:

– Több dolgot homályosan látok. Nem mondaná el, hogy min vesztek össze?

– Kérem, ennek hosszú története van, erre nem tudok egy szó­val felelni.

– Mondja el nyugodtan – biztatta Olajos.

– Azt hiszem, ez felesleges! – tiltakozott Kallós. – A tényállás világos. Ezzel csak az időt húzzuk. Azt hiszem, elvtársnő, magá­nak is ez a véleménye – nézett Kulcsárnéra. Tekintete parancsoló volt.

Kulcsárné felrezzent. Egészen belemélyedt a légy sütkérezésének szemlélésébe. Idegesen, kapkodva préselte ki a szavakat:

– Hát igen, ami engem illet…

Olajos udvarias mosollyal, de határozottan közbeszólt:

– Engem viszont mint a minisztérium kiküldöttjét, érdekel a kérdés legapróbb részlete is. – Szemét Kallósra szegezte. – Végeredményben az egyetem egyik legjobb előmenetelű hallgatójáról van szó. Felületesen nem foglalhatok állást ilyen ügyben.

Kallós ingerülten összeszorította száját, hátradőlt, és sértődött arccal nézett a mosolygó előadóra. Magában pedig azt gondolta: A minisztériumban csupa ilyen megalkuvó alak van.

– Feleljen a kérdésemre, Krasznai elvtárs! – szólt az előadó.

– Apám és köztem politikai ellentét állott fenn – kezdte el István.

– Milyen természetű? – kérdezte érdeklődve Olajos.

– Apám aktív nyilas volt, én pedig antifasiszta voltam.

– Miben nyilvánult meg édesapja aktív nyilassága?

– Apám – sóhajtott egyet a fiú – a fajelmélet egyik tudományos hirdetője volt. Mint Mály professzor közvetlen munkatársa tanulmányokat, értekezéseket írt, előadásokat tartott, és végleg odakö­tötte magát a fasiszta mozgalomhoz.

– És maga hogyan lett antifasiszta ilyen környezetben?

– Véletlenül.

Olajost meglepte a fiú őszinte válasza, biztatóan intett neki:

– Folytassa csak.

– Igen – mondta István, és rövid ideig gondolkodott. Emlékeit rakosgatta, rendezgette, majd kis idő múlva folytatta: – 1944 tavaszán megismerkedtem egy tizenhét éves diáklánnyal. Fábri Mayá­nak hívták. Pár nap múlva megtudtam, hogy zsidó. Az apja jó nevű orvos volt. A Teréz körúton laktak, a Dessewffy utca sarkán. Maya bemutatott szüleinek. Náluk ismerkedtem meg az antifasiszta gondolatokkal, itt hallottam először Thomas Mannról, Werfelről, Steinbeckről, Dreiserről. Könyveket kaptam kölcsön, olvasgattam, és egy egészen új világ tárult fel előttem. Terhes volt az otthoni környezet, idegesített a véres tervek hangoztatása. Amikor apám meglátta ezeket a könyveket, dühbe jött, megtiltotta, hogy olvassam őket. Faggatott, hogy kitől kaptam. Nem árultam el, féltem, hogy feljelenti Fábriékat. Akkor ez könnyen ment. Mayával nagyon megszerettük egymást. Mikor fel kellett varrnia a sárga csillagot, együtt sírtunk. Nem szakítottam vele, kitartottam mellette. Az első időben feljártam hozzájuk a sárga csillagos házba. Élelmet, üzeneteket vittem fel és továbbítottam. Nemcsak Mayáéknak, hanem a ház többi lakóinak is. Fábri doktornak a legutolsó napokig megmaradt a telefonja, mivel több zsidóháznak ő volt az orvosa. Mayával naponta beszéltünk. 1944. október 15-én, mikor Horthy proklamációját felolvasták, Maya örömmel hívott fel. Boldogságában csak annyit mondott:

– István, igaz? Ugye igaz? Mondd te is. Ugye, most már minden rendbe jön? Gyere el holnap!

Én is nagyon örültem. Délutánra azonban megváltozott a helyzet. Az Olasz fasorban laktunk. Éppen az ablaknál álltam, s leverten, reményt vesztetten néztem a Hűvösvölgy felől beözönlő német SS-eket, s a formaruhás nyilas osztagokat. Apám is ott állt az ablaknál. Gúnyosan nézett rám. Összevesztünk. Estefelé felhívtam egyik osztálytársamat. Rómaifürdőn volt víkendházuk. Megbeszéltem vele, hogy Mayát megszöktetjük. Szívesen rendelkezésemre bocsátotta a víkendház kulcsait, arra is vállalkozott, hogy villanymelegítőt, élelmet visz ki. Utána Mayával beszéltem. – Rendben van – mondta ő. – Elszökünk, de csak úgy, ha te is jössz. – Megállapodtunk, hogy másnap reggel érte megyek.

Felkerestem unokahúgomat, aki egyidős volt Mayával, és elloptam az iratait. Nem törődtem a következményekkel, nekem Maya volt a fontos. Nagyon szerettem őt.

Az éjszakát nyugtalanul töltöttem. Másnap már korán reggel az utcán voltam. Gyalog mentem át a hídon. Tízszer is igazoltattak, míg Pestre értem. Maya arca lebegett a szemem előtt. Rémképeket láttam, őrült gondolatok keringtek agyamban. A Siemens-ház előtt nagy csődület. A csillagos házból egy csendőrőrmester vezetésével tizenhét-tizennyolc éves nyilas suhancok kísérték ki a zsidókat. A tömeg arcán sajnálkozás, kaján káröröm, megdöbbenés tükrö­ződött. A géppisztolyosok fegyvereikkel hadonászva, mint a barmokat, úgy terelték a szerencsétlen üldözötteket. Előre furakodtam. A házból egy hetven év körüli öregembert tuszkoltak ki. Ősz szakálla melléig ért. Mankón vonszolta megbénult testét. Pár lé­péssel előtte fiatal diáklány haladt, s minden lépésnél aggódva né­zett vissza. Egy lányos arcú karszalagos gyerek, nem lehetett több tizenöt évesnél, puskatussal noszogatta a tehetetlen aggastyánt.

– Mozgás, Mózsi, mozgás! – kiabálta, és kajánul röhögött.

A jelenet láttán az ott állók egy része felderült. Nevettek. Itt-ott felcsendült egy-egy gúnyos megjegyzés is, a fiút biztató hang.

– Gyerekek! Mozgassátok meg őket!

– Mi az? Féltek tőlük?

– Ugyan, miért bántják őket?! Ezek is emberek!

– Kuss! Ha nem tetszik, kotródjon tovább!

– Maga is stróman?

Pár jól öltözött polgárember sietve távozott.

Tehetetlenül álltam. Éreztem, hogy segíteni kellene, csak nem tudtam hogyan. A biztató kiabálásra a fiatal suhanc merészebben böködte az öreget. A szerencsétlen vissza-visszanézett, hang nem jött ki a száján, de szeme beszélt: „Nem bírok."

A diáklány észrevétlenül lemaradt. Belekarolt az öregbe, de egy katona durván odább penderítette. A röhej, a szitkozódás erősebb lett, és a suhanc is jobb kedvre derült. Nagyobbat ütött az aggastyánra, s az öreg egy erős ütéstől egyensúlyát vesztette, és a földre zuhant. Mankói kiestek a kezéből. Fejét erőlködve felemelte, kö­nyörgő pillantásokkal nézett kínzójára. A nyilasgyerek röhögve belerúgott az öreg arcába.

– Nagyapa! – sikoltott a diáklány, és odavetette magát az ájultan heverő test mellé. Az öreg nyitott szájából vékonyka vércsík folydogált, s vörösre festette fehér szakállát. A csőcselék, a vér lá­tásától részegülten, agyba-főbe verte a földön heverő aggastyánt és unokáját. Nekik akartam rohanni, de valaki hátulról megragadott…

– Hagyja abba ezt a mesét! – csapott az asztalra Kallós. – A vé­gén még bebizonyítja, hogy az ellenállási mozgalom tagja volt.

István szeme könnybe lábadt az emlékezéstől. Abbahagyta az elbeszélést, tanácstalanul nézett a dühös Kallósra, majd Olajos érdeklődő arcára.

– Folytassa csak – szólt biztatóan Olajos.

A fiú arcán szomorkás mosoly futott át.

– Nincs több mondanivalóm. Fél óra múlva Mayát is agyonlőtték. Nem tudtam megmenteni, mert ő nem akarta. Attól a naptól kezdve apámat tartottam Maya gyilkosának. Elköltöztem tőle, megtagadtam. 1944 decemberében, karácsony előtti napon értem jött. Könyörgött, kért, hogy menjek el vele. Az ostromgyűrű még nem zárult össze. Nem mentem. Összevesztünk. Apám megütött. És én visszaütöttem. – A fiú egy pillanatra elhallgatott. Kezével végigsimította homlokát, majd halkan folytatta: – Megütöttem a saját apámat, és elrohantam. Számomra meghalt. Tudom, nem hiszik el, de így volt. Ezért nem írtam be az életrajzomba, mert 1946-ig nem tudtam, hogy életben van-e?

– Ó, a mártír – szólt gúnyosan Kallós. – És arról mi a vélemé­nye, hogy ön dicsérően nyilatkozott az imperialisták orvosi eredményeiről?

István szíve megkeményedett. Ez az ember az emlékeiből is gúnyt űzött. Ez az ember gyűlöli őt. Nem várhat tőle semmit. Lesz, ami lesz!

– Ez így nem igaz! – kiáltotta. – Ez így hazugság!

Kallós elvörösödött.

– Nekem meri azt mondani, hogy hazudok? Nekem? Maga nyomorult senki, maga nyilascsemete… – hápogta dühtől eltorzult arccal. – Takarodjon ki! – Kihúzta magát. – A fegyelmi bizottság ülését bezárom. A döntést várja meg kint! – szólt a távozó fiú után.

István elhagyta a szobát. A folyosón diáktársai várták. Záporoztak feléje a kérdések:

– Mi van?

– Kizártak?

– Á, nem merik megtenni. Téged nagyon szeret Holub.

– Miért nem mondtál egy vonalas dumát! Kallós azt szereti.

– Ilyen marhaság…

– Nem fogjuk engedni!

– Fókából már elegünk van!

István maga elé bámult. Mintha nem is hallotta volna a kérdéseket. Egy idő múlva megszólalt:

– Azt hiszem, kizárnak. – Legyintett. Leült az ablak mellett levő székre, és kinézett az ablakon.

– Elvtársak! Ragaszkodom a kizáráshoz – mondta határozottan Kallós. – Lehet, hogy Olajos elvtárs elhiszi azt a mesét, én nem. Becsmérli a szovjet tudományt, dicshimnuszokat zeng az imperialistákról. A tömegmegmozdulásokon nem vesz részt. Az éberség kötelezően írja elő számunkra, hogy ilyen esetekben kemé­nyek legyünk. Nekünk itt, az egyetemen példát kell mutatni.

Olajos gondterhelten megszólalt:

– Szerintem – mondotta – túlságosan szigorú lenne a kizárás. Én hiszek a fiúnak. Amit elmondott, bizonyítható. És figyelembe kell venni, hogy az évfolyam legjobb hallgatója. Véleményem szerint a vizsgálatot fel kell függeszteni addig, míg a Krasznai által elmondottaknak adatszerűen utána nem néztünk. A jelentések, amelyekre ön, Kallós elvtárs, hivatkozik, számomra nem megnyugtatóak, mert névtelenek. Én a kizárás ellen vagyok.

Kulcsárné viaskodott lelkiismeretével. Szíve szerint Olajosnak adott igazat, de nem Olajos a főnöke. Ha viszont Kallós ellen szavaz, abból részére semmi jó nem származik. Utóvégre ez a Krasznai életerős fiatalember, hol van az előírva, hogy orvos legyen. Ő is énekesnő szeretett volna lenni. Hangja is, alakja is volt hozzá, mégsem lehetett az. És mi történt? Semmi az égvilágon. Adminisztrátor lett. Mégis él! Nem állt meg az élet, pedig a férje is meghalt. Egyedül neveli kislányát. Ha ő kibírta ezt a sok csapást, Krasznai is kibírja. Nem zárják börtönbe.

– Véleményem szerint – mondotta – teljes mértékben Kallós elvtársnak van igaza. Tökéletesen egyetértek Kallós elvtársnak az éberségről tett megállapításával, mert az újságban naponta olvashatjuk az imperialista cselszövők hazánk felé irányuló aljas tevé­kenységét, és ez alól, úgy gondolom, egyetemünk sem kivétel. – Kedvesen ránézett Kallósra, aki helyeslőleg bólogatott vissza.

– Akkor hát, azt hiszem – kezdte Kallós –, ki is hirdethetjük a fegyelmi bizottság döntését, tekintettel arra, hogy lényegében mindhárman leszavaztunk. Sajnálom, hogy ilyen fontos kérdésben nem találtuk meg az elvtárssal – fordult Olajos felé –, mint a minisztérium kiküldöttjével a közös hangot, és nem juthattunk egy nevezőre.

Olajos azonban nem hagyta magát. Még egyszer megkísérelte, hogy jobb belátásra bírja Kallósékat.

– Értsék meg – mondta –, emberileg igenis érthető és elfogadható Krasznai magyarázata. Benne akkor a lány szeretete erősebb volt a szülő iránti szeretetnél, és azok az adatok ellenőrizhetőek. Gondoljuk meg alaposabban, itt mégiscsak egy tehetséges negyedéves orvostanhallgató sorsáról kell döntenünk…

Kallós közbevágott:

– Az ország sorsa fontosabb, mint egy ilyen pökhendi fiatalember jövője. Nincs értelme, hogy tovább vitatkozzunk. Önnek, kedves elvtársam, jogában áll az ügyről jelentést készíteni, de az nem bír halasztó hatállyal… Nagyon súlyos esettel állunk szemben. Elvtársnő, hívja be Krasznait.

– Eszterke – szólt a professzor – mára elég volt. Abbahagyjuk a munkát.

– Ahogy gondolja, professzor úr – felelte a huszonkét éves barna lány, és fekete kun szemével ránézett a mikroszkóp előtt ülő ősz tudósra.

– Igen, kislányom – mosolyodott el Holub –, így gondolom. Tudja, ötvenkilenc éves korában az ember hamarabb kifárad.

– A professzor úron nem látszik meg a kor. Ha nem lenne fehér a haja, negyvenévesnek sem látszanék.

– Ó, Eszterke, maga igazán kedves – szabadkozott a tudós, és felállt. – A fáradtságot nem minden esetben a fizikai fáradtság okozza. Azt hiszem, én nem attól merültem ki. – Odament a lányhoz. Lépteit felfogta a gumipadló. – Nem, kislányom. Igenis kimerült, zsörtölődő, öregember vagyok.

– Professzor úr – szólt Eszter, és nekidőlt a hosszú, vegyszerekkel megrakott munkaasztalnak –, hagyjuk abba pár hétre a kísérleteket. Most már biztosak lehetünk a sikerben. Néhány hétig pihenhetünk…

– Nem, Eszterkém, most nem állhatunk meg. Isten ments! – tiltakozott a professzor, és vékony kezét maga elé emelte. – Most nem tudnám abbahagyni. A leggyötrelmesebb. Igen, a számítások bizonyítják elképzeléseinket, a legutóbbi kísérletek is azt mutatják, hogy helyes volt a feltevésünk, de ne felejtse el, ez még nem megnyugtató. A végső bizonyítás még hátra van…

– Professzor úr – szólt a lány, és csillogó szemét a tudósra emelte –, én gondolkodás nélkül vállalkozom az első kísérlet bizonyítá­sára. Oltson be engem a fertőző szérummal, és próbálja ki rajtam az antibiotikumot. Most, mindjárt! Annyira biztos vagyok az eredményben, hogy…

– Nem, nem! – kiáltott Holub. – Ezeket a gondolatokat verje ki a fejéből. Érti, kislányom? És többé ne is halljak róla. Ugye megígéri?

Eszter lehajtotta fejét. Dús, sötétbarna haja előrehullott, betakarta arcát.

– Jó, megígérem – mondta halkan. – Ha professzor úr akarja, megígérem.

– Jól van, Eszterke. No, mosakodjunk – mondta a tudós, és nehézkesen elindult a mosdó felé. – Mondja, kislányom, mi van Krasznaival? Ma még nem jelentkezett.

– A fegyelmi tárgyalásra ment…

– Igen, látja egészen elfelejtettem… Mit is akarnak tőle? Mondott valamit a gyerek, de őszintén szólva, nem figyeltem oda.

A lány még mindig az asztalnak támaszkodva állt, tekintete valahol messze kalandozott. A villa kertjének fái között áttört a lenyugvó szeptemberi nap bágyadt sugara, a gyér fény beszökött a laboratórium nyitott ablakán.

– Nagyon félek, professzor úr, hogy Istvánt kizárják az egyetemről – mondta elgondolkozva a lány.

– Mit csinálnak, kedvesem? – fordult hátra a tudós. Csodálkozva nézett Eszterre, mintha nem értené. Kezéről apró cseppekben hullt alá a szappanos víz. – Mit mondott? Hogy kizárják?

– Igen, professzor úr.

– Krasznait?

– Őt – felelte Eszter.

Holub kényelmesen szappanozta a kezét.

– Nem, az lehetetlen – mondta kis idő múlva. – Mi is a vád ellene?

– Állítólag nyilas volt az édesapja – szólt a lány, és odament a professzor mellé.

– Akkor az apját kell megbüntetni, nem a gyereket!

– Nem az a