Magány

By Berkesi András

„Persze sok mindent nem érthetsz. Ez természetes, hiszen még sok dolog nem világos előtted. Nem is tudom, hol kezdjem a továbbiakat, hogy teljesen érthető legyen a kép. Valószínűleg még azzal sem vagy tisztában, hogy miért lettem Pista felesége, ha Koltai Pétert ennyire szerettem. Nem tagadom, hosszú ideig magam sem tudtam. De már azon a bizonyos májusi beszélgetésen éreztem, hogy Péter iránt érzett szerelmem átalakult, és úgy tűnt fel, hogy az ő érzelmei is megváltoztak. Amikor erről beszélgettünk, furcsa magyarázatot adott. Nagyon szeret, úgy érzi, sohasem fog mást megszeretni, de mivel jövője teljesen bizonytalan, nem akarja sorsomat a magáéhoz kötni. Lehet, hogy nem bírja sokáig azt a lelkiismereti nyomást, amely alatt áll, és jelentkezik. Biztosan börtönbe zárnák. És akkor mi történne velem? Higgyem el, ezért nem vesz el feleségül, és ezt szerelemből teszi. Megnyugtatott, hogy mást sem vesz el, mert nagyon jól tudja, hogy hazugságra nem szabad boldogságot építeni. Vitatkoztam vele.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633444580

Book preview

BERKESI ANDRÁS

MAGÁNY

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-458-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Berkesi András jogutódja

ELSŐ FEJEZET

Pár hónappal ezelőtt nagyon fiatalon, hosszú szenvedés után meghalt Kun Istvánné Balthazár Ágnes. Jó barátok voltunk. Sokat vitatkoztunk egymással az élet és halálról, de legtöbbet és legszenvedélyesebben a hazugságról. Ágnes azt vallotta, hogy a hazugság emberi dolog, ezért hazudunk egymásnak. Aztán azt is állította, hogy vannak „szent hazugságok, amikor az embernek nemcsak joga, hanem kötelessége is a hazudás. „A hazugság bennünk él, emberekben – szokta mondani –, a hazugság hordozói mi vagyunk.

Igaz. Csak egyről feledkezett meg szegény Ágnes. Arról, hogy az őszinteség is emberi dolog. Meg arról, hogy az igazság is bennünk él, bennünk, emberekben, s amióta igazság létezik, az csak velünk létezhet, mi vagyunk az igazság hordozói.

Gyakran meglátogattam őt a kórházban. Csendesen ültem ágya mellett, és szomorú fájdalommal néztem konok élni akarását, iszonyatos tusáját a halállal. Tudtam, hogy nincs segítség. Tudtam, hogy meghal. De ma már azt is tudom, hogy halála pillanatában győzte le a halált. Meg kellett halnia, hogy tovább éljen. Tovább éljen bennem, bennünk, emlékeinkben.

Egyik éjjel sürgősen magához hívatott. Már nem tudott beszélni. Rendkívüli szép arcát nem torzította el a szenvedés, nem látszott rajta a bénultság. Keze még mozgott, a szeme is beszélt. Egy vastag, kék fedelű füzetet és cédulát adott át. Szemével intett, hogy olvassam el a pár mondatos írást. „Ferikém, ezt a füzetet azonnal add át Pistának. Olvassa el, és jöjjön be hozzám. És olvasd el te is."

Férjét nem találtam otthon. Vidéken tartózkodott, reggelre várták haza. Ottmaradtam, és elolvastam Ágnes írását. A vallomását olvastam. Aztán elolvasta István is.

Engedélyt és felhatalmazást kaptam, hogy Ágnes vallomását változtatás nélkül közreadjam. Nem tettem hozzá semmit, egy betűt sem hagytam el belőle. Helyenként kijavítottam egy-egy elírt szót vagy értelmetlennek tűnő mondatot.

Őrizze emlékét ez a könyv, és szolgáljon tanulságul mindazoknak, akik gazdagodni akarnak emberségben.

MÁSODIK FEJEZET

Azt olvastam valahol, hogy az ember halála előtt őszinte. Nos, én nem azért leszek őszinte, mivel meghalok, hanem azért, mert Pistát mindenkinél, önmagamnál is jobban szeretem. Hazajövetele óta készülök erre a vallomásra. Tegnap, amikor Pista nálam járt, még iszonyodva gondoltam a halálra, amolyan ostoba reménnyel magamba zártam biztatását, derűs mosolyát, amelyre azonban árnyékot vetett a lelkében kavargó vihar. Furcsa, de mégis hittem, mert hinni akartam, szeméből áradó bátorításában és a látogatásaikor hozott biztatásban. Most nincs mellettem, én mégis látom őt, hallom lágy, dallamos hangját: „Ugyan, kisöreg – ezt mondja mindig, kisöreg –, egy-két hónap, és hazajössz."

Nem tudja, hogy meghalok. Szegénykém oly nagyon reménykedik felépülésemben. Úgy készültem a tegnapi találkozóra, mint egy szerelmes diáklány az első randevúra. Szegény jó Klára nővérke. Azt hiszem, megharagudott rám a sok zaklatásért, de hát csinos akartam lenni. Még a szemöldökömet is kihúztam ceruzával egy kicsit.

Az ágyam szélén ült. A bágyadt szeptemberi napsugárban milliárdnyi porszemecske fürdött, villódzva kavarogtak, vonzották, taszították egymást… A szobába zúduló napfény elkábított.

Lágyan simogatta a kezemet és vigasztalt. Felhők suhantak át szemén, és jól tudtam, hogy gondolatai másutt kalandoznak. Azután látszólag közömbösen megemlítette, hogy Bohus Géza ügyét a jövő héten tárgyalja a bíróság. Szegénykém nem sejtette, hogy Bohus Géza igazságát én őrzöm, magammal vihetném a halálba, de mégsem viszem, mert megértettem: vallanom kell.

Vallomásomat Pistának is átadhatnám, hogy mégsem ezt teszem, annak több oka van. Tegyük fel, elhatároztam, hogy odaadom a vallomásomat. Hogyan tegyem? Mit mondjak neki? Mondjam azt: vidd haza és olvasd el? Pistának nem lehet ilyet mondani. Nem vinné haza, mellém ülne, és azonnal elolvasná.

Nem, még a gondolatától is lúdbőrös lesz a hátam. Hidd el, nem félek Pistától. Szégyellem magam előtte, egyszerűen képtelen volnék a szemébe nézni. Nem, élve nem merem vállalni a felelősséget. Titkon azt remélem, hogy ha Pista meglátja halálba dermedt testemet, örökre lezárt szememet, talán megbocsát. A halál feloldja az élet megkövesedett görcseit, a halállal kezdődik a megbocsátás. Babits azt írja egyik versében: „Aki halott, megbocsát…", de az élet tanulsága szerint a halottaknak is megbocsátanak. Te bizonyára megértesz. Jó barát voltál, s az maradtál a távolból is. Neked küldöm hát el vallomásomat, te pedig halálom után átadod Pistának. Olvasd el, s ha úgy véled, hogy egyes részletei nagyon felkavarnák vagy megráznák őt, cselekedj belátásod szerint. Esetleg várd meg azt az időt, amikorra megnyugszik.

Néztem őt. Ha tudná, mi játszódik le a lelkem mélyén, vajon mit mondana? És már sohasem tudom meg.

– Hogy van a kislány? – kérdeztem csendesen. Bohus kislánya, a tizennyolc esztendős Marika, amikor apját letartóztatták, idegösszeomlást kapott, és egy hónapja már, hogy idegszanatóriumban ápolják.

– Rosszabbodott az állapota.

Lehunytam a szemem. Talán ez is az én bűnöm. A magas láz átforrósította testemet, megszüntette a fájdalmakat, jóleső zsibbadás áradt szét bennem, torkomat mégis a sírás fojtogatta. Velem mi lesz? Szerettem volna felüvölteni: élni akarok, mentsetek meg, hát lássátok be, bűneimért megszenvedtem, gyerekem van, nekem kell felnevelnem őt.

– Nem figyelsz, kisöreg? – kérdezte, és megcsókolta a homlokomat. Hűvös, nyugtató volt a csókja. – Ne hagyd el magad. Ígérd meg, hogy meg akarsz gyógyulni, kötelességed, hogy meggyógyulj.

– Megígérem… – mondtam elcsukló hangon.

Mintha kicserélték volna, felélénkült. Lelkesen beszélt a gyárról, terveiről, és most a nehézségeket is könnyűnek találta.

Azután elbúcsúzott. Amikor hozzám hajolt, és lágyan megcsókolta arcomat, átkaroltam erős nyakát.

– Gondolj rám, Pityukám, és szeress… nagyon szeress… – suttogtam.

Szerettem volna még sok mindent mondani. Annyi minden zúgott, kavargott szívemben. Mégsem szóltam. A félelem gúzsba kötötte akaratomat, s a szégyen érzése megbénított. Verejtékcseppek gyöngyöztek homlokomon. Elment. A derű, a biztatás, a boldogság távozott vele, de betegszobámban ottmaradt a kétségbeesés, a gyötrelem, a vívódás.

A kockát elvetettem, most már vallanom kell. Fel kell törnöm magányom hűvös páncélját, és ki kell szórnom az évek óta rejtegetett vacakjaimat: a hazugságot, az önámítást és az önigazolást.

Hol kezdjem, hogy minden érthető legyen?

Porszemek villódznak a napsugárban, és arra gondolok: lám, milyen áttekinthető, milyen egyszerű és könnyen érthető minden a világon. Azt is értem, hogy négy nappal ezelőtt miért hoztak át ebbe a kétágyas szobába. Nem azért, hogy a „tökéletes nyugalmat" biztosítsák számomra. Elkülönítő ez. A halált várók különszobája, itt nem kell felállítani a spanyolfalat.

Süt a szeptemberi nap. Élesen kirajzolódnak a formák, a nyitott ablakon illatos levegő ömlik be, rátapad arcomra. Belehunyorgok a napsugárba.

Félek.

*

Akkor is nagyon féltem, amikor apát nyári pihenése megkezdésekor kikísértem az állomásra. Attól féltem, hogy letaposnak az emberek. Szédültem a tömegben, a felvillanó arcok bántották a szememet. Görcsösen apába kapaszkodtam.

Amikor felszállt a vonatra, megijedtem. Egyedül maradtam a nyüzsgésben. A vonat lassan távolodott, én pedig behunyt szemmel integettem utána. Vállak verődtek a vállamhoz, éktelen zaj, zagyva ordibálás kavargott köröttem, korom és gázszag csapódott arcomba. Amikor felnyitottam a szememet, a vonat már messze járt.

Körülnéztem. Katonák, katonák, mindenütt katonák. Fiatal, nevető katonaarcok…

Bizonytalan léptekkel a kijárat felé indultam. Furcsa, a katonaruha mennyire megváltoztatja az emberek jellemét, magatartását. Ezek a katonák ezer kilométerre a fronttól még magabiztosak, fellengzősek és olyan nagyképűek, mintha száz csatanyerés állna mögöttük. Szinte követelik, hogy a közönséges civil a frontkatonáknak kijáró tiszteletet adja meg nekik. Sajnáltam őket. Egy év múlva, ha megjárták a tűzvonalat, csendesek, szerények, kiégettek és csalódottak lesznek…

Aztán azon vettem észre magam, hogy az olajfoltos, piszkos, szürke betonon ülök, vállamba fájdalom hasít. Amikor felnéztem, egy férfiarcot, parázsló szempárt láttam, amelyből sajnálkozás, bocsánatkérés ömlött rám. A férfi a hónom alá nyúlt, felsegített a betonról, és az arcomba bámult.

– Elnézést kérek – mondta fojtottan –, mindketten elbámészkodtunk.

Szerettem volna pofon csapni. Mindketten… mintha én is hibás volnék, hogy feldöntött. Valami olyasfélét hebegtem, hogy őrült… meg mafla. Ömlött belőlem a szitok. Nem védekezett, nem tiltakozott a sértegetések ellen, csak bámult rám, mintha megdelejeztem volna. Síró kétségbeeséssel sápítoztam bepiszkolódott kosztümöm láttán, ő pedig csak nézett, egyre csak nézett. Amikor azonban zsebkendőmmel akartam szoknyámat leporolni, megfogta a csuklómat.

– Várjon. Még jobban elpiszkítja. – Bűnbánóan elmosolyodott. – No hagyja már békén azt a ruhát. Kitisztítják… nem olyan nagy tragédia. Megütötte magát?…Inkább arról beszéljen. Jó, jó… tudom, szamár, udvariatlan fráter vagyok, de közlöm, nem vághat olyan sértést hozzám, amelyet ne tűrnék el…

Így ismerkedtem meg Koltai Péterrel. Tudom, most nagyon csodálkozol, mert te is úgy tudtad, hogy Pétert én 1947 őszén ismertem meg. Sajnos még sok meglepetésben lesz részed, ha vallomásomat végigolvasod.

A szerelemébredés nem volt viharos, lassan érett be, mint a késői vetés, de már az első pillanatban éreztem, ismeretségünk nem amolyan futó kaland, hanem valami mélyebb kapcsolat kezdete.

Mintha elvesztettem volna az akaratomat, követtem őt, megfeledkeztem bepiszkolódott ruhámról, és valahogyan természetesnek tartottam, hogy egymás mellett sétáltunk a Duna-parton. Különös egyénisége annyira lekötött, hogy az idő múlásáról is megfeledkeztem. Csak akkor eszméltem fel, amikor az Anna-templom harangja borongósan megkondult. Azt hiszem, akkor még nem rendelték el a légvédelmi elsötétítést – nekem most az évek távlatából úgy tűnik –, s magam előtt látom a parti lámpák fénylő gömbjeit és a víz mélyébe eresztett, nyugtalan fénygyökereket.

A kőlépcsőn ültünk. Lábamat magam alá húztam, államat a térdemre fektettem, és némán bámultam a feketén hömpölygő folyót, a tetején szeszélyesen csillogó fénypászmákat. Valahol messze vontatógőzös kürtölt hosszan és rekedten. Féloldalt fordítottam fejemet, és Péter arcának sziluettjét bámultam. Magas homloka, merész, egyenes orra, szegletes álla az angol sportolókat juttatta eszembe, és találgatni kezdtem magamban, milyen foglalkozása lehet ennek a mellettem ülő, széles vállú fickónak. Csak a nevét ismertem, mást nem tudtam róla. Péter. Csúnya név, nekem sohasem tetszett. Atletizáltam én is a Műegyetem sportklubjában, sok sportolót ismertem, és sorra vettem a híres sportembereket, van-e közöttük Koltai nevű.

– Mi a foglalkozása? – kérdeztem. Rám nézett, szeme fehérje átderengett a sötétségen.

– Mérnök vagyok. Elektromérnök.

– Én gépészmérnök leszek.

– Egyetemista?

– Másodéves.

Felnevetett.

– Lám, kollégák vagyunk.

Nem válaszoltam. Bosszankodva tűnődtem, hogy mi a csudát keresek én ezzel a szemtelen, magabiztos fiatalemberrel itt a part kőlépcsőjén, miért nem állok fel azon nyomban, és miért nem hagyom ott. S mintha valami belső kényszernek engedelmeskednék, ülve maradtam. Persze te most joggal azt gondolhatnád, hogy rabja voltam a miszticizmusnak, esetleg romantikus nosztalgiámat akarom utólag megmagyarázni. Nem erről van szó. Egyszerűen ma sem tudom megfejteni azt az ellentétes érzéskomplexumot, amelyet Péter közelsége ébresztett fel bennem.

– Hol végzett? – kérdeztem egy idő múlva.

– Zürichben. Öt éve már. – S mintha sejtette volna, hogy mit akarok kérdezni, nevetve folytatta. – Ha érdekli, mindent elmondok magamról, hogy mielőbb túlessünk a szokásos és végtelenül unalmas formaságokon. Tehát kezdem. Huszonhét éves vagyok, nőtlen, egészséges, és nem szándékozom megnősülni.

– Eszem ágában sincs, hogy a felesége legyek.

– Remélem is. Ámbár ahogy így elnézem, magából nem lesz rossz feleség. – Megérintette a kezemet. – Nos, mit akar még tudni rólam?

– Semmit – válaszoltam közömbösen. Aztán mégiscsak megtudtam egyet s mást. A Siemens-műveknél dolgozott. Apja a Selmayer-féle Műszergyár főkonstruktőre volt. Ironikusan elmesélte, hogy a Műszergyárban nagy hazafiúi buzgalommal gyártják a németek számára a lokátorokhoz szükséges műszereket, és ez a tény az angolszászoknak, de az oroszoknak is állítólag sok gondot okoz. Előadásának cinikus hangja megzavart. Nem tudtam eldönteni, gúnyolódik, vagy komolyan beszél-e? Amikor pedig apját említette, szavaiból azt éreztem ki, mintha különösképpen nem rajongana érte.

– Maga nem szereti az édesapját?

– Hát… – felhúzta a vállát – hogyan is mondjam? Viszonylag jó véleményem van apámról, ő azonban nem kedvel. Mondhatnám úgy is, felelőtlen, meggondolatlan fráternek tart. – Megcsuklott a hangja. – No, de azt hiszem, ez nem is nagyon érdekes.

– De, mondja csak…

– Mit mondjak, kedves, ifjú hölgyem?

– Kínáljon meg egy cigarettával.

– Én Leventét szívok. Nem lesz az erős?

– Megpróbálom.

Mélyen leszívtam a füstöt, kaparta a torkomat.

– Egyetlen gyerek?

Nevetve válaszolt.

– Isten különös kegyelméből igen.

Annyira csípett a dohányfüst, hogy pár szippantás után a vízbe hajítottam.

– Vallásos? – kérdeztem.

– Maga talán nem az?

– Apám orvos. Húsz éve ateista. Én sem vagyok vallásos. Néha azonban azt hiszem, mégiscsak kell valaminek lenni, ami összetartja és igazgatja ezt a nagy mindenséget. – Elgondolkodva felnéztem az égre.

Péter rám csodálkozott.

– Maga azt mondta az előbb, hogy mérnökhallgató.

– Igen.

– Mégis úgy beszél, mint egy álmodozó bölcsész. – Hangomat utánozva folytatta:

– …nagy mindenséget.

– Gúnyolódik?

– Nem, dehogy.

Aztán rendszeresen találkoztunk. Apámnak nem szóltam semmit. Szorgalmasan tanultam, de ha egy kis szabadidőm volt, azt Péterrel töltöttem. Kéz a kézben barangoltunk a macskaköves óbudai utcákon, vagy megbújtunk valamelyik kedves kis cukrászda félhomályos sarkában. Megszerettem Óbudát. A sétákon mindig az volt az érzésem, mintha az egymás mellett gubbasztó, alacsony kis házak ablakaiból cinkosán rám hunyorítana az alkonytól lopott fény. A szurtos utcagyerekek kíváncsian fordították felénk maszatos arcocskájukat. Péter ott nőtt fel, azokban a zegzugos utcákban, ismerte a házak történetét. Ott vívta első csatáit a nincstelen proligyerekekkel, akik ösztönösen gyűlölték benne az idegent, a jómódú polgárgyereket. De nem tudták legyűrni őt. Olykor nevetve mesélt legkérlelhetetlenebb ellenfeléről, a büszke, akaratos Cigányról, aki a későbbi évek során a barátja lett.

Cigány. De sokszor hallottam tőle ezt a nevet, és sokáig azt hittem, hogy nagy ellenfelének ez az igazi neve.

– Nem, ez csak amolyan gúnynév – magyarázta. – Cigányt Kun Istvánnak hívják.

Aquincumban ültünk, a Múzeum kertjében, egy padon. Nem messze tőlünk egy tömött tőgyű kecske legelészett, pöttömnyi gyerek őrizte.

– Ezen a környéken – mondta Péter – minden gyereknek van valami gúnyneve.

– Neked is van? – kérdeztem. Már tegeztük egymást.

– Pöttyös.

– Miért éppen az?

– Gyerekkoromban lencsényi szeplők tarkították az arcomat.

Lehajoltam, és letéptem egy fűszálat. Bársonyos porréteg tapadt rá. Finoman szoknyámba töröltem.

– Az a Cigány miért haragudott rád? – kérdeztem, a fűszálat rágcsálva.

Mosolyogva a távolba nézett. Szőke haja olajosan fénylett a délutáni napsütésben.

– Azt hiszem, féltékeny volt. No nem valamelyik kislányra, hanem az édesanyjára.

– Az édesanyjára?

– Igen. – Csodálkozva rám nézett. – Te még nem hallottál ilyet?

Aztán hosszasan mesélt Kun mamáról, Cigány édesanyjáról, aki náluk hosszú évekig takarítóné, szakácsné, nevelőnő volt egy személyben, s akinél drágább, becsületesebb asszonyt nem ismert. Péter anyja ugyanis fiatalon otthagyta őket. Okát ma sem tudom, Péter erről sohasem beszélt. Apja, a jó képességű mérnök, attól a naptól kezdve szinte embergyűlölő lett, és az italban keresett vigasztalást. Ha nem ivott, kertészkedett. Csodálatos rózsakertet varázsolt a ház köré. Csak két embert tűrt maga mellett, Kun mamát meg a bolondos Glubert, akivel együtt dolgozott a Selmayer-féle Műszergyárban. Pedig – mint Péter elmondta – apja zseniális ember volt. Nagy néha, amikor kedve szottyant, nekilendült egy-egy izgalmas műszaki probléma megoldásának, hetekig, hónapokig dolgozott, és az alkotás lázában még az italról is megfeledkezett. Aztán egyik percről a másikra váratlanul hátat fordított a számok és képletek világának, és valami szörnyű nyomás hatására az italhoz menekült megint. Kunék ott laktak a szomszéd földszintes házban. Ismertem a házat is, Péter egy alkalommal megmutatta. Ház? Igen, ház is volt ott, de abban a háziúr, Bücker kalaposmester lakott. Cigányék azonban az udvar végén, egy alacsony, viskószerű téglaépületben, amely valamikor fáskamrának készült. Padlása sem volt, lapos tetejét kátránypapírral vonták be. Csak jóval később, Cigány öntőinas korában építettek a kamra mellé egy nyári konyhát is. Mellékhelyiségek természetesen nem voltak. Még vízvezeték sem. Az utca végén állt a nyomókút, a környék lakói onnan hordták a vizet. Cigányék is. Amikor azonban Kun mama Koltaiék mindenese lett, a vízhordás fáradalmaitól megszabadultak, mert Koltaiék megengedték a kerti vízcsap használatát.

Cigány… Mennyit hallottam tőle ezt a nevet. Persze akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy az az ismeretlen munkásgyerek, aki bizalmatlanságával Péternek annyi fájdalmat és keserűséget okozott, évek múlva a férjem lesz, és Péternél is mélyebben, odaadóbban fogom szeretni. Akkor még Péter elbeszélései alapján ellenségesen gondoltam arra a szegénységével és nyomorával büszkélkedő munkásra, aki minden polgáremberben az ellenségét látta, és nem volt hajlandó megalázkodni előttük. Péter sok érdekes történetet mesélt Cigányról, és én úgy éreztem akkor, hogy nagyon alaposan és bensőségesen ismerem azt a furcsa csodabogarat. Arra tanítottak az iskolában, és ezt a tanítást nem cáfolta meg a szülői ház sem, hogy azért van nyomor és azért van nincstelenség, mert a munkások általában részegesek, rendezetlen családi életet élnek, anarchisták és elégedetlenek, ellenségei minden szépnek és nemesnek, s mindezt a soraik közé befurakodó kommunista agitátoroknak köszönhetik, akik sztrájkokra, lázadásokra buzdítják őket. A kommunista szó fogalma családunkban, de baráti körünkben is egyenlő volt a bűnöző fogalmával, s mivel politikával nem foglalkoztam, különösebben nem érdekelt, hogy a kommunistákról terjesztett híresztelések igazak-e vagy sem. Mindez, amit Péter fiatalkori éveinek nehézségeiről elmondott, bennem azt a hitet erősítette, hogy nekünk, polgárembereknek ellenségeink a munkások, és semmi jót sem várhatunk tőlük. Amikor Péter Cigányról beszélt, szokatlan melegség fűtötte át a hangját. Őszintén szólva, túlzottnak tartottam a rajongását, és nem nagyon hittem szavainak. Miért hittem volna, hogy Cigány nem szerette az alkoholt, hogy könyveket olvasott, hogy színházba járt, hogy nyelvet tanult? Miért van szüksége mindezekre egy öntőnek? És miért kell személyét valami furcsa titokzatossággal övezni? S ha Péter igazat mond, akkor Cigány nem igazi munkás. Lehetséges, hogy törvénytelen fia egy úriembernek. Amikor ezt elmondtam Péternek, nagyot nevetett.

– Ne butáskodj. Látod, Ágnes, mindez azért van, mert ti nem ismeritek az igazi munkásokat.

– Lehet – válaszoltam elgondolkodva. – De akkor azt magyarázd meg, hogy például ez a Cigány miért gyűlöl annyira bennünket?

Péter felállt. Megtapogatta a csontját, azután kinézett egy napsugaras helyet a füvön, és odament. Intett, hogy én is menjek a napra. Leültünk a fűre. Péter hanyatt feküdt, és fürkészve, összeszorított szemmel bámulta a magasban úszó, tömött fellegeket.

– Miért? – kérdezte kis idő múlva. – Azt hiszem, naponta megalázzuk őket.

– Én soha senkit sem aláztam meg…

– Te nem, mert nem érintkezel velük. Nézd csak, megmagyarázhatnám ezt a kérdést társadalmi oldalról is, de azt hiszem, nem értenéd meg. Amikor Cigányban fellobbant a gyűlölet, ő sem erről az oldaláról nézte a dolgokat.

– Te tudod, hogy mikor ébredt fel benne a gyűlölet?

– Mondtam, hogy barátok voltunk.

Az esztergomi vonat éles füttyel száguldott a töltésen, a szerelvény kerekei vadul csattogtak. A legelésző kecske ijedten felkapta a fejét, jobbra-balra forgatta, aztán tovább rágcsálta a füvet. A pöttömnyi legényke éktelen ordítással integetett a szerelvény után.

Most azon tűnődöm, hogyan írjam le neked ezt a furcsa históriát, amelyet akkor Péter elmesélt, és amely férjem emberi fejlődésére, jellemére kihatással volt. Bennem a történet elevenen él, mert később, évek múlva ugyanezt elmondta nekem Pista is, édesanyja is, és ma már nem tudnám szétválasztani, hogy az egyes részleteket kitől hallottam. Talán közrejátszik a fantáziám is (lázam ma sem csökkent), mindegy, úgy mondom el, ahogyan bennem él, és ahogyan magam előtt látom az eseményeket…

*

Kun mama az ebédet főzi Koltaiék nyári konyhájában. Koltai szabadságát odahaza tölti, iszonyúan szenved a júniusi hőségtől. Napok óta nem esett, hamufinom porréteg takarja a fák és virágok leveleit. Kun mama idegesen nézi a vekkert, Cigánynak már haza kellett volna jönnie. A bizonyítványosztás napja van. Nagy nap ez a Kun családban. Cigány elvégezte a polgári iskolát. Az örömbe azonban gond vegyül, mert Kun mama szeretné, ha fia tovább tanulna. Talán kereskedelmibe vagy gimnáziumba kellene beiratkoznia Cigánynak. Keveri a rántást, és gondolatban már maga előtt látja egyetlen gyermekét, a „diplomás" Cigányt, akiből lám, mégiscsak úriember lett, nem afféle kisemmizett senki, mint az apja, aki többet állt a gyárkapuk előtt, mint a gépek mellett. De hogyan taníttassa? Férje hallani se akar róla. Keze gépiesen jár, kellemes illatok terjengenek a levegőben. Feketét is kell főznie, mert a főmérnök úr hamarosan csengetni fog. Hajnal óta dolgozik, még a rózsákat sem öntözte meg reggel, ami évek óta nem fordult elő. De Kun mama tévedett. Koltai nem csengetett, hanem fáradt léptekkel becsoszog a konyhába. Szeme vörös az álmatlanságtól, fiatal kora ellenére ezer apró ránc pókhálózza be sovány, beesett arcát. Kun mama megcsóválja a fejét, motyog valamit maga elé, aztán alig észrevehetően megrándítja a vállát, és belebámul a fazékból felcsapó gőzbe, szemét is összehunyorítja.

Végre megszólal Koltai. Hangja rekedtes, mint az olyan emberé, aki naphosszat kornyikált.

– No, mi lesz már azzal a feketével?

– Jó, jó, főzöm már, ne tessék türelmetlenkedni. – Kun mama megdarálja a kávét, élvezettel szívja be kellemes illatát. Koltai a török kávét szereti, a jó erősét. Amíg a kávé fő, halkan beszélgetnek. A főmérnök ma emberszerető hangulatban van, beszédes. Felszabadultan, könnyedén cseveg a gyerekkoráról, anyjáról, egy-egy melegebb emléknél elidőzik, ilyenkor rekedten felnevet, a beúszó napfényben megcsillan az aranyfoga. Kun mama szája is nevetésre áll, aztán ijedten kapja sovány kezét szája elé. Hiányoznak a fogai, és ilyenkor egyébként lányosan szép arca megcsúnyul.

Aztán árnyék borul a tűzhelyre, a fénylő zománcozott fazekak és lábosok elvesztik csillogásukat, a gőz színe is elszürkül. Az ajtóban Cigány áll. Sötétkék ruhája feszül izmos termetén, a kabát ujja vöröses csuklóját sem takarja el. Hollófekete, göndör haja rakoncátlanul hull a homlokába, kék szeme acélosan csillog, melle dagad a büszkeségtől.

Megcsókolja anyját. Le kell hajolnia, mert majdnem fél fejjel magasabb már a törékeny asszonynál. Nem szól semmit, csak mosolyog. Aztán darabos mozdulattal átnyújtja anyjának a kék papírba csomagolt értesítő könyvecskét és a jutalmul kapott Vernét. Kun mama a bizonyítványba lapoz, átfutja, és büszkén adja át a feketéjét szürcsölő főmérnöknek.

– Kitűnő, tiszta kitűnő, tessék csak nézni, főmérnök úr…

Koltai átveszi a könyvecskét. Cigány észreveszi, hogy a főmérnöknek hosszú, remegő, bütykös ujjai vannak, és a középső ujja sárga a nikotintól. De hát ez nem érdekes, nézze csak a bizonyítványát, biztos jobb, mint Péteré, pedig a Koltai sráccal mennyire odavannak. Még az anyja is.

Koltai leveszi végre vastag szarukeretes szemüvegét, és Cigányra néz.

– Mondd csak, fiam, mi szeretnél te lenni?

Cigány felhúzza széles vállát. Nem lehet erre csak úgy egyszerűen megfelelni, hiszen annyi minden szép dolog van a világon.

A napokban látta a moziban a Strogoff Mihályt, akkor arra gondolt, hogy ő is szívesen lenne hasonló futár, ezer kalandon átvágná magát. De nem volna rossz, ha híres feltaláló lenne… Sok minden áthullámzik az agyán, végül sután, esetlenül motyogja:

– Még nem tudom. Koltai bácsi mit mond, mi legyek?

– Én… – a főmérnök az ajkába harap – tanult ember… tanult ember legyél, fiú…

– Elhegedülte azt a Szent Antal – szólt közbe Kun mama. – Hogyan legyen tanult ember? Vagy most nem az? Négy polgárija van! Itt a környéken még négy elemijük sincs a gyerekeknek. – Beszél Kun mama, közben a keze serényen jár. – A Fárizs fiúk már a harmadikból kimaradtak…

– Én szeretnék tanulni…

– Szeretnél, szeretnél. Én is szerettem volna. – Dühösen csattan a fedő. – Még tizennégy éves sem voltam, és már Klovatzéknál találtam magam. Hajnali négykor keltem. – Akarata ellenére beszél, önmagát akarja meggyőzni, mert mit tehet, ha a férje ellenzi. De biztosan igaza van. Álmodozni, azt szabad, de butaság volna, ha Cigány beleélné magát a gimnáziumba. – Vetkőzz le és lódulj! Vidd vissza a targoncát Vekeséknek, utána menj be Petróékhoz, és segíts Margit néninek. Kérdezd meg, mire van szüksége.

Cigány nem vitatkozik. Amikor a főmérnök a második csésze feketét issza, a fiú már tolja is a nyikorgó kerekű targoncát az udvaron. Fekete klottnadrágban, félmeztelenül, mezítláb. Bőre aranybarna, a játékosan rezdülő izmokon megperdül a napfény.

– Majd beszélek a férjével. Cigányt gimnáziumba adjuk. – A főmérnök feláll, átmegy a szobájába, Kun mama nem tiltakozik a „határozat" ellen. Este a főmérnök kiküldi Pétert a szobájából. Ketten maradnak, Kun és ő. Cigány apja hosszú, kórósovány, inas férfi, jó negyvenes. Fekete haja erősen őszül. Arca beesett és összetört, kétoldalt lázrózsás. Szeme alatt erős, fekete félhold sötétlik.

Csendesen végighallgatja a főmérnököt, arca elsötétül, tenyerét ökölbe vonja.

– Értem én, Koltai úr – mondja halkan. – De hát hogy az úristenbe csináljam? A gimnázium nem gyerekjáték. És ha rosszul tanul? Mit tudom én, meddig dolgozhatok? Hát nézzen rám. Ember vagyok én? Élve rohadok, főmérnök úr…

Koltai nem enged. Felemeli remegő kezét, elvágja a panaszáradatot. Belebámul a villanyfénybe. Emberszerető hangulatban van, és ilyenkor nem ismer akadályt. Támadásba indul. Majd ő segít. Beszél a gimnázium igazgatójával, előkészíti Cigányt a különbözetire, aztán Péterrel tanulnak együtt. S ha ezek