Exszeregy

By Adamkó Fanni

Imádok élni.
Utálok élni.Meghalva lenni még jobban utálnék.Voltam már minden: osztályelső, bukott diák, bohém egyetemista, gépírókisasszony, újságíró, meg néha munkanélküli.Még lehetek egy csomó minden.Hajnalig tartó beszélgetések, felhőtlen nevetések, nagy ölelések, zavarodott szemlesütések.Ezek éltetnek.Meg a mosolyod.Keresek egy UFÓt, aki kiválva elfajzott egyedei közül meri vállalni a felelősséget és az érzelmeit. Nem lusta törődni a szeretteivel, a szexualitása érzelmeken alapul, jó a humora és nem hazudozik hobbiból. Nem gondolja azt, hogy a hím ivarszerv különbözteti meg az uralkodót a szolgától, és aki a fent nevezett húscafattal bír, az bármit megtehet. Sem nem anyámasszony katonája, sem nem hímsoviniszta. Ha ezen tulajdonságokkal rendelkezik, már azt sem bánom, ha amúgy zöld!Senki nincs otthon, senki nem hív vissza, mindenki a Holdra utazott. Globális kiürülés a Földön. Csak én ülök itt, mint egy idióta, rágódva a múlton. Szép kis születésnap, szép kis újjászületés. Rajtam még Bridget Jones is röhögne!Még este elmeséltem Jankának, hogy kínomban rászabadultam az internetre, és olyan honlapokat kerestem, ahol nőknek kínálnak szexuális jellegű szolgáltatásokat. Nem találtam.Ez diszkrimináció! Viszont megtaláltam egy általunk ismert fiatalember hirdetését, miszerint erotikus takarítást vállal. Fuldokolva a röhögéstől elemeztük, hogy igencsak ráférne már a lakásra egy takarítás. Csak az volt a gondunk, hogy ha két szexi takarítógép beveszi magát ebbe a pici lakásba, mi már be sem férünk. Meg aztán a kevés munkafelület miatt hamar véget érne a műsor. Attól függetlenül, nem bánnám, ha mindenféle erotika nélkül valaki elmosogatna.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633441527

Book preview

ADAMKÓ FANNI

EXSZEREGY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Noran-Kiadó Kft.

Borító: H. Tisza Veronika

978-963-344-152-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© ADAMKÓ FANNI

HORRORISZTIKUS TAVASZ

Azon az estén a tükröt Inez törte össze.

– Hét évig nem megyek férjhez, te idióta némber! – üvöltöttem volna legszívesebben. De jólszituáltságom nem engedte, így csak ennyit mondtam:

– Nincs baj, csak el ne vágd az ujjad.

A névnapomat ünnepeltük, a földön ücsörögve pusztították el szeretett tanítványaim azt a tetemes mennyiségű salátafélét, amivel megállítható lett volna a harmadik világban tomboló éhínség, és amit reggel óta megállás nélkül vagdaltam, kutyultam, hogy negyed óra leforgása alatt eltüntessék. Aztán a koszos tányérok és kiborult mártások fölött a szeretetről beszélgettünk.

– Számomra az a szeretet, amikor nap nap után törődsz valakivel, még akkor is, amikor éppen nem is lenne hozzá kedved. Az a szeretet, amikor a másik rossz tulajdonságait is szereted, amikor elnéző mosollyal legyintesz olyasvalamire, amiért idegen embert már minimum felnégyelnél.

Lopva néztem kedvesemre, aki mellettem ült, és nem reagált, pedig azt hiszem, javarészt neki szólt az üzenet, miatta volt a szeretetképem olyan, amilyennek vázoltam.

Amikor az utolsó vendéget is kiraktuk, realizáltam volna a szeretetet, és gatyára vetkőzött páromhoz bújtam, boldog megnyugvással, hogy végre ketten vagyunk, és azzal a titkolt reménnyel, hogy a napi feszültséget gyengéd szeretkezéssel vezethetjük le.

– Ölelj meg! – fúrtam magam a karjaiba, de ő hirtelen kiugrott mellőlem az ágyból, a szoba másik sarkáig futott. Ott leült és mereven bámult maga elé.

– Most mi van? – kérdeztem, de szinte már meg sem voltam lepve, mert reggel, amikor ébresztettem fürdésből jövet, illatos-pucéran ráfonódva a hátára, ugyanezt tette.– Beleszerettem valakibe – mondta és gondterhelten dohányzott. Csapzott volt a haja, csak a tőlem pár napja kapott kék kockás boxert viselte, de abból is kilógott az a hűtlen fütyije. Azt hittem mókázik. Elnéző mosollyal indultam felé és kérdezgettem:

– Ugye csak viccelsz?

Pont annyira volt hihető a dolog, minthogy ufók szállnak le az udvarra és bekopognak egy bögre jó kávéért. Csak néztem az arcot, ami az enyém volt, amit bármikor megérinthettem, és ami egyetlen pillanat alatt idegenné vált.

Igaz, hogy néhány évvel volt fiatalabb nálam, de soha nem csajozott, soha nem kellett féltékenynek lennem. Ráadásul kapcsolatunk kezdetén ő sok mindent megtett, hogy megszerezzen engem. Én féltem ettől a kapcsolattól, s bár vonzott nagyon, jó ideig ellenálltam saját vágyaimnak. Egészen addig, mígnem hirtelen nem tudtam hova költözni, és ő arra kért, hogy költözzem hozzá. Felengedett féltett kuckójába, a galériára, nem rakott ki az albérlők közé aludni, és egy este, mielőtt elaludtunk volna, ő a jóskártyájából a szerelem lapot húzta. Akkor és ott, bár ő nem szólt semmit, tudtam, hogy végem. Új élet kezdődik, véget ér a majd’ két éve tartó incselkedés, meg kell adnom magam az akaratának. Összetartoztunk, egy család voltunk. A kapcsolat végét jelentő mondat elhangzása előtt egy héttel kérdeztem rá egy beszélgetés alkalmával, hogy mi az oka furcsa viselkedésének.

– Velem van bajod? Már nem szeretsz?

– Nincs veled semmi bajom. Csak idegesít a próba, hogy nem tudom mi lesz a darabbal. Most ilyen a hangulatom. Majd elmúlik.

A színház, mint jó alibi – pillanatnyilag elfogadható magyarázatul szolgált a nyűgös napokra. Tehát hálásan elhittem neki, ő pedig szeretetét akképpen próbálta kifejezésre juttatni, hogy csokoládékat hordott nekem halomra. Én pedig úgy próbáltam elterelni figyelmem a bajról, hogy ajándékokat vettem neki azon túl, hogy jó ideje eltartottam, kiszolgáltam, lestem minden gondolatát… és persze közös terveket szőttem, mindenféle nyaralások és utazások kerültek be a naptárba, és el akartam hinni, hogy jó ez így. Jól nevelt strucchoz méltón dugtam homokba a fejem.

Szóval azon a fáradt éjszakán kimondta ezt a mondatot, és én hirtelen nem tudtam jobbat tenni, minthogy elrohanjak a vécére és az ideges hasmenésrohamom alatt arra gondoljak, hogy ez nem igaz, ez csak vicc. Aztán egy idő után ki kellett jönnöm a fürdőből, mert bár a kedvenc helyem volt a lakásban, nem maradhattam ott örökre. Leültem vele szemben és igyekeztem egyszerre több cigit is szívni. Ezen tevékenységben támadtak nehézségeim, mivel annyira remegtem, hogy nehéz volt eltalálnom a szám, továbbá elég gyakran kellett megszakítanom a tárgyalást hasmenés céljából.

– Szóval mi van?

– Beleszerettem valakibe.

– De miért pont most mondod?

– Nem akartam megmondani, de kibukott. Mert láttam, hogy szükséged van rám.

– Ó, köszi. Ez kedves tőled.

Jellemző pasi-tulajdonság: ha látja, hogy bajban vagy, még szór rád egy lapáttal.

– A színházból valaki? – kérdeztem, de úgyis tudtam.

– Igen.

– Lefeküdtél vele?

– Még csak hat napja ismerem! Még azt sem tudom, mi van.

– Akkor minek ez a cirkusz? Nem lehetett volna megvárni, míg kitisztul a kép?

– Azt gondoltam így tisztességes. Lehet, hogy nem lesz belőle semmi, de ha csak a gondolata is felmerül…

– …akkor az ember elkezd gondolkodni, és nem dobja szemétre egy pillanat alatt az eddigi életét.

– De én nem tudok így élni. Reggel is majd falra másztam, amikor édesen hozzám bújtál.

– Akkor pontosan mi van?

– Semmi. Nem tudom. Ő tervezi a jelmezeket a darabban. Vagy kétszer elmentünk kocsmázni, beszélgettünk. Még azt sem tudom, hogy szabad-e.

– De azért te elmondtad neki, hogy velem élsz?

– Persze.

– Akkor várj egy kicsit, vécére kell mennem.

Visszacsatolás! Pár napja azt mondta, hogy gipszmintát vesznek le az arcáról, a maszkhoz. Igen nagy lelkesedéssel mesélte a mintavételt, beszélt a nőről is, de nem volt gyanús a dolog. Két napra rá próba után nem jött haza, nem is telefonált, amikor hajnalban, félrészegen hazaért én sírva fakadtam.

– Hol voltál?

– Kocsmában.

– Miért nem szóltál haza? Nem volt senkinél egy mobil?

– Nem – mondta gorombán és elvonult aludni engem otthagyva riadalmammal.

És még az is eszembe jutott, hogy minden nap kivett a pénztárcámból egy ezrest, hogy próba után kocsmába mehessen, és én nem gondoltam rá, hogy ő valójában randizni jár és itatja új szerelmét.

Rá kellett jönnöm, hogy párom, illetve már Exemet, nem fogta vissza a gondolat egyetlen percre sem, hogy már elkötelezte magát valakinek. Egy nagy marhának, aki fizeti a rezsit, a kaját, a cigit, a piát, a ruhákat, az utazásokat és mindent, amit csak fizetni lehet, továbbá főz, mos, takarít, bevásárol, és minden áldott este elhiszi, hogy csak azért nem kedvesek vele, és csak azért nem szeretkeznek vele, mert a másik halálosan fáradt. Elvégre végtelenül ki lehet merülni a délig alvásban, az egész napos heverészésben, és az esti, 4 órás próbában.

Már virradt, amikor a sok sírás és vita után a végkimerülés ágynak döntött minket. Pár óra letaglózott alvás után felébredtem, és konstatáltam, hogy ő mellettem alszik, hogy vasárnap van, és nem kell felkelni, aztán egy metsző pillanat alatt eszembe jutott minden, rám szakadt az egész rohadás, és hiába szorítottam össze a szemem, csak peregtek belőle a könnyek, majd vinnyogva zokogtam.

– Mi van? – kérdezte Exem, ki sem nyitva a szemét. – Tudod milyen iszonyú arra ébredni, hogy valaki zokog melletted az ágyban, és próbálja elfojtani?

– Tudod milyen iszonyú arra ébredni, hogy valaki zokog, és az én vagyok?

Exem két napra bezárt a lakásba, kihúzta a telefont, kikapcsolta a mobilom és ágyba hozta nekem a kaját, amit én zokogva megtúrtam és visszaadtam. Ő úgy gondolta, csodálatos ember, amiért ül mellettem az ágyban, miközben nyelem a könnyeim. Nem kellett sokáig sírnom neki, mivel hamar összejött a nővel, aki kicsit sem tűnt erőszakosnak midőn naponta többször telefonált hozzánk. Exem engem otthagyott a lakásban egyedül – bizonyára, hogy legyen időm búcsúzni. Mert bár azt mondta, nem kell azonnal elköltöznöm, nyilvánvalóvá vált, hogy jobb lesz, ha szépen elbúcsúzom a lakástól, amit én rendeztem otthonná.

Ez első egyedül töltött napom azzal telt, hogy ültem a vécén, szívtam a cigiket egymás után és szemeztem a borotvámmal. Szinte átéltem, ahogy leolvad rólam a bánat, megszűnnek a problémák, és nekem nem kell éreznem a megaláztatást, a fájdalmat és a tehetetlenséget. Éreztem, ahogy a véremmel együtt szivárog el belőlem a fekete gomoly, ami betöltött, ólomnehézzé tett és kilátástalanná tette az életem. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármit is tudok tenni ezután, hogy bármiben is hihetek és esetleg újra nevetni fogok. Semmi nem volt fontos. Semmi! Csak szabadulni akartam ebből a kínból, bármi áron. Megkönnyebbülni, elenyészni a semmiben, és valahonnan nagyon messziről nézni, ahogy Exem térdelve próbálja kisúrolni a gyönyörű szép kék csempék fugái közül az odaszáradt vért. Soha eddigi életem során nem fordult meg ilyesmi a fejemben, soha nem vágytam a halált. Mindig csak élni akartam, de persze nem így. Ültem ott, jó sokáig, nem mozdultam, csak engedtem menekülni a lelkem. Elfutott egy darabig, elég messzire ahhoz, hogy a testem kezdjen idegenné válni, és akkor arra gondoltam, hogy nem lehet, hogy ez az ember tőlem idegen tettre kényszerítsen. A nagymamámra gondoltam, aki minden vészek idején is egyenes derékkal tűrte a sorsot, és úgy döntöttem, életben maradok. Ahogy testem-lelkem újra egyesült, visszatért a mérhetetlen fájdalom. Kis vágyakozással gondoltam vissza arra az érzésre, amikor a menekülés gondolatával egyetlen pillanatra megszüntettem a kínt. Valóban azt hittem, így meg nem történtté tehetem ezt az egész kuplerájt, és nem kell megküzdenem a következményekkel. Hirtelen mozdulattal behajítottam a borotvát a szekrénybe és visszasüppedtem az egyetlen tevékenységbe, amire képes voltam: a sebeim nyalogatásába.

Nem jött meg. Reggelenként hánytam. Aztán csináltam egy terhességi tesztet reggel, egyet meg délután. Az a buta szőke nős vicc jutott eszembe, amikor azt mondja az egyik a másiknak:

– Képzeld, csináltam egy terhességi tesztet.

– És, tudtad a válaszokat?

Nahát, én nem tudtam a válaszokat. Állapotos voltam.

A dunyha alá bújva vártam haza Exemet, aki a tesztelés napjára kegyeskedett hazajönni, hogy személyesen tudja meg a választ. Amúgy minden más éjszakát a nővel töltött.

– Na, mi van? – robogott be egyenesen a szobába, a kabátját le sem véve. – Csináltál tesztet?

Bólintottam, hogy igen, és néztem valami filmet a tévében. Fogalmam sincs, mit, csak valamit, amivel halogathattam a kínos beszélgetést.

– Hagyd már azt a kurva tévét – kapcsolta ki. – Szóval igen?

– Igen.

– És?

– Menj, nézd meg, a konyhában van.

– Nem akarom megnézni. Mondd meg.

Hallgattam.

– Terhes vagy! – mondta. – Kimegyek borért! – Felugrott és elviharzott.

Mire visszaért, már szinte habzott a szája, járkált körbe a szobában és minden falba beleütött. Én meg belázasodtam az idegességtől.

Tulajdonképpen vicces is lehetett volna a jelenet, ha nem velem történik.

– Ettől féltem mindig.

– Tudod mikor születik? A születésnapodon.

– És mit akarsz csinálni?

– Nem tudom. Nagyon félek!

A következő napokban a drága apa őrjöngött, látványos, ámde veszélytelen sebeket ejtett magán, és rendkívüli módon sajnáltatta magát. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy minden éjszakát a nőjével töltsön, és reggel, amikor hazajön tisztába tenni magát, akkor hol elbájolóan kedves legyen velem, hol arcon rúgással és egyéb goromba dolgokkal fenyegessen. Cudarul éreztem magam.

Egy délelőtt, amikor épp kedves hangulatában volt, magához húzott és megölelt.

– Nem szeretnék én dönteni, de nem tudom elképzelni, hogy nekünk gyerekünk legyen. Tönkretennéd mindannyiunk életét – mondta, és szó sem volt az én életemről, csak az övéről. – Ha úgy döntesz, hogy nem tartod meg, én mindenben melletted állok és segítek neked.

– Úgy segítenél, ha törődnél velem.

– Nem gondolod, hogy veled fogom tölteni az estéket?!

– Hát mégis, akkor hogyan segítesz nekem? – kérdeztem.

– Melletted állok – mondta, és komolyan gondolta, hogy van értelme annak, amit mond.

– Azt mondtad, szeretsz engem, akkor miért nem segítesz, ha már ilyen helyzetbe hoztál?

– Sokkal jobban szeretnélek, ha nem lenne ez a geci a hasadban – mondta, és abban a pillanatban tudtam, hogy semmit sem várhatok tőle, mert a látványos hisztik ellenére semmi más nem érdekli, csak önmaga.

Így aztán végigcsináltam egyedül a bulit. Esténként az üres lakásban sört ittam és marékszám szedtem a nyugtatót, és minden áldott este, amikor felmásztam a galériára, az üresen tátongó közös ágyunkba, vinnyogva sírtam. Mivel innentől kezdve nem voltam hajlandó kiszolgálni, ő pedig továbbra sem csinált semmit, a lakásban nőtt a szemét, gyűltek a befizetetlen csekkek, a kommunikációnk pedig jószerivel arra korlátozódott, hogy pénzt kért tőlem kölcsön, vagy cigit kunyerált. És nekem sírta el a bánatát, mikor kétnaponta összeveszett a nőjével. A nő pedig telefonálgatott, és rajtam kereste elveszett Exemet, és nekem mesélte el, hogyan fogja móresre tanítani őt. Erősen gondolkodtam, hogy vajon miért kell neki egy agresszív és hisztérikus nő, amikor én minden szavát lestem és híven szolgáltam. A csaj pont olyan volt, amilyenné ő sosem akarta, hogy én váljak. A titokra nem jöttem rá.

– Holnap befekszem a kórházba – mondtam neki egy reggel, amikor egészségügyi látogatást tett otthon. – De remélem, nem fogsz kirakni a lakásból, ha már megoldódott ez a probléma.

–Annyira hülye vagy! Akkor tennélek ki, ha megtartottad volna. Megígértem, tehát maradhatsz, ameddig nem találsz valami normális helyet.

Én még mindig hittem neki. Amikor hazajöttem a kórházból, vacsorával várt, rémülten kerülte a tekintetem, majd otthagyott görcsökben fetrengve, lázasan, hogy hazakísérje új barátnőjét. Azt nem tudom, hogy egy 29 éves nő miért nem tud hazamenni egyedül, és arra sem sikerült rájönnöm, hogy mivel tudta rávenni Exemet erre a szolgalelkűségre. Már csak azért sem, mert Exem mindig önállóságot követelt tőlem, és ebbe beletartozott az is, hogy egyedül cipeljem haza a több üveg borát a boltból, míg ő teljesen önállóan videózott az ágyon heverészve. No, nem kellett sokáig gondolkodnom ezeken a dolgokon, mivel néhány nap múlva a következő beszélgetés borzolta fel a kedélyeket.

– Akkor öt napon belül költözz el. – A konyhában ült, pezsgőt ivott délidőben, hintázott a széken és pimaszul bámult rám.

– Hiszen azt mondtad, hogy nem fogsz kirakni a lakásból, ha elvetetem a gyereket.

– Én ilyet nem mondtam – hazudott ki tudja hányadszorra a szemembe, és nem tudtam, mit kell ilyenkor csinálni.

– De hát nem ebben egyeztünk meg!

– Te rúgtad fel a megállapodást – mondta ő –, megállapodtunk, hogy eltartasz, és most pénzt követelsz tőlem.

– Azt mondtad, kifizeteted a műtétet. És egyébként sem mondtam, hogy minden körülmények között eltartalak. Vállaltam a dolgot, hogy azt csinálhasd, amit szeretsz, hogy ne érezd azt, hogy visszafoglak. És hogy majd a közös életünk jobb legyen.

– Hát megváltoztak a dolgok.

– Igen, megváltoztak a dolgok, ezért nem tartom egészségesnek, hogy még mindig egy olyan megállapodásra hivatkozol, amit te rúgtál fel.

Erre jöttek az észérvek, melyeket így fogalmazott meg:

– Ha még egy szót szólsz, szétrúgom az arcodat – és vérben forgó szemekkel meghúzta a pezsgősüveget.

Ezzel az emberrel éltem én. Ezt az embert imádtam és szolgáltam, és vele akartam leélni az életem. Néztem az arcát. A gyönyörű szemét, amivel olyan szépen tudott rám nézni, és néztem a haját, amit órákon át simogattam, míg ő aludt, és néztem a száját, amivel egykor csókolt, és amivel most fenyegetett. Végérvényesen összetört minden.

Május elsején, szerelmünk évfordulóján pakoltam össze a cuccom. Miközben szétválogattam a ruháinkat és könyveinket, azon járt az eszem, hogy ő a csajjal a szüleinél van. Újabb megszegett ígéret, hogy nem visz oda senkit egy jó ideig, és sem itt, sem ott, senki nem veszi át a helyem. Tudtam, hogy a nőszemély az én matracomon fekszik, az én helyemen ül a vasárnapi ebédnél, és tudtam, hogy már másnap meg fogja kapni a kulcsaim, hogy beköltözzön az én otthonomba. Nem sírtam. Már nem volt miért sírni.

ÚJ NAPLÓ AZ ÚJ ÉLETHEZ

Május 4.

A költözés okozta megrázkódtatás után sikerült annyira magamhoz térnem, hogy nekikezdjek a naplóírásnak.

Nonszensz, hogy egy olyan naplóba írom ezt folytatólagosan, ahol az utolsó oldalon épp csak kezd kibontakozni kapcsolatunk Exemmel. Most pedig már vége. Sajnos a zsákok és dobozok között semmit sem találok, így nem tudtam máshová írni. De mindegy is, hisz az együtt töltött idő tényleg nagyon gyorsan eltelt. Mert az idő mindig gyorsan száll, kivéve a fogorvosi várót.

Egész megkönnyebbülés volt, hogy leléphettem. Már az első éjszaka nyugtató nélkül tudtam aludni. De most, hogy túl vagyok a nehezén, kicsit megzavarodtam. Megszűnt az állandó rettegés, nem tudtam magammal mit kezdeni. Különböző hülyeségekkel szórakoztattam magam. Például meghallgattam, hogy átmondta-e Exem az üzenetrögzítő szövegét, amit a nője minden telefonálása alkalmával hisztérikusan követelt. Odatelefonáltam, remélve, hogy nincs otthon, és meghallgathattam az üzenetrögzítőt. Azért kicsit furcsálltam, hogy nem volt otthon, pedig azt hittem, bezárkózik a lakásba, mivel egy asztalon „felejtett" levelében azt írta a csajnak, hogy alig várja, hogy magukra zárja az ajtót.

Írt még egyebet is. Nekem azt bizonygatta, hogy nagyon sajnálja, hogy így történik a dolog, ő nem akart a nővel összeköltözni, nem akart a helyemre hozni senkit, de muszáj segítenie annak a szegény párának, mert nincs hová költöznie. (Ugye ne kezdjek azon gondolkodni, hogy miért akart az a szende leány engem abból a lakásból mielőbb kiszórni?) No de, a szerelmes levelek gyűjteményében a következő szöveget találtam, éles bizonyítékaként Exem vegytiszta őszinteségének:

„Talán ha megjössz, elcsalhatlak innen valami napsütésbe, mielőtt újra egyedül hagysz. Aztán pedig magunkra zárjuk az ajtót. Holnap kiderül, mikor takaríthatom ki a lakást, és az eddigi életem. Tiszta, kifüstölt lakáshoz akarok neked kulcsot adni. Szóval bírj ki még annyit, amennyit nekem is ki kell. Ennyit megér."

Elolvastam újra meg újra a sorokat, és aztán kimásoltam ezt a részt a noteszembe, hogy ha nagyon elfogna a nosztalgia, legyen ami visszaránt a valóságba. Ha eddig nem lett volna világos számomra, hogy ez a pasi nem szeretett engem, akkor most már kénytelen voltam szembenézni a ténnyel. Azt hiszem az is kiolvasható a sorok közül, hogy szemrebbenés nélkül hazudott nekem mindenről, amiről a válás után szó volt köztünk. De most már jobb lesz, ha valami fontos elfoglaltságot keresek magamnak. Mondjuk, ha kifesteném a körmeim pirosra? Vagy barnára?

Ja, az üzenetrögzítőt nem mondta át, még mindig én csacsogok rajta. Ott kísértek most és mindörökké.

Este

Végre bekötötték a tévét, és a sok használhatatlan csatorna között itt van valami gusztustalan pornó adó. (Ha működne a távirányító, átkapcsolnám, mert hányok tőle.) Szóval azon jár az eszem, hogy én mennyire rajongok a szexért, és az Exem mellett milyen sanyarú volt az életem. Most meg hiába is vágynék rá (na jó, pont most nem), nem tehetem, mert…

…szóval, ha lefekszem egy pasival, az gyorsan lelép. Csak a férfiaknak lehetnek természetes szükségleteik. Hiába, ez a kettős mérce jól ki van találva.

Amikor lekísértem Íriszt a buszhoz, olyan jó nyári éjszaka volt, szerettem volna kézen fogva sétálni. Momentán ez kizárt!

Végre átkapcsoltam azt a hülye tévét.

Tulajdonképpen nagy feszültségtől szabadultam meg – állandóan pánikban voltam az Exem hangulatai miatt. Akkor is, amikor együtt voltunk, most meg, ebben a pokoli két hónapban pláne. Az állandó megfelelési kényszer és az örökös szidalmak által kialakult komplexus megszűnt (csökkent?), újra emelt fővel megyek az utcára. Csak hát, egy ilyen meleg éjszakán, főleg az után, hogy Írisz meg a friss barátja nálam randevúztak délután. És Írisz olyan szép, és olyan szerelmes. Nem jó látni ilyenkor a szerelmet, csak facsarja a magányos ember szívét. Tulajdonképpen szeretném az összes csókolózó pár fejét pépesíteni egy krumplinyomóval.

Csak tudnám, minek kapcsolgattam a tévét? Már rég aludhatnék, vagy legalábbis feküdhetnék az ágyban és bámulhatnám a plafont.

Na, most rájöttem, hogy az Exem biztos a családjához ment. Elvégre nincs munkája, és holnap lesz az az esküvő, amire együtt mentünk volna. De minek jött haza a költözés napján? Hogy hülye fejet vágjon, amikor átadom a kulcsokat?

Már épp készen voltunk a pakolással, a srácok már kint kóvályogtak az autóknál, amikor elszaladtam pisilni, és hallom, hogy rohannak be és zsezsegnek, hogy itt az Exem. Egyből elállt a lélegzetem, a csorgással együtt. Kimentem a fürdőből, Exem pókerarccal mászkált a lakásban, mintha keresne valamit.

– Hagytatok itt is valamit? – kérdezte.

– Mindent, ami a tied.

– És fel is porszívóztatok?

– Persze, meg lemostuk az ablakokat is. Vicces vagy.

– És mi volt a színházi fesztiválon?

– Megnyertük. Illetve hát, közönségdíjasok lettünk.

– Gratulálok.

Kezdett elviselhetetlenül kínossá válni a helyzet, ültünk a dobogón, ahogy szoktunk, a lakás üresnek tűnt, leginkább szeméttel volt tele.

– Hát, köszönök mindent – adtam át a kulcscsomót.

– Szívesen – mondta ő. Volt pofája ezt mondani!

Mielőtt bemostam volna neki egyet, vagy elbőgtem volna magam, inkább elfutottam – soha nem bírtam a búcsút, és az utolsó pillanatokat. A küszöbön kint sutyorogtak a tanítványaim és Janka barátnőm, a lelkes költöztető brigád, akik a cuccolás alatt élvezettel tépték le a névtáblát az ajtóról és ugráltak páros lábbal az ágyban. Nem szóltam rájuk, jól esett, hogy annyira szeretnek, hogy kis bosszúkat követnek el értem. Tudtam, hogy vigyáznak rám. Ha csak egyetlen hangos szót hallanak, ott teremnek harcra készen mellettem. De erre nem volt szükség. Nem is volt időm visszanézni, ahogy lépdeltem ki az udvaron át, körülvéve a népemmel, azon járt az eszem, hogy minden nap, amikor a sarkon befordultam, boldogság öntött el, hogy ide tartozom, hogy hazaértem. Most pedig utoljára láttam az otthonom.

Hazafelé azon gondolkodtam, mit fogok ma csinálni? Mit? Mit? Amit eddig is: eszem, bámulom a tévét, alszom. Elvégre egyedül voltam eddig is, csak az Exem lakásában. Mondjuk ott kényelmesebbek voltak a körülmények: mikró, videó, keverőcsap, szekrény! Már szinte mulatságos a hullazsákok között tengődni. Semmit sem tudok hova tenni. Nincs mosógépem és a mosogató bojler nem üzemképes, vagy csak túl bonyolult nekem. Ezek a régi technikai eszközök kifognak az elkényelmesedett városlakókon.

Az irodában sem tudtam semmit csinálni, mert nem volt áram. Biztos forrásból tudom, hogy néhány hét múlva kirúgnak, a cég a csőd szélén áll. Miért megy minden cég csődbe, ahol én dolgozom?

Most telefonált Robi barátom, kollégám, lelki támaszom és edzőm:

– Nincs jó hírem. Beszéltem a főnökkel, de nem akar még félállásban sem itt tartani téged.

– De hát azt hittem, kedvel.

– Azt nem tudom. De azt mondta, hogy neked túl kényelmes az, hogy a pénzedért nem csinálsz semmit.

– A marha. Ő kért meg erre a munkára. És aztán ő nem engedte, hogy bármit is csináljak, mindent lehurrogott.

– Én tudom. Ez nem az én véleményem, hanem az övé. Amúgy mit csinálsz?

– Megpróbálok életben maradni.

Egyébként ez nem igaz. Dühöngök. Még én vagyok a fekete seggű? Bár már úgyis mindegy, törvényszerű volt, hogy az életem minden területe összeomlik, de elegem van abból, hogy elkényeztetett ficsúrok lekicsinyeljenek. Nekem nem tettek a fenekem alá semmit. Munka mellett végeztem a főiskolát, eltartottam magam, meg hát az Exemet is. Francba! És akkor egy ilyen simaképű úri gyerek megjegyzéseket tesz rám! Rohadt távkapcsoló. Ennyi vacakot még sosem hallgattam a tévében. Hát ez meg az Exem kedvenc nótája. Na, hurrá! Az alaphangulatom megvan. Egy csőtörés még rám férne most.

Holnap lesz Robiéknál a buli. Ragyogni kéne, de karikás szemmel aránylag nehézkes. De mindegy is, most úgysem fog történni semmi, legalábbis a horoszkópom szerint. Az egyik tanítványom mamája asztrológus, és volt olyan kedves, hogy a pánikhangulatra való tekintettel elkészítette a horoszkópom, ingyen és bérmentve. Abban az áll, hogy nálam fiatalabb színházas lesz a férjem. Ez speciel ráillik az Exemre. Talán azért éltem vele, mert a körülmények miatt összekevertem az igazival? Vagy netán mégis ő lesz? Ez momentán hihetetlennek tűnik. Azt is írja a horoszkóp, hogy hamarosan jön egy új szerelem, de még plátói lesz, és ősszel teljesedik ki. Újabb hihetetlenség. Állítólag a jövő év lesz az igazi mind szerelemben, mind munkában. Most kíváncsian várom, hogy mi lesz. Az utolsó tarot-lap, amit kihúztam az Exemnél, azt mondta, hogy csak türelmesen várjak, mert minden meglesz, ami kell. Valahogy ezt is érzem. Van bennem valami nagyon pici öröm, még csak kezdemény, de érzem, hogy mocorog a történtek ellenére.

Most pedig megpróbálok aludni egy kicsit. A babona szerint az új lakásban álmodott első álom teljesül – feltéve, ha megszámoljuk a szoba sarkait. Az első éjjel azt álmodtam, hogy sokan udvaroltak, de volt egy, akinek nem láttam az arcát, csak a keze hozzám ért, és boldogság futott végig rajtam az érintésére. Most akkor keresem a kéz gazdáját. Remélem még nem vált meg a hozzá tartozó testtől!

Május 7.

Tiszta hülye vagyok. Elalszom a tévé előtt, aztán meg fogmosás után nem tudok visszaaludni. Fantáziálok valakiről, akit alig ismerek, rólam meg olyasvalaki fantáziál, aki nálam szóba sem jöhet. De én egyik nap az egyikről fantáziálok, a másik nap a másikról. Akkor most mit is akarok?

Egy pasi