Légy te is hazudós - A pályázat nyertes novellái

By Kertész Edina

Hazugságok – apró füllentések és hatalmas lódítások. A Menő Könyvek Hazudós című novella antológiájának megjelenéséhez időzítve Legyél te is hazudós! címmel pályázatot hirdettünk a hazugság témájában. A beérkező novellákból a diákzsűri és a szerkesztőség kiválasztotta azt a tizenhat szöveget, ami most e-könyv formájában megjelenik. Kamaszok, fiatal felnőttek írnak kis és nagy hazugságokról ezekben a néhol meghökkentő, máskor mulatságos novellákban.

• Language: Magyar
• Publisher: Menő Könyvek
• Release date: May 13, 2019
• ISBN: 9789634033240

Book preview

borito

Hazugságok – apró füllentések és hatalmas lódítások. A Menő Könyvek Hazudós című novella antológiájának megjelenéséhez időzítve Legyél te is hazudós! címmel pályázatot hirdettünk a hazugság témájában. A beérkező novellákból a diákzsűri és a szerkesztőség kiválasztotta azt a tizenhat szöveget, ami most e-könyv formájában megjelenik. Kamaszok, fiatal felnőttek írnak kis és nagy hazugságokról ezekben a néhol meghökkentő, máskor mulatságos novellákban.

A

Légy te is hazudós!

novellapályázat nyertes szövegei

Balázs Liliána, Bálint Nóra, Bárány Norbert Farkas, Dorner Dóra, Gelencsér Rebeka, Király Csenge, Kohulák Helga Noémi, László Zsófia, Lovas Krisztián, Nagy Anna, P. Molnár Petra, Szóga-Réti Csilla, Tarnóczky Zsóka, Tengler Johanna, Török Réka, Váradi Lili

Szöveg © 2019

Balázs Liliána

Bálint Nóra

Bárány Norbert Farkas

Dorner Dóra

Gelencsér Rebeka

Király Csenge

Kohulák Helga Noémi

László Zsófia

Lovas Krisztián

Nagy Anna

P. Molnár Petra

Szóga-Réti Csilla

Tarnóczky Zsóka

Tengler Johanna

Török Réka

Váradi Lili

E-könyvben kiadta a Menő Könyvek, amely a Manó Könyvek Kiadó Kft. imprint kiadója. Kiadónk az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 2019

1086 Budapest, Dankó utca 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

© Minden jog fenntartva.

Borító © Magyari-Ésik Zsófia, 2019

Felelős szerkesztő: Csapody Kinga, Kertész Edina

Olvasószerkesztő: Kótai Katalin

Műszaki vezető: Rácz Julianna

Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 963 403 324 0

Balázs Liliána

Nyolc

A távolból halk klasszikus zene szól. Kell egy kis idő, mire felismerem a saját ébresztőm csellóhangját. Kelletlenül kikászálódok az ágyamból, és igyekszem minél csendesebben kiosonni a bátyámmal közös szobánkból. Hát igen, egyetemisták… Nekik bezzeg nem kell korán kelni.

Kitapogatom a lámpakapcsolót a fürdőben, és megmosom az arcom. Amint meglátom magam a tükörben, megállapítom, hogy borzalmasan nézek ki. Mintha már fél lábbal a sírban lennék.

Nagy ásítozások közepette a konyha felé veszem az irányt. Hiába alszom kilenc órákat, még így is teljesen hullának érzem magam. A doki szerint ez is a tünetek egyike.

Félálomban leküzdök egy szelet száraz pirítóst, csak azért, hogy legyen bennem valami. Pedig reggel sosem vagyok éhes, de tudom, hogy anyám agyoncsapna, ha nem reggeliznék. Ezért megteszem a kedvéért.

– Hát te máris fent vagy? – jelenik meg anyám köntösben, azzal a tipikus „most keltem" arckifejezéssel.

– Minden hétfőn nulladikom van. – A hangom rekedt, mintha már rég nem szólaltam volna meg.

– Ó, hát persze. – Majd egy rövid szünet után megkérdezi: – Hogy vagy?

– Anya, jól vagyok, légy szíves, ne nyaggass már korán reggel.

Az első. Nem, nem vagyok jól. Depressziós vagyok, a családom pedig úgy kezel, mintha rákos lennék.

– Mutasd a karod, ugye nem csináltad megint?

– Nem, már egy hete nem csináltam. Befejezhetném a reggelimet, kérlek?

A második. Éppen tegnap megint előkerült az a bizonyos penge. Túl sok minden kavargott a fejemben, muszáj volt valahogy lecsillapítanom az érzéseimet. Szerencsére anya bízik bennem, és nem kéri, hogy mutassam meg neki a sebeimet.

Gyorsan befejezem a reggelit, elkészülök a sulihoz, majd minél hamarabb elindulok. Eszem ágában sincs többet hallgatni ezt a sajnálkozást. Amint kilépek az ajtón, és megcsap a friss márciusi levegő, egy kicsit jobban érzem magam. Kitisztul a fejem, és csak egy cél lebeg előttem: túlélni a mai napot.

Szeretek tömegközlekedéssel utazni. Főleg egyedül. Ilyenkor vagy elmerülök a saját gondolataimban, vagy a többi utast szemlélem. Az idős néniket, amint a telefonon fennhangon ordítva panaszolják barátnőiknek, hogy megint nem volt szép káposzta a piacon; az öltönyös üzletembereket, amint egy számomra idegen nyelven ecsetelik munkatársaiknak a jelenlegi gazdasági helyzetet; vagy éppen a kisgyermekes szülőket, akik mesét mondanak porontyaiknak az oviba vezető úton. Mindig is jobban szerettem másokat hallgatni, mint beszélni.

Végül csak beérek a suliba. Persze, ilyen korán nem sokan vannak még bent. Az arcomra erőltetek egy gyors mosolyt, köszönök a takarítónak a folyosón, és bemenekülök a termembe. Természetesen üres a terem, ugyanis csak nekem kell plusz tesiórákra járnom az osztályból, a többiek egyesületbe járnak, legalábbis van papírjuk róla.

Nem kapcsolom fel a lámpát, minek? Helyette élvezem a félhomályt, és kinézek az ablakon, le az utcára. Nem sok gyalogos sétál ilyenkor, innen, a harmadik emeletről csak szorgos hangyáknak tűnnek. Mind sietnek valami felé, csakhogy amint elérik, rohanhatnak egy másik cél után.

E gondolatmenet közepette jut eszembe, hogy tulajdonképpen miért is vagyok itt. Az órámra pillantok, és látva, hogy itt az idő, a tesicuccommal felszerelkezve elindulok az öltöző felé.

Amint odaérek, már vannak bent páran az évfolyamból. Halkan köszönök nekik, majd leülök a megszokott helyemre, a sarokba. Szerencsére nem figyelnek rám különösebben, aminek kifejezetten örülök, különösen amióta elszaporodtak a sebek a karomon. Már több hónapja félek a tesióráktól emiatt, de eddig nem sokan kérdezősködtek. Ma azonban nincs ilyen szerencsém. Amint felhúznám a cipőmet, odajön hozzám egy évfolyamtársam, Zoé.

– Mi történt a karoddal? – kérdezi.

– Micsoda, ez? Csak megkarmolt a nagypapám macskája a hétvégén, semmi komoly.

A harmadik. Igyekszem minél élethűbben előadni a szerepemet, még egy halvány mosolyra is futja.

– Hát jó. – Láthatóan nem győztem meg. – De legközelebb vigyázz magadra. – Zoé vet rám még egy utolsó, bizonytalan pillantást, majd visszamegy a barátnőihez.

Nemsokára becsöngetnek, majd pár perc késéssel befut a tanárunk is. Látja rajtunk, hogy ilyen korán nem sokra számíthat tőlünk, ezért bejelenti, hogy ma röpizni fogunk. Felőlem aztán, nekem tényleg mindegy. Egykettőre felkerül a háló, és két csoportra osztanak minket. Nem vagyok valami fene nagy játékos, de azért az esetek többségében vissza tudom ütni a labdát.

Szokás szerint megy a játék, azonban azt veszem észre, hogy a tanárunk és néhány lány furcsán néznek rám. Illetve nem is az arcomat, hanem a karomat figyelik.

Tudom, hogy látják a sebeimet.

Tudom, hogy mit gondolnak.

Igyekszem tudomást sem venni róluk, de az óra végére már könnyek gyűlnek a szemembe. Nem állatkerti látványosság vagyok! Nem tudnának kevésbé feltűnően bámulni?

Nem sokkal az óra vége előtt kikéredzkedem a mosdóba, helyette azonban az öltöző felé veszem az irányt, és igyekszem minél gyorsabban felöltözni, nehogy számonkérhessék a sebeimet. Pánikszerűen húzom fel a cipőmet a kicsöngő hallatán, és rohanok is a termembe. Illetve csak rohannék, ha nem jönne velem szembe régi jó barátom, András.

Látom a kérdő tekintetén, hogy szeretne segíteni, de csak megrázom a fejem, és elsétálok mellette.

Nem, így nem mehetek a terembe, mindenki látná, hogy a depis lány megint kiakadt, ezért a mosdó felé veszem az irányt. Meglepően sok időt töltök manapság itt, szánalmas. Magamra zárom a fülke ajtaját, lehajtom az ülőkét, és csak utat engedek az érzelmeimnek. Mintha megnyitnék egy csapot, hangtalanul zokogok, miközben a ruhámra záporoznak a könnyeim.

Össze kell szednem magam. Perceken belül becsöngetnek. Mi is az első óránk? Hát persze, matek. Nem gond, ott legalább nem kell megszólalnom. Hagyok egy kis időt magamnak, hogy lenyugodjak, letörlöm a könnyeimet, és széles mosolyt varázsolok az arcomra.

– Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek! – ugrik a nyakamba a legjobb barátnőm, Luca. – Minden oké? – Néz rám aggódva.

– Persze, csak pisilni voltam, már azt sem szabad egyedül?

A negyedik. Igyekszem könnyedén beszélni, bevetve minden színészi képességemet.

– Hát jó. Na, gyere, elkésünk matekról! – szól, és magával vonszol.

Az első órát angol követte, majd irodalom.

Igazából sajnálom egy kicsit a tanáraimat. Régebben jóval aktívabb voltam az órákon, manapság viszont csak figyelni is elképesztően fárasztó. Szegények, lehet, hogy azt hiszik, nem érdekel a tantárgyuk, pedig nem így van. Egyszerűen csak nincs energiám, és nem is akarok beszélni. Fölösleges, nincs érdemi hozzáfűznivalóm, ugyanis nekem már minden mindegy.

– Biztosan jól vagy? Olyan furán nézel – ránt vissza a valóságba Luca kérdése.

– Mi? Ja, persze. Csak elkalandoztam egy kicsit.

Az ötödik. Átlát rajtam. Túl jól ismer már, főleg, amióta elmondtam neki, hogy lelkileg nem vagyok teljesen rendben. Mindenről tud, még az önbántalmazásról is.

– Megint rossz napod van, ugye? Ne nézz rám így! Ismerlek.

– Dehogyis!

A hatodik.

– Csak elgondolkoztam valamin, ennyi – kacsintok rá.

– Rendben, de ne merj hazudni! – szól félig viccesen, félig komolyan.

Hazudni? Én? Soha…

Érdekes, az a pár ember, akit beavattam a titkomba, mind másként reagált. Elsőként Lucának mondtam el. Szerencsére erős maradt. Persze, aggódott, nehogy véletlenül kinyiffantsam magam egy rosszul irányzott vágással, de nem parancsolt rám, hogy hagyjam abba. Elfogadott annak, aki vagyok, és ezzel nagyon sokat segített.

Utána Andrásnak mondtam el. Szegény nem viselte túl jól. Önmagát kezdte hibáztatni, amiért nem vette észre korábban. Bárhogyan vigasztaltam, hogy nem az ő hibája, tudom, hogy meg sem hallotta. Azóta már ő is elfogadta, és mindig számíthatok rá.

Azután anyukám következett. Érthető módon teljesen kiakadt, és elkezdett sírni. Nem értette, hogyan történhetett mindez pont velem. Velem, akinek majdhogynem tökéletes életem van, szerető családom és barátaim.

Elárulok valamit. Én sem értem. Halványlila gőzöm sincs, hogy miért pont velem történik mindez. Viszont már megtörtént, illetve történik, nincs mit tenni. Azóta beavattam még pár barátnőmet, de most már nem érdekel különösebben, hogy ki tud róla, ki nem. Amikor először elmondtam Lucának, tudtam, hogy egy olyan lavinát indítok útjára, amit később már nem lehet megállítani. Már csak idő kérdése, és mindenki tudni fogja, akkor pedig én lehetek az osztály „depressziós-vagdosós lánya". Őszintén szólva, már egyáltalán nem érdekel.

Már minden mindegy.

A negyedik óránk ének. Az egyetlen óra, amikor magam lehetek, ugyanis megbízom annyira a tanárunkban, hogy neki is elmondtam mindent. Igazából nem is tanárként tekintek rá, hanem mint egy barátra. Mondjuk, nem is csoda, hiszen nem is tanít az óráin. Néha pár énekkarossal együtt énekelgetünk vele, máskor meg előjön belőle a párkapcsolati szakértő vagy éppen pszichológus. Ilyenkor érdekes témákról szoktunk beszélgetni, például az önbizalomhiányról vagy a szeretetről.

Amikor belépek a terembe, tudom, látja rajtam, hogy nem vagyok túl jól. Megkérdezi, hogy szeretnék-e beszélgetni vele, de csak megrázom a fejem. Nem akarok beszélgetni.

A zene az egyetlen dolog, ami segít. Ezt ő is tudja. Biztosan ezért döntött úgy, hogy ma inkább énekeljünk. Megköszönném neki, azonban az utolsó dalnál elszakad az a bizonyos cérna. Nem tudom, mi ütött belém, de hirtelen sírhatnékom támad. El kell tűnnöm onnan. Szerencsére éppen csöngetnek, így az elsők között ronthatok ki a teremből, célba véve a legközelebbi mosdót.

Hirtelen összedől az a fal, amit olyan gondosan építgettem magam köré. Démonjaim felsikítanak, és szünet nélkül ismétlik a negatív gondolataimat.

„Felesleges vagy! Senki sem szeret! Miért élsz még? Mindenki azt kívánja, bárcsak már megölted volna magad! Mindenki gyűlöl! Semmiben sem vagy jó! Szégyellnek téged! Miért próbálkozol egyáltalán? Vége van!"

Úgy tűnik, ma nincs szerencsém, mert már másodjára botlok Andrisba a folyosón. Tényleg nem bírom tovább, megerednek a könnyeim, de csak elfutok mellette. Meg sem hallom, ahogy utánam kiált. Bevetem magam az egyik üres fülkébe, és lerogyok a földre. Lehullik az álarc. Nem tudom, mennyi ideig ülök a sarokban, lehet, hogy csak percekig, de számomra megállt az idő. Megszületett az elhatározásom.

Ma megteszem.

Mint egy robot, úgy állok fel. Nincsenek már érzéseim.

Már minden mindegy.

Meg sem mosom az arcomat, minek? Már úgyis mindenki tudja, mi bajom van. Mikor kiérek a folyosóra, Andris már nincs ott. Lehetséges, hogy már becsöngettek volna? Ránézek az órámra, és azt látom, hogy már javában elkezdődött az ötödik óra. Nem izgat különösebben ez a tény, határozottan – kopogás nélkül – lépek be a termembe, pedig nagyon jól tudom, hogy ott éppen törióra van.

Minden fej felém fordul, amint berontok a terembe. Nem foglalkozom a bámuló diáktársaimmal, sem a tanárral. Meg sem hallom az utóbbi kérdését – „Jól érzi magát?" –, sem Lucát, amint a nevemen szólít. Nem hallom az izgatott suttogást sem. Összepakolom a cuccaimat, és minél hamarabb távozom a teremből. Már nem sírok. Nincs miért.

Sietősen távozom az iskolából, nem foglalkozva a portás felháborodott kiabálásával.

Már minden mindegy.

Már többször gondoltam az öngyilkosságra. Például kiugorhatnék egy autó elé, de nem szeretném, hogy a sofőrnek baja legyen miattam. Vagy leugorhatnék egy ház tetejéről. Ezt az ötletet is elvetettem, mert nem akartam, hogy sokkot kapjanak a járókelők. Bevehetnék egy tucat altatót. Azonban mióta elmondtam anyának, hogy depressziós vagyok, elzárta előlem a gyógyszereket, a patikában pedig nem adják ki vény nélkül.

Nem maradt más választásom. Eddig is vágtam már magam. Csak jó helyen kell csinálni,