A bátyám zseni

By Nógrádi Gábor

A tizenöt éves Gergő szenzációs találmányát, a kétmillió dollárt érő tolmácsprogramot valaki el akarja rabolni. De vajon ki? Kefe tanár úr? Vagy a tanár úr testvére, Ottó, aki csak a program miatt utazik haza Amerikából? Vagy mindketten? Még jó, hogy Geri öccse, Tom résen van, és figyelmezteti bátyját a veszélyre. De vajon Geri hisz neki? Hiszen a testvérek között látszólag nem éppen testvéri a szeretet. Ilyesmi előfordul, ha két fiú ugyanabba a lányba - a szépséges Eszterbe - zúg bele. Szerencsére beszáll a nyomozásbasegít a hatodikosok titkos Szövetsége és Veronika tanárnő is, aki okkal gyanakszik Ottóra.

• Language: Magyar
• Publisher: Móra Kiadó
• Release date: Dec 5, 2020
• ISBN: 9789631191387

Book preview

img1.jpg

Nógrádi Gábor

A bátyám zseni

Tom és Geri I.

Móra Könyvkiadó

Tartalom

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

20.

21.

Epilógus

Impresszum

1.

Ha a hülyeség fájna… • Világraszóló szenzáció? • És eljött az a nap

– Az tuti, hogy a tesóm nem normális!

Ez volt a tizenkét éves Tom véleménye tizenöt éves bátyjáról, Gergőről, akit otthon csak Gerinek becéztek.

Miközben Tom ilyeneket mondott a családtagjainak vagy a barátainak, megrázta hátul kis varkoccsá gumizott barna haját, és napbarnított, kerek arcából úgy villogtak elő nagy, éjsötét szemei, mint két csiszolt, fekete kavics.

– Ha a hülyeség fájna, te ordítanál – ordította Tom néha Gerinek. És ezt nevezik a szülők testvéri szeretetnek.

Ezt a benyögést egyébként Tom az osztálytársától, Kacortól, azaz Katzer Dodótól „nyalta, aki újságíró anyukájától hallotta, aki Kacor apjának kiabálta, mikor váltak. „Ha a hülyeség fájna, te ordítanál!

Tom szerint ez dögös szöveg. Ezért vette át Kacortól. Így terjednek az efféle bölcsességek szájról szájra, mint a népdal meg az influenza.

Gergő nem foglalkozott az öccse pimaszkodásaival. Kiutalhatott volna neki néhány pofont, mert ugyan vékonyabb testalkatú volt Tomnál, de majd egy fejjel magasabb és öt kilóval nehezebb. Ennek ellenére sohasem emelt kezet az öccsére. Tom úgy fröcsöghetett rá, mint egy szétdurrant szennyvízvezeték, Gergő rá se nézett. Csak ült a számítógépe előtt, bele-beletúrt rövid szőkésbarna hajába, zöldesszürke szemét a monitorra függesztette, és fantasztikusnak ígérkező találmánya valamelyik részletén törte a fejét.

Úgy tudott összpontosítani egy-egy megoldatlan problémára, feladatra, ahogy a filmekben a bérgyilkos céloz áldozatára a távcsöves puskával.

Dagadt pasi feje a célkeresztben. Egy, kettő, három: bumm! Ketchup! Tizenkét éven aluliak csak szülői felügyelettel stb.

Gergő mindig ilyen volt. Másfél éves korában a tökéletesen szobatiszta gyerek olyan elmélyülten rakosgatta egymásba a kerek és szögletes fajátékokat, hogy koncentrálás közben bepisilt. Ezt a nagyi mesélte el Tomnak sok évvel később.

Nem kellett volna.

– Figyelj, zsenikém! Tócsa van a széked alatt – mondta néha Tom, mikor a bátyja órákig fel sem állt a számítógép elől. De Geri mintha nem is hallotta volna.

Gergő évek óta a különböző nyelveken beszélő emberek kapcsolatát varázslatosan megváltoztató tolmácsprogramon dolgozott. Egy olyan tökéletes technikát akart feltalálni, amely bármely nyelvről azonnal lefordítja az elhangzó szöveget bármely másik nyelvre.

– Figyelj, haver! Jössz focizni? – kérdezi majd az angol James a kínai Lu Hszientől, ha találkoznak. És Lu Hszien a fülhallgatóján azonnal kínai nyelven hallja ugyanezt: – Figyelj, haver! Jössz focizni? – Mire így szól kínaiul: – Most nem. Fáj a fenekem. Kaptam egy szurit. – És James már hallja is angolul a kínai srác szövegét.

Világraszóló szenzáció lesz, ha Gergő elkészül vele.

Tegyük fel, egy magyar fiúnak megtetszik egy svéd lány, akivel Rómában találkozik. A találmány segítségével azonnal meg tudja szólítani.

– Bocs! Nem tudod, merre van a Colosseum? Eltévedtem. – Ezt magyarul mondja, de a lány svéd nyelven hallja, mondjuk a fiú ingére tűzött kis hangszóróból. – Förlåt! Vet du inte var jag finner Colosseum? Jag har gått vilse. – És lehet, hogy egy óra múlva már csókolóznak.

Persze a találmánynak más, kevésbé fontos előnyei is lehetnek. Például mindenki mindenkivel a világon mindenhol azonnal mindenről beszélgetni tud majd. És nem kell hazánktól távol egy fél óráig mutogatni például a hőségben, hogy: „Izé… víz, víz! Water, water! I am szomjas… adjál… pohár! Megdöglök… Segítség! Help! Hilfe!"

Gergő ezen a csodálatos találmányon dolgozott már évek óta minden szabad idejében. S persze akkor is, mikor tanulnia vagy otthon segíteni kellett volna.

Erről az álmáról a családon kívül csak Konrád Dániel, a fizikatanára tudott.

A tanár úr nagyra becsülte Gergőt. Maga is feltaláló volt. Bár eddig csak egy motoros vécékefét és egy fogyókúrás automatát talált fel. Az elektromos kefe körbe-körbe forog. Az automata pedig percenként egy falatot vág le és ad ki a szendvicsből, hogy ne ehessünk túl sokat. (A tanár urat egyébként már évek óta csak Kefének nevezték a diákjai a találmánya és sűrű szemöldöke miatt.)

Gergő találmánya a fogyókúrás automatánál egy kicsit érdekesebbnek, és a világ számára talán fontosabbnak ígérkezett.

De Tom nem hitt benne. Sőt! Időnként felforrt tőle az agyvize.

– Ez egy akkora hülyeség, mint ide Manchester – acsarog a bátyjára, amikor az a program részleteiről beszél valamelyik, hozzá hasonló komputerőrült barátjának, mondjuk a kövérkés Domokosnak. – Az egész mesét csak azért találod ki, hogy ne kelljen itthon segíteni, és mindent én csináljak!

Gergő ilyenkor csak legyint, mintha azt mondaná a barátjának, hogy ne foglalkozz a gyerekkel: „nem játszik". Ami annyit jelent, hogy kis hülye.

Tomot persze ez a lenéző kézmozdulat még jobban dühbe hozza.

– Meglátod, egyszer belehányok a komputeredbe! – mondja a maga szokott finom, úri modorában, amit már Gergő sem hagyhat válasz nélkül.

– Addig élsz – veti oda, és tovább magyarázza barátjának a lényeget. – Például azt mondod: Good morning! Ezt a mondatot a program átalakítja elektronikus szöveggé. Eddig világos? Ezután megkeresi, például a mondat német nyelvű fordítását az adatbázisban. Ez egyszerű. Mikor megtalálja, akkor a német mondatot hanggá alakítja. S a fordítást mindenki hallhatja a hangszóróból. „Guten Morgen!" Méghozzá a te hangodon, mert azt analizálom, mikor megszólalsz – frekvencia, hangszín, hangmagasság, hangerősség stb. –, és a kimenetnél visszaalakítom. Hogy úgy hallatsszon, mintha te mondanád…

– Aztán felébredsz, hogy a bilibe ér a kezed – vihog Tom, de a két fiú a komputer előtt nem foglalkozik vele.

Pedig Tomnak két dologban igaza van. Az egyik, hogy többnyire valóban neki kell Geri helyett is a boltba menni, vagy kivinni a szemetet. A másik, hogy Gergő programja még egyszer se válaszolta a „Good morning!-ra azt, hogy „Guten Morgen!.

A családban egyébként csak a nagymama hitt Gergő zseniális képességeiben.

– Majd meglátjátok, egyszer még Nobel-díjat kap az én kis unokám! – mondta a lányának meg a vejének, ha Tom nem volt a közelben. Mert nagyi tudta, hogy ifjabb unokája egy ilyen megjegyzésre lángot okádna. Vagy esetleg farkasemberré változna, és Piroskának nézné a családot: ham-ham!

A szülők a nagyi rajongásán csak elnézően mosolyogtak.

– Igen, igen, anyuka – bólogattak –, persze, majd Nobel-díjat kap. De addig is, míg nem kap, nem ártana, ha egy kicsit itt volna ebben a világban. A jelenben élne, nem csak álmodozna. Például készülne történelemórára, és nem felejtené el lehúzni a vécét.

Teréz, a gyerekek édesanyja óvónőként dolgozott, és annyit értett a számítógépes programokhoz, mint elefánt a jégbaletthez. A festőművész apa, Máté talán még annyit se. A komputert persze mindketten ismerték, használták levelezésre meg szörfözésre a neten, de semmi több. Úgy voltak vele, mint az autójukkal. Kitűnően elvezették a kocsit, csak nem tudták egészen biztosan, hol van a motor.

Ettől persze még hihettek volna Gergő fantasztikus képességeiben. A szülők azonban ritkán szokták zseninek tartani az utódaikat hat-hét éves koruk után. Hacsak például nem kis hegedű- vagy zongoraművész a kölyök, akinek a közönség tapsol, illetve nem nyeri meg a sakk- vagy úszóbajnokságot a csodagyermek. Mert akkor persze lihegnek a gyönyörűségtől, mint Dezodóra abban a brazil sorozatban, aminek a folytatásait Tom ki nem hagyná soha.

Gergőnek azonban senki sem tapsolt a nagymamán kívül, és sportversenyeket sem nyert. A tudósok számára ugyanis nem rendeznek bajnokságot, ahol a közönség hajrázása közben az egyik kutató öt perccel hamarabb fedezheti fel az örök élet vizét, mint a másik.

Azt a szülők is látták, hogy Gergő nem átlagos gyerek, aki a komputert valami készségfejlesztő gyilkolós kis játék vagy a Döglött Hiénák nevű együttes zenéjének a letöltésére használja. Gergő focizni se ment, hiába könyörgött neki az öccse, és a lányok domborulatai se érdekelték túlzottan. (Szemben Tommal, akinek Lantos Eszter születésnapi bulija óta más se járt a fejében, mint a szőke, kék szemű lány fehér pólóban, amin elöl a felirat úgy hullámzott, mint a Balaton gyenge szélben.)

Gergő, amint azt már tudjuk, gyerekkora óta el volt varázsolva. A nagypapa fogalmazott így, amíg élt.

A fajátékok gondos és elmélyült rakosgatása után, úgy négyéves korában szemet vetett az apja komputerére, és azóta nem lehetett a számítógépről levakarni. Persze ez azokról a gyerekekről is elmondható, akik éjfélig játszanak a különböző játékprogramokkal. Gergő azonban ritkán játszott. Leginkább saját maga készített új programokat. És ha éppen nem verte a billentyűket, akkor bámult maga elé.

Néha órákon át egy pontra meredt mozdulatlanul, mint királykobra a mosómedvére. Gondolkodott. Volt egy ötlete, és meg szerette volna valósítani. Vagy találkozott valami ismeretlen trükkel a digitális világmindenségben, és ki akarta találni: hogyan készítették, mi a titka?

Néha hajnalban is felriadt, mert valami eszébe jutott. Vagy megálmodott egy megoldást. Ilyenkor felkelt, odaült a komputeréhez, és reggel az apja az asztalra borulva találta, mert elaludt két gondolat között.

Az ilyen esetekre mondta Tom, hogy: „A tesóm nem normális! Amiben igaza is volt. Egy zseni ritkán viselkedik „normálisan. (Ami nem azt jelenti, hogy minden abnormálisan, azaz hülyén viselkedő gyerek zseni. Ha például csak szétröhögi a tanórát, vagy folyton verekszik, esetleg lop, csal és hazudik, akkor nem zseni, hanem agyalágyult, agresszív vagy tolvaj.)

Tom persze normális volt. Imádott focizni, levelezett órán a többiekkel, Eszter domborulatait leste szünetben, és utált elmenni a boltba sütőporért, mert a nagyi elfelejtett venni.

– Miért nem Gerit küldöd? – acsargott a nagyanyjára a konyhában, de úgy, hogy a bátyja is hallja. – Összedőlne a világ, ha egyszer felemelné a seggét? Nekem is fontos dolgom van! Holnap például… izé… felelek magyarból, és még el kell olvasnom Petőfi Jánostól a Sándor vitézt… Jó, jó! Petőfi Sándortól a János vitézt. Nem mindegy? Az én dolgom sose fontos? Neki egész nap gépelsz angolul meg németül, hogy minden mondata meglegyen a programjához, amiből sose lesz semmi. Nekem mikor csináltál almás sütit utoljára? Mi? Hogy azért kell a sütőpor? Jó. Most az egyszer a kedvedért még elmegyek a boltba, de ha holnap nem ő viszi ki a szemetet, akkor belehányok a komputerébe… Hallottad! Megmondtam!

És akkor eljött az a nap.

Az a nap, amikor a halk és nyugodt Geri, akit még az öccse sem tudott kihozni a sodrából, hirtelen felordított, és kirohant a szobájából.

– Nagyi! Nagyi! Anyu! Apu! Nagyi! – kiabálta, és végigszáguldott a lakáson. Berohant a konyhába, az étkezőbe, a hallba, az apja műtermébe, a szülei hálófülkéjébe és a nagymama kis szobájába.

De senki nem volt otthon, csak Tom.

Tom a szobájában, fején fülhallgatóval a Dezodóra című folytatásos brazil tévésorozat százötvenhetedik részén izgult éppen, amikor azt érezte, hogy egy kéz felemeli a szőnyegről, és elindul vele kifelé. Amikor felnézett, és meglátta a bátyja eddig ismeretlen földöntúli vigyorgását, annyira meglepődött, hogy még üvölteni is elfelejtett a dühtől. A füléről persze leesett a fülhallgató, és így sohasem tudta meg, hogy Dezodóra hozzámegy-e a korbácsos Raul Degeneróhoz, vagy megvárja szerelmét, Lopezt, aki társa és barátja, Diego mellett a hosszú és éles „mandzsettá"-val vágja a cukornádat egy fegyenctelepen, bár tökre ártatlan.

Miközben Gergő úgy vonszolta maga után az öccsét, mint Róbert Gida Micimackót a lépcsőn, Tom csak arra gondolhatott, hogy bekövetkezett, amit megjósolt: a testvére megőrült.

– Engedj el, te barom! – hörögte néhány lépés után óvatosan, amikor megjött a hangja, de Gergő nem válaszolt. Csak boldogan rálihegett az öccsére, mint szerelmes pitbull egy japán pincsire, majd berántotta a szobájába, és lenyomta a forgószékre a komputer elé.

Tom már megszólalni se mert. Eszébe jutott a Zombik az esküvőn című film, amit Kacorral megnéztek. Abban vigyorgott így az egyik zombi egy rohadt arcú valakire, mielőtt megkóstolta.

– Mondj valamit! – gördítette Gergő az öccsét az asztalhoz közelebb. – Vagy kérdezz! – És leütött néhány billentyűt.

Tom nyelt egy nagyot, hogy a félelem gombóca lecsússzon a torkán, és a monitorra nézett. A képernyőn egyetlen szó állt hatalmas betűkkel: BÁBELEND.

– Bábelend? Ez mit jelent? – kérdezte, mire a hangszóróból az ő hangján valaki azt mondta: „Bábelend? What does it mean?"

Miután Tom már két éve tanult angolul, körülbelül megértette, hogy a program lefordította a