A játék neve: Budapest

By Szűcs Ádám

Te mit szólnál, ha egyik napról a másikra eltűnne a kémiatanárod? Nyilván magasról tennél rá – kivéve, ha ő a kedvenced, ráadásul az utolsó órán feladott egy furcsa és érthetetlennek tűnő rejtvényt. Sági, Bogdán, Vaki és Petra azonnal nyomozásba kezd, de nemsokára kiderül, hogy a megfejtő egy rakás pénzt is nyer. A tét emelkedésével hamarosan az egész város beleveti magát a játékba, és felbukkan jó néhány alvilági figura is… Vajon Ságiék elég ügyesek, hogy megfejtsék a feladványt? Helyt tudnak állni a régi számítógépes játékokkal vívott párbajokban? Le tudják győzni a gonosz Evilbellt? És főleg, sikerül kiszabadítaniuk Petrát, akit időközben elraboltak? Miközben az egész város a feje tetejére áll, és a kamaszoknak egyszerre kell helytállniuk a digitális és a valós világban, appokban és társas kapcsolatokban, az olvasó megismerheti a kortárs Budapest ikonikus helyszíneit és rejtett gyöngyszemeit. Szűcs Ádám tíz évig napi rendszerességgel kutatta Budapest titkait, jó pillanatait az Egy nap a városban blog társtulajdonosaként és szerzőjeként. Rengeteg városi túrát szervezett, ahol a fő rendezőelv mindig a meglepetés és a játék volt. Első ifjúsági regénye szintén a meglepetés erejére épít, és izgalmas, fordulatos, friss nyelvezettel mutatja be a fővárost a tizenéveseknek. 12 éves kortól ajánljuk! 

• Language: Magyar
• Publisher: Lampion Könyvek
• Release date: Dec 9, 2022
• ISBN: 9789636141677

Book preview

Szöveg © Szűcs Ádám, 2022

© Central Kiadói Csoport, 2022

ISBN 978-963-324-955-0 (papír)

ISBN 978-963-614-167-7 (epub)

Megjelent a Central Kiadói Csoport

gondozásában, 2022-ben

Felelős kiadó: Szemere Gabriella

Felelős szerkesztő: Balázs Eszter Anna

Szerkesztő: Vereckei Andrea

Korrektor: Cseri Mária

A borítót készítette: Cserkuti Dávid

E-book: Scriptor Kft.

A könyv szereplőit sok esetben valóságos budapesti személyek ihlették,

ám jellemük és tulajdonságaik részben a fantázia szülöttei.

Bármilyen teljes egyezés a valósággal a véletlen műve.

1.

Idő: 816 óra 32 perc

Csillagok száma: 0

Épp tavaszodott, már a madarak is veszettül csicseregni kezdtek reggelenként, amikor Deé tanár úr eltűnt a világmindenségből.

Számunkra semmi meglepő nem volt abban, hogy nem találják sehol, már évek óta emlegette a kémiaórák előtt, hogy valami ilyesmi történik majd vele. Ha megunja az egészet, akkor spontán feloszlik, mint Ben Kenobi a Halálcsillagon.

Úgyhogy nem tudtuk, mi legyen a házival, amit feladott. Iskolapszichológust hívtak hozzánk, hogy segítsen feldolgozni az eltűnést, ez rendben is van, de amikor tőle kérdeztem a házit, csak a vállát vonogatta.

– Gondolom, a helyettesítő tanár majd számonkéri – mondta cérnahangon, merthogy olyan volt neki, cincogott, én meg csak bólogattam a földet bámulva, hogy el ne röhögjem magam. Na, veled is ki vagyok segítve.

Egyáltalán, hogy kérhetné számon ezt egy helyettesítő tanár? Ilyen házi feladat egyszer adatik az életben, ezt mondta Deé, mielőtt eltűnt, meg azt, hogy talán soha nem fejtjük meg a rejtvényt. Azt hittük, a következő csütörtökön majd lerántja a leplet a megoldásról, vagy legalább ad valami támpontot, erre tessék. Lehet, hogy azért is adta fel épp csütörtökre, mert ő már tudta, hogy el fog szublimálni szerdára?

A feladvány végső soron röhejesnek tűnt, klasszikus, mosolyogni való marhaságnak. Deé tanár úr lediktált nekünk egy hosszú szöveget, amit senki sem értett, de a fele osztály nem is nagyon figyelt oda. Én feltettem a kezem, és megkérdeztem, hogy kap-e év végi ötöst, aki megfejti, mire a tanár úr azt mondta, hogy ennél többről van szó, sokkal nagyobb a tét. De persze, az év végi ötös is jár, miért ne?

Na, hirtelen mindenki elkezdte másolni a szöveget a mellette ülő füzetéből, mert hirtelen fontossá vált a dolog azoknak is, akik csak a nyálukat csorgatni jöttek a kémiaórára. A tanár úr azt mondta, mindenféle készségre szükség lesz a megfejtéshez, korántsem csak kémiáról szól a dolog, mire Vaki megkérdezte, hogy akkor minden tárgyból jár-e az ötös, amire mindenki nevetett. Ezt még én sem tudom elintézni, dörmögte a tanár úr a borostáját vakarva.

Tisztára úgy nézett ki, mint Hulk, csak nem izmos zöldben, hanem leeresztett narancsban, hogy is hívják azt a színészt? Mark Ruffalo! Több lány is teljesen belezúgott, pedig Deé nem volt már fiatal, de kétségtelen, hogy volt egy kis hollywoodi kisugárzása.

Egészen az eltűnéséig azt gondoltuk, hogy egy sima házit adott fel azon a sorsdöntő kémiaórán, de amikor megjelent a rendőrség meg Deé kisírt szemű felesége – aki szintén tanár volt valahol, azt hiszem, valami egyetemen –, az egész iskola rácuppant a rejtvényre. Presztízskérdés lett abból, hogy valaki rájöjjön, mit adott fel utoljára Deé, vajon akart-e valamit üzenni.

Többen – köztük én is – úgy gondoltuk, hogy a tanár úr még mindig él, csak elbújt, és a feladvány vezet el a rejtekhelyéig. Erre mondta volna az apám, hogy viccnek durva lenne, de a tanár úr pont ilyen volt, nem igazán érdekelték a szabályok. Főleg, amióta örökölt egy kisebb vagyont, és már csak azért tanított, hogy öröme teljen benne, szóval pont nem érdekelte, hogy a tankerületben vagy bárhol máshol mit szólnak a húzásaihoz.

A házi feladat így szólt:

Nevében egy kutya és valami még,

kövesd, és eltűnik felőled az ég.

Vakondként radioaktív padlót sepregetsz,

az éjszakai pálcikafény nem ereszt.

Az ajtókon bemész, mindig bemész.

Ismeritek apámat? Volt egy nővére,

neki nem volt még saját vécéje,

főnöke úr volt, alatta szolga,

a szolga könyvet mutat morogva.

Nem magyar halott sírja, aki mégis magyar volt,

a végső megoldást itt rejti a sírbolt.

Előtte még oda menj, ahol nehéz üzletelni,

egyikben venni, a másikban eladni.

Az utolsó nyom csak akkor tárul fel,

ha az egész város végre életre kel.

A versnek címet is adott: Deéverzum. Mindig is lökött volt egy picit a tanár úr.

A rendőrségen megmutattam az egyik nyomozónak is, de ő rám nézett azzal a „kinek van erre ideje" nézéssel, amit én is el szoktam sütni, ha a szüleim kérnek meg szemétlehordásra meg ilyenekre, úgyhogy nem erőltettem. A nyomozó azt mondta, nálunk, diákoknál jobban senki nem tudja megfejteni a feladványt, és lássunk is neki azonnal, mert neki van még harminc lezáratlan ügye – ujjával rábökött egy méretes aktatoronyra –, és majd szóljunk, ha kész vagyunk. Eddigre már mindenki Deé-lázban égett a suliban, mindenki magának akarta a megfejtés dicsőségét, úgyhogy jól le is szúrtak, hogy miért mutattam meg a rendőröknek a szöveget. Nem mintha lett volna bármi következménye.

Eltelt egy hét. Mindenki ezen pörgött.

Eltelt még egy. Még mindig.

Senki nem jutott előre a megfejtésben. Sokan fel is hagytak vele, egyrészt mert a helyettesítő tanár semmit sem tudott a feladatról – és nyilván így ugrott az év végi ötös is –, másrészt egyre kevésbé gondolta bárki, hogy jelentősége lenne az egésznek. Voltak, akik egyenesen azt állították, átverés, és nem is lehet megfejteni a rébuszt. Lassan elültek a hullámok, és mindenki kezdte elfelejteni a dolgot, megint mindenki arról beszélt, hogy melyik streamer kibe kötött bele épp.

Végül akkor kapott új lendületet a verseny, amikor valaki megtalálta az első nyomot. Természetesen az egész suli megneszelte a dolgot, sőt az is kiderült mindenki számára, hogy kiről szól a feladvány első része, és hová kell eljutni a megfejtésért. Az a marha, aki rájött, hülye fejjel egy szakkörös csoportba írta be a megfejtést ahelyett, hogy csak a három haverjának küldte volna el. Mire törölte a posztot, ketten már látták a céből, és ez pont elég volt.

Ez a marha – én voltam.

Szeretném leszögezni: annak ellenére, amit rólam terjesztettek később, teljesen véletlen volt a dolog. Nem akartam semmit kirobbantani, nem akartam, hogy ilyen hevessé fajuljon ez a háborúskodás, aminek végül áldozatául esett egy vödör Diszperzit, egy díszkiadású Biblia bőrborítása, egy luxusautó visszapillantó tükre (ezt lerúgták), valamint egy rendőrkutya lábtőcsontja (ez eltört).

Nem én tehetek róla. Én békésen szerettem volna ezt lerendezni, sőt, egyáltalán nem is tartom jogosnak, hogy utólag a nyakamba akarták varrni az egészet. A média bármi áron fenn akarta tartani az érdeklődést, és mivel a tanár urat nem találták meg, adta magát, hogy engem vegyenek elő. Végül persze a magam módján elrendeztem az ügyet, de most mégis leírom, pontosan hogyan történt az egész. Ne vádolhasson senki polgárháborús állapotok előidézésével, illegális városfelforgatással meg hasonlókkal. Szerintem fontos, hogy a valós események ismeretében emlékezzen ránk az utókor.

A terrorelhárítást pedig egyértelműen tévedésből vezényelték ki ránk. Ott tulajdonképpen én voltam az áldozat.

Amikor másodszor vezényelték ki, akkor meg végképp.

A tavaszi szünet előtti hétfő reggel énekórán ültem, és mint Deé eltűnése óta minden egyes reggel, akkor is a feladványon járt az eszem. Gondolatban már egy rakás lehetséges megoldást sorra vettem, még a legelborultabb ötleteket is. Kitettem egy Wikipedia- keresőt a telefonom kezdőképernyőjére, őrület.

„Nevében egy kutya és valami még...", szólt a feladvány első sora, és becsületemre legyen mondva, eléggé kikupáltam magam a kutyafajtákból. Tudtam, hogy a berni pásztorkutyát azért hívják így, mert egy Bern tartománybeli fogadóban láttak először ilyet, meg azt is, hogy az afrikai oroszlánkutya hátán fut egy szőrcsík az ellenkező irányba, és hogy az afgán agár hajlamos a csípőízületi diszpláziára. Teljesen rácuppantam a kutyákra.

De ahogy lenni szokott, nem gondoltam a legnyilvánvalóbb dologra. A megoldás végig ott volt az orrom előtt, és én észre sem vettem. Egészen eddig a bizonyos énekóráig, amikor mindenki behozhatta a saját, kedvenc zenéjét, hogy megmutassa a többieknek. A tanárnő azt hitte, így könnyebben át tudja nekünk adni a zeneelméleti alapokat, de számunkra inkább arról szólt az egész, hogy végre meghallgathattuk a kedvenc számainkat azon a recsegős, nyivákoló borzadályon, amit az iskola zenehallgatás céljából vásárolt. Egészen más élmény volt, szakadtunk a röhögéstől.

Szóval valaki azt a régi, borzalmas számot, a Despacitót hozta, amire mindenki fújolt, de aztán kiderült, hogy nem az eredeti, hanem a paródia, amit, legalábbis itthon, szerintem az eredetinél is többen hallgattak meg. Amikor a rendőr leállítja az autóst, aztán jól megbírságolja meg elveszi a jogsiját. A Pamkutyáék csinálták.

Pamkutya. „Kutya és valami még"!

A szívem hevesebben kezdett verni. Lehet, hogy Deé annyira laza, hogy feladott nekünk egy YouTube-videót? A pad alatt persze rögtön elkezdtem szkrollozni a srácok videói között, gyorsan végigpörgettem az életművüket, hátha találok valami nyomot. De rengeteg videójuk van, úgyhogy még a szünetre is bőven jutott. Az olyan jelenetekre fókuszáltam, ahol valami városi háttér előtt bohóckodnak, mert úgy sejtettem, hogy ott lesz elrejtve valami. Nem szóltam senkihez, fel sem néztem a telefonomból. Nem mintha ez bárkinek feltűnt volna. Mindenki így tett.

Csakhogy én dolgoztam. És a munka meg is hozta a gyümölcsét.

Megtaláltam!

Az egyik utcai jelenetben, távol, a háttérben megpillantottam a tanár urat, ahogy heves mozdulatokkal mutogat lefelé a járdára. Éppen olyan röhejesen kalimpált ott, mint a kovalens kötés meg hasonló marhaságok magyarázata közben, és arra gondoltam, hogy tényleg hiányzik. De aztán megráztam a fejem, ez nem a nosztalgia, hanem a tettek ideje. Verd ki a fejedből a felesleges dolgokat – na ja, mintha csak az apámat hallanám.

Nem volt nehéz beazonosítani a videón, hogy a Szabadság tér mellett járunk, a tanár úr pedig a Nádor utca Dunához közelebbi járdáján áll. Pont az egyik kedvenc éttermünk előtt, ahol a kopott lambériával burkolt falakon még mindig ott díszelegtek a szarvasagancsok, annak ellenére, hogy már rég nem vaddisznópörköltet főztek a konyhán, hanem ramen levest. Nagy levesesek voltunk Bogdánnal meg Vakival, és azért imádtunk ide járni, mert lehetett szürcsölni, senki sem szólt ránk, és nem is adtak kanalat a leveshez, csak pálcikát. A sűrűjével együtt szívtuk fel a levét, ahogy kell.

Vaki mutatta a helyet. Minden titkos helyet Vaki mutatott, ami a valóságban található, és minden titkos helyet Bogdán, ha az interneten. Én meg csak kiadtam a parancsokat, hogy merre menjünk, jól van na, hát kell egy olyan is. Megmondóember, az voltam én.

És ott volt általában Petra is, sokat lógott velünk, máskor meg más fiúcsapathoz csapódott, lányokkal nem érintkezett, azt mondta, nincs közös témájuk. Na persze, a szülők egyből jöttek azzal, hogy Petra csak játsszon a lányokkal, érted, játsszon, mintha még mindig óvodában pöckölnénk egymás hajába a lapátról a vizes homokot. Mondjuk, nyilván csináltuk azt is, nem azért, de miért nem lóghat egy lány a fiúkkal? Igaz, Petra egy idő után nem jött levesezni velünk, pedig igazi ínyenc volt, korábban a szüleivel az összes menő étteremben megfordultak, de mostanában nem volt túl sok pénzük. Helyette azt találta ki, hogy vasárnaponként két kanál cérnametéltre szedett egy kanál tyúkhúslevest, és azt szürcsölte pálcikával. De azt állította, otthon nem az igazi, és furán néznek rá.

Szóval Deé tanár úr ott állt a Nádor utcában, és a földre mutogatott. Mi lehet ott? Az aszfalt látszott csak, 4K-s videó volt, de azért annyira ez sem menő technológia, hogy belenagyítsak, meg ráforduljak a felületre, az csak a sci-fikben működik. Megnéztem a videót, egy évvel korábban készült. Egy évvel! Azért ez durva, hogy már ilyen régóta tervezgeti ezt az egészet a tanár úr.

Oda kell mennem, a Nádor utcába, megnézni, mi van a földön! – gondoltam.

Na, ekkor történt az a félreértés, amikor a Tűzharcosok csoport helyett – amiben ott volt Petra, Bogdán, Vaki meg én –, véletlenül a Tűzzománc csoportra nyomtam. Lazán oda továbbítottam a videót. Tényleg volt ilyen szakkör, akik nem akartak sok hülyével együtt járni a népszerű foglalkozásokra, a tűzzománcra jártak, ott aztán lehetett nyomkodni a telefont szinte végig, mert isten ments, hogy a kezünkbe adjanak olvadt üveget, mi csak a recipienseket fogdostuk, így nevezik a fémlapokat, amin még nincsen semmi, és adogattuk körbe, meg figyeltük a művész urat, persze. A fél YouTube-ot megnéztük, meg toltuk egymásnak a jobb fanfictionöket.

Persze gyorsan rájöttem, mi történt, de már hiába töröltem ki az üzenetet. A céseknek épp tesijük volt, az öltözőben ülhettek, mert egyből rányomtak a linkre, és persze észre is vették a háttérben kalimpáló Deét. Rájöttek ők is, hol játszódik a videó, nem volt nehéz összerakni a képet. Tudtam, hogy suli után kisebb tömeg vonul majd az utcára, hogy megnézze, mit mutogat olyan hévvel az eltűnt ember. És persze beigazolódott a félelmem.

Nemsokára izzottak a feladványhoz köthető csatornák, és noha a legtöbben nem árultak el semmi konkrét információt, egy idő után nem lehetett visszafogni: megjelent a videó linkje az egyik csoportban, aztán sorra, mindenhol, mellette a nevem, hogy Sági, a hülyéje, a tűzzománcosoknak küldte a megfejtést.

Így segíts másoknak. Úgy köszönik meg, hogy te leszel a hét idiótája. Ennyit a jófejségről.

***

Vaki a szemüvege felett bámult rám, látszott rajta, hogy tiszta ideg. A kettes villamoson ültünk, mellettünk a Vigadó, sosem jártunk benne, de nem is nagyon fogunk. Azt egy másik kor nevezte el Vigadónak, nekik még mást jelentett „vigadni. Én nem tudom, mi folyik ott bent, de tutira nem az, amire mi azt mondanánk, hogy: „Hű, ez csodás volt, még egyszer!

Vaki tehát ideges volt. Ő maradt leginkább magára Deé eltűnésével, mert ő egyáltalán nem használt okostelefont, az apja nem engedte, biztos vallási dolog, nem tudom. Így aztán folyton beszélgetni próbált, meg mindig keresett magának valami elfoglaltságot, hogy lekösse a gondolatait, de most csak tépelődött. Mire mi feltöltöttük a századik mémet az In Memoriam Deé csoportba, ő még mindig azt kérdezgette, hogy szerintem visszajön-e a tanár úr, meg hogy szegény felesége.

Én sosem piszkáltam ezért, mert eredendően egy baromi rendes srác, sőt megvédtem, ha valaki nekiugrott. Szájkaratéban jó voltam, a többire meg ott volt Bogdán, aki egyébként a légynek sem tudna ártani, de lazán levisz a földre bárkit, aki rám vagy Vakira támad. Petrát meg úgy különösebben nem kellett félteni, megvédte ő magát.

Vaki mindig kapható arra, hogy elintézzen ezt-azt. Ez a szuperképessége. És nem is akárhogy intézi el a rábízott feladatokat, mert ő egész nap a valóságban él, szóval a várost nézi, meg az embereket, és könyvekből tájékozódik. Folyton a Kálvin térre ment, ha lyukas órája volt, és vagy abban a kastélyból átalakított könyvtárban lődörgött, vagy a Múzeum körúton, az antikváriumokban. Olyan helyeket ismert a városban, hogy beleszédültünk.

– Vaki, nyugodj meg. Hazaérsz hatra, írjál apukádnak, hogy semmi gond nincs.

– De a házi... – kezdett bele Vaki. Ilyen ideges típus volt.

– Vaki, holnap lesz a tavaszi szünet előtti utolsó tanítási nap. Holnap már senkit nem érdekel a suliban, mennyire vagy felkészült, hidd el, a tanároknak is az jár a fejében, hogy minél messzebbre húzzanak az iskolától – kocogtattam meg a halántékomat jelentőségteljesen. Ettől láthatóan megnyugodott kicsit. A kis Einstein, kívülről elhadarja a relativitáselméletet, de azt nem mindig tudja, hogy december van, vagy július. Istenem, van ilyen is.

Ott ült mellette Bogdán, rengett a kis husikája, a tokája fodrozódott, mint a Balaton hidegfront előtt, és mint mindig, megint a telefonjába mélyedt. Még nálam is többet lógott a kijelzőn, és olyan helyeket ismert a neten, hogy csak néztünk. Ő rá sem hederített az agyonhájpolt appokra, a Messengert csak muszájból használta, neki ezek túl populáris terepek voltak. Kétfejű állatokról gyűjtött képeket, és minden héten frissítette az adatbázist, de ez csak a jéghegy csúcsa volt Bogdánnál, ő egy két lábon járó kiborg volt. Vagy hogy hívják azokat, akik félig digitálisak? Mindegy, valami olyasmi.

Bogdánnal szemben, tőlem jobbra ült Petra, bakancsban, szakadt farmerben és valami régi, kopottas kardigánban, amit talán a dédanyjától örökölhetett. Épp egy matricát kapargatott szórakozottan a villamos ablaküvegéről, miközben a kedvenc zenekarától dúdolt egy dallamot. Archie, Marry Me, úgy emlékszem, ez lehet a címe. Bárhol dalra fakadt, ha olyan kedve volt, nem nagyon érdekelte, ki mit gondol róla.

Anyja egy grófnő vagy hasonló lánya volt, de legalábbis eszméletlen gazdag családból származott. Zsuzsi néni a gyerekkorát a család budafoki kastélya és a francia Riviéra közötti ingázással töltötte, szegény, egy nap aztán összeveszett a szülőkkel, ezért lázadásból a turistaosztályra szállt egy repülőn, ott találkozott Petra apjával, és egy csapásra minden szimpatikussá vált neki, amit a neveltetése szerint visszatetszőnek vagy kínosnak kellett volna tartania.

Petra az anyjától örökölte a két legfontosabb tulajdonságát: soha semmit nem szégyellt, és mindig megőrizte a tartását.

Most kifelé nézett az ablakon, a Duna irányába.

Ő is nyugtalan arcot vágott, mindjárt gondoltam, hogy nem a kilátást nézi, mert egyszer csak megszólalt:

– De mi a szar lehet a betonon?

Én nem tudtam mit felelni, de Bogdán, aki mindig feltalálta magát, a telefonjáról fel sem nézve válaszolt:

– Még több beton.

Szóval ez egy ütőképes csapat volt. Ahogy tartottunk a Szabadság tér, és persze a Deé tanár úr által hátrahagyott első nyom felé, tudtam, hogy nekünk sikerülni fog. Mi meg fogjuk érteni, bármit találunk is ott, vagy ha nem, akkor majd együtt kitaláljuk, és megfejtjük végül az összes nyomot, és megtaláljuk a tanár urat. Nem voltam ilyen biztos soha semmiben.

Hittem benne, mint a vezércikkben, így mondta a nagybátyám, bár fogalmam sincs, hogy ez mit jelent.

Nem, nem volt ott az egész suli a Nádor utcában, dehogy. Csak a fele.

Próbáltunk odajutni ahhoz a bizonyos járdaszakaszhoz, amire a tanár úr mutogatott, de nem tudtuk előreverekedni magunkat a tömegben. Amikor megpróbáltunk előrefurakodni, a nálunk idősebb diákok könyökkel állták az utunkat, és ránk förmedtek:

– Húzz el innen, taknyos!

– Te, ez meg a Sági! – kiáltott fel az egyik cés, aki valahogy előrejutott. A Berci volt az, két méter, nem csoda. – Itt van a kis okoska!

Így meg aztán még annyira sem engedtek előre. Féltékenyek voltak, mert én megfejtettem a vers első sorát, ők meg nem. Ilyenkor látszik, mennyire összetartóak az emberek: ha valaki kitűnik valamiben, azt gyorsan lenyomják a víz alá. Ebben az egyben baromi együttműködőek.

– Küldjük előre Vakit. Ő elfér a lábak között is – javasolta Petra, ahogy kiszorultunk a parkoló autók közé. Igaza volt. Szende óriásunkat, Bogdánt mégsem küldhetjük, mert amíg nincs közvetlen életveszély, ő körülbelül annyira rámenős, mint tíz deka szeletelt párizsi. Maradt Vaki, aki viszont nagyobb mestere volt a furakodásnak, mint egy ülőhelyre vadászó nyugdíjas.

– Be kéne szappanozni – javasolta Bogdán, de közben fel sem nézett a telefonjáról. – Becsusszan, kicsusszan – tette hozzá, mintha nem értenénk.

– Haha, nagyon vicces! – kérte ki magának a tréfát Vaki. – Na, add ide a telefonod, humorzsák!

Több sem kellett, a kibermedve végre felnézett a kijelzőről. Hazudnék, ha azt mondanám, a tekintete átható volt, és a végtelen tenger kékjét idézte, mert az igazság az, hogy Bogdán olyan kancsal volt, mint Ryan Gosling. És most ne kelljen bizonygatnom, hogy de igenis, kancsal az ürge, mert az, csak közben olyan a mosolya, hogy a lányok örömükben sikongatnak, és a lányok alatt azt értem, hogy még a fiúk is, ennyit ér a sárm meg a Versace öltöny. Bogdánért persze nem sikongatott senki, ő csak kitűnően tudott egyszerre mobilozni és kerülgetni a lámpaoszlopokat.

– Hogyan mondtad? – lépett fenyegetően Vaki felé.

– Mondom, add ide a telefonod! Mégis hogyan mutassam meg nektek, mi van a betonon, ha nem fotózhatom le? Az én telefonomon nincs normális kamera.

– Jogos – ismertem el. Bogdán szitkozódva nyomkodni kezdte a telefonját, majd Vaki kezébe adta, az alábbi szavakkal, esküszöm, ezt volt képes kiejteni a száján:

– Ha nem érsz vissza öt percen belül, a telefon minden adata megsemmisül. Úgyhogy igyekezz!

Ő a mi házi James Bondunk.

Vaki gyorsabban tűnt el a lábak tengerében, mint a karácsonyra kapott legó a fenyőtűre utazó porszívócsőben. Végül nem telt bele egy perc, már fel is bukkant néhány lábbal arrébb, hogy aztán büszkén a kezembe nyomja Bogdán telefonját. Összedugtuk a fejünket a képernyő felett.

– Homályos – állapította meg Bogdán.

– Köszönjük, Bogdán. Esetleg valami építőbb megjegyzés?

– Ez egy kétszázas. Szívesen.

A képen egy ezüstszínű érme csillogott. Ott feküdt a betonba gyógyulva, része volt a járdának, kicsit sem állt ki. Nyilván akkor került oda, amikor frissen öntötték ki ezt a járdaszakaszt, de hogy a tanár úr ejtette bele, vagy valaki más, nem tudtuk. Különben is, nem mindegy? Az biztos, hogy ennyi volt a nyom, semmi mást nem láttunk a környéken, ami közelebb vitt volna a megoldáshoz. Az érme írásos oldala volt felfelé, ez állt rajta: 200 FORINT, MAGYAR KÖZTÁRSASÁG meg BP., és ott volt még rajta a Lánchíd is. Nem az a kétszázas, amit mi ismerünk, valami antik cucc lehetett. A rányomott évszám is erről tanúskodott: 1992.

– És most? – kérdezte Petra tanácstalanul.

– Esetleg... menjünk a Lánchídra? – javasolta bizonytalanul Vaki.

– Túl nyilvánvalónak tűnik, de menjünk – vontam meg a vállam. – Közben Bogdán majd kikeres nekünk mindent erről az érméről.

Még félúton sem jártunk, Bogdán már sorolta az infókat. Nagy részére egyáltalán nem voltunk kíváncsiak, de Bogdán képtelen volt kiszűrni a hasznos dolgokat a haszontalanok közül, úgyhogy öntött ránk minden szemetet, amit talált, az inflációtól kezdve a pénzhengerlésig.

– Sokan úgy hiszik, hogy az 1992-es és 1993-as évjáratú érmék több ezüstöt tartalmaznak, és emiatt többet is érnek, de ez csak városi legenda. Valójában azért csillog ezüstösebben a felszínük, mert a gyártás során a lapkákat kénsavas pácban forgatták meg, kálium-permanganát hozzáadásával, így kioldódott a rézoxid, és a lapka felszíne közel színezüst lett, de csak 60 mikrométeres mélységig.

– Ez pont olyan, ami érdekelhette a tanár urat – morfondíroztam. – Mondjuk, érteni nem értem. Vaki, ne kezdd el magyarázni! – tettem fel elutasítóan a kezem, mert éreztem, ahogy a tudás energiája lövellni kezd jobbról, Vaki már vette a levegőt, hogy eldarálja a kálium-permanganát képletét vagy mijét. Erre nem voltam felkészülve. – Egyelőre csak sétáljunk, jó?

Kiértünk a rakpartra. A délutáni nap szinte úgy perzselt, mint nyáron, így aztán lehámoztunk magunkról egy réteg ruhát, és a friss, dízellel kevert Duna-illatú szellő immár az alkarjainkat is végigsimogathatta. Az alsó rakparton egy halom turista bámészkodott a jó időben, nézegették a budai templomtornyokat meg a Halászbástyát. Mi is baromira szerettünk volna ott lent sétálni, a hajók és a víz mellett, csak hát a felső rakparton egy sor úttest és két villamossínpár állta volna utunkat, aztán egy háromméteres falról kellett volna leugrani, de ekkor még mindig ott volt az alsó rakpart végtelenített autófüzére, egy sor szalagkorlát és egy méretes sövény. Ezért aztán mentünk a felsőn, mint a született pestiek, és igyekeztünk büszkének lenni rá, hogy minket nem lehet behízelgő látványosságokkal eltéríteni, hiszen mi közlekedünk.

Hamarosan megérkeztünk a Lánchídhoz, ami – meglepetés! – tele volt a suli diákjaival. Fel-le rohangáltak mindkét oldalon, hátha találnak valami nyomot, ami továbbvezeti őket a következő állomásra.

– Az érme hátlapján valószínűleg a Magyar Nemzeti Bank szerepel, esetleg Deák Ferenc – mormogta Bogdán, a telefonjába meredve. – Menjünk vissza a Szabadság térre? Ott van az a bank. Vagy a Deákra?

– Hagyjuk a francba! Ez a hajó elúszott – feleltem csalódottan. Magamra voltam mérges, senki más nem tehetett erről az egészről, csak én. Ha nem küldöm rossz helyre a linket, most ez a sok marha mind otthon nyomogatná a telefonját. – Menjünk haza! Bármit is rejtettek el a hídon, ezek megtalálják, és lesznek, akik ki is posztolják a dicsőségre éhezve. Nemsokára úgyis meglátjuk, mire jutottak.

– Ne hibáztasd magad! Koncentráljunk a feladvány többi részére. – Petra finoman a vállamra tette a kezét. Az érintése mintha megnyitott volna rajtam egy szelepet, amin végre kirobbanhatott az összes feszültség. Egy rántással kiszabadítottam magam.

– Most mi van? – kiáltott rám. – Mi a fene bajod van?

– Az, hogy anyáskodsz itt fölöttem – feleltem, pedig egyáltalán nem is gondoltam így. Nem tudom, mi ütött belém. – Azért, mert egy évvel idősebb vagy, még nem kell így leereszkedned.

– Miről beszélsz, Sági? – Petra elkerekedett szemmel nézett rám. Láttam, hogy rosszulesik neki, amit mondok, de már nem volt visszaút.

– Egyáltalán, miért lógsz velünk folyton? Kiröhögnek miattunk az osztálytársaid – vágtam a fejéhez. Petra a feje fölé emelte mindkét kezét, hátrált pár lépést,