Az üveghotel

By Emily St. John Mandel

Vincent ​egy ötcsillagos szálló pultosaként dolgozik a Vancouver-sziget legészakibb csücskén. Azon az estén, amikor a dúsgazdag Jonathan Alkaitis odalép a nőhöz, és kezdetét veszi közös életük, egy kapucnis alak az alábbi üzenetet firkálja a hotel üvegfalára: Nyelj üvegszilánkot.

Eközben Manhattan felhőkarcolókkal teli világában egy sokkal súlyosabb bűncselekményt követnek el: Alkaitis több millió dolláros üzlete nem más, mint piramisjáték, amikor pedig fény derül a csalásra, rengeteg ember élete dől romba. Az Alkaitis feleségének szerepét játszó Vincent látszólag sértetlenül megússza, egy évtizeddel később azonban nyom nélkül eltűnik egy konténerhajó fedélzetéről…

A kanadai Emily St. John Mandel számára negyedik könyve, a Tizenegyes állomás hozta el a világhírt, a mű rangos díjak sorát gyűjtötte be, és HBO Max-sorozat is készült belőle. Következő regénye, Az üvegszálló több mint húsz nyelven jelent meg, és virtuóz felépítésével, érzékeny látásmódjával még tovább bővítette a szerző olvasótáborát.

• Language: Magyar
• Publisher: Gabo Kiadó
• Release date: Jul 15, 2023
• ISBN: 9789635665587

Book preview

uveghotel_borito.jpg

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Emily St. John Mandel: The Glass Hotel

Alfred A. Knopf, 2020, New York

Fordította: Körmendi Ágnes

Tördelte: Kovács Mária

Korrektúra: Kótai Kata

Borítóterv: Mel Four / Picador Art

Department Photograph © Jesse Morrow / Stocksy

Copyright © 2020 by Emily St. John Mandel

All rights reserved.

Published in the United States by Alfred A. Knopf,

a division of Penguin Random House LLC, New York.

Hungarian translation © Körmendi Ágnes, 2023

Hungarian edition © GABO Kiadó, 2023

A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

Felelős szerkesztő: Roboz Gábor

ISBN 978-963-566-558-7

gabo.hu

facebook.com/GABOKIADO

instagram.com/gabo_kiado

Elektronikus verzió v1.0

Cassiának és Kevinnek

Tartalom

ELSŐ RÉSZ

1. Vincent az óceánban

2. Mindig hozzád jövök

3. A szálloda

4. Esti mese

5. Olivia

MÁSODIK RÉSZ

6. Az ellenlét

7. Tengerjáró

8. Az ellenlét

9. Esti mese

HARMADIK RÉSZ

10. Az irodai kórus

11. Tél

12. Az ellenlét

13. Árnyékország

14. Az irodai kórus

15. A szálloda

16. Vincent az óceánban

Első rész

1.

Vincent az óceánban

2018. december

1

A végén kezdem: zuhanok a hajótest mellett a vihar vad sötétjében, az esés döbbenete elakasztja a lélegzetem, a kamerám elszáll az esőn át…

2

Seperj fel engem. Ablakra firkált szavak, tizenhárom éves koromból. Hátraléptem, és hagytam, hadd csússzon ki a kezemből a filc, még most is emlékszem a pillanat mámorára, olyan érzés volt, mintha fény csillanna a szilánkká morzsált üvegen a mellkasomban…

3

Felértem a felszínre? A hideg megsemmisít, a hideg kitölt mindent…

4

Különös emlék, a parton állok Caiette-ben, tizenhárom éves vagyok, a vadiúj videókamera furcsa és hűvös a tenyeremben, ötperces időközönként filmezem a hullámokat, és ahogy filmezek, hallom a saját hangom, azt suttogja, „haza akarok menni, haza akarok menni, haza akarok menni", pedig hát hol lennék otthon, ha nem ott?

5

Hol vagyok? Nem a tenger mélyén, nem is kinn belőle, már nem érzem a hideget sem, se semmi mást, tudom, hogy ez itt egy határ, de azt nem, melyik oldalán vagyok, és mintha szabadon mozoghatnék az emlékeim között, ahogy egyik szobából a másikba megy az ember…

6

– Isten hozta a fedélzeten – mondta a harmadtiszt, amikor legelőször felszálltam a Neptune Cumberlandre. Amikor ránéztem, valami eszembe jutott, és arra gondoltam, Te…

7

Nincs több időm…

8

Látni akarom a bátyám. Hallom, beszél hozzám, hívnak a róla szóló emlékeim. Csak erre összpontosítok, és hirtelen egy keskeny utcán állok a sötétben, az esőben, egy idegen városban. Egy alak roskad a szemközti kapualjba, és vagy tíz éve nem láttam a bátyám, de tudom, hogy ő az. Paul felnéz, és van még időm felfogni, milyen rettenetesen fest, csontsovány, szétcsúszott, és ő is meglát, de ekkor a semmibe villan az utca…

2.

Mindig hozzád jövök

1994 és 1999

1

1999 végén Paul pénzügyet tanult a torontói egyetemen, amit diadalként illett volna megélnie, de semmi sem stimmelt. Régebben úgy gondolta, a zeneszerzés lesz a fő szakja, de pár évvel ezelőtt eladta a szintetizátorát egy rossz időszakban, és az anyja még csak megfontolás tárgyává sem tett volna egy ilyen értelmetlen diplomát, amiért jó néhány méregdrága elvonókúra után Paul sem tudott igazán haragudni rá, úgyhogy felvette a pénzügyet, hiszen elméletben ez gyakorlatias és lenyűgözően felnőtt irányvonalat képviselt – Ide less, a piacokról tanulok és a pénzforgalomról! –, csak egy hiba csúszott ebbe a zseniális tervbe, mégpedig, hogy végzetesen érdektelennek tartotta a témát. Az évszázad a végét járta, és Paulnak megvoltak a maga sérelmei.

Arra számított, hogy legalább be tud majd surranni egy valamirevaló társaságba, de az a gond azzal, ha az ember kiesik a világból, hogy a világ megy tovább a maga útján, és a mindent felemésztő anyaggal töltött idő, a lélekölő áruházi melóban töltött idő, amikor próbált nem is gondolni az anyagra, és a kórházakban és elvonókon töltött idő összeadódott, és Paul már huszonhárom éves volt, és még többnek tűnt. A tanév első pár hetében még elment bulizni, de sosem tudott könnyedén beszédbe elegyedni idegenekkel, és mindenkit nagyon fiatalnak látott. Már a negyedéves vizsgákon is rosszul szerepelt, így hát október végére minden idejét vagy a könyvtárban töltötte – olvasott, próbálta megszeretni a pénzügyet, próbált megkapaszkodni valahogy –, vagy a szobájában, míg a város egyre hidegebb lett körülötte. Egyszemélyes szobája volt, mert az anyjával kevés dologban értettek egyet, de mindketten úgy gondolták, katasztrofális lenne, ha Paul szobatársat kapna, és a szobatárs ópiumszármazékokkal élne, úgyhogy szinte mindig egyedül volt. A szoba olyan kicsi volt, hogy Paulnak csak az ablaknál ülve nem volt klausztrofóbiája. Ritkán és felületesen érintkezett másokkal. A látóhatáron egyre jobban közelgett a féléves vizsgák sötét fellege, de a felkészülés reménytelennek tűnt. Próbált a valószínűség-elméletre fókuszálni, a diszkrét idejű martingálokra, de a gondolatai minduntalan elkalandoztak a zongoradarab felé, amiről maga is tudta, hogy sosem fejezi be, teljesen szokványos C-dúr alap volt, épp csak megbillentette pár moll futam.

December egyik első napján ugyanakkor végzett a könyvtárban, mint Tim, akivel két közös órája is volt, és aki szintúgy az előadóterem hátsó sorában szeretett ülni.

– Csinálsz valamit ma este? – kérdezte Tim. Jó ideje ez volt az első alkalom, hogy bárki bármit kérdezett Paultól.

– Abban reménykedtem, találok valahol egy jó kis koncertet. – Ez eszébe sem jutott, mielőtt kimondta volna, de úgy volt vele, egész jó irányba terelné az estét. Tim kicsit felvidult. Eddig csak egyszer beszéltek, akkor is zenéről.

– Meg akartam nézni ezt a Baltica nevű bandát – mondta Tim –, de a vizsgákra kell készülnöm. Hallottál róluk?

– A vizsgákról? Aha, azt hiszem, bukom mindet.

– Nem, a Balticáról! – Tim zavartan pislogott. Paulnak beugrott, hogy ez már legutóbb is feltűnt neki: Tim láthatóan nem értette a viccet. Mintha csak egy más bolygóról szalasztott antropológussal beszélgetne. Paul arra gondolt, ez talán jó kiindulópont lehetne, hogy összebarátkozzanak, de el sem tudta képzelni, hogyan vágna bele a beszélgetésbe – nem tudtam nem észrevenni, hogy te is éppúgy kilógsz innen, mint én, mi lenne, ha összevetnénk a tapasztalatainkat? –, és különben is, Tim már bele is veszett a sötét, késő őszi estébe.

Paul felmarkolt az egyetemi menza melletti újságosládákról pár alternatív programajánló füzetet, és visszasétált a szobájába, ahol feltette Beethoven V. szimfóniáját társaságul, aztán addig nézegette a programokat, amíg rá nem akadt a Balticára, kései koncertidőpontra voltak betéve egy helyen, amiről Paul sosem hallott, lenn a Queen és a Spadina sarkán. Mikor járt utoljára élő koncerten? Felzselézte a haját, aztán lefésülte, meggondolta magát, és újra felzselézte, felpróbált vagy három pólót, és elindult, még mielőtt tovább variált volna, undorodott a saját határozatlanságától. Egyre hűvösebb lett, de a gondolatait is kitisztította a hideg levegő, és a testmozgás is azon terápiás javaslatok közé tartozott, amiket eddig hanyagolt, így hát a séta mellett döntött.

A klub egy pincehelyiség volt egy gót ruhabolt alatt, meredek lépcsők vezettek le. Amikor meglátta, Paul pár percre megállt a járdán, mert félt, hogy kiderül, ez itt egy gót klub – mindenki kiröhögi majd a farmerét meg a gallé­ros pólóját –, de a kidobó mintha észre sem vette volna, és a közönségnek is csak hozzávetőleg a fele volt vámpír. A Baltica egy trió volt: egy basszusgitáros srác, egy másik fiú, aki a szintetizátorához kötött, kifürkészhetetlen elektronikai vackait bűvölte, és egy lány elektromos hegedűvel. Amit a színpadon csináltak, sokkal kevésbé emlékeztetett zenére, mint egy meghibásodott rádió sípolására, csupa furcsa sistergés, egymástól elszakadt hangok, az a fajta szétszórt, ambient zene, amit Paul megátalkodott Beethoven-rajongóként sosem értett, de a lány gyönyörű volt, úgyhogy nem is zavarta, hogy a zenét nem élvezi, mert legalább a látványban örömét lelte. A lány nekidőlt a mikrofonnak, és azt énekelte, hogy „Mindig hozzád jövök", de volt rajta egy kis visszhang is, mert a szintetizátoros srác rátaposott egy pedálra, szóval inkább úgy hangzott, hogy

Mindig hozzád jövök, hozzád jövök, hozzád jövök

– és keményen diszharmonikus volt, a hang, a szintetizátor pittyegése, a fel-felreccsenő elektromos zörejek, de aztán a lány felemelte a hegedűt, és kiderült, hogy ez hiányzott eddig. Ahogy végighúzta rajta a vonót, mintha hidat emelt volna a recsegésszigetek közé, és Paul már hallotta is, hogyan illik ez az egész egybe, a hegedű, a zörejek és a basszusgitár árnyékszerű lüktetése; egy pillanatra izgalmas volt, aztán a lány leengedte a hegedűt, és a zene ismét egymáshoz nem illő elemekre esett szét, Paul pedig megint csak azon kapta magát, hogy igazán nem érti, hogyan hallgathatja bárki is ezt a vacakot.

Később, amikor már az együttes tagjai is a bárban iszogattak, Paul kivárta, hogy a hegedűs senkivel se beszéljen épp, és rárepült.

– Bocs – kezdte –, csak azt akarom mondani, hogy imádom a zenéteket.

– Köszi – mondta a hegedűs lány. Elmosolyodott, de zártan, óvatosan, ahogy a kivételesen szép lányok szokták, tudva, ezután mi jön.

– Fantasztikus volt – fordult Paul a basszusgitároshoz, hogy kikerülje az elvárásokat, és kibillentse a lányt az egyensúlyból.

– Kösz, haver. – A basszusgitáros olyan szélesen vigyorgott, hogy Paul arra gondolt, alighanem be van tépve.

– Amúgy Paul vagyok.

– Theo – válaszolta a basszusgitáros. – Ők pedig Charlie és Annika.

Charlie, a billentyűs biccentett, és felemelte a sörét. Annika a pohár pereme fölött leste Pault.

– Kérdezhetek valami nagyon furcsát? – Paul rettenetesen vágyott rá, hogy viszontláthassa Annikát. – Elég új vagyok a városban, és nem találtam egyetlen jó táncolós helyet sem.

– Menj csak el a Richmond Streetre, és fordulj balra – mondta Charlie.

– Nem, úgy értem, voltam már pár helyen, csak nem nagyon találtam semmit, ahol ne lenne szar a zene, és arra gondoltam, ti talán tudnátok ajánlani valamit…

– Ja, értem. – Theo felhajtotta a maradék sört. – Ja, próbáld meg a System Soundot.

– De hétvégén maga a pokol – tette hozzá Charlie.

– Ja, haver, hétvégén ne menj le. De kedd este elég jó szokott lenni.

– Aha, a kedd esték a legjobbak – mondta Charlie is. – Hova valósi vagy?

– A kertváros mélyéről jövök – válaszolta Paul. – Kedd este a Systemben, oké, köszi, megnézem. – Annikára nézett, és hozzátette: – Talán valamikor összefutunk ott. – Gyorsan elfordult, nehogy látnia kelljen, mennyire nem érdekli a lányt, de az érzés így is jeges szélként marta a hátát egészen az ajtóig.

Kedden, a vizsgák után – három hármas, egy hármas alá, próbaidő a kicsapás előtt – Paul lement a System Soundbarba, és magában táncolt. Nem igazán jött be neki a zene, de jó érzés volt ott állnia a tömegben. Az ütem elég összetett volt, és nem tudta, hogyan táncolhatna rá, úgyhogy csak előre-hátra lépkedett, sörrel a kezében, és próbált nem gondolni semmire. Nem ez a klubozás lényege? Alkoholba és zenébe fojtani a gondolatokat? Reménykedett benne, hátha Annika is itt lesz, de nem látta sem őt, sem a másik két balticás arcot a tömegben. Végig őket kereste, és ők végig máshol voltak, míg aztán vett egy kis zacskó élénkkék tablettát egy rózsaszín hajú lánytól, mert az eki nem heroin volt, és nem számított, de valami nem stimmelt a bogyókkal, vagy valami nem stimmelt Paullal: az egyiket félbeharapta és lenyelte, csak egy fél bogyót, és nem érzett semmit sem, úgyhogy utánaküldte a másik felét egy kis sörrel, és erre úszni kezdett az egész terem, teljesen leizzadt, a szíve összevissza vert, és egy másodpercre azt hitte, meghal. A rózsaszín hajú lány eltűnt. Paul talált egy padot a fal mellett, és leroskadt rá.

– Hé, haver, jól vagy? Minden rendben? – Valaki ott térdelt előtte. Egész sok idő telhetett el. A tömegnek nyoma sem volt. Felkapcsolták a lámpákat, és borzalmas volt a fény, az egész Systemet lepukkant teremmé változtatta. Meghatározhatatlan eredetű tócsák csillogtak mindenfelé a tánctéren. Egy kiégett tekintetű, agyonpiercingelt, idősebb fickó járkált fel-alá egy szemeteszsákkal, hogy felszedje a poharakat és az üvegeket, és az addig hangosan bömbölő zene után szinte harsogott a semmi, a csend. A Paul előtt térdelő fickó a klub menedzsere lehetett, a kötelező farmer / Radiohead póló / blézer kombóban, amit az efféle klubok menedzserei viseltek.

– Ja, minden rendben – motyogta Paul. – Bocs, azt hiszem, kicsit sokat ittam.

– Nem tudom, mit toltál, haver, de nagyon nem áll jól neked – jegyezte meg a menedzserforma fickó. – Záróra van, húzz innen!

Paul imbolyogva felállt és kiment, és már az utcán volt, amikor eszébe jutott, hogy a kabátja a ruhatárban maradt, de addigra bezárták mögötte az ajtót. Úgy érezte magát, mint akit megmérgeztek. Öt üres taxi is elhúzott előtte, mire a hatodik végre megállt neki. A taxis egy leereszkedő stílusú antialkoholista volt, aki a kollégiumhoz vezető úton végig az ital veszélyeiről prédikált Paulnak. A fiú bármit megadott volna azért, hogy bedőlhessen végre az ágyába, így hát ökölbe szorította a kezét, és egy szót sem szólt, amíg a taxi meg nem állt a kollégiumtól nem messze. Akkor fizetett – borravalót persze nem adott –, és beolvasott a taxisofőrnek, hogy kurvára ne baszogassa ilyesmivel, és húzzon vissza a picsába Indiába.

– Ide figyeljen, tisztázni akarom, hogy azóta már más ember vagyok – mondta Paul egy utahi elvonón a szakembernek húsz évvel később –, csak próbálom őszintén megfogalmazni, akkoriban ki voltam.

– Bangladesből jöttem, te rasszista seggfej – válaszolta a taxisofőr, és ott hagyta Pault az út szélén. A fiú óvatosan térdre ereszkedett, és hányt. Eltámolygott a kollégiumig, egyre csak azon csodálkozva, micsoda katasztrófa ez az egész. Esélytelenként, szinte a semmiből sikerült bejutnia egy kiváló egyetemre, és még az első év decembere sem telt el, máris vége volt az egésznek. Az első félév végén már bukásra állt. „Meg kell acéloznod magad a csalódás ellen", mondta neki egyszer egy terapeutája, de Paul egész életében nem tudta magát megacélozni, mindig is épp ez volt a gond.

Tekerjünk át gyorsan két hetet, essünk túl a téli ünnepkör eseménytelenségén – az anyja terapeutája azt javasolta a páciensének, távolodjon el kissé a fiától, áldozzon magára egy kis időt, hagyja, hogy Paul felnőttként éljen, és a többi, így hát az anyja felutazott karácsonyra Winnipegbe a testvéréhez, és Pault nem hívta. A fiú a szobájába zárkózva, egyedül töltötte az ünnepet, csak az apját hívta fel egy rövid és esetlen beszélgetés erejéig, amit persze szokás szerint végighazudott, és ez így ment egész december 28-áig, a karácsony és szilveszter közti, döglött hét abszolút mélypontjáig, amikor is végül felöltözött, és visszaballagott a System Soundbarba egy újabb kedd estére, hátrazselézett hajjal, gondosan legombolt ingben, amit direkt erre az alkalomra vett. Ugyanaz a farmer volt rajta, mint amikor legutóbb ott járt, és eszébe sem jutott, hogy az első zsebében még mindig ott az a kis tasaknyi kék bogyó, amíg a klubba nem ért.

Besétált a Systembe, és ott voltak a balticás arcok, Annika, Charlie és Theo, ott álltak egy kupacban a pultnál. Valószínűleg nemrég tudhattak le egy koncertet a közelben. Mintha égi jel lett volna. Lehetséges, hogy Annika tovább szépült, mióta Paul nem látta? Elképzelhetőnek tűnt. A fiú egyetemi pályája a végéhez közeledett, de elég volt a lányra néznie, hogy új valóságot lásson maga előtt, új élet képe bontakozzon ki előtte. Úgy vélte, tárgyilagosan nézve sem fest rosszul. Zeneileg egészen tehetséges. Talán a múltja is érdekes lehet. A valóságnak nyílt egy olyan változata, amiben Annikával járt, és több szempontból is sikeresnek számított, még ha az iskolai létet nem is neki találták ki. Visszamehet egy boltba dolgozni, és ezúttal akár komolyabban is veheti, rendesen megélhet belőle.

– Figyeljen – mondta húsz évvel később Utahban a szakembernek –, azóta nyilván volt időm alaposabban átgondolni az egészet, és persze rég rájöttem, hogy ez a fajta gondolkodás tiszta hülyeség volt, és rettenetesen énközpontú, de Annika olyan gyönyörű volt, hogy csak arra tudtam gondolni, vele kimászhatok ebből az egészből¸ úgy értem, vele kimászhattam volna abból, hogy egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam…

Most vagy soha, gondolta Paul, és hirtelen támadt elszántsággal odament a pulthoz.

– Helló – üdvözölte Theo. – Te vagy az. Te vagy az a srác.

– Megfogadtam a tanácsodat – válaszolta Paul.

– Milyen tanácsot? – kérdezte Charlie.

– System Soundbar, keddenként.

– Ja, oké – mondta Charlie. – Persze, tényleg.

– Örülök, hogy látlak, haver – mondta Theo, és Pault egészen átmelengette a megjegyzés. Rámosolygott mindhármukra, különös tekintettel Annikára.

– Szia – köszönt a lány is. Nem volt barátságtalan, de még mindig ott volt a hangjában az az idegesítő óvatoskodás, mintha arra számított volna, hogy mindenki csak randizni akarja hívni, bár persze Paul is épp ezt tervezgette.

Charlie épp Theónak mondott valamit, akinek le kellett hajolnia, hogy jól hallja. (Charlie Wu rövid portréja: alacsony, szemüveges srác, semmitmondó, irodakompatibilis hajjal, farmerben, fehér ingben; zsebre tett kézzel ácsorgott, Paul nem látta a szemét, mert a szemüvege visszatükrözte a klub fényeit.)

– Figyu – mondta Paul Annikának. A lány ránézett. – Tudom, hogy nem ismersz, de szerintem irtó szép vagy, és azon gondolkoztam, hogy meghívhatnálak-e vacsorára valamelyik nap…?

– Köszi, de nem – válaszolt a lány. Theo figyelme Charlie-ról Paulra siklott, minden idegszálával rá összpontosított, mintha csak attól tartott volna, hogy közbe kell lépnie, és Paul abszolút értette: tök jó estéjük volt, amíg Paul be nem toppant. Paul volt a gond. Charlie a szemüvegét törölgette, láthatóan fel sem tűnt neki az egész, csak bólogatott a zenére, ahogy a lencsét dörzsölte.

Paul mosolyt erőltetett az arcára, és megvonta a vállát.

– Oké – mondta –, semmi gond, egyáltalán nem probléma, de úgy voltam vele, megkérdeznem csak nem árt…

– Megkérdezni sosem árt – helyeselt Annika.

– Bírjátok az ekit? – kérdezte Paul.

– Nem tudom – mondta húsz évvel később a szakembernek –, igazság szerint egyáltalán nem tudom, mi járt a fejemben, ez az emlék az agyamban csak egy nagy, ijesztő lyuk, nem is tudtam, mit akartam mondani, mielőtt kimondtam…

– Nekem nem igazán jön be – folytatta Paul, mert most már mind a hárman őt nézték –, mármint nincs vele semmi bajom, ha valaki tolja, csak nekem nem jön be, de a húgomtól kaptam egy adaggal. – Felvillantotta a tenyerében a kis zacskót. – Eladni nem nagyon akarom, az sem a stílusom, de tök nagy pazarlásnak érezném csak úgy lehúzni a vécén, szóval eszembe jutott.

Annika elmosolyodott.

– Szerintem ugyanilyet próbáltam ki múlt héten – jegyezte meg. – Pont ilyen színe volt.

– Érthető, ugye, hogy miért nem mondtam még el ezt a sztorit senkinek? – fejtegette Paul a szakembernek húsz évvel a System Soundbar után. – De nem tudtam, hogy a bogyókkal van gond. Azt hittem, csak én reagáltam rájuk rosszul, talán mert a szervezetem totál szét volt cseszve attól, hogy épp csak leállóban voltam az opioidokkal meg minden, eszembe sem jutott, hogy mindenki, aki kipróbálja ezeket a bogyókat, rosszul lesz vagy bármi, az meg pláne nem, hogy…

– Szóval ha kell, nektek adom – fejezte be, és a társaságra nézett, ami az élete során megismert összes többi társasághoz hasonlóan kivetette magából, és Annika elmosolyodott, és elvette a kezéből a kis zacskót. – Akkor majd legközelebb – mondta Paul mindenkinek, de legfőképp a lánynak címezve, mert néha a köszi, nem csak azt jelenti, hogy most épp nem, de talán máskor, bár a bogyók, a bogyók, a bogyók…

– Köszi – mondta a lány.

– Csak ahogy reagált – magyarázta Paul a szakembernek. – Látom, hogy néz maga rám, de én tényleg azt hittem, ugyanezt a bogyót próbálta előző héten, épp, ahogy mondta, és ahogy mosolygott, arra gondoltam, biztos jó cucc volt, láthatóan tényleg bejött neki, szóval ami velem történt, amikor kipróbáltam, az egyértelműen csak valami szokatlan hatásnak tűnt, mondom, nem olyasminek, ami feltétlenül… Hallgasson már meg, tudom, hogy ismétlem önmagam, de meg kell értenie, hogy nem tudhattam előre, mármint értem, ez milyen gyengén hangzik, de komolyan fogalmam sem volt róla…

Miután Paul otthagyta őket, Annika bevett egy bogyót, a másik kettőt pedig Charlie-nak adta, akinek fél órára rá megállt a szíve a táncparketten.

2

Visszanézve könnyű lekicsinyelni az Y2K hisztériát – egyáltalán, emlékszik még rá bárki is? –, de akkoriban reálisnak tűnt a teljes összeomlás veszélye. A szakértők szerint, amint elüti az óra az éjfélt 2000. január 1-én, leolvadhatnak az atomerőművek, a meghibásodott számítógépek pedig interkontinentális rakétákat lőhetnek át az óceánon, az áramellátás összeomolhat, és repülőgépek hullhatnak az égből. De Paul világa már így is összeomlott, ennek megfelelően három nappal Charlie Wu halála után a vancouveri reptér érkezési csarnokában állt egy telefonfülkében, és a féltestvérét próbálta utolérni, a húgát, Vincentet. Volt még annyi pénze, hogy elszökjön Torontóból, de másra már nem futotta, az volt hát a terve, hogy a nagynénje, Shauna jóindulatára bízza magát, ha már ködös gyermekkori emlékei szerint a nő egy hatalmas házban lakott, rengeteg vendégszobával. Vincentet ugyan nem látta vagy öt éve, amikor a lány tizenhárom volt, Paul meg tizennyolc, és Vincent anyja épp akkoriban halt meg, Shaunával pedig mikor találkozott utoljára? Tizenegy éves korában? Ezen rágódott, miközben a telefon vég nélkül csengett ki a nagynénje házában. Egy párocska sétált el mellette, egyforma pólójuk volt, Úgy bulizz, mintha még 1999-et írnánk, és Paulnak csak most jutott eszébe, hogy szilveszter van. A legutóbbi hetvenkét óra olyan volt, mint egy hallucináció, egy rossz álom. Alig aludt. A nagynénjének nem volt üzenetrögzítője sem. A fizetős telefon alatti polcon volt egy telefonkönyv is, és Paul valahogy megtalálta benne a jogi irodát, ahol ­Shauna dolgozott.

– Paul! – szólt a kagylóba a nagynénje, miután a fiú átverekedte magát a titkárnőjén. – Micsoda kellemes meglepetés! – Gyengéd volt a hangja, óvatos. Vajon mit hallhatott? Paul biztos volt benne, hogy egyszer-egyszer azért szóba került a neve beszélgetés közben. Paul? Már megint elvonón van. Igen, már hatodszorra.

– Sajnálom, hogy munka közben zavarlak. – Paulnak szúrt a szeme. Elképesztően és végtelenül sajnált mindent. (Próbált nem is gondolni rá, ahogy Charlie Wu ott hevert a hordágyon a System Soundbarban, és a karja ernyedten lógott a földre.)

– Ó, egyáltalán nem zavarsz. Csak azért hívtál, hogy beszéljünk, vagy…?

– Vincentet próbálom utolérni – mondta Paul –, de valamiért nem veszi fel nálad a telefont, szóval eszembe jutott, hogy megkérdezzem, most akkor saját száma van, vagy…?

– Egy éve elköltözött tőlem. – Nagynénje hangjának semleges kimértsége alapján nem épp barátságban váltak el.

– Egy éve? Még csak tizenhat volt!

– Tizenhét – javította ki a nagynénje, mintha ez bármit számított is volna. – Egy caiette-i barátnőjével költöztek össze, valami kislánnyal, aki feljött a városba. Közelebb lakott a munkahelyéhez.

– Megvan a száma?

Megvolt.

– Ha beszélsz vele, mondd meg neki, hogy puszilom – tette hozzá Shauna.

– Nem tartjátok a kapcsolatot?

– Tartok tőle, hogy meglehetősen feszült hangulatban váltunk el.

– Azt hittem, rád van bízva – mondta Paul. – Nem te vagy a gondviselője?

– Paul, Vincent már nem tizenhárom éves. Nem szeretett nálam lakni, nem szeretett iskolába járni, és ha több időt töltöttél volna vele, tudnád, hogy Vincentet megpróbálni rávenni bármire is, amit nem szeretne, falra hányt borsó. Most viszont, ha nem gond, rohannom kell egy tárgyalásra. Vigyázz magadra!

Paul csak állt, a telefon sípolását hallgatta, kezében a beszállókártya, a kártya hátán Vincent sietve felkapart száma. Eddig arról álmodozott, a rengeteg vendégszoba egyike őt is elnyeli, de egyre ingoványosabb volt a lába alatt a talaj. A fejhallgatója a nyakában lógott, enyhén remegő kézzel feltette a helyére, és rányomott a discmanjén a lejátszásra, hagyta, hadd nyugtassák meg a Brandenburgi versenyek. Csak akkor hallgatott Bachot, ha beleőrült a rend iránti vágyba. Ez a zene vezet Vincenthez, gondolta, és elindult, hogy keressen egy buszt, ami beviszi a városba. Miféle lakásban lakhat Vincent, és kivel? Egyetlenegy barátnőjére emlékezett csak, Melissára, és rá is csak azért, mert ott volt, amikor Vincent összehozta azt a graffitit, amiért felfüggesztették az iskolában:

Seperj fel engem. Üvegmaró pasztával felfirkált szavak az iskola egyik északi ablakán, a filc még remegett egy kicsit Vincent kesztyűs kezében. Tizenhárom éves volt, Port Hardyban voltak, Brit Columbiában, a Vancouver-sziget legészakibb csücskén, de valahogy még ez a hely sem lehetett olyan elhagyatott, mint ahol Vincent valójában lakott. Paul túl későn fordult be a középiskola sarkán ahhoz, hogy megállítsa a húgát, de még épp időben, hogy lássa, mit tett, és most mind a hárman – Vincent, Paul, Melissa – csendben álltak, és nézték, ahogy vékonyka savcsíkok folynak le az üvegen a vaskos betűkről. A szavakon túl az üres padsorok és székek árnyékába fulladt a sötét tanterem. Ki tudja, Vincent honnan szerezte a bőr férfikesztyűt, amit most lerángatott, és a letaposott, téli fűbe ejtett. A kesztyű döglött patkányként hevert. Paul csak állt, és hasznavehetetlenül tátogott. Melissa idegesen vihorászott.

– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – Paul próbált szigorúnak hangzani, de ő maga is hallotta, milyen vékonyka és bizonytalan a hangja.

– Csak tetszett