Amber nyomában

By Christine Leunens

Az új-zélandi Aucklandben játszódó szerelmi történet főhőse, Ethan Grieg filmrendezést tanul. Beleszeret közeli barátjába, Amber Deering környezetvédelmi aktivistába, aki a szüleivel és a testvérével egy ideálisnak tűnő lovasfarmon él. Amber nagyon kedveli Ethant, de az ő választása a dúsgazdag özvegy Stuart Reedsre, a jóképű, művelt brit befektetőre esik, aki jóval idősebb nála. Stuart, a koreai háborút megjárt veterán mentálisan felkészült arra a hosszú és alattomos háborúra, amely fiatal ellenfelével Amber szívéért folyik. Egy nap azonban olyan titkok kerülnek napvilágra, amelyekből kiderül: semmi sem az, aminek látszik, és valamennyien olyan tettekre kényszerülnek, amilyenekre senki nem számított. Christine Leunens, akinek a magyarul is megjelent Cellába zárva című háborús regényéből készült az Oscar-díjas Jojo Nyuszi című film, ezúttal is hús-vér szereplők fordulatos és egyáltalán nem hétköznapi történetét meséli el a szerelem bonyolult természetéről meg a jó és a rossz árnyalatairól. Részlet: Feltéptem a borítékot, és a lélegzetem is elállt attól, ami benne volt. Nem tudom, meddig szorongattam a förtelmes értesítőkártyát, rajta az ilyesformán tekergőző szóvirágokkal: „A cambridge-i Mr. és Mrs. Les Deering tudatja, hogy lányukat, Amber Nicole Deeringet eljegyezte az aucklandi Stuart Henry Reeds, a néhai Mr. és Mrs. Brian Reeds fia.” Azt viszont annál inkább tudom, mi állt még benne, szóról szóra: „Esküvőjüket nyárra tervezik.” Egy évvel azután, hogy közel jártam ahhoz, hogy megcsókoljam Ambert a napsütésben, hozzámegy valaki máshoz! Az ilyen hivatalos értesítőkártya és a hozzá való boríték, az ilyen letűnt „finomkodás” túlságosan régimódi és divatjamúlt Amber korosztályához! Mi sem természetesebb, mint hogy mind a kártya és mind a boríték gyűrt papírból készült, tele ilyen kis fidres-fodros ráncokkal. Amber nem látta ennek a textúrának az iróniáját, hogy ez mennyire jelképes? Hozzámegy valakihez, aki a nagypapája lehetne? Aztán a kártya hátára Amber saját kezűleg írt valamit: Drága Ethan! Nem várom, hogy teljesen megértsd, miért megyek hozzá Stuarthoz, de kérlek, fogadd el. Az az igazság, hogy nem tudom, mihez kezdenék nélküled, nem is tudod, mekkora segítség vagy nekem. Ha te nem lennél, nem hiszem, hogy egyáltalán még itt lennék. Elmondhatatlanul sokat számítasz nekem.

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Oct 26, 2023
• ISBN: 9789635433643

Book preview

cover.jpgborito.jpg

Fordította

TÁBORI ZOLTÁN

borito.jpg

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Christine Leunens: In Amber’s Wake

© Christine Leunens, 2022

Hungarian translation © Tábori Zoltán, 2023

© Athenaeum Kiadó, 2023

Minden jog fenntartva.

Kiadta az Athenaeum Kiadó,

az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók

és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.athenaeum.hu

www.facebook.com/athenaeumkiado

ISBN 978-963-543-364-3

ISSN 2939-5623

Felelős kiadó: Dian Viktória

Felelős szerkesztő: Besze Barbara

Szerkesztette: Bedecs László

Műszaki vezető: Dubecz Adrienn

Borítóterv: Földi Andrea

Nyomdai előkészítés: Nedó Tímea

Az elektronikus verziót készítette az eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Fiaimnak

Tartalom

Ahonnan már nincs visszaút

Nambassa

Alberton

A Dagonya

Az árnyék

Kristálykontinens

Split Apple Rock

A Lovastanya

Judges-öböl

Fél világgal odébb

A lét peremén

Onehunga

A meccs

Bellevue

Fekete tengeralattjáró

Lopott kövek

A szenvedély

Füst

Láva és jég

Rainbow Warrior

A cunami

Jégszobrok

A Szemhatár

Változó tájak

Tágas egek

A Horog

1988. augusztus 5.

Egy angyal

1991. február 27., 04.00

A jávorszarvas

Greenlane

„A" dokumentum

Köszönetnyilvánítás

Ahonnan már nincs visszaút

1991. január 3.

Ablak híján nem láthattunk ki a hóvidéknek látszó felhőkre, melyek a kék ég alatt ugyanúgy fehérlettek, mint úti célunk valóságos hóvidéke. Ezen a katonai repülőgépen, az új-zélandi légierő LC–130-as Herculesén ugyanis nincsenek oldalablakok. Ahogy nincs padlószőnyeg, párnázás és hangszigetelés sem. Hatfős filmes stábunk az egyik oldalon, tudósok és katonák sora a másikon. Az ülésünk nem volt egyéb, mint hevederek fonadéka, de ez is csak arra szolgált, hogy mégse a szegecseken üljünk. A gép rázott, és nem én voltam az egyetlen, aki robbanó gyomorral sietett a gép farában lévő vécéhez okádni, egymásnak adtuk a kilincset.

– Szégyen a futás, de hasznos! – kiáltott oda az egyik katonai állományú a mellette ülőnek.

– Na, azért nem mindig – hangzott a válasz.

Váratlanul újabb légörvénybe kerültünk, a pilótánknak mégis ebben a pillanatban kellett bejelentenie, hogy elértük a Rubicont. Magyarázatként Bertrand a balomon a fülembe harsogta, hogy most még van visszaút, de amint átlépjük ezt a pontot, bármennyire is elromlik az idő, muszáj lesz leszállnunk, máskülönben a visszatéréshez nem lesz elegendő az üzemanyag, és lezuhanunk az Antarktiszon. Kisfiús izgatottsággal hozzátette, hogy ha a leszállás McMurdóban túl kockázatos lenne, akkor el kell repülnünk a Déli-sarkig, reménykedve, hogy ott találunk leszállópályát, de ha nem találunk, akkor megkísérlünk majd egy vakleszállást a tejfehér semmiben. A hidegtől és a piától vörös orrával, a BeaverTails reklámsapkával megszelídített gesztenyevörös loboncával, és a szakállával, amelynek szintén nem ártott volna némi megszelídítés, Bertrand inkább elment volna a Mikulás alvállalkozójának, mintsem zseniális filmesnek, akinek már régről ismertem – bár a természet tréfája folytán a vigyora inkább vicsorgásnak hatott, amire a bozontos szemöldöke még rátett egy lapáttal.

A gázturbinás hajtóművek bömböltek, ennek ellenére néhányan elbóbiskoltak. Én azonban nem bírtam aludni. Túl sok volt a kérdőjel. Mi lesz, ha valami történik velem, mielőtt mindent beismerek? Eszembe jutott a 901-es járat végzetes útja. Az ilyen földrésznéző túrák rutinszerűen indultak Új-Zélandról, és érkeztek vissza még aznap, anélkül hogy a gépek leszálltak volna az Antarktiszon. „Körjárat a semmibe", így hívták őket.

Mi viszont leszálltunk a Kék Jég kifutópályán. Rátettem a lábamat a vaslépcsőre, és a szűz hó sokkoló végtelensége láttán vettem egy mély levegőt. Ilyen lehet egy újszülött első lélegzetvétele. A hideg levegő fájdalmasan tódult le a tüdőmbe, és ahogy egy újszülöttnek rácsapnak a hátsójára, kaptam én is egy nagyot a hátamra, hogy adjak hangos életjelet. Jól sejtettem, Bertrand volt az. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy fapofát vágjak. Ezúttal prémsapkát csapott a fejébe, a csíkos mosómedvefarok féloldalt a vállát verte. Elképzelni se tudom, hogy egy döglött és poros állat hogyan juthatott át az új-zélandi vámon, még ha a tranzitfolyosón is. Bozontos szakállával és szemöldökével meg ezzel a preparátummal a fején Bertrand olyan volt, mint egy jeti.

– Itt nincs miért aggódnod, Ethan. Nincsenek jegesmedvék, farkasok, de még jávorszarvas se – ugratott. Ez régi vicc volt kettőnk közt, a jávorszarvas.

– Márpedig aggódom – nem tudtam ellenállni a késztetésnek, hogy meg ne húzzam a farkat. – Ezzel az izével a fejeden úgy nézel ki, mint a hiányzó láncszem!

– Na, hagyd azt csak békén! – csapott a kezemre.

Hamarosan összedugtuk a fejünket a többiekkel, és Bertrand tartott egy rögtönzött „miért vagyunk itt?" eligazítást.

– Ügyeljetek a csonthóra! Ne tévesszen meg benneteket a sima felület: lehet, hogy csak ujjnyi vastag. És alatta – füttyentett – harminc méter mély szakadék! Szóval amikor azt mondom, stop!, dermedjetek le.

– Anélkül is le vagyunk dermedve – szellemeskedtem, bár a hideg szemlátomást nem különösebben zavarta a keménykötésű québecieket körülöttem.

Bertrand higgadtan fejezte be a mondandóját.

– Nem megyünk el, amíg valóra nem váltjuk Ethan idevágó forgatókönyvét – vaskos karjával átölelte a vállamat –, és el nem kapjuk ennek a helynek a szellemét. Amikor ez meglesz, szeretném majd a dokumentumfilmünket Aurélie-nek dedikálni, a feleségemnek, aki harmincnégy éve kitart mellettem, a filmes hobbim ellenére is. Egyszóval nehogy bármelyikőtök valami hülyeséget csináljon, mert akkor az emléketeknek kell majd dedikálnom a filmet.

Bertrand és én nagyon régóta ismerjük egymást. Oldalakat tudnék írni arról, micsoda aranyszíve van, mindig kiáll a gyengékért, harsogóbban nevet, mint kiabál, sosem kerülik el a figyelmét a tágabb összefüggések, a többire viszont rá se hederít. De amennyire tudom, idáig nem halt meg, úgyhogy korai még dicshimnuszokat zengeni róla.

Betereltek minket a reptéri buszba, a Retro Ivánba, nemsokára pedig a Scott alaptáborban voltunk, ahol átvehettük öltözőszekrényeink kulcsait. Pontosabban a kulcsát, mert az összes szekrényt ugyanaz a kulcs nyitotta. Itt senkinek sem jutna eszébe máséban turkálni. Ezután jött a fejtágítás, elmondták, errefelé hogyan működnek a dolgok: generátor, tűzbiztonság, gyógyszerezés, kisdolog, nagydolog, szemét, hová kerülnek innen ez utóbbiak (Christchurchbe, persze), valamint hasonló, olykor érdeklődésre kevésbé számot tartó műhelytitkok. Végül kikötöttünk a hullámbádog Quonset-barakkban. A fekhelyválasztásnál észnél voltam, tapasztalatból tudtam, hogy jobb Bertrand fölött aludni, mint alatta, hacsak nem akarom, hogy a fejemre süllyedjen a matraca. Az étkezdében meleg büfével várták a csapatot, és Bertrand hosszasan társalgott a szakáccsal, gyanítom, igyekezett összehaverkodni vele, hogy megtudja, hogyan juthat be éjjel a kamrába.

Itt éjszakára kikapcsolják a fűtést, és én egy társalgóban ülök, ahol a hőmérő higanyszála jelenleg 2 °C-on áll (és folyamatosan megy lefelé), báránybőrökkel takarózom, és az ölemben a szövegszerkesztő miatt megnyitott laptopom jelenti az egyetlen halvány melegséget. Már igencsak későre jár, a többiek rég alszanak, bár az éjféli nap miatt nem igazán érezni, hogy éjszaka van. Jóllehet ez a napló arra szolgál, hogy rögzítse, mivel foglalkozom, amíg a távoli Antarktiszon időzöm, azért ez több ennél, hiszen a forgatás ötlete álmatlan éjszakáimon azért pattant ki a fejemből, hogy meg ne tébolyodjam, és hogy elvonulhassak ide, egyfajta önkéntes száműzetésbe. Egy szó, mint száz, térre, tiszta lapra és távolságra volt szükségem, hogy megvallhassam, amit meg kell vallanom, és biztos lehessek benne, hogy az igazat vetem papírra. Ennek érdekében ki kell nyitnom azt a bőr hátizsákot, amely itt áll mellettem a padlón, megtömve a nagyjából egy évtizedet átfogó régi naplóimmal. Azt hiszem, mostanra valóban és szó szerint ott vagyok, ahonnan már nincs visszaút.

Nambassa

1979. január 27–29.

Aki sose járt ott, nem foghatja fel a Nambassa varázsát, de aki ténylegesen járt már ott, az sem tudja szavakba önteni a tapasztalatát anélkül, hogy ne hatna lábtörlőnek a repülőszőnyeg. Röviden: a Nambassa a zene, a művészetek és az életmódváltás fesztiválja volt, a béke, a szeretet és az össznépi hippiérzés ünnepe egy Golden Valley-i nagygazdaság területén, ahová, mint annak idején Woodstockba, emberek ezrei látogattak el. Amit láthattam belőle, az csak a jéghegy csúcsa volt. Tömegek lengetnek öngyújtókat a Little River Bandnek, epigonbandák gyújtanak rá a Doorsra és Bob Dylanre, az emberrengetegben gyerekek rohangálnak a lábak bozótjában, nők hűsölnek a mobil zuhanyozókban, közszemlére téve meztelen testüket. A felszabadultság érzése, az arasszal a föld felett járás mámora. Jó, jó, nem tagadom, én is szippantottam párat egy füves cigiből, de repülésemben a sokaságból felszálló édes füstillat is ludas lehetett.

Akkori barátnőmmel, Oliviával akartam kilátogatni, de a dolog nem egészen a tervek szerint alakult, mert Olivia ki nem állta az én „koncert- és tömegmániámat. Az ő szemében sosem sikerült megtestesítenem a bizonyos Barry Manilow-i ideált (ami jó indikátor a zenei ízlésére nézve). Ott, a szabadban eladásra vagy cserére kínáltak mindent, ami létezhet a nap alatt, masszázst és reflexterápiát egy egyszerű padon, kolit, szárit, szárongot az egyik standnál, momót, szamószát, naant egy másiknál, egy csomó Buddhát… Ha nem tudtam volna, hol vagyok, komolyan azt hittem volna, inkább Indiában, mint Új-Zélandon. A második ott töltött napomon történt, hogy egy napfénytől szikrázó, „hangulatgyűrűkkel megrakott asztalnál egy fenekéig leengedett hajú, vékony, törékenynek látszó szőkeségen akadt meg a szemem. Azt hiszem, azért, mert zaklatottnak tűnt, az ujjai remegtek, miközben vizsgálgatta az egyik gyűrűt. A ruházata is szokatlan volt: feszes fehér lovaglónadrág, fölötte piszkos és fűfoltos, divatjamúlt fehér blúz. Mintha szüksége lett volna valakire – rám –, akivel osztozhat az adott pillanatban, felpillantott, véletlenül rám, és azt mondta:

– Tudod, a folyadékkristályok visszahatnak az emberre. Minden szín más hangulatot jelent. Mintha csíkonként elemeznénk a szivárványt.

Arra gondoltam, hogy valami tényleg nincs rendben, ha egyszer „bűvös" tárgyra van szüksége ahhoz, hogy a saját érzelmeit értelmezze.

Fanyar mosollyal az ujjára csúsztatta a gyűrűt, és azt kérdezte:

– Milyen vagyok ma? Ijedt? Dühös?

– Tanácstalan? – vetettem fel, bár arra gondoltam, hogy valószínűleg csak betépett.

Amikor továbbindult, volt valami benne, ami egyszerre töltött el kíváncsisággal és aggodalommal. Ahogy összefonta maga előtt a karját, ahogy kissé bicegve haladt egyik standtól a másikig, magányosnak és sebezhetőnek tűnt egy ekkora emberóceánban…, aztán rézsút átsodródott a tömegen kifelé egy mezőre, mintha áramlás ragadta volna el, én pedig kis távolságot tartva követtem.

Bement egy napsütötte karámba, ahol két, kókadtan álldogáló lóhoz lépett, és ahogy megpaskolta az orrukat, szemlátomást valamiféle érzelmi támogatást merített belőlük.

– Szeretnétek, ha ezek az undok legyek békén hagynának benneteket, ugye? – kérdezte, elhessegetve róluk a sötét rovarfelhőt, miközben sorra nekikoccintotta a homlokát a homlokuknak, olyan kedvesen, hogy azt kívántam, bárcsak ló lehetnék.

– Hahó, szia, Ethan vagyok – léptem mellé. – Jól vagy?

Közelebbről nézve megállapíthattam, hogy valószínűleg még nem töltötte be a húszat. Természetes szépség, halványkék, lefelé ereszkedő szempár, napszítta szempilla és napégette orr, csinos, biggyedő száj, összességében valami egyszerű, már-már skandináv természetközeliség.

– Lássuk csak… – a verőfénytől bandzsítva bámult új gyűrűjén át a kőre. – Hmm, volt már jobb is.

Miközben felém nyújtotta, megesküdtem volna, hogy az „ében" szót hallom, és rámeredtem a bizsura.

– Ez sárga – állapítottam meg zavarodottan.

A homlokát ráncolta, ő is zavarodottnak látszott.

– Nem ében – tettem hozzá.

Bólintott, és hozzátette:

– Nem ében, Amber. Én vagyok Amber. Ez a nevem.

A fenébe is, kezet akart rázni velem, fogtam fel végre.

– Jaj, bocsánat! Azt hittem, a folyadékkristályodra mondod, hogy ébenfekete.

Nevettünk, aztán csak álltunk pár pillanatig, egyikünk se tudta, mit mondjon.

– Nahát, te lóval jöttél ide? – tettem egy kísérletet.

Amber lenézett lovaglószerelésére, és leeresztette a vállát.

– Tudom. Millió ember, és én vagyok egyedül, aki kilóg a sorból. Van egy bátyám, ő hozott ide, aztán eltűzött pár sráccal – ez láthatólag eszébe juttatta a történteket, és apró körökben masszírozni kezdte a halántékát. – Az utolsó percben jöttünk ide, hogy békére és menedékre találjunk.

– Békére és menedékre?

– Hogy ne kelljen leölni szegényt azért, mert fiaffolt meg demivoltolt! – az arcomra kiülhetett az értetlenség, mert a kezével magyarázólag azt mutatta, mintha gyeplőt fogna. – Daniel idomítja, apám tenyészti a lovakat. Apa szemében lovat idomítani ugyanolyan hiba, mint amikor egy fiú balettozni akar.

– Véletlenül nem vagyunk rokonok apai ágról? Az enyém meg azt hiszi, hogy csak a lányoknak lehet hosszú hajuk.

Erre az ajkába harapott.

– Ez az egész amiatt volt, mert a ló a lábát törte, miközben gyakorolták a díjlovaglást. Végezni kellett vele.

Továbbsétáltunk, vagy inkább andalogtunk egy kevésbé zsúfolt térségig. Ott, ahol az öböl végül tiszta türkizkékké tágult, rajta napfényből font sodronying úszott, és tengervízillat keresztezte az utunkat, letáboroztunk. A nap hátralévő részében, majd egész éjen át másnapig megosztottam vele mindent, amim csak volt: sajtos lepényt, mazsolás lepényt, gyömbérsört, derékaljat és a hálózsákot is, amit kigöngyöltem, amikor ránk esteledett, hogy megmeneküljünk a moszkitóktól; és ő is megosztotta velem mindenét: ajakírját, tudását a fejünk feletti állatöv csillagképeiről és nagyra törő terveit arról, hogy védelmezni fogja a tengeri életet, állatokat ment, és nem hagyja az emberiségnek eltékozolni a világot. Azonkívül, hogy alsóneműre vetkezetten úsztunk egyet reggel a tengerben, mást se csináltunk egész idő alatt, mint beszéltünk és beszéltünk. Vagyis hát eleinte leginkább ő beszélt és beszélt, mialatt én leginkább csak hallgattam és hallgattam.

– A lovak erősek és izmosak, de elég egy rossz lépés, és hirtelen mintha üvegből volnának – magyarázta. – Egy ilyen ló annyiba kerül, mint egy ház, és apa még csak azt se tehette meg, hogy megmentse egy békés csődöréletre, mert egy ló lábszárcsontja annyira szilánkosra törik, tényleg, mint az üveg, hogy sose forr össze. Szegény ló annyira szenved, életképtelenné válik. Pedig apa a végtelenségig szerette azt a lovát. Csikóként akkorákat ugrándozott, hogy elnevezte Popcornnak.

Amber elmesélte, hogy az apja rászegezte a puskáját Popcornra, aztán elhajította, és járkált föl-alá, törte a fejét, mit lehetne mégis tenni, de sajnos még ő, Amber is tudta, hogy semmit. Úgyhogy ő emelte fel a puskát, de a fájdalmas nyihogás annyira összezavarta, hogy csak amikor a fegyver nagyot rúgott a vállába, eszmélt rá, hogy a lövés egyáltalán eldördült.

Nem hiszem, hogy utóbb a monológja felére is emlékezett volna, mert pár hét múlva még egyszer előállt a történettel, és a jelenet erősen megváltozott. Ezúttal az apja visszaparancsolta a házba, és annyira közvetlen közelről lőtte főbe Popcornt, hogy még Amber bátyja, Daniel is csupa vér lett. Talán azt akarta, hogy senki se tudja, még ő maga se, hogy ő követte el azt a gyilkos, jóllehet elkerülhetetlen tettet? Vagy ez a második változat volt az, amelyet mindenkinek mesélt, kivéve azokat, akinek különleges helyet szánt az életében?

Teltek az órák, és a fények változásával finom, sós szeplőket figyeltem meg az arcán. Hullámok paskolták a partot, de a csobogás egészen messzinek tűnt, mint vihar elmúltával a mennydörgés. Nyugalom szállt ránk, és halvány, úszómedencekék szeme egy verőfényes nap mélyülő végére emlékeztetett, amikor játszi erekre bomlik a fény. Eljött a pillanatunk. Megcsókolhattam volna, meg kellett volna csókolnom, különösen akkor, amikor mélyen a szemembe nézett, és éreztem, hogy a csókot akarja. Nehéz lenne elmagyaráznom, miért fogtam vissza magam. Úgy véltem, ő érzelmileg túlságosan kiszolgáltatott és megrendült. De leginkább attól féltem, hogy ha később megtudja, még együtt vagyok valakivel, az a bizalmát szegi. Olyan tisztességes akartam lenni, amennyire csak egy férfitől elvárható, és nem szerettem volna elszúrni a rajtot.

Alberton

1979. január 30.

Korábban a buszokon becsületkasszák működtek, és óhatatlanul el-eltűnődöm azon, nem miattam tűntek-e el, miután néha-néha, amikor híján voltam a kellő aprópénznek, apám szerszámosládájából származó lapos, gyűrűszerű bizbaszokkal helyettesítettem, úgy okoskodva, hogy azért csak-csak bedobok valami hasonlót. A katonai kinézetű öreg dzsip eltűnt, ami azt jelentette, hogy Olivia szülei már elmentek dolgozni. Mi tagadás, nem valami fényesen ment. A szakítások kínos, maszatos ügyek, mint amikor rágógumit próbálunk leszedni a cipőről.

Abban a néhány hétben annyiszor hívtam fel Ambert, ahányszor csak megengedhettem magamnak. Az első telefonbeszélgetésünk komikusan zajlott, mert biztosra vettem, hogy egy lovat hallottam nyeríteni a közelében. Ez egy ló? Nyerít? – kérdeztem, és nehéz magyarázatot találni rá, hogy az „Ez egy autó? Dudál? válasza miért nevettetett meg olyan elemien mindkettőnket. Talán abból az örömünkből fakadt, hogy újra beszélgetünk. Nekem ezek a hívások voltak a nap fénypontjai, és időnként valamin, amit mondott, órákig tudtam nevetni azután, hogy letettük. Például a Nambassát követő első héten elmesélte, hogy aznap délután tűzifát rakodott, amikor meglátta, hogy két Jehova tanúja jön a házukhoz – ismerte a férfit és a nőt is hónapokkal korábbról –, úgyhogy a farakás mögé bújt, boldogan, hogy nem látták meg, de a boldogsága csak addig tartott, amíg azok ketten meg nem kerülték a farakást, és a férfi egy fahasábot a magasba emelve fennhangon idézett a Bibliából: „Ne rejtőzködjél az Úr Isten elől a kert fái közé! A rá következő héten én nevettettem meg ugyanennyire, amikor elmeséltem neki, hogy jártam az Aucklandi Műszaki Főiskolától kapott vizsgafeladatommal. A tengerről kellett fekete-fehér filmet készítenem. Amikor megnéztem a gyorskópiát, egy bosszantó szakadásszerűség táncolt rajta ide-oda. Hosszú időbe telt, mire rájöttem, hogy a szél a lencse elé fújta a hajamat. Épp csak átcsúsztam, alighanem annak köszönhetően, hogy a vizsgáztatóval közöltem, ez szándékos volt, azt kívántam érzékeltetni, hogy a valóság szövetét éppúgy széjjel lehet tépni bármely adott pillanatban, mint a saját törékeny életünket.

Nálunk a telefonkészülék a szerény nappalink falán, a lépcsőfeljáró alatt kapott helyet, de mehetett a tévében még akár a hatórai híradó is, soha semmi hír nem lehetett olyan érdekes apának és anyának, mint azok a hírek, amiket rólam és „az új lányról" tudhattak meg, belehallgatva abba, amiket mondok. Néha csak egészen csacska dolgok voltak ezek, például az összeillőségünkről, én halak, ő vízöntő, merthogy mindössze három nappal született előttem. Pontosabban három évvel utánam, de három nap híján az én születésnapomon, 1961. február 17-én. Vagyis pár hét múlva tölti be a tizennyolcat, szüleim érdeklődését illetően a mérvadó tényezőt. Akkoriban mindenki tudta a házban, hogy kit hívok, mert az előhívó száma szuperhosszú volt az olyan szuperkicsi helyeknek, mint ahol ő lakott, 07127, és bár maga a telefonszám csak négy számjegyből állt, végeredményben dupla szám volt, árulkodó ritmust kattogott. Kishúgom, Victoria kötelességének érezte lehallgatni ezeket a hívásokat a konyhában lévő másik telefonon. Watergate-botrány a saját lakhelyemen, és anya hagyta, hogy megússza szárazon – valószínűleg mert a kis spicli jelentett neki!

Egyszer megkérdeztem Ambert, hogy a legjobb haverommal, Bennel nem tehetnénk-e látogatást nála vasárnap. Választásom jól átgondoltan esett Benre, mert Ben 1969-es Suzuki Frontéja elég jó állapotban volt ahhoz, hogy az utat megtegye, de annyira jó állapotban azért nem volt, hogy miatta lúzernek tűnjek, amiért nincs saját kocsim. Emellett Bennek volt egy bemélyedés az állán, kicsit olyan, mint egy koraszülött bébi popsija, úgyhogy hacsak nincsenek Ambernek túlhajtott anyai ösztönei, Ben nem jelentett veszélyt a megjelenés tekintetében sem. De Amber szabadkozott, hogy a feildingi vásárba kell mennie az apjával „shire lovakat bemutatni (ezek, mint megtudtam, „dam-ekkel tenyésztett, igen keresett ügetőmének). A rá következő héten is kimentette magát („annyira, de annyira sajnálom) a nagymamája hetvenedik születésnapjára hivatkozással. Bármennyire örült is annak, hogy felhívom, volt egy olyan érzésem, hogy nem engedik, hogy bárki is látogatást tegyen nála, mert a beszélgetéseink gyakorta végződtek egy hirtelen „Mennem kell! vagy „Még beszélünk!" kurta félmondattal, és már csapta is le a kagylót, mintha az apja közeledne.

Pár estével később bevettem magam egy telefonfülkébe némi magánéletre vágyva. Amber már az első csöngésre felvette, én pedig ábrándosan valami olyasmit mondtam, hogy csak hallani akartam a hangját.

– Nem, nem, fiatalember – válaszolt a hang. – Én Amber anyja vagyok.

A tévedés azonnal kijózanított.

– Jaj, bocsánat! – dadogtam. – Ön bizonnyal Mrs.…elnézést...

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy nem tudom Amber családi nevét. Nekem egyszerűen csak Amber volt, ahogy, hát, „Cher" is Cher.

– Deering – segített ki Amber anyja.

– Mrs. Deering. Beszélhetnék, izé, Amberrel?

– Épp itatja a lovakat, de bármelyik pillanatban itt lehet.

Az elkövetkező percekben éremkupacom erősen hasonlított egy túl gyorsan leégő csillagszóróhoz. A vonal némaságát csak a kotnyeles szomszéd belehallózása törte meg időről időre (ikertelefonok lévén arrafelé, ahol Amber lakott), mégis úgy éreztem, Amber anyja ki lenne akadva rám, ha most bontanám a vonalat. Hallgattam, ahogy az érmék fémesen szánkáznak egymás után, és hallottam a mohó csörrenést, ahogy a nyilvános készülék elnyeli őket. Amikor az utolsó is odaveszett a reményeimmel együtt, a telefon maga végezte el a vonalbontás kegyetlen műveletét.

1979. március 10.

Fél órával korábban érkeztem, nehogy fél órát késsek, mert az ember sose tudhatja, milyen lesz a közlekedés Aucklandben. Apa rendes volt, kölcsönadta céges furgonját, de úgy döntöttem, inkább jóval odébb parkolok le a „Nincs túl nagy vagy túl kis munka" féligazsága miatt (valójában néhány munka túl nagy és veszélyes volt ahhoz, hogy saját szakállára elvállalja, viszont egy se volt annyira kicsi, hogy ne foglalkozzon vele). Továbbá az is feszélyezett, hogy rikító új öltönyben szállok ki egy mesterember kocsijából. Úgy festett, mintha lopott volna, vagy kifizetetlen számla fejében foglalták volna le.

Amikor Amber megpendítette a „jótékonysági eseményt a Mount Albert Road 100.-ban, egy szóval sem említette, hogy az az Alberton House, a kétszintes, tornyos-sisakos fehér palota. Egészen addig úgy képzeltem, hogy amikor legközelebb találkozom vele, az az ő saját területén lesz, a szülei farmján. (Lehet farmnak nevezni valamit, ahol lovakat tartanak?) Alig volt fogalmam a lótenyésztésről, de könnyen el tudtam képzelni Ambert, ahogy a haját két hosszú copfba fonva kézből etet egy csapat lovat szénával vagy szalmával. (Van különbség a széna és a szalma közt?) Persze gondoltam, hogy olyan leszek, mint a partra vetett hal, de úgy képzeltem, valahol mégis egyenrangúak vagyunk, mint a városi és a falusi egér. Aztán megláttam ezt a helyet, és hirtelen Amber összes szövege a lovakról és az olyan szavak, mint a „sire, a „dam, a „demivolt azt jelentette, hogy ez egyáltalán nem az én