Sz@aranyu naplója: Az anyaság fantasztikus csúcspontjai, és érzelmi mélypontjai

By Sarah Turner

EZ NEM NEVELÉSI KÉZIKÖNYV, EZ A VALÓ ÉLET!

A Szaranyu naplója olyan őszintén ír az anyaságról, mint amilyen a valóságban: a piszkos, őrjítő, derűs valóságról, arról, hogy nem létezik amolyan "egy kaptafás" megközelítés, és hogy időnként teljesen rendben van, ha fogalmad sincs, mit csinálsz.

A lecke, amit megtanult, miközben két kissráccal viaskodott - a születéstől a fogzásig, a hajnali három órás etetésektől a hisztizésekig, a játszóházaktól a szobatisztaságra szoktatásig - hangos nevetésre ingerel, és megnyugtat a tény, hogy határozottan nem vagy ezzel egyedül...

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Sep 10, 2019
• ISBN: 9786155617942

Book preview

cover.jpg

Sarah Turner

Sz@ranyu naplója

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: The Unmummsy Mum

Fordította: Debreczeny Kinga

Copyright © Sarah Turner, 2016

Hungarian translation © Debreczeny Kinga, 2019

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019

ISBN 9786155617942

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

Debbie Sheppardnak, a világ legjobb édesanyjának

(1954–2002)

Tartalom

Bemutatkozik a Turner család ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 11

Gondolatok anya könyvéről – nyílt levél a fiaimnak ․ ․ ․ 13

Bevezetés, avagy Szaranyu színre lép ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 20

ELSŐ RÉSZ Te jó ég, mit tettünk?! ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 27

Édes kettesben ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 27

Ragyogok már?! ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 33

Nyomom! Nyomooooom! ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 40

Bakker! Az kizárt, hogy megint éhes! ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 49

A Jó, a Rossz és az Ormótlan, avagy a szoptatásban rejlő

öröm és bosszúság ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 56

Szoptatáskonform öltözködés ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 62

Kell egy mamibari… Bakker… ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 65

Nem a ruha teszi az anyát ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 73

Babahordozó-mizéria ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 79

MÁSODIK RÉSZ Az élet megy tovább – de nem úgy, ahogy gondoltuk ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 85

A mama napja és a papa napja – avagy miért ne lehetne nyertese ennek a meccsnek ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 85

Beszéljünk a szexről! ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 94

Méhsüllyedés, apadó tej és egyéb cukiságok ․ ․ ․ ․ ․ ․ 101

Esti kiruccanás, avagy a kisgyermekkor előnyei szülőknek 109

Plüsspokol és szivacsszivárvány ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 115

Micsoda disznóól! (Mindenről a játékok tehetnek) ․ ․ ․ 121

Dolgok, amelyeket szülőként megteszek (annak ellenére, hogy korábban megesküdtem az ellenkezőjére) ․ ․ ․ ․ ․ ․ 128

A babakorszak előtti időszak nosztalgiaspektruma ․ ․ ․ 136

HARMADIK RÉSZ Aki á-t mond, mondjon b-t is… ․ ․ 141

A másodszülött ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 141

Fordult a kocka: kettő egy ellen ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 147

Kisfiú vagy kislány? (NEM kívánságműsor…) ․ ․ ․ ․ ․ ․ 155

A második ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 165

NEGYEDIK RÉSZ A napi daráló ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 175

Le a kalappal a háztartásbeliek előtt ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 175

Murphy törvénye szülőknek ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 183

Mozdulj ki! ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 190

A totyogósok és kalandjaik ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 197

Igen, a mami dühös ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 206

A közösségi oldalak és a csöpögő cukormáz ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 209

Élet a gyermekekkel: fent és lent ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 216

ÖTÖDIK RÉSZ Lazítani, próbálj meg lazítani… ․ ․ ․ ․ 228

Nyílt levél a Piroskabátos Anyának ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 228

Egy zűrös nap a sok közül ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 232

A Szuperanya tehet egy szívességet… ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 239

Anyai bűntudat ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 245

Nem tartozol magyarázattal senkinek ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 251

Egy fenékkel több lovat… ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 262

Anyának ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 272

HATODIK RÉSZ A világ minden kincséért sem cserélnél senkivel? ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 278

Derült égből… ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 278

Megváltozik az ember, ha gyereke születik? ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 284

Nem is tudod, milyen szerencsés vagy… ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 289

Érzelmi hullámvasút, szülőknek ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ ․ 298

Kedves Olvasó!

Elöljáróban ismerkedj meg a Turner családdal!

AZ ANYA, Sarah, avagy Szaranyu, személyesen

Író/blogger/miegymás. Kiváló eredménnyel diplomázott filozófiából (de a szerzett ismereteit valójában sosem alkalmazta a gyakorlatban). Elképesztő mennyiségű teát fogyaszt. Kedveli továbbá a felnőtteknek való szőlőlét és a dobozos… gin-tonikot. Esetében már-már sorozatfüggőségről beszélhetünk, ami a BBC Üvöltő szelek-adaptációját illeti (Tom Hardy Heathcliff-alakítása ugyanis igazolni látszik, hogy az álmok tényleg valóra válhatnak). Érdemes még tudni róla, hogy nem elhanyagolható mennyiségű időt tölt a Facebookon.

AZ ELSŐSZÜLÖTT, Henry, aki Henrymackó, Henci és H-Bomba néven is ismert

Őszinte rajongója Darth Vadernek, Scooby-Doonak, és a Képzeletbeli Szörnynek, aki egyébként a barátja (és úgy hívják, hogy a Képzeletbeli Szörnybarát). Biztosra veheti, hogy minden Valentin-napon fog üdvözlőlapot kapni, ugyanis február 14-én született. Kedvenc témái közé tartozik a puki és a kuki.

AZ APA, James, avagy az IF (Igazi Fenegyerek)

A köztisztviselők gyöngye. A sütievés bajnoka, aki éremesélyes lenne az autósműsor-nézés maratonján. Ami az igazi maratont illeti, megvolt neki az is, egész pontosan 2011-ben. A londonin indult. És szívből utálta minden percét. Utálja továbbá azt is, ha valaki arról kérdezgeti, hogy mi mindent lehetne még róla írni. Esküvői fogadásokon előszeretettel cseréli meg az ültetőkártyákat, hogy a felesége olyan emberek mellé kerüljön, akik gyakorlatilag vadidegenek a számára. Egyébként bármit és mindent megtenne a családjáért. Mindent összevetve, nagyon rendes pasas.

A MÁSODSZÜLÖTT, Jude, aki Szilvafejű Angyalbögyörő és Puszedli néven is ismert

Ami nem ennivaló, azt belakmározza. Ami ennivaló, azt elhajigálja. A nappalit csatatérnek tekinti. Ami a cukibbnál cukibb plüssmackókat illeti, nála labdába sem rúghatnak, mert Mamamalac (a Peppa malac című sorozatból) mindent visz. A család összes szőkéje közt ő a kakukktojás, az egyetlen vörös hajú, egy kis Ron Weasley.

Anya könyvéről, avagy nyílt levél a fiaimnak

Kedves Henry és Jude, Henrymackó és Puszedli, drága kisfiaim!

Ha ezeket a sorokat olvassátok, akkor jó esély van rá, hogy végigrágjátok magatokat az egész könyvön. Magam sem tudom, helyes-e, hogy feltárom előttetek az anyaságom első időszakával kapcsolatos legmélyebb érzéseimet, de nyilván van valami mélyebb oka annak, hogy mégis így alakult. Nos, akkor vágjunk bele!

Kezdjük a legfontosabbal: remélem, hogy tinédzserkorotokban (és nem korábban) olvassátok majd ezt a könyvet, mert – ahogyan látni fogjátok – előfordul olykor-olykor, hogy olyan szavakat használok, amelyektől mindig is óva intettelek benneteket. Úgy éreztem, ha pontosan azt írom le, amit éppen gondolok, sokkal életszerűbbé válik a szöveg, és egyébként az igazsághoz hozzátartozik, hogy – sajnálatos módon – nemegyszer adódott olyan helyzet, amikor az első szó, ami eszembe jutott, a „bakker volt. Vagy éppenséggel a „seggfej. Természetesen ezeket a kifejezéseket továbbra sem szeretném tőletek hallani (otthon végképp nem) – és itt ragadom meg az alkalmat, hogy figyelmeztesselek benneteket, az életkorotoktól függetlenül bármikor előfordulhat, hogy a „gondolkodószékben" találjátok magatokat, büntiben.

Tizenéves koromban rendszeresen írtam naplót. Tollal, papírra. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nagyon régimódinak tűnhetek, és azt hiszem, a ti szemszögetekből nézve valóban az is vagyok. Egy másik évezredben születtem, mint ti. Az 1990-es években nőttem fel, a Spice Girls, a tamagocsi és a kimosható melírcsíkok korszakában, akkoriban, amikor a negyvenes slágerlista számait magnókazettára vettük (majd szóljatok, hogy mutassak nektek egy kazettát). Arról nem fogok mesélni, hogy mi mindent írtam a naplóim­ban, mert ami az iskoláskorom utáni időket illeti, nagyjából másról sem szólnak az irományok, mint arról, hogy hogyan flörtöltem az apátokkal a bulikban (bele se kezdjetek a kutatásba, a naplókat rég elégettem). Miután összejöttem édesapátokkal, leálltam a naplóírással, és csak akkor fogtam hozzá megint, amikor anya lettem. A késztetés, hogy rögzítsem a gondolataimat, ugyanaz volt, viszont ezúttal nem illatos zselés tollal róttam a sorokat a WHSmithben nagy gonddal kiválasztott füzet lapjaira (amelyet azután a párnám alatt tartottam), hanem blogot kezdtem írni. S mielőtt végiggondolhattam volna, milyen hatása lehet annak, hogy ezek a bizonyos gondolatok gyakorlatilag a föld minden zugába eljuthatnak, kicsúszott a kezemből az irányítás. Bizony, bizony, az internet tényleg ilyen veszélyes.

Elöljáróban még szeretnék néhány dolgot tisztázni. Itt és most. Nem magyarázkodni szeretnék, hanem azt akarom, hogy megértsétek, miért írtam olyan nyíltan arról, hogy mit jelent számomra az anyukátoknak lenni. Azt akarom, hogy világos legyen számotokra, milyen gondolatok kavarogtak bennem, mert a helyzet az, kis pudingfejűek, hogy állandóan kettőtök körül jártak a gondolataim.

Anyának lenni nagyon kemény meló.

Akárhány évesek vagytok is akkor, amikor mindezt olvas­sátok, semmi kétségem afelől, hogy még mindig kemény melónak fogom tartani az anyaságot, de ami az első néhány évet illeti, meg kell mondanom, az mindennek a teteje. A legsötétebb napokon, amikor gyötört a kialvatlanság – valamelyikőtök biztos, hogy torkaszakadtából üvöltött, és tiszta idegbeteg voltam, a házunk pedig úgy nézett ki, mint egy háború sújtotta övezet –, nagyon jó lett volna, ha tudom, hogy valahol a világban van még legalább egyvalaki, aki ugyanazt érzi, mint én. Ha tudom, hogy – hasonló helyzetben – másnak is szokott rémes napja lenni. Megnyugodtam volna, és valószínűleg nem tartottam volna attól, hogy megbolondulok. Jó lett volna azt hallani valakitől, hogy feleslegesen rettegek a megtébolyodástól, ugyanis idővel minden rendben lesz (persze addig is teljesen rendben van, ha az ember azt érzi, semmi sincs rendben). Nagyon jó lett volna ezt hallani. Ehelyett azonban mindössze praktikus tanácsokat találtam az interneten, például a babák alvásrendjét illetően, illetve a vissza-visszatérő intelmet, amely szerint a gyerekkel töltött idő minden egyes pillanatát maradéktalanul ki kell élvezni, hiszen az anyaság oly csodálatos. Ráadásul minden csöpögős mondat végén egy rohadt felkiáltójel éktelenkedett. Négy hónapos a kisbabád! Annyi mesés pillanatot tartogat ez a hónap! Lehet, hogy a szoptatás befejezését fontolgatod! (Nem a szoptatás befejezésén akartam gondolkodni, hanem végre akartam inni egy csésze meleg teát és aludni valamennyit; azt akartam, hogy végre újra önmagam lehessek.)

Olvasgattam olyan blogokat is, amelyekből az derült ki, hogy az anyaság csupa kellem és báj – ahogyan eleinte én is reméltem. Az anyaság egy olyan világba viszi az embert, ahol karácsonykor minden családtag vicces pulcsiban mosolyog, senki sem kakilja össze a frissen mosott pizsamáját, és mindenki mindig vidám. Nos, ezek az írások akkoriban nem sokat segítettek nekem.

Hoztam egy hirtelen döntést, és elkezdtem leírni a gondolataimat – hát, így született a blogom. Nagy vehemenciával írtam egyik posztot a másik után arról, hogy milyen az élet otthon Henryvel, aki akkoriban még csak tipegő volt, hogyan élem meg a Jude-dal való terhességemet, milyen tapasztalataim vannak a baba-mama klubokról, milyen kalandjaink voltak, amikor hármasban mentünk valahová; írtam mindenféléről, ami velünk történt. Mi tagadás, nem a cukiság áradt a soraimból, sőt olykor kifejezetten keserű hangvételűre sikeredett egy-egy posztom, de akkoriban ez a nem cuki, keserű lelkiállapot gyakorta jellemzett. Azt hiszem, nem túlzás, ha azt mondom, a blogom végül amolyan modern naplóféle lett. Valójában nem szólt kifejezetten senkinek sem, de az emberek olvasni kezdték. Eleinte csak néhányan, aztán már több százan, majd több ezren, s végül már milliónyian kaptak rá az agymenéseim olvasgatására, és rá kellett jönnöm, hogy bekerültem a köztudatba.

Ez a felismerés megingatott, és elgondolkodtam, vajon helyesen teszem-e, hogy kendőzetlen őszinteséggel írok arról, ahogyan az anyaságot megélem. Mindenképp szerettem volna megosztani másokkal a gondolataimat – és mindenképp igazat szerettem volna írni. De ahogy egyre többen kezdték olvasni, amit írtam, befészkelte magát a fejembe egy gondolat: okos dolog vajon, hogy mindez ott áll fehéren-feketén, örök időkre, kitörölhetetlenül a világhálón. Mindnyájunkkal előfordul olykor-olykor, hogy olyan gondolataink támadnak, amelyeket a legszívesebben inkább elfelejtenénk. Van, hogy ezek a gondolatok megrémítenek, van, hogy szégyelljük vagy kínosan érezzük magunkat miattuk, s inkább elégetjük a naplókat, amelyekben nyomuk maradt. Olykor személyes jellegűek, és a lehető legkevésbé sem szeretnénk, hogy nyomuk maradjon az interneten. Mit tettem?!

Aztán elkezdtek érkezni az üzenetek és a kommentek, a tweetek és e-mailek, s ekkor rádöbbentem, hogy – te jó ég! – a blog életre kelt. Ilyesféle üzeneteket kaptam: „Köszönöm, hogy […] végre megint normálisnak érezhetem magam, […] megnevettettél, […] erőt adtál egy különösen nehéz héten, […] bátorságot öntöttél belém, úgyhogy be merem vallani: ez a hét valóságos rémálom volt, és egyetlen percét sem tudtam élvezni. Más anyák (és olykor apák) levelei a könnyekig meghatottak. Bepillanthattam az életükbe, meséltek a szülés utáni depresszióval kapcsolatos küzdelmeikről, a szűnni nem akaró bűntudatukról, a magányérzetből adódó elkeseredettségükről. „Azt hittem, mindez csak velem történik – írták többen is. Legszívesebben összehívtam volna őket, és egy megafonba kiáltottam volna, hogy „Nem, nem csak veled történik mindez! Nem csak te érzed így magad!" – s ennek köszönhetően úgy döntöttem, igenis megírom az őszinte beszámolómat arról, hogy milyen is napról napra megélni az anyaságot – ez a beszámoló pedig lassacskán a maga lábára állt, borítót kapott, és voltaképpen megszületett az első könyvem.

Kétség sem fér hozzá, hogy amikor majd évek múlva visszaolvasom a blogomat, vagy belelapozok a könyvbe, az fog eszembe jutni, hogy „Te jó ég! Képtelen voltál abbahagyni

a rinyálást, te nő! De ahhoz sem fér kétség, hogy ezt is gondolom majd: „Egy szempillantás alatt elrepültek azok az évek! Nagyon valószínű, hogy rájövök majd, olyasmit is leírtam, amit semmiképp sem kellett volna, olyasmit, ami akkoriban nagyon is valóságos problémának tűnt, de ha lenne rá lehetőségem, bizony örökre fátylat borítanék rá.

Elképzelhető, hogy olykor-olykor kevéssé megfelelő stílusban szóltam hozzátok, például „kis seggfejnek" tituláltalak benneteket (ezért elnézést kérek tőletek, de biztos vagyok abban, hogy megértitek majd, amikor nektek is lesznek ilyen kis seggfejeitek); tény, hogy olykor visszasírtam azokat az időket, amikor teljes munkaidőben dolgoztam; volt rá példa, hogy hangosan feltettem magamnak a kérdést, miért nem móka és kacagás az anyaság, miért unom halálra magam a közös, parkbeli séták, játszótéri kalandok idején, miért viszketek már a gondolatra is, hogy mi lesz a baba-mama klubban és miért vagyok képtelen arra, hogy élvezzem az együtt töltött idő minden egyes pillanatát.

Szeretném, hogy pontosan értsétek: a nehézségek mellett számtalan csodálatos pillanat is volt ebben az egészben. Olyan pillanatok, amelyeket családként éltünk meg. Az ölelések, a meseolvasás, az emberek, akikkel találkoztunk, a helyek, ahol együtt jártunk, és persze az a tény sem elhanyagolandó, hogy ti és az apukátok minden áldott nap megnevettettetek. Komolyan mondom, örülnék, ha e könyv egy kissé megszelídített verzióját adhatnám a kezetekbe, amelyből nem derülne ki, hogy amikor egész kicsik voltatok, az anyukátok meglehetősen sokat káromkodott, és néha bizony sírt is. Higgyétek el nekem, nagyon szerettem volna az a bizonyos cuki, vicces karácsonyi pulcsis mami lenni. És borzasztóan sajnálom, ha bármi módon csalódást okoztam nektek.

Tény és való, hogy nem mindig volt bennem az az érzés, hogy anyaságra termettem, de abban mindig is biztos voltam, hogy senki sem szerethetne benneteket jobban, mint én. Gyönyörűek vagytok mindketten, örökké vidám kis gazfickók, és nagyon, de nagyon büszke vagyok, hogy egy ilyen nagyszerű család tagja lehetek. Büszke vagyok, hogy a ti anyukátok vagyok. Bármit érek is el az életben, az biztos, hogy ti vagytok az én mesterművem, és soha semmi sem lesz számomra ennél fontosabb.

Hát, elöljáróban ennyit, srácok.

Nagyon szeretlek benneteket.

Puszi, anya

Bevezetés, avagy Szaranyu színre lép

Amikor annak idején – még a babakorszak előtti időkben – azon morfondíroztam, hogyan alakulna az életem, ha gyereket vállalnék, a meglévő gyermektelen állapotomat vettem alapul, s gondolatban, amolyan mentális Photoshopban kiegészítettem néhány apró termetű emberkével: elbűvölő, göndör fürtös, pufók arcú, lekvárfoltos piciny teremtményekkel. Nem állíthatom, hogy teljességgel tájékozatlan voltam – tudtam jól, hogy a gyermekvállalás hoz majd egy-két változást az életembe (kevesebb alvás, több pelus, kevesebb jägerezés, több babakocsi-tologatás); viszont a gyes alatti otthonlét sajátosságairól a leghalványabb elképzelésem sem volt. Hogy mire célzok? Nos, arra, hogy az ember akarva-akaratlanul a lehető legközvetlenebb kapcsolatba kerül egy másik emberi lény taknyával/hányásával/ürülékével, és ha ez még nem lenne elég, olthatatlan vágyat érez, hogy megvegye a VTech legújabb bébikompját, azt, amelyen játéktelefon is van. Nem számítottam ilyen jellegű változásokra…

Fogalmam sem volt arról, hogy az anyaság tornádóként söpör majd végig az életemen.

1987-ben a vezető meteorológus, Michael Fish sem számított tornádóra… Emlékszünk, milyen következményekkel járt mindez…

Ennek okán nem állíthatom, hogy pontosan tudtam, mi vár rám, amikor 2012 telén megérkezett hozzánk Tornádó-Dodó. Fizikailag, és ami a tárgyi szükségleteket illeti, készen álltam. Szellemileg, és ami az érzelmi állapotomat illeti, nem voltam a helyzet magaslatán. Minden eszköz a rendelkezésemre állt, de fogalmam sem volt, mihez kezdjek velük. Hát, ez volt…

Számtalanszor feltették már nekem a kérdést, hogy mi volt a legnehezebb az első babatornádó idején. Immár két gyermek büszke mamája vagyok – s az egyikük valóban göndör fürtös! –, s manapság is sokan kérdezgetik, hogy mit tartok a legnehezebbnek a szülői létben. Nos, hosszasan tudnám sorolni, milyen hátrányokkal jár, hogy az ember gyakorlatilag alig alszik, hogy a kisgyereke oltári hisztit vág le a Debenhamsben, hogy milyen unalmas és frusztráló az El a ködös Albionból adásait nézni, miközben az örökké éhes babát eteti az ember, s közben semmire sem vágyik jobban, mint egy forró zuhanyra.

Ezek a gyakorlati nehézségek felfoghatók afféle tesztként is, azonban eleinte az ember nem is sejti, hogy ennél sokkal keményebb megpróbáltatás is létezik, nevezetesen az állandó kétség. A kétség, hogy vajon jól csináljuk-e, amit csinálunk.

Miért nem élvezem az anyaság minden egyes pillanatát?

Miért van az, hogy a többi anya élvezi az anyaság minden egyes pillanatát?

Elképzelhető, hogy rosszul vagyok bekötve, és teljességgel alkalmatlan vagyok a feladatra?

Ez az egész egyáltalán nem olyan, amilyennek képzeltem…

Amikor egy hajnali háromórai etetés alkalmával begépeltem a telefonomon a Google-be azt a mondatot, hogy „Vissza akarom kapni a régi életem", azon nyomban töröltem a keresési előzményeket. Nagyon elszégyelltem magam, leginkább azért, mert valójában egyáltalán nem akartam vissza a régi életem. Fülig szerelmes voltam az én kis kopasz kópémba, a legcukibb cukiba, és nagyon hálás voltam a sorsnak azért, hogy ilyen klassz családunk van. Azonban olyan alkalom is adódott szép számmal (például akkor, amikor a baba immár negyedszerre ébresztett fel az éjjel, s minden egyes alkalommal sugárban hányta tele a mózeskosarat), amikor csupán egyetlen kérdés motoszkált a fejemben: Te jó ég, mit tettünk?! S volt olyan is – nem egyszer –, amikor elgurult a gyógyszerem, és szinte önkívületben ezt rikoltoztam a férjemnek: Kész, vége, elegem van! Ez az egész egy nagy rakás szar! – hozzáteszem, James arckifejezése is arról tanúskodott, hogy számára sem teljes mértékben úgy alakul a babaprojekt, ahogyan azt előzőleg elképzelte.

Néhány évvel később azonban – annak ellenére, hogy a varázslatos pillanatokat szép számmal tarkították olyan pillanatok, amelyeket a legjobb szándékkal is a „szar" jelzővel illethetek – valami egészen elképesztő dolog történt. Az anyaszerepre való alkalmasságom kapcsán továbbra is elő-előtör belőlem egyfajta bizonytalanság, azonban valami változott: