A napos B oldal

By Jakupcsek Gabriella

"Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani"
G. B. Shaw.
Hidd el nekem, tényleg van élet a negyven után! Elmúltam hatvan, szóval csak tudom. Persze nem mondom, hogy az elmúlt két évtized sétagalopp lett volna. És a következők is bőven tartogathatnak nehézségeket, mégis azt mondom, a B oldal igenis lehet napos.
Hőhullámok, váratlanul felszaladó kilók, pánikroham a próbafülkében, helló helyett csókolom, egyre több fiatalabb és egyre kevesebb idősebb kolléganő a munkahelyen. Ugye ismerős?
Sok a kérdőjel, és a legtöbb épp önmagaddal kapcsolatos. Ez a könyv azért született, mert azt hiszem, tudom, mit érzel, tudom, min mész keresztül. És bár varázsló én sem vagyok, mégis szerettem volna melléd állni, és elmesélni, hogy mik az én személyes tapasztalataim a változókorról és a fiatalság talán mégsem annyira fájó elmúlásáról.
Segítségemre volt több nagyszerű szakember, akik fontos gondolatokat, tanácsokat fogalmaznak meg többek között a párkapcsolat, a karrier,
az egészségmegőrzés, szépség és öltözködés témájában.
Velük együtt szeretném megmutatni: igenis tudsz teljes és tartalmas életet élni ötven-, hatvan-, hetven-évesen is, sőt. Támogatlak benne, hogy találd meg a szépséget a mindennapokban és magadban is.
Gondolkodjunk közösen az életstratégiádon, hogy el tudd fogadni, mi több, hasznodra tudd fordítani az évek múlását. Mindehhez legyen a mottónk, amely sok mindenen átsegít: Önismeret és derű! Tarts velem a
napos B oldalra!
Szeretettel várlak,
Jakupcsek Gabriella

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Jul 27, 2023
• ISBN: 9789635683642

Book preview

Diéta – a magyar múzsa…

Eszünk vagy táplálkozunk – szerintem óriási a különbség a két szó jelentése között. Körülbelül ugyanakkora, mint a gyerekkori étkezésünk és a mostani között.

Gyerekkorunkban még simán belefért, hogy nem annyira ettünk, sokkal inkább – hogy ezzel a szemléletes kifejezéssel éljek – zabáltunk, ha úgy tartotta kedvünk, és hogy egyáltalán nem figyeltünk oda, mennyi szénhidrát csúszott le egy nap. A légkör az egyszer élünk, legalább együnk légköre volt – a háború után még sok évtizeden keresztül kitartott ez a hitvallás.

A táplálék boldogságforrás, miért vonnánk meg magunktól, mire is kellene figyelnünk? Nagyszüleink, szüleink, akik átélték a háborút, teljesen másképp álltak hozzá: az élelem az kincs, jutalom, ünnep.

Gyümölcsöt legfeljebb akkor ettünk, ha valaki elénk tette meghámozva, felszeletelve. Nem hallottunk inzulinrezisztenciáról, és valójában szénhidrátról sem.

Amikor én voltam gyerek, minden vasárnap jó ebédhez szólt a nóta, tíztől zsírszag lengte be a lakást, és aranyló húsleves volt rántott hússal és krumplival a menü, vagy esetleg pörkölt galuskával. Bárhol megérzem, ez a bevett, vasárnapi, gyerekkori jelenet jut eszembe. Orromban az illatok, számban az ízek. Volt tésztanap, főzeléknap, húst inkább csak hétvégén ettünk, tulajdonképpen nagyon kevés étel közül válogathattunk, és ma már alig emlékszünk rájuk. Ki emlékszik a szilvalekváros tésztára? Gyúrt gyufatészta fazékban lesütve zsíron, összekeverve házi szilvalekvárral. És sorolom: a grízes tészta, a dödölle, a krumplis pogácsa…

Szerintem ezzel nem vagyok egyedül, sőt a negyvenévesnél idősebbek többsége hasonló „ételtapasztalatokról", és hasonló álmokról, álmodozásokról számol be néha.

Együnk vagy ne együnk, az itt a kérdés

A nyolcvanas években nekem a Nyugat a Bajcsy-Zsilinszky út 62.-ben volt, a Pizza Udvarban, ahol a fővárosban elsőként lehetett pizzát enni. Természetesen trappista sajt volt a tetején, mert a mozzarellát még hírből sem ismertük.

Egyáltalán ki emlékszik rá, hogy mikor találkozott először a gasztronómia szóval? Ugye, hogy már jócskán felnőttként?

Sokszor meséltem már, hogy gyerekként nagyon sok időt töltöttem a nagymamámnál. Akkoriban csak a konyhát fűtötték, ott csinált mindenki mindent – nemcsak nálunk láttam ezt, hanem az összes szomszédnál. Ez volt az a hely, ahol főztek, varrtak, barkácsoltak, ha valaki jött, ott ült le. A fával fűtött sparhelten mindig melegen volt tartva valami étel. Nagymamámnál akkor is megtanultam volna főzni, ha nem akarok, de hiszen miért ne akartam volna. Mindent láttam, hogyan készül, hiszen az volt a társalgónk, és mindenbe belesegíthettem. Ha beteg voltam, ha hétvége volt, ott ültem a nagymama mellett. Így hamar tudtam rántást készíteni, aztán már például bablevest is, kőttest, vagyis kelt tésztát. És láttam a tyúkot a lichthofban kikötve, mígnem a hétvégén beteljesült a sorsa, és elvágták a torkát. Hétközben becézgettem, simogattam, majd hétvégén megettük szegényt. A tollfosztás is előttem van, nagy vájdling, benne a forró víz – természetesen szintén a konyha közepén.

Mai napig megvannak, élnek bennem az illatok, tudom a mennyiségeket, emlékszem a lábasokra. Apropó, lábasok. A legjobb lábasaim közé sorolom a ma is bárhol kapható, belül szürkésfehér, kívül piros cigány tepsimet – igen, így hívták nagyszüleim idejében –, és kiemelt helye van a konyhámban.

Felnőttkoromra már kifejezetten önálló voltam a konyhában, szükségem is volt rá, már egyedül éltem. Sokáig nem volt pénzem, nagyon szerények voltak a körülményeink, úgyhogy büszke is vagyok rá a mai napig: én mindenből tudok főzni – mi több, ételkölteményt előállítani.

Ma pedig azt veszem észre, hogy jóval tudatosabban állok, állunk az étkezéshez, nem mindenből főzök, főzünk, megválogatjuk, mit veszünk. Jó nagy változás ez pár évtized leforgása alatt. Az alapanyagok is mások, más tudás szükséges.

Mert hogy is volt régen? Ha nem eszel, beteg leszel – hajtogatták a szüleink, nagyszüleink. Ma pedig? Ha eszel, beteg leszel – most már ennek a veszélye fenyeget. Régen a táplálkozástól vártuk, hogy egészségesek leszünk. Milyen érdekes, hogy évszázadokon át az volt a jómód egyik jelzője, hogy valaki jó húsban van – hiszen van pénze ételre. Az elmúlt évtizedekben ez megfordult, aki izmos, és karcsúbb, arról már nem azt gondoljuk, hogy szegény, inkább hogy figyel az életmódjára. Most joggal azt gondolhatják, könnyen osztom az észt, rajtam nincs is súlyfelesleg. Nos, ne higgye senki, hogy annyira könnyű soványnak lenni. Az elmúlt évtizedekben kaptam hideget-meleget a testsúlyom miatt. Pedig nem diétázom, nekem ilyen az alkatom. És én nagyon is szeretek enni, és sokféle étrendet kipróbáltam.

Nem csak azért eszünk, hogy ne legyünk éhesek, hogy életben maradjunk. Az evés sokszor érzelmi alapú, és gyakran nosztalgikus gyökerű, nálam az utóbbi. Én például mostanában „vidéki nagymama" lettem a fővárosi lakóhelyemen, ugyanis kizárólag olyan ételeket készítek a gyerekeimnek, amiket magam is imádtam gyerekkoromban, tehát nem elég, hogy csak azt főzök, amit én szeretek, de ráadásul nosztalgiázom is. Hortobágyi palacsinta, cigánypecsenye, grízes tészta, túrógombóc, palacsintaparti… Ha jönnek a gyerekek, még inkább rákapcsolok. A fiaim és sok barátom ugyanis szinte már csak nálunk esznek ilyen hagyományos és finom fogásokat, ezek a mi úgynevezett tematikus kihágásos napjaink. A gyerekeim egyébként nagyon tudatosan esznek, és nem csábulnak el, csak ritkán – nálam. Már a kamasz lányom is odafigyel arra, hogy mit eszik, tudja, hogy sok zöldséget kell enni, és tudják, hogyan kell visszafogniuk magukat, ha mégis elcsábultak volna.

Idősebb korban tehát az ember visszakívánja a gyerekkori ízeket – hát… innen nehéz nyerni.

Ami ízlik, az ártalmas?

„Bárki, akit ismerek, a méreteitől függetlenül görcsöl a külseje miatt. […] Még akkor is, amikor valaki már úgy néz ki, hogy akár büszke is lehetne magára, inkább olyanokat mond, hogy lehetnék három kilóval kevesebb…" – mondja Melissa McCarthy amerikai színésznő. És milyen igaza van! Találkoztak már olyan nővel, aki kövérebb akart volna lenni? Én még soha.

Amikor egyetemista koromban egy ideig ösztöndíjjal Párizsban tanultam, annyira szegény voltam, hogy csak a McDonald’sot engedhettem meg magamnak, na és persze a pékségeket – bagett, croissant… Mégis csodás időszak volt. A croissant-t imádom, McDonald’s pedig akkor még nem volt itthon. Az eredmény pedig? Meghíztam – már magamhoz képest… Viszont amikor hazaértem, még könnyedén le is adtam.

Párizs után tizennyolc évesen váltottam először életmódot, tulajdonképpen titokban, ami annyit jelentett, hogy nem számoltam be róla az anyukámnak, és az osztálytársaimnak sem. Érettségire készültem, és úgy éreztem, nem azt látom a tükörben, mint amit szeretnék. A büfében naponta elfogyasztott rántott húsos zsemle és almás pite rajtam is nyomot hagyott. Nem voltam elhízva, de kicsit karcsúbb szerettem volna lenni. Akkoriban jött divatba az Abonett, és emlékszem, úgy fogytam le, hogy Abonettet rágcsáltam trappista sajttal és zöldséghasábokkal. Főtt ételt egyáltalán nem ettem abban a néhány hétben. Az egyoldalú táplálkozás összes veszélyét magában hordozta a diétám, de a kilók leolvadtak, én pedig boldogan néztem a tükörbe.

Negyven fölött azonban már nem ehet az ember büntetlenül, résen kell lennie, és el kell kezdenie tudatosan foglalkozni a témával – legfőképpen az egészsége miatt.

Ami ízlik, az biztosan ártalmas… Sokan vannak, akik azért esznek, mert boldoggá teszi őket – ahogy ez gyakori az orálisan fixáltak esetében –, de ez valójában relatív boldogság, ami tartós boldogtalansághoz is vezethet. Önismeret, fegyelem, kiegyensúlyozottság, tudatosság – ezek a vezényszavak negyven után ez esetben is, és az élet még oly sok területén egyre gyakrabban előkerülnek…

Az én korosztályomba tartozóknak azért is nehéz követniük a megfelelő étrendet, mert gyerekként még a házias ízekhez voltunk szokva, most meg annyi az újdonság, ezer és ezer új termék hívogat, hogy kipróbáljuk, és annyi a diéta, hogy csak kapkodjuk a fejünket, és a csapból is az folyik, hogy vigyázzunk magunkra…

Az edzésen aztán ezredszer is meghallgatjuk, hogy ne együnk annyi szénhidrátot, anyánknál meg sértődés van, ha nem esszük meg a házi süteményt. Mert édesanyánk nem érti a szénhidrát-tematikát, és valójában nem is érdekli.

Szeretlek, grízes tészta!

A tudatos táplálkozás nem könnyű műfaj, főleg, ha az ember társasági evő. Jó esetben együtt eszik a családjával, együtt ebédel a kollégáival is, és a szabadidejében is vacsoraprogramokat szervez a barátaival. Irodai munka esetén már az kikapcsolódás, ha az ember kimegy a munkatársakkal a büfébe, lehetősége nyílik kiszakadni pár percre a munkából… A munkahely tehát befolyásolhatja az ember étkezési szokásait.

Amikor napi tévéfelvételeim voltak, nagyon sok mindennel kellett próbálkoznom, ami a táplálkozást illeti, hogy megtaláljam a helyes utat. A köztévében például nagyon jó étterem működött, az volt a társasági élet középpontja. Mindenki azt várta, mikor mehet le az ebédlőbe.

A kilencvenes évek elején, a kereskedelmi tévézésem idején, mindenkinek magának kellett megoldania az étkezést. Az én felelősségem volt, mit, mennyit és mikor eszem, meg kellett ismernem magamat és a munkabírásomat, és azt tapasztaltam, hogy ha eszem, elalszom, de ha nem eszem, akkor elájulok… Így erre az időszakra tehető, hogy elkezdtem tudatosabban foglalkozni a táplálkozással. Akkor kezdődött, az a kényszer hívta elő, hogy napi tíz-tizenkét órát forgattam. Egyszerűen a teljesítményem függött tőle.

Voltam vegetáriánus is ám akkoriban; mondom én, hogy mindent kipróbáltam. Akkortájt az maga volt a szenvedés, hiszen itthon még nem volt kultúrája. Állandóan magyarázkodnom kellett. Nem jókor voltam vega – a rántott gomba, rántott sajt időszakában. Rendeltem egészségkonyhás szolgáltatást, még arca is voltam magán-közétkeztetési láncoknak… Rádiós roadshow-zások során elkeveredtünk disznóvágásokra, ahol nem kértem a traktából – nyápic ufónak néztek, aki nem eszi a sült vért reggelire. Álltam háttal, pultnál a saját konyhámban vendégség idején, hogy ne lássák, nem eszem a húsból, és sorolhatnám, hol mindenhol nem tudták értelmezni a vegaságomat. Én pedig megsértődtem, miért nem tartják tiszteletben. Minden él nélkül mondom: nem volt könnyű időszak. A vegetarianizmussal azért hagytam fel végül, mert eluntam, hogy mindig és mindenhol csak rántott növényt ehettem. De voltam tejmentes, cukormentes, lisztmentes étrenden is, mindent kipróbáltam, magamnak választottam, szabadon, szerencsére nem az orvos írta elő – majd levontam a konzekvenciát. Egyre többet tudtam arról, hogy mit bírok, mit nem, mit érdemes, és mit semmiképp.

A harmadik terhességem hozta a cukorbetegséget, akkor újra meg kellett tanulnom diétázni, nem is akárhogy: órára, grammra enni kilenc hónapon át – na, ez már nekem is túlzás volt. Vállalati menzákon, büfékben, forgatásos kitelepüléseken a salátához jutás, a választékos, egészséges kínálat gyakorlatilag reménytelen, szinte soha nem megoldott. Akkoriban kényszerből még több mindent megtanultam a táplálkozásról. Mindennek utánanéztem, hogy tudjam, mik a lassan vagy gyorsan felszívódó szénhidrátok, mikor kell mozogni, mikor nem, mikor enni, mikor nem, mennyit kell enni, végtelenségig tudnám sorolni…

Mára már tudom, hogy mi fér bele, és mi nem. Tudom, hogy otthon sem ehetek odafigyelés nélkül. Tulajdonképpen hozzávetőlegesen a hatvan százalékát szedem a tányéromra annak, mint amit megennék. És megiszom minimum napi két liter vizet…

Túlélőkészlet a táskában

A diéta témája feneketlen kút, minden évben jön valami új – és még az is kiderülhet, hogy szöges ellentéte az előzőnek –, ugye milyen érdekes? De szerencsére azért vannak olyan általánosságok, amik mindig működnek. Ilyen például a sokat emlegetett mértékletesség. Én például azt a taktikát követem, hogy maximum ökölnyi méretű ételeket szedek a tányéromra, arról a mennyiségről érzem azt, hogy megemészthető számomra. Negyven után már tényleg tartsuk szem előtt, hogy nemcsak élvezetből eszünk, hanem az életünk minőségét határozza meg a táplálkozásunk. Ezt meg kell