Fuss tovább!: Hogyan mentette meg a futás az életemet?

By Bella Meckie

Briliáns szerelmes levél a futáshoz, ami segített leküzdeni a szorongást.
Bella Mackie a válását követően valódi mélypontra jutott, és a válságos élethelyzet közepén szembe kellett néznie a bénító erejű szorongásos depresszióval is. Eleinte ahhoz is alig volt ereje, hogy felkeljen a díványról; ám egy nap olyasmire szánta el magát, amiről sosem gondolta volna, hogy önerejéből valaha is megteszi. Felvette az edzőcipőjét, és kiment futni. Az első kísérlet elég rövidre sikeredett, de legnagyobb meglepetésére másnap is odakint találta magát. Eleinte ösztönösen, majd egyre tudatosabban a napi sporttevékenységgel kezdte gyógyítani sérült lelkét és szellemét.
A Fuss tovább! kendőzetlenül őszinte és szellemes memoár a gyógyulás felé vezető útról, amely betekintést nyújt abba is, milyen együtt élni a mentális betegséggel, illetve felvenni vele a harcot. A szerző orvosok, pszichológusok, sportemberek és barátok segítségével gyűjtötte össze azokat az inspiráló történeteket, kutatási eredményeket és ötleteket, amelyek őt magát is rávezették a felismerésre: olykor a testmozgás a legjobb orvosság. A kedves, mozgalmas és motiváló erejű könyv arra bátorítja olvasóját, hogy "fusson tovább", át a problémákon, és a mozgás segítségével terelje helyes mederbe az életét.

• Language: Magyar
• Publisher: Partvonal Kiadó
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9786156058119

Book preview

1k – Minden rémes

dekor

Ma három percet futottam. Sötétben, lassan, és nem is egyszerre. Ez a három perc több volt, mint amennyit egész eddigi életemben futottam. Kifulladtam, szúr az oldalam, de évek óta nem éreztem ilyen jól magam. Elsőre ennyi elég lesz. Most már hazamehetek, és kibőghetem magam. Vagy iszom egy kis bort.

Már amikor ott hevertem a padlón a nappaliban, és a férjem lábát figyeltem, amint sietős léptekkel az ajtó felé tart, azon gondolkoztam, mi vár most rám. Ha egy házasság tönkremegy, elviselhetetlen szomorúság, megannyi kínos kérdés, és olykor szégyenérzet követi. Mindezt magam előtt láttam. A szőnyeget bámultam, az agyam egyfolytában dolgozott, és homályosan kirajzolódott előttem a fenyegető jövő képe. A fejemben kezdett összeállni a kihagyhatatlan depis zeneszámok lejátszási listája, tudtam, hogy gyászos hangulatomban heteken át ezeket a szörnyű dalokat fogom hallgatni hajnali négy óra tájt.

Azóta megtanultam, hogy a szívünk döbbenetesen rövid idő alatt összetörhet. Nem feltétlenül afféle hosszadalmasan elnyúló bomlási folyamatról van szó, amilyennek az ember felnőttként elképzeli: az évek során egyre halványul a szerelem, szép lassan fogyatkozik a szeretet és a komfortérzet, míg végül nem marad mondanivaló egymás számára. Olykor villanásnyi idő alatt is bekövetkezhet, meglepetésszerűen, amire nem lehet felkészülni. Valaki egyszer csak eléd áll, egyenesen a szemedbe néz, és azt mondja, hogy elhagy téged, hogy már nem szeret, hogy talált valaki mást, hogy te már nem vagy neki elég, és akkor azt gondolod: „Szóval itt a vég, ez az a pillanat, amikor meghalok. Ezt valószínűleg nem élem túl." Valahol valami megroppan a testedben, és az egyetlen megoldásnak az tűnik számodra, hogy elterülsz a földön, és várod, hogy bevezettess az elkerülhetetlen fényalagútba.

Nem tudom, melyik a rosszabb. Minden szakítás rémes. Egyszer hallottam egy történetet egy párról, akik a vendéglőben síri csendben étkeztek egymás mellett egy bő órán át. Amikor kihozták nekik a kávét, a férj odasúgott valamit a feleségének, aki visszasziszegte: „Ez nem a kávé, hanem az elmúlt huszonöt év. Az ilyesfajta lassú őrlődés valóban szörnyű lehet. De amikor meglepetésszerűen sújtanak le rád, a csapást brutálisan fizikai természetűként éled meg. A sokkhatás ellenére furcsamód mégis ez a könnyebbik eset. Mert előbb vagy utóbb az ember ráébred, hogy nem fog belehalni. És túl sok időre még csak el sem nyúlhatunk tehetetlenül a szőnyegen, hiszen össze kell szedni a gyerekeket az iskolában, le kell vinni a kutyát, vagy munkába kell indulni. Vagy épp csak pisilni kell. Fájdalmunk még a szokásos hétfők oly természetes sürgető elvárásaival sem veheti fel a versenyt. És amint ráébredünk a kellemetlen valóságra, egész tisztán látjuk magunk előtt a jövőt; azt, hogy igenis túljutunk rajta. Bár elég sokáig fog tartani. A szívünk pillanatok alatt összetörik. A kiút azonban végeérhetetlen, és az ember olykor a legszívesebben „kikérné magának, hogy mégis meg kell próbálnia.

Ahogy ott hevertem a földön, már tudtam, hogy rövid időn belül fel kell tápászkodnom. Azt is tudtam, hogy ha ügyesen küzdök, végül minden oké lesz. De valami mást is felismertem. Hogy a legtöbb felnőttel ellentétben belőlem hiányzik a küzdőszellem és az ügyes küzdéshez szükséges készségek.

Jóval azelőtt megtanulunk érezni, mint hogy ráébrednénk, hogyan adhatunk értelmet, logikus formát az érzéseinknek. A kisbabák nevetnek és sírnak, de bármennyire is mérgesek miatta, mégsem tudják elmondani nekünk az okát. Ám amint felnövünk, fokozatosan kifejlesztjük a megfelelő módszereket a stresszes vagy traumatikus események, élmények feldolgozásához. Kamaszként időnként össze vagyunk zavarodva, és gyakorta érzünk csalódottságot, aztán lassan kiismerjük magunkat, és megtanuljuk, hogyan lehetne jobban kezelni az érzéseinket. Ezeket az eszközöket magunkkal visszük a felnőttkorba, amikor is tovább finomítjuk őket, ily módon egyre világosabban körvonalazódik bennünk, hogyan nézzünk szembe a személyes kihívásainkkal. Legalábbis a legtöbben így vannak vele. Én addig a pillanatig, amikor ott találtam magamat a padlón, egész életemben menekültem a problémáim elől. Már kisgyerekként aggódó, szorongásra hajlamos típus voltam, és hagytam, hogy a gondjaim elgennyesedjenek, elhatalmasodjanak, és eluralkodjanak felettem. A mentálhigiénés problémáim akadályoztak a növekedésben, megnehezítették, hogy felnőjek. Túlságosan rettegtem ahhoz, hogy szembenézzek a kihívásokkal, másfelől meg túlságosan is szigorúan próbáltam irányítani és kontrollálni a környezetemet, hogy minden lehetséges sérelmet eleve elhárítsak és kivédjek. Félbehagytam a dolgokat, amint kezdtek nehezebbé válni. Elutasítottam azokat a lehetőségeket, amelyek lökést adhattak és függetlenebbé tehettek volna. Így kicsi maradtam.

Fiatal korom óta hozzászoktam, hogy a homokba dugjam a fejem, és mágikus gondolatokkal igyekezzem elűzni magamtól a rosszat. Ahelyett hogy felismertem volna: beteg vagyok, rendre aggodalmaskodtam és irracionális gondolatokat tápláltam magamban – egyik sem volt célravezető. „Kiköptem" az ijesztő ideákat, vagy addig pislogtam, amíg el nem hajtottam őket a lelki szemeim elől. Kerültem bizonyos számokat, leveleket, színeket, dalokat és helyeket. Mintha csak így akartam volna kompromisszumot kötni az agyammal; abban a reményben, hogy ha görcsösen ragaszkodom a kis mechanizmusaimhoz, távol tartom magamtól a rosszat. Persze ez így nem működött, a szorongásom pedig egyre nőtt. A harci eszközeim cserbenhagytak, következésképp agorafóbiás lettem, illetve hajlamos a pánikrohamokra, a rossz gondolatokra, a hisztériára és a depresszióra. Amikor aztán a férjem keresztülgyalogolt rajtam, már évek óta ebben az állapotban leledztem. Úgy éreztem (őszintén), a szupermarketbe sem bírok lemenni egyedül, nemhogy úgy navigálni magam, hogy megtörjem ezt az állapotot. Tudtam, hogy fel kell állnom, de nem tudtam, hogyan fogjak bele. Minden gondolatomat a rettegés uralta.

A szorongás csúszós-nyúlós, alattomos dolog. Betegség, amely oly sokféle formát ölthet, hogy gyakran nem is diagnosztizálják, csak amikor a beteg már teljesen reménytelen állapotba kerül. Talán évekig pánikrohamokkal küzd valaki, és nem is tudja, hogy pánikbeteg. Az ember érzi, hogy komoly baj van – mintha agyvérzést vagy szívinfarktust kapna (akárcsak én, tizennyolc éves koromban, egy night clubban, részeg barátaim legnagyobb derültségére), vagy épp megszállottan az jár a fejében, hogy magas a vérnyomása. Lehet, hogy olyannyira szégyelljük a betolakodó képzeteinket, hogy nem is akarjuk megosztani őket senkivel, csak önmagunknak engedjük meg a gondolatot, hogy rögeszmés-kényszeres személyiségzavarban (OCPD) szenvedünk. Ahelyett, hogy az elménkbe toluló rettenetes képekkel törődnénk, tudatosítva magunkban, hogy ezek csak ártalmatlan gondolatok, sokszor éveket vesztegetünk el a semlegesítésükre és az elhallgattatásukra fecsérelt próbálkozásokkal. Mindez mélységes depresszióba taszíthat. Belőlem hisztérikus sírógörcsöket váltott ki, amelyek után órákig csak feküdtem az ágyban. Napokat átaludtam. Többet néztem napközben a tévét, mint a boldog emberek. Túl fiatalon elveszítettem minden reményt.

Amikor a szorongásos problémával küszködő személy ebbe a stádiumba jut, valószínűleg a saját mechanizmusaival igyekszik küzdeni az ijesztő gondolatok és érzések ellen. Az efféle küzdelemre felbátorító készségek és eszközök többnyire merevek és kemény kihívást jelentenek, nehéz velük szembeszállni, így azon sincs mit csodálkozni, ha a próbálkozás kudarcba fúl. Hosszú távon szinte egyetlen hasonló módszer sem vezet eredményre. Többnyire átmeneti megkönnyebbülést hoznak, ám hosszú távon csak felerősítik a szorongást. Ami engem illet, az egyik ilyen taktikám az volt, hogy sohasem tértem vissza arra a helyre, ahol pánikrohamom volt. Bölcs tervnek tűnt a szörnyűség újbóli bekövetkeztének megelőzésére. Csakhogy lassanként láthatatlan kordont húztam London tekintélyes része köré, a saját főutcámat, parkomat és a legtöbb boltot is beleértve. Később kiterjesztettem a határt a repülőgépekre, liftekre, autópályákra, illetve mindenre, ami túl messze volt valami kórháztól, és persze a metróra is (mindenki rajtam röhögött a bulikon). A gyorsan fellépett komfortérzet, amit ez eredményezett, megtévesztőnek bizonyult, és hamarosan csapdában találtam magam – képtelen voltam bárhová is eljutni, amire az agyamban a „nem biztonságos" címkét ragasztottam. Bár ma már világos számomra, hogy évekig a szorongásos betegség fogságában éltem, olyannyira hozzászoktam a hitvány alkudozó módszereimhez, hogy nem is kerestem hatékony segítséget, amíg csak a saját taktikáim harapófogójának szorításában teljesen le nem bénultam.

Ha van valami, ami tényleg arra sarkallja az embert, hogy próbáljon meg változtatni a dolgokon, akkor az a sokk, amit a házasságának még az első évforduló előtt bekövetkező összeomlása okoz. Abból kiindulva, hogy az Egyesült Királyságban az elváltak többsége tizenegy és fél év után dobja be a törülközőt, én igazán nagy bravúrt hajtottam végre. Ha egy kicsit tovább tart a házasságunk, a befejezés akkor is elkerülhetetlen és óhatatlanul szomorú lett volna, és akkor is minden bizonnyal el lehetett volna sütni rá a közhelyet, miszerint „a fiatalok már semmihez sem kötődnek, képtelenek a ragaszkodásra". Na de nyolc hónap…?! Igen nagy ostobaságra vallott volna, ha ezek után egy kicsit sem kérdőjelezem meg az életemet.

Ekkorra már a házasságom felbomlásának hozzáadott kellemetlensége nélkül is tudtam, hogy elértem a mélypontot. Oly mértékben kerültem az ijesztő dolgokat, hogy immár egészen apróra zsugorodott a világom, és úgy éreztem, megfulladok. Minden óvatosságom és elővigyázatosságom ellenére (értsd: mindent előre ellenőriztem, és vadul irracionális módon gondolkoztam) bekövetkezett a legrosszabb: a keret, amelyet gyerekkorom óta szép lassan felépítettem magamnak, nem óvott meg a megaláztatástól. Épp ellenkezőleg – nagymértékben ártott, és még elő is segítette azt.

Miután a férjem kisétált az ajtón, napokig csak sírtam és ittam, mígnem a húgom végre felráncigált a magzati pozitúrából, amelyben a padlón kuporogtam. Elnézést kérek, ha nem bocsátkozom részletekbe – szinte semmire sem emlékszem mindebből. Hálás is vagyok érte az agyamnak, végre egyszer jó szolgálatot tett! Biztos volt egy kis beszélgetés, evés és alvás, de kizárólag arra emlékszem, hogy egy egész évadot végignéztem a Trónok harcából, a húgom pedig haragudott, amiért részegen és nélküle néztem meg.

Kivettem egy napot a munkahelyemen, aztán visszamentem az irodába, és felváltva bőgtem a vécében (a férjem is ugyanennél a cégnél dolgozott, ami jó kis poén volt), vagy némán ültem az asztalomnál és skót dudaszót hallgattam fülhallgatóval, hátha e különös módon sikerül elérnem, hogy valahányszor csak arra jár, kicsit megpezsdüljön a vérem. Megjegyzem, ez fura módon hatékonynak bizonyult, mindenkinek ajánlom, aki egy kis erőt szeretne önteni magába. Érdemes a Highland Laddie-vel kezdeni…

Úgy-ahogy tartottam magam, és tisztában voltam vele, hogy el kell viselnem a fájdalmas, kínzó érzéseimet; ugyanakkor erősen nyomasztott, hogy talán sosem leszek igazán jól. Az élet folytatódik körülöttem, függetlenül attól, hogy a saját világom összedőlt. Láttam a normalitás hatalmát, mégsem vágytam rá. Hajtottam, és sejtettem, hogy pár hónapon belül túl leszek a szakadékon, mégis bezárkóztam a saját kis világomba, és a szorongás meg a depresszió voltak a hálótársaim.

Könnyű úgy viselkedni, mintha semmi sem volna rossz, még ha az ember mentálisan beteg is, és úgy érzi, a betegsége felfalja. Még a legnyomorúságosabb időszakban is nyomtam a melót, poénokat eregettem, és eljárogattam ide-oda, ezért nem gúnyoltak remetének. Sok ember ügyesen kitanulja ezt, olykor még önmagukat is sikerül becsapniuk. Bizonyára én is a végtelenségig folytathattam volna úgy, hogy fél életet élek, azt színlelve, hogy minden oké. De valami megroppant bennem, és nem bírtam tovább. Túl régóta csináltam már, és kezdett kimerítővé válni.

Szélhámosnak éreztem magam – mint valami gyáva felnőtt, aki tét nélküli gyerekjátékot űz. J. K. Rowling azt mondta, hogy a legmélyebb ponton kellett megalapoznia az életét, miután bekövetkezett mindaz, amitől a legjobban rettegett. Onnan már csakis felfelé indulhatott.1 Hozzá hasonlóan én is megengedhetem magamnak ezt a klisét, és vonakodva bár, de be kell látnom: Rowling fején találta a szöget. Egyfajta varázslatos világot teremtett maga körül, ami hozzásegítette, hogy ő legyen az egyik leggazdagabb nő a világon. Engem a mélypont arra ösztökélt, hogy futni menjek.

Még csak egy hete voltam szingli, amikor a fejembe vettem, hogy futok egyet. A Zabhegyezőben2 van egy rész, amikor Holden Caulfield végigfut az iskolaudvaron, és ezt így magyarázza: „Azt se tudom, miért rohantam, gondolom, ahhoz volt kedvem."1 Talán csak az késztetett rá, hogy átkozottul rosszul éreztem magam, vagy talán az, hogy már tudtam, valami mást és másként kell tennem; aznap mindenesetre úgy éreztem, hogy futnom kell, és kész.

Még most sem tudom, miért éppen ezt a módszert választottam nagy nyomorúságomban. Soha azelőtt semmiféle fárasztó sportot nem űztem. Viszont egész életemben egy kikötőben vesztegeltem, ahonnan el kellett menekülnöm – az elmém és a negatív gondolataim elől; az aggályaim elől, amelyek felépültek és megkövesedtek; egyik réteg a másikra rakódott, és már túl erős volt a felépítmény, semhogy csak úgy elkezdhettem volna lefarigcsálni belőle. Talán a sürgető érzés, hogy fussak, egyfajta fizikai manifesztuma volt a saját agyam elől való menekvésnek. Azt hiszem, valóban erre vágytam.

Ráadásul el akartam kerülni a szakításokat követő fagylaltzabálós sztereotípiát; mindig is a gyors megoldásokat kedveltem. Azt akartam, hogy a rossz érzés és a szívfájdalom minél előbb elillanjon. Elvégre a szakítás mindig remek alkalom arra, hogy kipróbáljunk valami újat. Ott volt az egész életemben kísértő félelmeim elől való menekülési vágy hozzáadott értéke, és már valóban komolyan kezdtem aggódni, hogy kifutok az időből. Harminc felé közeledtem, és megrémültem a gondolattól, hogy a szakítás újabb ürügy lesz a visszavonulásra; önmagam fullasztó körülbástyázására, s magától az élettől való pánikszerű rettegésemre.

Egyelőre azonban nagyon úgy tűnt, hogy még nem állok készen a nagy rohanásra. A tény, hogy a félelemtől még a boltba lemenni is nehezemre esett volna, gyökereiben elfojtotta az efféle grandiózus terveket. Ez nem egy klimatikus jelenségekkel foglalkozó film lenyűgöző pillanata, amikor vágtatva átszelem a prérit, dacolva a felhőszakadással. Igazság szerint fogalmam sem volt, mit is teszek, és egy kicsit attól is tartottam, hogy becsapom magam. Igen furcsának találtam, amit cselekedni szándékoztam, s noha belső vitát folytattam önmagammal, mégis fogtam a kulcsomat, és felvettem az edzőcipőmet.

Valami régi leggingset húztam fel, meg egy pólót, és a lakásomtól két percre lévő, sötét fasor felé vettem az irányt. Két fontos kritériumot állítottam fel magamnak: hogy biztos távolságra maradjak az otthonomtól, és hogy elég csendes, forgalommentes legyen a hely, nehogy kiröhögjenek. Abszurdnak éreztem a helyzetet, és egy kicsit szégyenkeztem is; mintha valami perverzitásra készültem volna, amit senkinek sem lenne szabad látnia. Szerencsére az egyetlen életjel egy macskától érkezett, aki megvetőn végigmért, miközben igyekeztem erőt gyűjteni, hogy megmozduljak. Hálás voltam érte, amikor a macska egyszeriben eltűnt; ha neszét veszem, hogy emberi lény közeledik felém, abban a pillanatban megállok. Ez a kis személyes büntetőeljárás túl nyers volt, semhogy idegenek szeme láttára történjék.

Bedugtam a fülhallgatót, és próbáltam valami testhezálló zenét keresni; végül a She Fucking Hates Me2 című számot választottam, a Puddle of Mudd nevű együttestől. Nem igazán az én ízlésvilágom, de a szövege kellőképpen dühös volt, és semmi olyat nem akartam, amitől elsírhatom magam (márpedig mindentől elsírtam magam). A szám három perc harmincegy másodpercig tartott, és a „kurvára utál a lány" annyiszor ismétlődik benne, ahányszor csak el tudjuk képzelni. Azt hiszem, harminc másodpercig bírtam a futást, mielőtt megálltam; görcsölt a lábikrám, és majd’ kiköptem a tüdőm. De a szám így is jól felturbózta az adrenalinomat, úgyhogy pihentem egy percet, aztán újra nekiveselkedtem. Valahogy sikerült lépést tartanom az üvöltő énekessel; eltorzult arccal artikuláltam a szavakat, és koptattam az aszfaltot. Elértem a hihetetlen három percet, szakaszokban (majdnem az egész szám alatt végig futottam!); akkor aztán feladtam, és hazatértem. Hogy jobban éreztem-e magam? Nem. Élveztem? Azt sem, de legalább tizenöt percig nem sírtam, és nekem ez már elég is volt.

És legnagyobb meglepetésemre nem hagytam annyiban. Folytatni akartam; elég nyomasztó volt a gondolat, valahogy mégis felülkerekedett az összes belső kifogásomon. Másnap visszamentem ugyanabba a fasorba. És a rákövetkező napon is. Azok az első kísérletek valóban szánalmasak voltak. Pár másodperc, csoszogás, szünet. Várok. Újra indulok. Ha emberi alak tűnik fel a sötétben, megdermedek. Nevetségesnek érzem magam. De csak azért is folytatom. Mindig sötétben, mindig titokban, mintha valami rosszban sántikálnék.

Nem tudtam, mit csinálok, vagy egyáltalán mit is akarok kihozni ezekből a fasori futkározásokból. Az eredmény azonban nem maradt el: felettébb ambiciózus lettem az elkövetkező hetekben, és gyakori, kisebb kellemetlenségekkel is szembe kellett néznem. Fájt a sípcsontom, és a tüdőm pokolian égett. Túl gyorsan futottam, és meg kellett állnom, ha kellemetlen zihálás tört rám. Elindultam hegynek fel, aztán vereséget szenvedtem, és kénytelen voltam buszra szállni, beismerve, hogy az a hegy bizony kifogott rajtam. Pánikrohamot kaptam a helyi park sötétebbik oldalán, miután elszámoltam a naplementét, és rádöbbentem, hogy teljesen egyedül vagyok. Elestem, és úgy bőgtem, mint egy gyerek. Olyan volt ez a futás, mint egy általam nem beszélt, ismeretlen nyelv, és nemcsak azért, mert nagyon nem voltam jó formában, hanem mert olybá tűnt, mintha ez a sport alapvetően a boldog, egészséges, magabiztos emberek kiváltsága volna, nem pedig az olyan neurotikus dohányosoké, akik mindentől rettegnek.

Életem során, ha valami nem sikerült jól elsőre, szinte azonnal feladtam. Megszégyenítőn egyértelmű volt számomra, hogy nem vagyok jó futó, és hogy nem is leszek jobb. De még így, a saját belső hitetlenségem ellenére is folytattam. Ott poroszkáltam fel és alá a sötét fasorban, két héten át. Amikor végre sokkal inkább az okozott gondot, hogy igencsak meguntam már a fasori kocogást, nem pedig a rettegés vagy az, hogy kifogytam a szuszból, egy szinttel feljebb léptem. Az első két hónapban még ragaszkodtam a lakásom közvetlen környékéhez – a fejemben szüntelenül kerestem a lehetséges menekülési útvonalakat –; ott köröztem a csendes utcákon, és meghúztam magam, ha elment mellettem egy autó. Lassú voltam, bosszús és bánatos. Két dolog azonban világossá vált számomra. Az egyik az volt, hogy futás közben kevésbé vagyok szomorú. Mintha lehiggadt volna az elmém – az agyam egy része mintha kikapcsolt volna, legalábbis néhány perc erejéig kiesett az irányító szerepből. Ilyenkor nem gondoltam a házasságomra, vagy hogy mekkora szerepem volt a kudarcban. Nem azon járt az elmém, vajon boldog-e a férjem, randevúzik-e, vagy gondol-e rám egyáltalán. És ez óriási megkönnyebbülést jelentett számomra.

A másik dolog pedig, ami még fontosabb: észrevettem, hogy kevésbé szorongok. Hamarosan a város olyan pontjaira is eljutottam, ahol már évek óta nem jártam, főleg egyedül. Mármint nem a belső Sohóra gondolok, meg a nyüzsgő tömegre, de egy hónapon belül már képes voltam átfutni a Camden Marketen anélkül, hogy úgy éreztem volna, menten elájulok vagy összeesek. Kizárt dolog, hogy ez sikerül, ha csak komótosan sétálgatok – oly sokszor próbáltam már, de a szorongásom győzött, izzadt a tenyerem, és éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. A futás valahogy más volt. Amikor az agyad megfoszt a lehetőségtől, hogy te is ródd ugyanazokat a köröket, amelyeket a többi ember nap mint nap megtesz, aztán mégis sikerül átverekedned magad a „Senki sem tudja, hogy leszbikus vagyok feliratú pólókat árusító bódék során, hát, az bizony piros betűs ünnepnap! Miután a kövezeten dobogó lábam ritmusára koncentráltam, nem foglalkoztam többé kényszeresen a légzésemmel, a tömeggel, vagy azzal a gondolattal, hogy milyen messze vagyok az otthonomtól. Olyan helyen voltam, amelyet az agyam korábban a „nem biztonságos minősítéssel illetett, mégsem éreztem úgy, hogy jó eséllyel eszméletemet veszítem. Ez csodálatos volt.

Joyce Carol Oates megírta, hogyan segítette őt hozzá a futás az íráshoz; úgy fogalmazott, hogy „az elme együtt repül a testtel".3 Én ezt úgy értelmezem, hogy a testünk magával viszi az agyunkat egy útra. És az agyunk nem a vezetőülésen foglal helyet. Égő lábikránkra és himbálózó karunkra koncentrálunk. Érezzük a szívverésünket, a fülünkbe csorgó izzadságot, a felsőtestünk ide-oda csavarodását. Ha egyszer elkaptuk a ritmust, kezdjük érzékelni az utunkba eső akadályokat, vagy az embereket, akiket ki kell kerülni. Olyan részletekre figyelünk fel egy-egy épületen, amelyeket addig észre sem vettünk. Látjuk, milyen időre számíthatunk. Az agyunk is szerepet játszik ebben, de nem úgy, mint máskor. Az elmém, amely szokás szerint a végeérhetetlen „mi lesz, ha jellegű kérdésekkel gyötört, vagy épp a legrosszabb élményeim ismételt visszajátszásával zaklatott kajánul, egyszerűen képtelen volt versenyre kelni a gyors mozgás közbeni koncentráció szükségletével. Becsaptam, vagy kimerítettem, vagy egyszerűen csak „adtam neki valamit, ami lekötötte.

Számos kutatás tárgyát képezte, vajon miért tisztítja ki a futás olyan hatékonyan a fejünket. Úgy tűnik, komoly tudósok fantáziáját is megmozgatta a kérdés, jó néhányan igyekeznek felderíteni, miért működik ez a dolog. Ennek örülök – boldog volnék, ha pontosan megtudnám, miért is változtatta meg a futás az életemet, de őszintén szólva mindenekelőtt annak örülök, hogy a változás megtörtént. A tanulmányok kimutatták, hogy az enyhe kognitív károsodásban szenvedő, továbbá az idősebb alanyok frontális lebenyében fokozott aktivitás tapasztalható – ez a terület felel a koncentrációért.4, 5 Állatokon végzett kísérletek pedig rámutattak, hogy a testmozgás során új neuronok – a hippokampuszban található, a memóriával és a tanulással összefüggő sejtek – keletkeznek.6 Mindez lenyűgöző. Számomra mégsem fejezi ki megfelelően azt a száguldásérzést, amit a testmozgás ígér nekünk – amire a legtöbben vágyunk –, az úgynevezett runner’ shigh-t, andrenalinemelkedést, vagy holtpontot. (Akinek több tapasztalata van a drogokkal, mint nekem, bizonyára meg tudja ítélni, vajon összemérhető-e a drogok hatása a – mondjuk úgy – könnyebb szabadidős tevékenységből fakadó élménnyel.) Az, hogy egyórányi energikus mozgás képes helyrerakni a stresszes, kába, búskomor fejünket, igazán kecsegtető kilátás – főleg azok számára, akik jó ideje (vagyis immár kibírhatatlan idő óta) depresszióval küszködnek.

Hát én ebbe kóstoltam bele… Hetekkel a házasságom összeomlását követően még mindig szenvedtem. A munkahelyemen rendszeresen kijártam a mosdóba, és csendesen sírdogáltam. Otthon pedig, amint hazaértem, pizsamába bújtam, és bámultam a tévét, mindegy volt, milyen műsort adnak. Ha programom volt, túl sokat ittam, és megint csak sírhatnékom támadt (ilyenkor kevésbé csendesen bőgtem, a barátaim örömére). De ha futottam, mindezt