Hát persze hogy káromkodom!!!: Egy elcsigázott anya naplója 2.

By Gill Sims

A vidám és szókimondó Ellen házassága bizony inogni kezd a sok teher alatt: a gyerekek lassan kezelhetetlenné válnak, a lakás pedig leginkább egy disznóólra emlékeztet. Peter, a kilencéves fia egyfolytában az iPadjén csüng, Jane, a tizenkét éves lánya pedig a fejébe vette, hogy világhírű Instagram blogger lesz. Simon, a férj gyakori időközönként üzleti útra megy különféle egzotikus vidékekre, így a számtalan nehézség közepette egyedül Judgy, a büszke és nemes terrier az, aki hűségesen kitart a ház asszonya mellett.
Ellen egyszer csak újabb kihívással kerül szembe: teljes munkaidős állást kap egy modern informatikai cégnél. Itt azonban nemcsak amiatt aggódik, vajon (negyvenkét évesen) fel tud-e tápászkodni a babzsák fotelből, hanem azért is, nehogy kiderüljön, hogy mégsem az a keményen dolgozó, szingli csaj, akinek kezdetben kiadta magát.
De vajon meddig lehet eljátszani a színjátékot a munkahelyen, miközben még a családot is össze kellene tartani valahogyan? Mit szólnak a munkatársak, ha Ellen anyukaszerkóban érkezik a megbeszélésre? És a legfontosabb kérdés: hogy lesz így ideje felhajtani egy jókora pohár gint tonikkal? Úgy tűnik, Ellen rohadt nagy pácba került...
Gill Sims első regénye, a Hát persze hogy iszom!!! Nagy-Brittanniában a sikerlisták élén szerepelt 2017-ben. Az írónő Skóciában él férjével, két gyermekével és az engedetlen terrierrel, Judgyval, aki hamar bebizonyította, hogy ő az úr a házban.
Gill legkedveltebb időtöltése a borozgatás, miközben a közösségi médiát böngészi, a fiatalságán mereng teljesen hasztalanul, és Judgyt hajkurássza, amikor az eb úgy dönt, hogy átruccan a szomszédokhoz.

• Language: Magyar
• Publisher: Partvonal Kiadó
• Release date: Jun 26, 2019
• ISBN: 9786155783616

Book preview

Borító

Gill Sims

Hát persze

hogy káromkodom!!!

Egy elcsigázott anya naplója 2.

Partvonal Kiadó

Originally published in the English language

by HarperCollins Publishers Ltd. under the title: Why Mummy Swears

Copyright © Gill Sims, 2018

All rights reserved.

Hát persze hogy káromkodom!!! © Partvonal Könyvkiadó, 2019

Magyar fordítás © Novák Petra, 2019

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminemű felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Felelős kiadó a Partvonal Könyvkiadó ügyvezetője

Felelős szerkesztő: Korentsy Márta

Műszaki vezető: Drótos Szilvia

Szerkesztő: László Zsófia

Korrektor: Friedrich Zoltán

Borító: Tabák Miklós

Elektronikus könyv: Ambrose Montanus

ISBN 978 615 5783 61 6

Az elektronikus verziót készítette

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

A. E.-nek és A. T.-nek

JÚLIUS

Július 18., hétfő

Már csak egy hét van hátra a nyári szünidőig. Nem tehetek róla, szörnyen irigylem a régi ifjúsági könyvsorozatban, az Ötösfogatban szereplő kiskamaszok szüleit. Julian, Dick és Anne anyukája meg apukája szemrebbenés nélkül lepasszolták a kölköket Fanny nénihez és Quentin bácsihoz, Fanny néni meg nem győzte elzavarni őket otthonról mindenféle kis szigetekre, lápvidékekre meg barlangokba, ahol BŰNÖZŐK, RABLÓK ÉS CSEMPÉSZEK TANYÁZTAK, csak hogy Quentin bácsi zavartalanul munkálkodhasson a találmányain. Gyakran felmerül bennem, hogy talán én is hasonlóképpen oldhatnám meg a dolgot, hiszen egyszer én is feltaláltam egy fantasztikus mobilos applikációt. Ez a játék egy ideig sok pénzt hozott a házhoz, de hát az appok világa állandó változásban van: ami után ma két kézzel kapkodnak a felhasználók, holnap már mehet a süllyesztőbe. Szerintem simán össze tudnék ütni egy újabb nagy sikerű applikációt, ha a nyári szünet idejére kiküldhetném a gyerekeket a vadonba (ahelyett, hogy otthon lebzselnének, és nasival tömnék magukat). Ha jól emlékszem, Quentin bácsi találmányai egy fityinget sem hoztak, és mivel Fanny nénivel igen csórón éltek, kénytelenek voltak befogadni a neveletlen rokon gyerekeket. Bezzeg manapság mit kapna egy szülő, ha a nyári szünet első napján a gyerekek kezébe nyomna egy-egy uzsonnás csomagot, odaadná nekik a bicikliket, és azzal bocsátaná őket útjukra, hogy haza se jöjjenek a szünidő végéig! Jane most tizenegy éves, épp megfelelő korban van azokhoz a nyári kalandokhoz, amikben az ötös fogat tagjainak része volt. Egyszer reménykedve megemlítettem neki ezt a lehetőséget, miközben épp arról vitáztunk (újfent), miért nem nyithat még Instagram-fiókot, mire ő elmagyarázta, milyen sok szempontból ütközik a törvénybe az ötletem, és megfenyegetett, hogy ha még egyszer szóba hozom, nyomban feltárcsázza a bántalmazott gyermekek segélyvonalát.

Különösen elkeserít, milyen költséges a nyári szünet az Ötösfogat kalandjaihoz képest. Már egy ideje az Ötösfogat sorozatot olvassuk Peterrel, jóllehet ő minden áldott este az orrom alá dörgöli, hogy százszor inkább nézné a kedvenc YouTuberét, mint hogy végigszenvedjen egy újabb fejezetnyit az írónő mókás történeteiből arról, hogyan cselezték ki a gyerekek a közönséges bűnözőket. Jane természetesen kerek perec kijelentette, hogy ő bizony nem vesz részt az olyan dedós dolgokban, mint az esti mese, ezért egyezséget kötöttünk. Felmentettem a mese alól, cserébe megígérte, hogy majd ő olvas magának valamit. Ez mindaddig tökéletesen elfogadható ajánlatnak tűnt, amíg két fejezet után ki nem jelentette, hogy az Anne a Zöld Oromból döglesztően unalmas, ostoba történet, és egyébként is, miért lovagol annyit Anne a képzeleten. Ekkor mérgesen ráförmedtem, hogy micsoda lelketlen teremtés, biztosan elcserélték őt születésekor a kórházban, mert az én gyerekem soha nem beszélne így Anne Shirley-ről! Az lett a vége, hogy mostanában már úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy sminkelős videókat néz a YouTube-on ahelyett, hogy Avonlea varázslatos vidékén barangolna Gilbert Blythe-tal (akivel mellesleg én még mindig bármikor barangolnék).

Peternek egyelőre nem sikerült annyira megtörnie a lelkemet, mint Jane-nek, így őt továbbra is magam mellé kényszerítem, hogy együtt járjuk be a Kirrin szigetet. Úgy látom, ő inkább vegyi fegyvereket vet be, hogy megszabaduljon az esti meséktől. Esküszöm, amikor szorosan összebújva olvasunk, jóval többet purcant, mint máskor, márpedig ez igen komoly gázmennyiséget jelent egy olyan gyermek esetében, aki egyszer büszkén újságolta, hogy a tanára rosszul lett a szellentésétől. Jó néhányszor kénytelen voltam félbeszakítani a mesét a fejezet közepén, annyira könnyezett a szemem.

Elméletileg ez a nyár nem lesz olyan problémás, mint az előzőek: három hónappal ezelőtt ugyanis közös megegyezéssel kiléptem a munkahelyemről. Akkoriban nagy terveim voltak, hogy híres játékfejlesztő leszek, mivel két évvel ezelőtt már elkészítettem a Miért iszik anya? appot. Mivel a munkahelyemen kaptam végkielégítést, és így volt valamicske anyagi biztonság, úgy véltem, itt a ragyogó alkalom, hogy kifejlesszek egy újabb játékot. Amikor kiléptem, számtalan szuper ötletem volt, és biztosra vettem, hogy ha lesz elég időm, valami rendkívül jövedelmező játékot vagy appot kreálok. Aztán, amikor ténylegesen nekiálltam valóra váltani az ötleteimet, kiderült, hogy kissé… nos, hát csapnivalóak. Többek közt azért sem jutok egyről a kettőre, mert tényleg pocsékul megy az otthoni munka, és képtelen vagyok jól beosztani az időmet. Miután évekig álmodoztam arról, hogy végleg otthagyom az irodát, rádöbbentem, hogy piszokul magányos az ember, ha otthon dolgozik, és nincs kihez szólnia. Most mintha még Jean is hiányozna a szállítási osztályról, aki régebben végtelen és egészen részletes beszámolókat tartott az epehólyagjáról. Ráadásul, ha valaki álló nap egymaga van otthon, irgalmatlan mennyiségű csokis kekszet képes eltüntetni. Szóval nem elég, hogy nem tudok Nagyszerű Dolgokat megvalósítani, továbbá magányosnak érzem magam, még magamra szedtem jó néhány kilót is, szóval amikor jártamban-keltemben véletlenül megpillantom a hátsómat a tükörben, ledöbbenek a méretétől.

A szünidő közeledtével már egy ideje különféle sporttáborok és gyerekprogramok keresésével vesződöm. Az ismerősökkel kölcsönösségi alapon bonyolult gyerekfelvigyázós egyezségeket kötünk, csak hogy mindegyikünknek meglegyen a jó érzése, hogy a gyerekekre a szünidőben vigyáz valaki, mialatt úgy tudunk dolgozni egy keveset, hogy közben nem dobunk ki hatalmas összegeket az ablakon. Persze így is, úgy is elköltjük azokat a hatalmas összegeket, hiszen a gyerekeket folyamatosan szórakoztatni kell a nyár folyamán, no meg iszonyú gyakran etetni is kell őket. Azon tűnődöm, hogy bírják ki az iskolában, ahol nem nyafoghatnak szüntelenül kajáért, mint az éhező verébfiókák, akik szélesre tátott csőrrel esdekelnek egy kis uzsonnáért.

Július 22., péntek

Na, vége a tanévnek! A gyerekek egész héten úgy jöttek ki a suliból, hogy rogyadoztak a nagy halom elrongyolódott munkafüzet és gyűrött festmény alatt. A festményeket természetesen finom réteg csillámpor borította, amely szanaszét szóródott a házban, de Jane szerint az összes műalkotást meg kell őrizni az utókor számára, mert amikor majd világhírű média influenszer leszek, Anyu, mindez egy vagyont fog érni! Még nem igazán látom, rajtam kívül ugyan ki tartaná értékesnek Van Gogh Napraforgójának azt a másolatát, amelyet Jane készített, s ami egyébként pontosan ugyanúgy néz ki, mint az összes többi osztálytársáé, mindenesetre tudom, hogy ha a kukába dobnám a srácok bármelyik művét, azzal két lábbal tipornám az álmaikat, és megszentségteleníteném a gyerekkorukat. Természetesen titokban minden éjjel elcsenek néhány remekművet, amiket aztán a kinti kukába gyömöszölök, nekik pedig a szeretettől olvadozva bizonygatom, milyen gondosan elpakoltam mindent a padlásra.

Peter még feladatot is kapott a szünidőre – egy növénykét kell életben tartania a nyár folyamán, amelyet aztán ő fog gondozni a következő tanévben is. Remek! A növényekkel kapcsolatban nincs mivel büszkélkednem. Az én kezem alatt még a kaktuszok is kihalnak. Megkérdeztem Petert, tudja-e, milyen növény az, csak hogy végszükség esetén vehessek egy ugyanolyat. Peter rendkívül segítőkészen válaszolt: Ez egy zöld növény, Anyu. Hát, nem tudom, mekkora segítség lesz ez, amikor kezemben a mintául szolgáló kiszáradt kóróval járom majd a virágüzleteket. Talán ez a büntetésem, amiért kilencéves koromban hagytam, hogy az osztály hörcsöge elszökjön, miután én vittem haza a hétvégére. Hannibál soha többé nem került elő, ezért addig szekáltam az anyámat, amíg végigjárta a város összes kisállat-kereskedését, hogy találjon egy megfelelő póthörcsögöt. Anya esküdözött, hogy az eset után még hosszú évekig hallotta, hogy a hörcsög éjjelente rajcsúroz a házban, de szerintem csak engem akart megvigasztalni, miután láttam, hogy az Alfonz nevű sziámi macskánk valami hörcsögszőrhöz hasonló dolgot nyalogat le elégedetten a bajszáról.

Július 25., hétfő

A vakáció első napja. Katasztrofálisabb is lehetett volna. Kicsi koromban volt egy képeskönyvem, amelyben bűnöző hajlamú pingvinek rögtön a szünidő első napján ellopnak egy motort, felpattannak rá, elhúznak vele, és persze összetörik (hogy miért lopnak motort a pingvinek, arról persze lövésem sincs). Ma legalább nem volt sem autólopás, sem karambol, csak véget nem érő nyafogás.

Már korábban szabaddá tettem ezt a napot, mert úgy gondoltam, milyen szuper dolog közös programot szervezni a szünet első napján. Jane mozizni akart, Peter lézerharcolni, én pedig mindegyikre a fejemet ráztam, mondván, akkor már kössük össze a kellemeset a hasznossal. Nálunk voltak a gyerekek legjobb barátai, Sophie és Toby is, a barátommal, Sammel kötött gyermekfelügyeleti megállapodásunknak megfelelően (az összes barátom közül Samnek mint egyedülálló apának a legnehezebb megszerveznie a gyerekfelvigyázást). A gyerektársaság előtt széles mosollyal bejelentettem, hogy a legjobb ötlet lenne egy vidéki kastélyba ellátogatni, hogy bővítsük a történelmi ismereteinket is.

– Jaj, az olyan uncsiii! – nyafogtak a gyerekeim. Sophie és Toby nyilván ugyanezt gondolták magukban, de voltak olyan jól neveltek, hogy nem mondták ki.

– De miért kell kastélyt nézni? Az olyan béna! – pufogott Jane.

– Magunkkal hozhatjuk az iPadjeinket, Anyu? – nyivákolt Peter.

– HIGGYÉTEK EL, JÓ MÓKA LESZ! – kiabáltam rájuk. – ÉRDEKES LESZ, SOKAT FOGTOK BELŐLE TANULNI, KÉSŐBB MEG MAJD CSODÁS EMLÉKKÉNT GONDOLTOK VISSZA RÁ! Ráadásul végre-valahára kihasználhatom az engedményes múzeumi belépőmet, apátok úgyis mindig panaszkodik, hogy nem használom eleget.

Amint odaértünk, persze rögtön eszembe jutott, miért nem használtam eddig azt az ótvar múzeumi belépőmet – mert a múzeumok és a vidéki kúriák mind telis-tele vannak értékes és törékeny holmival, márpedig az értékes és törékeny holmi nem kompatibilis a kisgyerekekkel, különösképp a kisfiúkkal nem. Hiába képzeltem el korábban, milyen ragyogó arccal fogják csodálni a gyerekek nemzetünk dicsőséges múltjának emlékeit, a kastélyba érve mást sem csináltam, mint kiabáltam velük. Ne nyúlj hozzá, NE NYÚLJ HOZZÁ! A FENE VIGYE EL, HOZZÁ NE NYÚLJ! AZT MONDTAM, NE NYÚLJ HOZZÁ, NE MENJ BE A KÖTÉL MÖGÉ, NE ÜLJ RÁ, Ó, TE JÓ ÉG, A FENÉBE IS! Közben sportcipős nyugdíjasok rosszallóan cöcögtek, és magukban elkezdtek dühös leveleket fogalmazni a Daily Mailnek. Talán tervezhetnék egy olyan appot, amely a gyerekek telefonjára telepítve érzékeli, amikor valamilyen értékes és törékeny tárgy közelébe kerülnek, és ekkor a telefon csipogni kezd, mi több, éles hangon megszólal: NE NYÚLJ HOZZÁ! Ez rengeteg fejfájástól kímélné meg a szülőket. Nemcsak múzeumokban, hanem sokféle helyzetben lehetne hasznát venni egy ilyen applikációnak, például az áruházak porcelánosztályán. Igaz, vessen magára, aki olyan ostoba, hogy gyerekeket visz a porcelánosztályra…

Mivel a gyerekek már odafelé befalták a szépen becsomagolt uzsonnát, hiszen indulás után három perccel már éhen akartak halni, kénytelen voltam a kastély büféjében megebédeltetni őket. Egy önkiszolgáló büfé négy gyerekkel nem épp leányálom. A tizenegy és a kilencéves gyerekek elvileg már meglehetősen önállóak, mégis hamar kifogtak rajtuk az olyan bonyolult feladatok, mint például a sorban állás, a tálca egyensúlyozása, illetve a gyümölcslé kiválasztása. Mire leültünk az asztalunkhoz, szerintem az egész megyének elege volt belőlünk. Jane erősködött, hogy neki csőben sült tészta kell, mert azt tutira meg fogja enni, ám amikor megkapta, rögtön ehetetlennek nyilvánította, mert meglátott benne egy darabka paprikát, márpedig ő nem szereti a paprikát. Sophie megégette a száját a forró levessel, pedig előtte figyelmeztettem, hogy várjon, amíg kihűl. Peter és Toby szempillantás alatt betermelték a gyerekmenüjüket, aztán várakozón néztek körbe, mit lehetne még enni, miközben én vizet öntöttem Sophie szájába, és a saját szendvicsemről kapartam le a majonézt Jane-nek. Nem, senki nem kap kólát – sziszegtem, és megígértem nekik, hogy majd otthon kapnak chipset. Közben igyekeztem elfojtani magamban az erős késztetést, hogy kirohanjak a büféből, és az ódon téglafalba verjem a fejem. Ha megtettem volna, nem úsztam volna meg szárazon, hogy kárt tettem egy műemlék épületben.

Még több rosszalló tekintet meredt rám, amikor összeszedtem a gyerekeket, és rájuk kiáltottam: Na jó, gyertek, ti kis pokolfajzatok, indulunk! Még mindig nem tudom eldönteni, vajon az okozott döbbenetet, hogy a drágalátos csemetéket pokolfajzatoknak neveztem, vagy inkább az a tény, hogy hallgattak rá.

Hány nap van még hátra a nyári szünetből?

AUGUSZTUS

Augusztus 2., kedd

Ezen a héten sporttáborban voltak a srácok. A sporttábor ötlete valószínűleg egy szadista barom agyában született meg, aki aztán egy könnyen megfizethető, szórakoztató gyerekprogramként adta el az egészet. Igazán nagyszerű ötlet, ha valakinek a „megfizethető kategóriába tartozik a sok milliárd kipengetett zsé, és a „szórakoztató azt jelenti, hogy naponta öt váltás ruhát kell csomagolni a gyerekeknek, többek között úszófelszerelést, amit aztán esténként az anyának elő kell halásznia a hátizsákokból, hogy kiöblíthesse és megszáríthassa. Ezek az igénytelen kölykök ugyanis hagyják, hogy a hátizsák alján bebüdösödjenek, aztán másnap reggel egyszerűen rápakolnak egy-egy újabb tiszta törölközőt.

Amikor ilyen programra beíratom a gyerekeket, titokban mindig azt remélem, hogy végre napvilágra kerül a tehetségük, és hirtelen tenisz-/foci-/tornabajnok lesz belőlük. Mindeddig nem történt ilyesmi, és most is úgy tűnik, hogy a táborban az idejük nagy részében chipset tömnek magukba, aztán délután, a tábor végén pénzt kunyerálnak az automatához. Szóval a drágalátos csemetéim, akiknek esténként elvileg hullafáradtan kellene ágyba dőlniük, jó későig pörögnek az energiaitaloktól, amiket az automatából vesznek a szemem láttára, miközben én mérgesen kiabálok: Csak egy zacskó chipset vegyél, kicsim, semmi mást! Azt mondtam, egy zacskó chipset, nem, ne nyisd ki azt az italt! KI NE NYISD! Ó, a rohadt életbe!

Simon épp Madridban van, üzleti úton, ami szerintem korántsem olyan megterhelő, mint ahogyan ő állítja, hiszen egy hiperszuper hotelben szállt meg (mennyire örültem, amikor sms-ben tájékoztatott, hogy most már egy komplett lakosztályt kapott). Ja, és valódi éttermekbe jár vacsorázni, ahol nem szolgálnak fel sült krumplit, és az embernek nem kell szigorú utasításokat adnia a személyzetnek, nehogy bármilyen öntetet rakjanak a gyerekek kajájára, hiszen borzalmas dolgok történhetnek, ha a hamburgerjükre majonéz vagy mustár kerül. Persze amikor aztán kézhez kapják a hamburgert, így is, úgy is belemártják egy lavórnyi ketchupba, szóval amúgy sem éreznének semmit a majonéz vagy a mustár ízéből. Ami engem illet, már régóta szállodákról álmodozom. Egykori munkahelyemen esélyem sem volt arra, hogy menő üzleti útra küldjenek, de sejteni vélem, hogy új, játékfejlesztői karrierem során könnyen eljuthatok különféle konferenciákra. Las Vegasban egy csomó ilyet tartanak. Lelki szemeim előtt már látom, ahogy én is lazán üzengetek Simonnak arról, milyen pazarul érzem magam, lehetőleg egy elegáns lakosztályból, és minden kaját mártásokkal eszem. Most azonban itthon vagyok, egyedül. A csokis kekszekkel. Reménytelenül bámulom az üres képernyőt, és azon agyalok, mi a bánatot kezdjek magammal. Próbálok nem arra gondolni, hogy a végkielégítésem már szinte mind elfogyott. A nagy része kekszekre ment el.

Természetesen korábban azt terveztem, hogy amíg a gyerekek a sporttáborban vannak, én nekiállok a munkának, de nem igazán jött össze. Van egyáltalán valaki, aki képes otthon, egyedül dolgozni, vagy csak nekem nem megy? Én leginkább csak kifele bámultam az ablakból. Utána átböngésztem a Daily Mail weboldalát, hogy lássam, melyik híresség „ruccant ki (vagyis ment ma vásárolni), melyik híresség „pakolta ki a mellét (vagyis ment ma vásárolni jóval szűkebb pólóban), és melyik híresség „alázta porig" a másikat (vagyis ki tett a másikra valamilyen homályos utalást a Twitteren, amit aztán le is törölt, miután a Daily Mail felfigyelt rá). Egy csomót pasziánszoztam is, aztán háromnegyed háromkor, mielőtt indulnom kellett volna a gyerekekért a táborba, még villámsebesen elküldtem jó néhány e-mailt. Voltam olyan ostoba, hogy megírtam a drágalátos férjemnek, Simonnak, mennyire nem megy a munka, mire ő késlekedés nélkül azt válaszolta, hogy csak én nem tudok rendesen dolgozni otthon, csak én nem tudom beosztani az időmet, ő bezzeg soha nem halogatja a dolgait. Ez bizony ordas nagy hazugság, hiszen magam is számtalanszor voltam szemtanúja, hogyan dolgozik a férjem otthonról. Az ő otthoni munkája legalább annyi Daily Mail-olvasgatást foglal magában, mint az enyém. Ráadásként még a kedvenc autós magazinjában is hosszan böngész olyan járgányokat, amilyenekre soha nem lesz elég pénze, aztán csüggedten bámul bele az étellel roskadásig megpakolt konyhaszekrénybe (ahol egyedül keksz nincsen, mert azt mind felfaltam), és halkan megkérdezi, miért nincs ebben a házban semmi ehető.

Most már biztosan megállapíthatom, hogy nem tudom betartani a szent fogadalmamat, miszerint hétköznap esténként nem iszom.

Fanny néninek soha nem voltak ilyen problémái.

Felhajtottam két pohárka bort, majd a neten utánanéztem a bankszámlámnak, és beigazolódott a félelmem az egyenlegemmel kapcsolatban. Az is nyomasztott, hogy egész álló nap nem kommunikáltam egyetlen felnőttel sem, leszámítva azt az öntelt hólyagot, vagyis a sporttábor edzőjét, aki aláíratta velem a baleseti biztosítást, miután Peter, számomra ismeretlen okból, lefejelte a padlót. Mindezek után fogtam magam, és beregisztráltam egy állásközvetítőhöz. Talán elég lenne egy részmunkaidős állás, hogy keressek egy kis pénzt, de maradjon időm kidolgozni zseniális játékötleteimet. Ráadásul ha munkába állok, lehetőségem nyílik csodás üzleti utakra menni különféle egzotikus helyekre (ezt az opciót nem lehetett bejelölni a honlapon, pedig igazán rákérdezhetnének).

Augusztus 5., péntek

Szentséges ég! Attól tartok, éktelen marhaságot csináltam. Itt vagyok Jane-nel a cserkésztáborban. Önkéntes segítőnek jelentkeztem még hónapokkal ezelőtt, amikor szülői értekezletet tartottak a táborról. Akkor még úgy éreztem, hogy az önkéntes munka szép és jó dolog. Végre együtt töltök majd némi időt Jane-nel, plusz bebizonyíthatom, hogy a régi cserkészvezetőm rosszul döntött, amikor kizárt a csapatból engedetlenség miatt. (Már nem emlékszem, mit tettem. Halványan rémlik, hogy hőbörögtem, amiért egyfolytában a csomókötést gyakoroltuk, és a cserkészdal közben vicceket mondtam, de bármi is volt az, ezek szerint nem voltam oda való). Na de majd a kiscserkészek táborában mindent jóváteszek! Ahol a zöldellő füves réten hangulatos, fehér sátrak sorakoznak, és a tábortűz mellett mindenki békésen kortyolgatja majd a kakaóját. A kakaóhoz a tejet valószínűleg a helyi farmertől vesszük. Igen, talán lesznek a környéken banditák is, de majd én összetrombitálom a lányokat, és elbánunk velük. Igen, egészen biztosan csodálatos leszek a cserkésztáborban! Amikor Melanie, a cserkészvezető önkénteseket kért, rögtön felemeltem a kezem, hiszen majd szétvetett a nagy lelkesedés. Aztán rádöbbentem, hogy nem kellett volna elkapkodni a dolgot, a szülőtársak ugyanis egyszerre sóhajtottak fel nagy megkönnyebbülésükben, amikor látták, hogy egy szerencsétlen bolond elvállalja a feladatot, így ők simán megússzák. Melanie ellenben nem volt elragadtatva az önzetlen gesztusomtól.

– Ellen! – nyögte halkan. – Milyen kedves tőled! Izé… biztos vagy benne, hogy neked való ez a feladat? – kérdezte, mire én magabiztosan azt feleltem, naná, hogy nekem való.

– Csak, tudod, néhány lánynak te leszel a vezetője. Te, egyedül. Biztos vagy benne, hogy megbirkózol a feladattal? – aggodalmaskodott Melanie.

Attól féltem, Melanie-nak eszébe jutott az a szerencsétlen este néhány hete, amikor a cserkészcsapat ülésén én vettem részt ügyeletes szülőként, őt pedig elhívták egy vérző orrú kisgyerekhez. Aznap este egy kedves rendőr bácsi jött el, hogy a gyerekeknek az önvédelemről beszéljen, és Melanie úgy gondolta, nyugodt szívvel hagyhatja a lányokat rám és Briggs közrendőrre. Sajnos azonban Briggs egy fiatal, igencsak naiv rendőr volt. Ugyancsak sajnálatos volt, hogy amint Melanie kitette a lábát a helyiségből, Amelia Watkins megkérte Briggs közrendőrt, hogy mutassa meg a bilincsét, mert ő bizony felnőtt korában nagyon szeretne a rendőrségnél dolgozni. Abban a pillanatban, hogy a szegény fiatalember átnyújtotta a bilincset, Amelia odabilincselte őt az egyik székhez. A többi lány pillanatok alatt megérezte Briggs teljes elbizonytalanodását, ezért fenyegetően körülvették őt, majd elszedték tőle a gumibotját és az adóvevőjét is. Rövidesen már A legyek urára emlékeztető hangulat uralkodott a teremben. A lányok hangosan vihogva körültáncolták a rendőrt, aki hiába könyörgött, hogy engedjék szabadon. Tabitha MacKenzie rádión váltságdíjjal kapcsolatos fenyegető üzeneteket küldött a közeli rendőrőrsre, Tilly Everett pedig megpróbálta gumibottal eltörni Milly Johnson karját, miközben én teljesen eredménytelenül kérleltem őket, hogy nyugodjanak már le.

Mindez abban a három percben történt, mialatt Melanie távol volt. Mire visszaért, Briggs közrendőr a könnyeivel küszködött, a rádiójából hangosan recsegtek az ígéretek, miszerint hamarosan küldik az erősítést, Milly pedig a hóna alá szorította Tilly fejét nagy igyekezetében, hogy lefegyverezze őt (Milly legalább odafigyelt Briggs közrendőr önvédelmi előadására).

Melanie fülsiketítően éleset sípolt, mire visszaállt a rend. Briggs közrendőr sietősen távozott, a rádióján a felettesei hisztérikusan röhögtek a cserkészlányokon, engem pedig Melanie elküldött, hogy tegyem rendbe a filctollas dobozokat. Annyira már nem bízott bennem, hogy a folyékony ragasztókhoz is odaengedjen.

A szülői értekezleten azonban Melanie kénytelen volt beérni velem, miután senki más nem jelentkezett.

– És tapasztalt kempingező vagy, Ellen? – kérdezte csüggedten.

– Ó, igen! – feleltem vidáman. – Egyszer sátraztunk Glastonburyben, a fesztiválon. Csodás volt. Biztos vagyok benne, hogy a cserkésztábor is hasonló. Olyan jó móka lesz! – bizonygattam, de Melanie-t szemlátomást nem győztem meg.

És most itt vagyok. Egy hatalmas mezőn. Egy sáros mezőn. És rengeteg cserkészlány nyüzsög körülöttem, ez ugyanis egy megyei cserkésztábor. Sokfelől érkeztek ide, és Melanie igyekszik jó benyomást tenni rájuk. Szerintem amikor a Jó Benyomást tervezgette, még nem számolt az én neonrózsaszín gumicsizmámmal. Sőt, attól tartok, nincs jó véleménnyel a menő farmersortomról és a viaszbevonatú pamutdzsekimről sem. Ilyesmit hordtam Glastonburyben is, közel húsz éve, amikor még Kate Moss és Jo Whiley öltözködését tekintettem követendő példának. Utólag belátom, rajtuk kettőjükön kívül nincs olyan huszonöt év fölötti nő az Egyesült Királyságban, akin jól állna a farmersort, és hogy ez a fiatalos, dögös fesztiválöltözék tényleg nem mutat rajtam valami jól. Ráadásul a barnítókrémtől, amivel bekentem a lábamat, valami szörnyű narancsos árnyalatot vett fel, és alighanem világít a sötétben. Nem baj, legalább könnyű lesz megtalálni, ha éjszaka eltévedek.

Meglehet, Melanie csalódott bennem, de én is csalódottan vettem tudomásul, hogy az elképzelt fehér, tágas vászonsátrak helyett kényelmetlen, spenótzöld nejlon borzadályokban vagyunk elszállásolva. Melanie azt mondta, hogy ezek sokkal praktikusabbak és modernebbek, mint a régimódi vászonsátrak, ráadásul melegebbek és kényelmesebbek is.

– De azok a régiek olyan szépek! – sóhajtottam, miközben az egyre elkeseredettebb Melanie azon volt, hogy tizenöt túlfűtött kislányt meg engem rávegyen a sátorverésre. Én vágyakozva néztem a mező túloldalán sorakozó Régimódi Sátrakat. – De hogy lehetnének azok kényelmetlenebbek, mint ezek a borzadályok? Azokat a gyönyörű sátrakat az ember legszívesebben pihe-puha párnákkal rakná körbe, fellobogózná és lámpafüzérekkel díszítené!

– Az isten szerelmére, Ellen! – csattant fel Melanie. – A megyei cserkésztáborban vagyunk, nem valami tündérmesében! Hova tűnt belőled a cserkészszellemiség?

Tényleg, hova tűnt belőlem a cserkészszellemiség? Egyre nyilvánvalóbb, hogy soha nem is volt bennem, és valószínűleg ez okozta, hogy sok-sok évvel ezelőtt kihajítottak a csapatból. Most is szörnyű, rebellis gondolatok jártak a fejemben: biztosra vettem, hogy ha a következő napokban adódnak is megoldandó rejtélyek és meghiúsítandó bűnesetek, az izgalmas feladatokat nem mi kapjuk, hanem azok a szerencsések, akik a bájos, régimódi sátrakban vannak elszállásolva.

Augusztus 6., szombat

Rájöttem, hogy utálok sátrazni. A sátrazás ugyanis gyakorlatilag azt jelenti, hogy kint alszol a mezőn. Mezőn aludni persze teljesen rendben van, ha valaki huszonkét éves, megivott egy csomó almabort, magához vett némi kétes eredetű, illegális anyagot, és kitáncolta a lelkét a kilencvenes évek csodás rock- és popszámaira, de amúgy miért akarna bárki is a hecc kedvéért a mezőn aludni, amikor ott van a kényelmes háza meg az ágya? Egyébként miért akarna bárki is színjózanul a mezőn aludni? Mekkora hülyeség! A mezőn például nincs hova bedugni a hajvasalót. Igaz, a hajamat sem tudom megmosni, így legalább a sok zsír lelapítja a frizurámat. Szerintem tegnap éjjel valami bogár is belemászott a hajamba. Biztos, mert éreztem, ahogy mászik. Melanie nem volt elragadtatva, amikor felébresztettem a bogár miatt. Azt mondta, aludjak csak tovább nyugodtan, Nagy-Britanniában nem élnek mérgező rovarok. Az sem hatotta meg, amikor nyafogni kezdtem, hogy mi van, ha allergiás vagyok erre a bogárra, csak még nem tudom, hogy allergiás vagyok rá, mert még soha nem mászott ilyen bogár a hajamba. Melanie alighanem megbánta, hogy beengedett a táborba, ami teljesen érthető, hisz magam is megbántam, hogy eljöttem. Még csak nem is emlékeztet sem a Glastonbury Fesztiválra, sem az Ötösfogat kalandjaira. Még a sár sem olyan, amilyennek lennie kellene.

Itt nincs hangulatos tábortűz, ahol békésen szalonnát lehetne sütögetni, van ellenben egy félelmetes gáztűzhely, ami akár le is pörkölheti a szemöldökömet, ha megpróbálom begyújtani. Ez annál is rosszabb, mint az iskolai kémiaórán a Bunsen-égőt meggyújtani. No persze ezt nem mondtam Melanie-nak, mert nagyon úgy tűnt, hogy a szemöldököm egy cseppet sem izgatja őt, miután éjjel átvészelte a rovaros kalandot, aztán még számtalanszor felkelt, hogy megnyugtassa a honvágytól szenvedő kislányokat/feloszlassa az éjszakai dőzsöléseket/meghallgassa a hasfájós lányok panaszát, akik hajnali háromkor teletömték magukat csokis cukorkákkal. Én mindenesetre őszintén csodálom Melanie-t, még akkor is, ha gyanúm szerint készakarva engem kért meg, hogy kapcsoljam be a gáztűzhelyt, abban a reményben, hogy felgyújtom magam, és nem fogok többé alkalmatlankodni. Ügyesen kézben tart mindent, és hiába bosszantják fel a cserkészlányok, nála soha nem szakad el a cérna, és soha nem küldi el őket a büdös francba, ahogyan valószínűleg én tenném a helyében. Sőt, gint sem lő be magának intravénásan, ahogyan valószínűleg én tenném a helyében. Szerintem egy ilyen feladatra nem mindenki alkalmas – és talán itt jön a képbe az a bizonyos cserkészszellemiség.

Mindig úgy gondoltam, hogy kiválóan helytálltam volna London bombázása idején – katonaként valódi hőssé, vezető személyiséggé váltam volna, aki lelkesítő dalokat énekel, és akár ruhafogasokból is fegyvereket eszkábál. Most viszont kezdem belátni, hogy a bombázás idején teljességgel hasznavehetetlenül tébláboltam volna, míg az akkori Melanie-k puszta kézzel építették volna az óvóhelyeket.

Egyébként a táborban híre-hamva sincs pénzhamisítóknak vagy csempészeknek, akiket el kellene kapni, ami nem is baj, a lányokat ugyanis a bűnügyek megoldásánál sokkal jobban érdekli az, hogy tömegesen, együtt járjanak vécére, meg hogy teletömjék magukat a táskájuk mélyén rejtegetett édességgel. A programok között egyébként szerepelt íjászat is, amelynek során Jane Tell Vilmosnak képzelte magát. Úgy kellett lebeszélni róla, hogy lelőjön egy zöld almát Tilly Morrison fejéről. Ezek után következett egy tájékozódásról szóló program, a lányokat azonban cseppet sem érdekelte a térkép és az iránytű használata, hiszen, mint mondták, már feltalálták a Google Térképet.

– Aha – próbáltam kötözködni –, és ha nem lenne Google Térkép?

– Már miért ne lenne Google Térkép? – ellenkezett Amelia Benson.

– Például ha nem lenne térerő, vagy lemerülne az aksid – magyaráztam, de a lányokat nem győztem meg. – Vagy mondjuk elveszítenéd a telefonodat – tettem hozzá.

– Szóval tételezzük azt fel, hogy elvesztettük a telefonunkat, de egészen véletlenül térkép meg iránytű van nálunk? – nézett rám kétkedve Olivia Brown. – Nem valószínű, igaz, Ellen?

– Nos – feleltem, és kezdtem felhúzni magam –, tegyük fel, nukleáris apokalipszis volt, és a Google Térkép már nem létezik, mert az emberi fajjal együtt elpusztult az egész civilizáció, és te vagy az egyetlen túlélő. Biztonságba kell jutnod, mielőtt éhen halnál, és nincs nálad más, mint egy térkép és egy nyavalyás iránytű. Ha nem tudod, hogyan kell ezeket használni, ott végzed az út mentén, mint az összes többi ember a bolygón!

Mia Robinson erre sírva fakadt. – Én nem akarok az egyetlen túlélő lenni! – zokogta keservesen. – Mi lesz a hörcsögömmel? Túlélik a hörik a nukleáris apokalipszist?

–