Arszen és a játék hatalma

By Marina Gyacsenko and Szergej Gyacsenko

Arszen egy átlagos fiú – átlag feletti képességekkel, ha szenvedélyére, a számítógépes játékokra gondolunk.
Függőségét felismeri és kihasználja egy forradalmian új játékokat gyártó cég, akiknek Arszen hamarosan első számú tesztjátékosa lesz, miközben valódi élete, iskolai tevékenysége darabokra hullik – de a Játékhoz képest ez semmit sem jelent neki.
Aztán egy napon Arszen gyanakodni kezd, hogy a virtuális valóság határát feszegető játékokat gyártó vállalat célja esetleg valami más lehet, mint amit mondanak neki – és könnyen lehet, hogy nem csupán emberek szórakoztatása a céljuk, hanem egyenesen az univerzum manipulálása…

• Language: Magyar
• Publisher: Metropolis Media Kiadó
• Release date: May 6, 2020
• ISBN: 9786155158469

Book preview

A fordítás alapját képező kiadás:

Marina és Szergej Gyacsenko

Cifrovoj, ili Brevis est

Ekszmo, 2009

Sorozatszerkesztő:

Burger István

Irodalmi szerkesztő:

Németh Attila

Fordította:

H. Fejérvári Margit

Szerkesztette:

Cs. Fehér Katalin

Korrektor:

Athén Melitta

Borító:

Sallai Péter

ISBN 978 615 5158 46 9

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2009 by Marina & Szergej Gyacsenko

© Hungarian translation 2013, H. Fejérvári MargitÍ

© Hungarian edition 2013, Metropolis Media Group

www.galaktika.hu

Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója

Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor

Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design

E-Book: Odin Fantasy Bt.

ELSŐ FEJEZET

A MINISZTER TÖRTÉNETE

PÉNTEKEN NAGYGYŰLÉS. Szavazás lesz. Sötét Ördögöt fogják elfogadtatni, ez már biztos. Mindent elrendeztek."

„Ki?"

„Nincs infó. Az utóbbi néhány hónapban valaki komolyan játszik ellened. Észrevetted?"

„Hát persze."

„Konkrétan ellened. Sötét Ördög nem fogja sokáig tartani magát, csak azért veszik elő, hogy téged kidobjon."

„Gondolod, hogy sikerül?"

Ujjai futkostak a megviselt klaviatúrán, néha megbotlottak, de minden alkalommal sikerült javítania, mielőtt megnyomta volna az Entert.

„Így lesz. Sötét Ördögre szavaznak, ő behozza a csapatát, és kiharcolja nekik a szavazati jogot. Aztán új törvényt nyújt be a minisztertanácsról. Átviszi. Megvalósítja. Te meg repülsz."

„Elméletben simán menne…"

„Figyelmeztettelek."

„Majd találkozunk. Bye-bye!"

„Bye, Miniszter!"

Néhány másodpercig az öreg irodaszék támlájának dőlve üldögélt. Aztán kinyitotta az asztalfiókot, elővett egy fehér szarvasbőr kendőt, és óvatosan megtörölte a monitor üvegét. Nem alakulnak jól a dolgok. Vihar közeledik. Ezekben a percekben döbbent rá élete értelmére.

Újból az egér után nyúlt; ideje lecserélni a gazdag vörös palástot egy jelentéktelen szürkére. Egy másodperc, és egy őszülő, sasorrú, egyenes tartású férfi lépett ki hamuszínű köpönyegben a nyitott galériára, ahol alig hallhatóan csobogtak a szökőkutak. Lassan, a víz csörgedezését és saját lépteit hallgatva, átment a palota nyugati szárnyába. Elhelyezkedett a faragott védőtető alatt az árnyékban, a listából kiválasztotta következő beszélgetőtársa nevét.

„Üdv, Csiburáska! Van valami újság?"

„Queenie találkozni akar veled."

„Jó hallani. Mit akar?"

„Tanácsosi posztot az új fiújának."

„Ez minden?"

„És magának a Közlekedési Minisztériumot." 

„Megbolondult ez a nő?"

„Ez a feltétele."

Ujjai doboltak a klaviatúra aljánál az asztalon.

„Mondd meg, hogy beleegyezem!"

„Péntek, 22:00 moszkvai idő szerint. Arany Liba Taverna."

„Köszönöm. Meghálálom. Viszlát a következő kapcsolatig!"

„Viszlát, Miniszter!"

Beszélgetőtársa szétolvadt a levegőben, vagy kilépett a játékból, vagy a kaput használta. Csiburáska az örök közvetítő, sokat kér a szolgálataiért, de eddig még senkit sem hagyott cserben. A jó hírnév, ez minden, amije van… persze a kapcsolatrendszerén és néhány zsíros bankszámláján kívül.

* * *

Fölényesen elmosolyodott. Péntek, 22:00. Közvetlenül a Nagygyűlés előtt. A kis Queenie a favorit oldalán lép majd be a játékba, tehát péntekig biztosítania kell a győzelmét. Akkor majd őt támogatja.

Futólag az órára nézett. Újra átállította az ablakokat. A rendeletek napi aláírása, csip-csup ügyek, hülyeség, folyó ügyek, ez meg…

Megtörölte a szemét. Nem, nem csak úgy tűnt. A napi limlom kupacában bomba van elrejtve – ez a rendelet a nagybirtokosok megadóztatásáról… Mire számított a Kancellár, hogy a Miniszter aláfirkantja, oda sem nézve? Nem, ez szintén valami intrika része, egy rejtett, halálos mechanizmus része; semmi esetre sem szabad aláírni a Nagygyűlésig. De hogy magyarázzam az időhúzást, az ördögbe is, hogy magyarázzam meg a legelegánsabban az időhúzást?

A csúcsíves ablak rácsain keresztül behatoltak a napsugarak. Kint, a királyi kertben énekeltek a madarak. Nekitámaszkodott a szék hátának: valami kezdett kialakulni, apránként összeállni, kissé megvilágosodni. Nem szabad sietni, nem szabad a fonalat elveszíteni: pénteken szavazás… Találkozás Queenie-vel… A nagybirtokosok megadóztatása… Ha megpróbálnám… Érdekes kombináció jöhetne létre…

– Arszen! Vedd már le végre a fülhallgatót!

A fiú pislogott. A már majdnem kialakult terv homokként pergett ki az ujjai közül.

– Arszen, már hússzor szóltam! Megsüketültél?

– Nem.

Szemei előtt színes foltok köröztek. Erősen megdörzsölte az arcát, a mama az ajtóban állt, ujjait a mellén összefonva, olyan gesztus ez, ami bosszúságot és egyben bizonytalanságot jelent.

– Hívlak, csak hívlak! Te meg bámulod a monitort, mint egy zombi, és nem reagálsz!

– Bocsáss meg, nem hallottam!

– Egyszer kivágom ezt az átkozott számítógépet… Gyere vacsorázni!

– Már ettem.

– A leckét megcsináltad?

– Igen.

– Hagyd abba a monitor bámulását! Gyere, legalább egy teát igyál velünk, apád már egy hete nem látott!

– Mama… Nagyon kevés időm van.

– Nincs időd öt percig az asztalnál ülni a szüleiddel?

A fiú megingott.

– Öt perc.

– Köszönöm – mondta szárazon a mama.

* * *

Valóban játszottak ellene, komolyan játszottak. Az ügynökeit lekapcsolták, kiszaglászták, kiderítették és megvásárolták. Bármelyik kombináció, még a legtitkosabb is, az utolsó pillanatban fenyegetettnek bizonyult. Most még Ördög is – a karaktere valóban olyan sötét, mint a nickneve –, aki a semmiből bukkant elő kolosszális pénzekkel. Maga az Ördög semmit nem jelent, de ki áll mögötte? Kinek a megbízása? Túl sokan akarják most eltávolítani a Minisztert. A gyors karrier feltűnő… Előre figyelmeztették.

A konyhában hangulatos fényt árasztott a lámpa, és rézszínű forgatag kavargott a barna teáscsészében. A papa gondosan megválogatta a szavait, ez észrevehető volt az orrtövénél lévő apró ráncokból. Bűnösnek érezte magát; nem is volt ideje a fiára, most sincs, és már létrejött az elidegenedés. De még rémlenek a szép napok, amikor Arszen kicsi volt, minden szombaton az állatkertbe mentek, és minden vasárnap vendégségbe, vagy ők hívtak vendégeket…

– Fiacskám, mitől vagy ilyen bágyadt? – A papa elhatározta, hogy beszélgetést kezdeményez, de nem találta a megfelelő szavakat.

– Elfáradtam.

– Akarod, hogy vasárnap elmenjünk moziba?

– Nem, köszönöm. Majd itthon kipihenem magam.

– Nem is kérdezed, milyen film lesz?

A fiú vállat vont:

– Nem szeretem a mozit.

– Hát mit szeretsz a számítógépeden kívül? – szólt közbe csendesen és keserűen a mama. – A könyveket? Mikor nyitottál ki utoljára…

– Mama, már megint mit akarsz? Nagyon túlterhelt vagyok.

– Mitől?

– Mindentől.

A mama csüggedten ingatta a fejét. Ő Arszen korában falta a könyveket, a szülei erőszakkal szakították el a könyvektől… Igen, pontosan így volt.

– Én a te korodban faltam a könyveket, és a szüleim erőszakkal…

A mama okoskodása elszomorította a fiút. Ezért aztán megengedte magának, hogy egy kicsit tapintatlan legyen:

– Az idők megváltoztak, mama. Mostanában te magad sem olvasol semmit a blogokon kívül.

A mama elpirult.

Arszen tudta, alighogy mindenki kimegy a konyhából, a mama azonnal előveszi a táskából a laptopot, fellép az internetre, és belép az Élő Újságba. A papa meg, ahogy meglátja, hogy Arszen és a mama el van foglalva, bemegy a szobájába, és bekapcsolja a televíziót. Mindegyikük érzi, hogy valahogy nem helyes, amit tesznek; mindegyikük normális családban nőtt fel, ahol családi esték is voltak, könyvek is, vendégek is, az erdőbe is jártak piknikezni. De a mamának sokkal érdekesebb, mi történt napközben a követőivel; a papa meg, mintha oda lenne szögezve, ül a tévéből áradó hírek előtt, a globális hírektől kezdve a helyiekig. Akár világválság, akár egy részeg ütött el egy gyereket – ez információ, ezt tudni kell, ez izgalmas.

A mi családunkban – gondolta szomorúan Arszen – csak én foglalkozom valódi dolgokkal. Csak én csinálom azt, amit szeretek, és ezért pénzt kapok.

Megitta a teáját, és felállt.

– Köszönöm.

– Egészségedre!

– Elmentem. Jó éjszakát!

* * *

„Üdv, Kancellár!"

„Nem alszol, Miniszter? Vagy nálatok már reggel van?"

„El akarsz kapni?"

„Mi a francnak adnád meg magad?"

„Nem fontos… Queenie kapcsolatba lépett veled?"

A társalgás egy pillanatra megszakadt. Megdermedtek a sorok a képernyőn. A beszélgetőtárs egy kicsivel tovább gondolkodott, mint ahogy az egy kötetlen beszélgetésben lenni szokott.

„Miről beszélsz, Miniszter?"

„A földbirtokosok szőröstül-bőröstül felfalnak téged, Kancellár. Az ilyen csekélységről, mint én, nem is beszélve."

„Mit akarsz?"

„Van egy terv…"

A házban már régen aludt mindenki. Az óra hármat mutatott. Kivörösödött szemét dörzsölgetve ült a monitor előtt, amíg pont az orra előtt meg nem jelent a „J és „K billentyű.

Akkor lelépett a netről, és lefeküdt. Sötét, kanyargós folyosókról álmodott és egy vörös csuklya nyílásában égő idegen szemekről.

Aztán teljesen kikapcsolt, hogy reggel hétkor az ébresztőóra sípolására ébredjen fel.

* * *

Egyszerre mentek el otthonról – a papa, a mama és Arszen. Papa beült a fekete Volkswagenbe, mama a szürke Toyotába. Arszen lement a metróhoz; nagyon kényelmes: az iskola csak egy megállónyira van. Nincs dugó. Nincs átszállás. Tíz perc elkeseredett lökdösődés, és már helyben is vagy.

Mint reggel mindig, szinte semmit sem fogott fel maga körül. Megállt a forró italos automatánál, vett magának egy dupla kávét. Holnapután péntek van, nincs idő, de a fogaskerekek már összekapaszkodtak, ahogy kell. Még egy kicsi van hátra, megkenni a kerekeket, meglökni a kisujjával, és a mechanizmus működésbe lép, működésbe lép…

– Sznyegov!

Megfordult. Marjana Csabanova – rövid, smaragdzöld bundában, örökké tágra nyílt, smaragdzöld szemekkel. Az osztálytársa.

– Szia!

– Miért nem vagy az iskolában? Azt hittem, beteg vagy…

– Beteg vagyok – értett egyet, és hörpintett a kávéból.

– Vörös a szemed – mondta Marjana félig rosszallóan, félig együttérzéssel. – Iszol? Beismered?

– Iszom – kortyolt még egyet. – Beismerem.

A lány elnevette magát. Jó volt nézni, ahogy nevet – könnyedén, hátsó gondolat nélkül. Őszintén derűsen.

– És ha őszinte vagy?

– Dolgozom – ismerte be a maga számára is váratlanul a fiú.

– Hol?

– A Minisztériumban.

– Futár vagy?

– Miniszter!

– Micsoda okos ember! – A lány kacéran megigazította fülvédős sapkáját.  – Figyelj, az első órára úgysem megyek be! Menjünk sütizni? Meghívlak.

Fél kilenc. A neten kívül Arszen mindig érzékelte az időt, anélkül, hogy az órára nézett volna. Általában kilencre már újra otthon volt, nem ment fel a felszínre, átült egyik szerelvényről a másikra, visszament az üres lakásba, és leült a számítógéphez. A dolog nem maradhatott így sokáig, de amíg tartható volt, Arszen minden lehetségeset ki akart hozni belőle. Értelmesen kihasználni minden percet.

Marjana mosolyogva nézte.

– Na, gyerünk! – egyezett bele meginogva a fiú. – De mindenki fizeti a sajátját.

Volt zsebpénze, nem olyan kevés, ha beleszámítjuk, hogy szinte semmire sem költött. Csokis sütit vett magának és megint kávét. Marjana tejszínhabos epret rendelt.

A magas ablak mellett gyalogosok járkáltak. Az utcán eleredt a havas eső. A kávézó üres volt és – az árjegyzékből ítélve – drága.

– A tesóm is dolgozik – mondta elgondolkodva Marjana. – Már vett magának egy Nissant. Igaz, régit.

– Derék gyerek – Arszen bólintott.

Egy díszpalást többe került, mint amennyit a papa egy hónap alatt keresett. A palásthoz pedig paróka, cipő, tőr dukál; ha a Miniszter az őt megillető kellékek nélkül jelenik meg a Nagygyűlésen, senki sem fog rá figyelni. A pozíció – pénz, a pénz – pozíció, de a reális hatalom sokkal fontosabb mindkettőnél.

Bárcsak lehetne pénz nélkül hatalomra szert tenni…

– Mondd meg őszintén, hol dolgozol? – kérdezte Marjana, smaragdzöld szemeivel hunyorogva. Bundája szétnyílt, Arszen a vékony pulóver alatt gömbölyödő mellét nézte kitartóan.

– Fajtatiszta kutyákat tenyésztek.

– Igen?! És milyen fajtát?

– Mindenfélét.

– Mi, a lakásban? És a szüleid?!

– A szüleim nem tudják – leereszkedően elmosolyodott. – A neten tenyésztem a kutyákat, rajzolt kutyákat. Drágábbak az igaziaknál, ha fajtatiszták. Ha helyesen akarjuk őket nevelni, párt választani, gyógyítani, idomítani…

– A neten?!

– Még soha nem hallottad? Az emberek a neten beszerzik a kutyákat, virtuális házakban tartják őket… Vendégségbe viszik a szomszédokhoz… Kiállításokra viszik… Dicsekednek az érmekkel… Néhányan kutyaviadalokat rendeznek, de én nem tenyésztek harci kutyákat. Nekem kedvtelésből tartott kutyáim és vadászkutyáim vannak. – Arszen azon kapta magát, hogy egyre lelkesebb. Senkinek sem mesélt így – asztal mellett ülve, a reális világban – a munkájáról.

Marjana bizalmatlanul hümmögött.

– Mi van, te semmilyen játékban nem játszol? – kérdezte a fiú bizalmatlanul.

– Blogger vagyok – mondta a lány méltóságteljesen. – Háromszáz követőm van.

– Ismerem! A mamám is blogger. – Arszen élvezettel rombolta le a csokoládés sütemény szépségét és teljességét, majd meglátta fogainak lenyomatát a barna krém sűrűjében.

A mama soha nem nézte a sorozatokat a tévében, és ő gyermekkorában titkon büszke volt erre.  Ehelyett a mama egy sorozaton belül élt, ezt a fiú csak az utóbbi fél, egy évben kezdte megérteni. A mama napról napra elmesélte a papának – a reggeli kávé közben vagy vasárnap, a mikróban elkészített reggeli közben – mások beszélgetéseit, kommentálta az eseményeket és hozzászólásokat, közben átszellemült fiatal arca, és fényesen égett a szeme. Nem kevesebb, mint száz ember életét követte figyelemmel, néhányan közülük közeli barátai voltak, néhányukat igazából gyűlölt: „Ez után a posztja után, szombaton… Úristen, ilyen mocsok, igazi mocsok alak, gazember, és még büszke rá! Letiltottam, nem tudom, mások hogy tudnak fellépni rá és kommentelni, ugyanolyan, mintha trágyalében fürödnél…"

Marjana kiemelt a kiskanállal egy eperszemet a kehelyből, lenyalta a fehér, tejes réteget, és zöld száránál tartva gyönyörködött a gyümölcsben.

– Mit bámulod?

– Elképzelem, hogy nyár van – magyarázta Marjana. – Nagyon szeretem a júniust. Júniusban van ilyen eper. – Forgatta a gyümölcsöt, mint egy karácsonyfadíszt. Aztán lecsippentette a zöld száracskát, és a szájába dobta az epret.

– Mi a francnak neked a blog, Marjana? – kérdezte Arszen. – Nyilvánosan naplót vezetni, ez valahogy…

– Hülyeség! – Marjana kissé megsértődött. – Ez az emberek kispolgári következtetése, valójában távol áll a kérdéstől. Különféle blogok vannak, különféle céllal. Valaki tényleg nyilvános naplót vezet. Elég sok ilyen tökfilkó van. Nekik a figyelem kell. Vagy a botrány. Én meg az újságíró fakultásra készülök, számomra a blog kísérleti terep, hogy tudd. Néhány koncepciót próbálok ki.

– Sikerül?

– De még mennyire! Minden nap bejelölnek követők, különösebb teketória nélkül… Tudod, mit vettem észre? Írsz egy szokványos, középszerű, jelentéktelen posztot: kevés a komment, a követők jönnek. Írsz valami kiélezettet, botrányosat: sok a komment, a követők meg kezdenek eltűnni. Vagy megsértődnek, vagy irigyelnek…

Arszen különös kis szikrákat vett észre a lány szemében – így néz ki az az ember, akit érdekel a beszélgetés témája. A mama is, amikor a blogjáról beszél, mintha belülről fénylene.

– Lépj fel valahogy, jó? – Marjana kihalászta a kehelyből az utolsó szem epret. – A követőim között ott vannak a mieink az osztályból: Lada, Szveta, aztán az az Ignat a párhuzamos osztályból…

– Csábító. – A fiú megtörölte a száját, csokoládényomokat hagyva a fehér szalvétán. – Bemész a második órára?

– Bemegyek. – A lány csalódottnak tűnt, hogy a beszélgetés ilyen gyorsan befejeződött. – Hát te?

– Dolgom van. – Felállt. – Bocsáss meg!

* * *

Senkinek sem kellett tudnia, hogy a Miniszter az induló tőkéjét kutyakölykök tenyésztésével kereste meg. Arszen mindig gondosan elkülönítette a két személyiségét. És, magától értetődően, soha és sehol nem adott meg valós adatokat. Doktor Vettiként, egy ötvenéves szamarai orvosként ismerték. A vevők valamiért megbíztak egy orvosban, bár a virtuális kutyák tenyésztéséhez nem volt szükség orvosi képzettségre.

„Családfa: ötvenhárom nemzedék. A nemzetségben bajnoki címek százai, van egy Miss World a kutya-verzióban – a szépnagyanya. Az átlagos kutyánál okosabb. Okvetlen szükséges feltétel, hogy minden nap foglalkoznia kell vele. Ha önt a munkája vagy valami más elvonja ettől, inkább ne ezt a kutyát válassza! Vegyen valami egyszerűbbet! Ez búslakodni kezd, ha akár csak egy napig nem beszél hozzá… Aztán depressziós lesz, és elpusztul."

„Fel fog ismerni? Vagy megkérhetem például a feleségemet, hogy lépjen be a nicknevemen, és simogassa meg?"

Arszen belemosolygott a monitorba. Az ujjai gyorsan futottak, és a szöveg a kis ablakban a megszokott emberi beszéd tempójában jelent meg.

„Tudja, van ebben valami misztikus. Ha a felesége vagy a rokonok közül valaki az ön nicknevén lép fel, a kutya megörül. De ha foglalkozni fog vele, akkor valóban az ön kutyája lesz, fel fogja önt ismerni… nem a nicknév alapján. Nem az IP-cím alapján. Erre nincs technikai magyarázat. Egyszerűen hozzászokik önhöz, és érezni fogja önt. Ez beigazolódott."

A beszélgetőtárs elgondolkodott. Arszen nem látta, a képernyőn egy fekete fülű, fehér kiskutya viháncolt, a fogai között széttépett bakancsot vonszolva. A képernyő sarkában, a csetablakban villogott a kurzor.

„Doktor, van öt perce?"

„Természetesen. Amennyi kell."

Valójában ideje, mint mindig, katasztrofálisan kevés volt. Arszen azonban tapasztalatból tudta, hogy elkerülhetetlenül szükséges meghallgatni a klienseket.

„Húsz éve vagyok nős. Van két fiam, egyetemisták. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy bármelyikük felismerne, ha idegen nicknéven lépek fel... érti, miről beszélek?"

„Értem."

„Valóban?"

„Azt hiszem, értem" – helyesbített Arszen.

„Doktor, húsz éve élek egy számomra idegen nővel. Nagyszerű családunk van… Volt egy kutyánk, régen. A kutya marhavészben pusztult el. Annyira megviselt bennünket, hogy többé nem tartottunk állatot."

„Értem – írta Arszen teljesen őszintén. „A virtuális kutyák nem lesznek betegek. Nem tudja őket elütni az autó. Addig élnek, amíg megvan a kutya iránt az ön érdeklődése, szeretete.

Sokáig nem jelent meg új bejegyzés.

„Aki azt mondja, hogy a boldogságot nem lehet megvásárolni, az soha nem vett kiskutyát."– írta Arszen óvatosan.

Új szünet következett. A lakásban megszólalt a telefon. Arszen nem mozdult.

„Megveszem ezt a kutyát – írta végül a kliens. „Visa-kártyával lehet fizetni?

Arszen nagy levegőt vett.

„Kérem. Itt vannak a szükséges adatok, ahogy megérkezik a megerősítés, megkapja a jelszót. Tájékoztatom, hogyan lehet klubtag… Korábban nem tartott virtuális kutyát?"

„Nem."

„Akkor önre nagyon sok öröm vár. A klub, kiállítások, új emberek, új kapcsolatok… És főként – a kutyája. Találjon ki neki egy hivatalos nevet, nem kevesebb mint nyolc karakterből kell állnia, és S-sel kell kezdődnie…"

Érkezett egy hívás. Arszen megnézte, ki keresi. Fölényesen elmosolyodott.

„Doktor, nagyon köszönöm!" – írta a vevő.

„Örvendek… Bocsásson meg, keresnek! Ha kérdések merülnek fel, írjon az e-mail címemre!"

„Igen. Viszontlátásra!"

A kutyakölyök kifáradt, most a hátán hempergett, de nem engedte ki a fogai közül a cipő maradványait. Arszen még utoljára gyönyörködött benne, aztán bezárta az ablakot.

„Mi van az adórendelettel? Ez egy csapda, mi van, nem vetted észre?"

„Tudom."

„Nem értettél meg."

„A Nagygyűlés pénteken lesz. Hadd szavazzanak Sötét Ördögre! Készítettem neki egy üdvözlőlapot."

Kattintott az egérgombbal. Beírta az azonosítót: CruelHamster. Megjelent egy sötét dolgozószoba, ahol az asztalon papírok és sárga papírtekercsek tornyosultak, ahol toll állt ki egy bronz tintatartóból, és fa fejformákon parókák voltak elhelyezve: fehérek, feketék, ibolyalilák, bodorítottak, fénytelenek és csillámporosak. Csak néhány embernek volt bejárása ebbe a dolgozószobába a házigazda engedélye nélkül.

„Ne merülj bele ennyire a játékba, Miniszter!" – mondta a kis görnyedt emberke, akinek sötét ruhája hasonlított a szerzetesek reverendájához.

Ne merülj bele ennyire a játékba, Miniszter! – ismételte el magában. Akkor meg mire való a játék?

Megengedte magának, hogy egy smiley-t tegyen ki. Aztán gondolt egyet, és – rákattintva egy ikonra – hahotázásra késztette a Minisztert. A nevetéséről anekdoták keringtek: azt beszélték, hogy a Miniszter csak egy földrengés előtt nevet… vagy az összeomlás előtt.

Kopogtak a szobája ajtaján – élesen és követelőzően. A mama korábban soha nem kopogott, a fiú feje fölött állt, és kiabált: „Arszen, Arszen!"

– Arszen!

„Viszlát!" – mondta a fiú a fekete emberkének. Bezárta az ablakot. Az ajtó felé fordult, szeme viszketett. Meglátszott a kialvatlanság.

– Bejöhetek? – érdeklődött szárazon a mama. A hangjában valami arra késztette Arszent, hogy felálljon a székből.

– Mi történt?

– Felhívtak az iskolából. Az osztályfőnökötök. Már egy hónapja nem voltál… egyáltalán nem jelentél meg az iskolában!

– Igen – mondta Arszen, és gondolatban végigfutott a variációkon. Békés megegyezés. Botrány. Hisztéria. Könnyek… Őszinte megbánás. Figyelmen kívül hagyás. – Mama, tudod, hogy a statisztika szerint először tizenhárom éves korban próbálják ki a kábítószereket? Én meg már tizennégy vagyok.

– Mi?!

A fiú elérte az első kis győzelmet. Kizökkentette az anyját a megszokott kerékvágásból. Minden szétfoszlott, amit a szobájába tartva eltervezett. Kárba veszett a felkészülés.

– Tudod, a modern narkotikumok… Néha elég egyetlen szúrás… Füvezni meg teljesen szokásos dolog.

– Te… – A mama az ajtófélfába kapaszkodott.

– Életemben nem próbáltam – mondta a fiú tiszta lelkiismerettel. – Nem vagyok kábítószeres. Nem iszom. Még sört sem. Nálunk a fél osztály napi egy dobozzal szív el… És én dohányzom?

A mama hallgatott. Sápadt arcába lassan visszatért a szín.

– Kérlek, ne idegeskedj! – mondta halkan Arszen. – Válságban voltam, igen. Most minden rendben van. Mindent helyrehozok. Az osztályfőnök nagyon kiabált?

– Nem. Csak csodálkozott, miért nem vagy ott.

– Mama, mindent elrendezek.

A mama hátralépett. Bizalmatlanul hunyorgott.

– De hiszen egy egész hónapig hazudtál nekünk. Úgy tettél, mintha iskolába mennél, és közben…

– Itthon voltam, mama. Nem lézengek a kaszinóban, nem ülök a borpincében. Nem dobáltam pénzt a játékgépekbe.

– Ígérd meg, hogy holnap elmész az iskolába!

– Megígérem. – Még csak el sem akadt a hangja.

* * *

Beállította az ébresztőórát hatra, és egy óra alatt el tudott intézni néhány nagyon fontos dolgot. Elküldte az utolsó vevőnek a jelszót az új kutyájához, belépett a tenyésztelepre, vett két kölyköt továbbtenyésztésre. Az élénk színű, szetterre hasonlító, majdnem téglavöröset elnevezte Krassznak. A másikat, egy fehér szőrmókot Umkának akarta nevezni, de aztán meggondolta, és a név sorába ezt írta: Szpartak. Körülbelül húsz percet töltött el azzal, hogy megtanítsa mindkettőt, hogy hallgasson a nevére. Megtanította őket; most egy zöld réten át szaladtak hozzá, nyelvüket lógatva, alighogy beírta a parancsmezőbe: „Krassz! Szpartak!"

Sajnálta otthagyni őket, de a munka az munka: tanulják meg szórakoztatni magukat.  Arszen bezárta a kutyás programot, és teljesen a Miniszter ügyeire koncentrált. Létrehozott a felhasználói fiókjában egy új, hangsúlyozottan minden individualitástól mentes karaktert, fekete maszkot adott a tipikus bábuarcra, és elküldte látogatóba. Az övén lógó, tömött zsákocska elárulta fizetőképességét.

Az újonnan létrehozott karakter egymás után három címet látogatott meg. A harmadik látogatás után eltűnt az alak övéről a zsákocska. Reggel nyolc volt. Arszen bezárta a játékot, kikapcsolta a számítógépet, és kiment reggelizni.

A papa elvitte az iskola küszöbéig. Nem tett szemrehányásokat, és különben is szórakozottnak és elgondolkodónak tűnt. Arszen nehéz szívvel lépett be az iskola előcsarnokába: furcsának tűnt neki, hogy emberek százai készek a drága időt ilyen tehetségtelen és buta módon elvesztegetni.

Négy órát ült végig. Aztán észrevétlenül elhozta a ruhatárból a dzsekijét, és félig üres táskáját a hátára dobva kiment az utcára.

Osztálytársai senkitől sem zavartatva dohányoztak egy padon, a földön üres sörösüvegek voltak. Elköszönt, és körül sem nézve leügetett a metróhoz.

Nagyon kényelmes – mindössze egy megálló hazáig. És nincs dugó.

Fordult a kulcs. Kattant a zár. Arszen rögtön észrevette, hogy valaki van otthon, bár az anyjának és az apjának is dolgoznia kellett ilyenkor. Az előszobában idegen kölni illata és egy kicsit állott cigarettaszag érződött. Arszen visszalépett az ajtóhoz, de egy másodperc múlva meglátta a cipős polcon a papa cipőjét és a mama csizmáját. A házicipők meg nem voltak ott. A konyhából elfojtott hangok hallatszottak ki…

– Ki van ott?

Egy másodperc múlva a mama már az előszobában volt.

– Arszen?! Hogyhogy ilyen korán?

– Elmaradt az utolsó három óránk – mondta gondolkodás nélkül a fiú.

– Igaz? Vagy hívjam fel az osztályfőnököt?

– Hát hívd! – Arszen idegeskedni kezdett. Minden máshogy zajlott, mint ahogy elgondolta. Az idő telt. Még sok mindent kell csinálnia estig. A Nagygyűlésig.

A konyhaajtóban megjelent a komor papa. Szintén nem ment dolgozni. Érdekes lenne megtudni, miért.

– Bocsánatot kérek, de nekem valamit…

Bement a szobájába, és megdermedt a küszöbön. Ott, ahol reggel a monitor volt, most a tisztára törölt asztallap fénylett.

Arszen lehajolt. A gépház szintén nem volt meg. Az asztal alatt még nem tudtak kitakarítani – szürke csomókban állt össze a por.

– Komolyan kell beszélnünk – kezdte a papa a háta mögött. – Ez természetesen radikális lépés… De nem volt más kiút.

– Hol van a számítógépem?!

– Eladtuk – mondta a mama, és valamiért rögtön világos volt, hogy nem hazudik.

Arszen szeme előtt elsötétedett minden. A lemeze. A merevlemeze. Soha nem mentette el a jelszavakat… Mennyire érezte! De a fájljai… A programjai…

– Leformáztátok a lemezt? – kérdezte suttogva.

– A vevő azt mondta, majd ő maga leformázza. Mi van rajta? Játékok?

Semmi pánik – mondta magának Arszen. A kutyák adatai a pendrive-on vannak. A Miniszter karaktere a játékszerveren. Felettébb kicsi a valószínűsége annak, hogy a pasi, aki véletlenül megvette a használt gépet, megértse, hogy mi került a kezébe…. De létezik.

– Figyeljetek! – Arszen megnyalta a száját. – Még nem késő. Szerezzétek vissza! Ha kell, ráfizetek. – Arszen hirtelen megörült az ötletnek. – Nekem kell a számítógépem. Nem értitek, mit csináltatok!

– De, értjük! – A papa félrenézett. – Megbolondulsz. Csak egy mód van lejönni erről a játékról, ha azonnal abbahagyod!

Hirtelen előre lépett, és vállon ragadta Arszent:

– Hallgass ide, fiacskám! Annyi jó dolog van az életben. Mozi, könyvek, lányok… Korcsolyázás… Akarod, hogy elmenjünk Párizsba ebben a szünetben? Bérelnék szobát hármunknak egy szállodában. Hiszen Párizsba szerettél volna menni.

Arszen kiszabadította magát:

– A gépem kell. Azonnal.

– Nem fogod megkapni. – A papa egy kézmozdulattal megállította a mamát, aki mondani akart valamit. – Ez az utolsó szavunk.

– A vevő telefonszáma?

– Mi?

– Annak a telefonszáma, aki megvette a gépemet?

– Arszen…

– Mit csináltatok! – Megértette, hogy teljesen és véglegesen elveszíti a hatalmát a helyzet fölött. – Mit…

Az ajtóhoz vetette magát. A papa megpróbálta visszatartani, Arszen váratlan erővel tépte ki magát. A mama visszahőkölt.

– Látod?! – kiáltott fel a papa. – Látod, mi történik vele?! Beszámíthatatlan!

Arszen lekapta a fogasról a dzsekijét.

– Arszen, állj! Sehova nem mész!

– Elmegyek! – A fiú most úgy visított, mint egy gyerek. – Elmegyek! Megkapjátok, amit akartatok!

– Állj!

A papa erősebb volt, de el sem tudta képzelni Arszen elszántságának mértékét. A tizennégy éves, kétségbeesésbe kergetett kamasz erőssé tud válni, mint a sarokba szorított patkány. A dzsekijén elszakítva az akasztót, Arszen kitépte magát, és kirontott a lépcsőfordulóba.

A papa nem rohant utána.

* * *

Kint esett a hó. Azonnal eleredtek a könnyei. Arszen futott, közben hasztalanul gombolgatta a dzsekijét, és igyekezett meggyőzni magát, hogy nem sír, csak a szél és a hó ver a szemébe. Minek tartják – hülyének? Taknyos kölyöknek?

A cipzár elszakadt a dzsekijén. Voltak rajta gombok is, melyeket Arszen már rég nem használt: fehér műanyag bunkók, szorosak és kényelmetlenek. Végül is, így is jó. Vajon nem kellene meghalnia tüdőgyulladásban a szülei bosszantására?

Gyorsan kifulladt, és lépésre váltott. Már régen nem futott, nem focizott és nem biciklizett – ebben igaza volt a szüleinek. A fizikai ereje gyorsan fogyatkozott, de úgy tűnt, a lelki egyensúlya lassacskán helyreállt.

Begombolta a dzsekin az összes gombot, a megerőltetéstől kivörösödtek az ujja végei. Keresni kell egy internetkávézót. Minél messzebb az otthonától. Hogy a szülei ne tudják megtalálni.

Ahogy eszébe jutottak, kivette a zsebéből a mobilt, és kikapcsolta. A gondolattól, hogy a szülei keresni kezdik, felhívják, és azt hallják, hogy „Az előfizető nem elérhető", egy másodpercre megsajnálta őket. De csak egy másodpercre.

De hisz ők ugyanilyenek – gondolta elkeseredve Arszen. Mama a követőivel, papa a tévéjével. Senki sem azok szerint a szabályok szerint játszik, amelyek a „Család és iskola folyóiratban vannak leírva. Arszen számukra egy mesefigura, a „fiú általában. „A fiú köteles, „a fiúnak muszáj. Egyiküknek sem jut eszébe Arszen helyébe képzelnie magát, bár ezen az egyszerű módon meg lehet látni benne a személyiséget.

A metrón ebben az időszakban viszonylag kevesen voltak. Nedvesség- és porszag keveredett, nyirkos szőrme és összenyomódott nyúlszőr sapka szaga érződött. Arszen eljutott a kocsi sarkába, és itt kiravaszkodott magának egy helyet. Mellette bástyaként tornyosult egy bőrkabátos, telt hölgy, még ülve is egy fejjel magasabb volt Arszennél. Jó illat és nyirkos kutyaszag áradt felőle.

Szemben egy lila dzsekis lány az Alekszandra és a Teremtés növendékei című könyvet olvasta.

A kocsi sárga falain, melyeket helyenként plexiüveg védőlapok borítottak, bőséges lenyomatot hagyott az idegen, jól kigondolt világ. Reklámcédulák ígértek hiteleket, árengedményeket, utazásokat meleg vidékekre; egyetlen kellemes színfoltként egy orchideakiállítást reklámozó cédula tűnt ki.  Az ülések között egy zseléstoll-árus haladt át. A tollak, minden mástól különbözően, reálisak voltak, itt és most.

Ma 22:00-kor a Miniszternek találkozója lesz a Kis Queenie-vel. Vagy a Vörös Queenie-vel. Vagy a Kígyóval. Vagy a Szukával, kinek hogy tetszik. Ránézésre vékony lány, majdnem kislány, kakaószínű bőrű, rézvörös, földig érő hajú; ugyanakkor durva, férfias játékot játszik. Majdnem mindenki meg van győződve róla, hogy Queenie valójában férfi. Arszennek volt egy ismerőse, aki mindig lányokat játszott, és arra a kérdésre, hogy „Miért?, egyszerűen így válaszolt: „Jó magam előtt a képernyőn csajt látni, és nem férfit…

Arszen biztosan nagyon szerette a szüleit. Elfogadta őket olyannak, amilyenek. És most mi lesz?

Előregörnyedt, szemére húzva a szőrmesapkáját. A nagykorúságig még négy éve van. A virtuális pénzt nem olyan egyszerű beváltani igazira. Kell egy bankszámla. Ő maga nem tud számlát nyitni úgy, hogy nem bízza rá magát a felnőttekre.  A szülei… nincs kedve most rájuk gondolni.

Tegyük fel, végigviszi a játékkombinációt, és győz! Tegyük fel, most legyőzi Sötét Ördögöt, és lehet, hogy még azt is megtudja, ki áll mögötte! És aztán? Holnap? Holnapután? Hol fog lakni – az utcán? Egy internetkávézóban?

„Ne pánikolj!" – mondta a Miniszter. „Megtanultad irányítani a rajzolt embereket, az igaziakat ugyanúgy kell. Csak azt kell kideríteni, milyen körülmények között fognak úgy cselekedni, ahogy te szeretnéd. És létre kell hozni számukra