Megindító meccs volt: az én sztorim

By Vinnie Jones

Világraszóló karrier nagyon keveseknek adatik meg. Két világraszóló karrier pedig csak a kiválasztottaknak. Pláne az élet merőben különböző területein. Vinnie Jonesnak azonban megadatott: miután meghódította a profi futball magasba meredő csúcsait is, talán még látványosabb sikereket ért el a Los Angeles-i dombok között, Hollywoodban... Pedig kevés jel utalt arra, hogy így lesz. Sokkal valószínűbb volt, hogy elkallódik. Valami mégis irányította, gyakran észrevétlenül a helyes útra. Watfordban született és nevelkedett, 1984-ben robbant be a brit labdarúgásba a nevesincs Wealdstone FC-ben, és sokáig semmi jel nem utalt arra, hogy ennél messzebb juthat. És lám: tizenhárom éves profi futballpályafutása során nyolc klubcsapatban is szerepelt, valamint nagypapája walesi származása révén a walesi nemzeti tizenegyben is, amelyet csapatkapitányként is kivezethetett a pályára. 1988-ban a Wimbledon színeiben - amelyet akkoriban csak Őrült Bandaként emlegettek - megnyerte az FA-kupát, ennek ellenére Paul Gascoigne tökeinek megragadása és minden idők leggyorsabb sárga lapos figyelmeztetése emelte igazán híres-hírhedt futball-legendává. Később ennek a „kemény fickó imázsnak köszönhetően került a mozifilmek exkluzív világába, felejthetetlen alakításokat nyújtva, többek közt olyan kasszasikert hozó kultfilmekben, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső vagy a Blöff. A focistából színésszé avanzsált Vinnie Jones, a tipikus kemény-fiú megtestesítője jó útra tért, és először meséli el teljes egészében rendkívüli életét a gyerekkori nyomortól a hollywoodi csillogásig - a futballsikereket, a kocsmai piálásokat és bunyókat, a rendőrségi ügyeket, a balhékat, felesége sokkoló betegségét és a címlapokra került afférját egy orosz prostival. Pofátlanul őszintén - csak úgy Vinnie Jones-módra, kendőzetlenül.

• Language: Magyar
• Publisher: Twister Media Kft.
• Release date: Apr 1, 2014
• ISBN: 9789638989932

Book preview

cover.jpg

MEGINDÍTÓ MECCS VOLT

Az én sztorim

VINNIE JONES

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

VINNIE JONES

IT’S BEEN EMOTIONAL

MY STORY

Simon & Schuster UK Ltd

1st Floor

222 Gary’s Inn Road

London WC1X8HB

Copyright © Vinnie Jones Enterprises Inc, 2013

Hungarian Translation © Bodnár Zalán, Csepelyi Adrienn 2014

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Első magyar nyelvű kiadás: 2014

Kiadja a Candover Kft.

1184 Budapest, Építő utca 13/C

Postacím: 1680 Budapest, Pf.: 43.

[e-mail]

www.candover.hu

Felelős kiadó: Értékes Christos

Műszaki szerkesztő: Tóth András László

Korrektúra: Kovács Gergely és Hujbert Áron

Elektronikus verzió: Takács Gábor

ISBN 978-963-89899-3-2

A könyvet elbűvölő feleségemnek, Tanyának ajánlom, akire mindig számíthatok.

Csodás gyermekeimnek, Aaronnak és Kaleynek örök vidámságukért. Hálás vagyok menedzsereimnek, Alex Cole-nak és Jeff Schwartsnak a családom és irántam tanúsított hűségükért.

Előszó

Van egy visszatérő téma az életemben.

Jól mennek a dolgok, mindenki boldog, én pedig ilyenkor lábon lövöm magam.

Én voltam az egyetlen, akit nem ragadott magával az olimpia szelleme 2012 nyarán. Pedig kellett volna: szeretem a sportot, és büszke brit vagyok, lelkesen emelem bármikor a magasba a Királynő és a nemzet lobogóját. De az olimpiáról azonnal életem legrosszabb élménye jutott eszembe: 1972 nyara. Vidéken töltöttem a nyarat apámmal, de egy napon rendőrök kopogtak be hozzánk, és engem kerestek, pedig csak 11 éves voltam. Történt, hogy a két legjobb haverom és én egyszer találtunk egy puskát a házunkhoz közeli erdőben, Busheyban. Nem lett volna szabad, de feltúrtam apám irodáját, ahol lőszert kerestem. Találtam néhány patront, majd kimentünk a kertbe, hogy kipróbáljuk az új fegyvert. Felváltva lövöldöztünk a galambokra, és teljesen figyelmen kívül hagytuk azt, hogy milyen távolságba repülnek el a golyók. Több golyó egy közelben lakó fickó háztetőjén csattant, az orra elé potyogott le a törmelék, ahogy kilépett a tornácra. Értesítette a rendőrséget, és pontosan tudta, ki lövöldözött, így nemsokára megjelentek a rendőrök, és Vincent Peter Jonest keresték.

Apám megkérdezte, hogy tényleg én voltam-e, és ekkor elkövettem ellene a legnagyobb hibát: hazudtam. Ha mindent bevallok, talán minden másként alakult volna, de megpróbáltam kibújni a felelősség alól. Apám azonban átlátott rajtam, és olyan büntetést adott, amelyet abban az életkorban szinte lehetetlen túlélni: szobafogságra ítélt. Nem mehettem ki focizni a srácokkal, semmi mást nem tudtam csinálni, csak a müncheni olimpiát nézni a tévében. Szinte belebetegedtem, borzasztó időszak volt. A 2012-es londoni játékok pedig visszahozták annak a nyárnak minden szörnyűségét, még ennyi év után is. Csodálatos nyaram lehetett volna, de elrontottam magamnak egy kis felesleges rosszalkodással.

Kamaszéveim zűrösen végződtek, lényegében folyamatos költözésben voltam, sokszor nem tudtam, aznap éjjel hol fogok aludni, és minden vagyonom egy fekete szemeteszsákban hevert, amelyet mindenhová cipeltem magammal. Soha nem kerültem a konfliktusokat, állandóan összevesztem mindenkivel, előbb-utóbb mindenkinél elszakadt a cérna, és mindenki elkergetett magától.

A futballkarrierem során is fegyelmezési gondok voltak velem. Számtalan balhém volt, beleharaptam egy újságíró orrába, és Paul Gascoigne-nal, igen, még Gazzával is összerúgtam a port. Sokszor viselkedtem igazán hülyén. Amikor Hollywoodba költöztem, kissé visszavettem, fegyelmeztem magam, de mindig bennem volt a hajlam, hogy olyat tegyek, amivel magamnak okozok kárt.

Guy Ritchie rendezte az első filmemet, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső címűt, ő beszélt nekem először a kabbaláról és ezekről a vallási dolgokról.

Ne érts félre: nem vagyok gyakorló hívő vagy ilyesmi. De megismertetett ennek a szellemiségével, és ezek jó iránymutatásként fegyelmezik az életemet már egy ideje.

Aztán itt vannak a kutyák.

Guy azt mondta: „Rendben van, VJ, nem fogok itt ülni és prédikálni neked a kabbaláról. Te lennél az utolsó ember a bolygón, akinek prédikálnék róla. De szeretném, ha elgondolkodnál azokon, amiket mondtam."

Elmondta, hogy a kabbala tanítása szerint minden embernek van a világon egy kutya párja, akivel ugyanolyan a személyisége. Légből kapott hülyeségnek hangzik, de érthető, ha így gondolja. Mindig ördögök és angyalok irányították az életemet. A kisördög mindig ott ült a vállamon, és sürgetett, hogy menjek, igyak még egy italt („Csak még egyet! Nem fog fájni!), az angyal pedig a másik vállamon azt mondta: „Menj haza. Szellőztesd ki a fejedet, és viselkedj rendesen, Vin!

Szóval, Guy azt mondta, hogy mindannyiunkban megvan ez a kutya, csakhogy az enyém egy csaholó korcs. Egy nagy, dühös korcs, aki túlságosan az uralma alatt tart. Ahogy olvassátok majd ezt a könyvet, látni fogjátok, hogy mennyire hajlamos vagyok arra, hogy hirtelen elpusztítsak magam körül mindent. Túl sok olyan pillanat van az életemben, amikor már ez a kutya irányít engem. Nincs mentség arra, amikor egy felnőtt férfi lebilincselve ébred egy kórházi ágyon. Számomra negyvennyolc évesen jött el ez a pont az életemben, amikor beláttam, hogy ez így nem mehet tovább. A kutya megfőz engem a saját levemben.

Nem tudom, meddig tudom még elviselni ezt a szart, hogy állandóan ott van a levegőben körülöttem a dráma. Voltak csodás, álomszerű időszakok, amikor már azt hittem, megszelídült bennem a kutya, ám aztán összeomlik minden, leomlik a kennel, elszakad a lánc, és megint ott van a csaholó eb habzó szájjal, hogy mindenkit megharapjon, aki az útjába kerül.

Egyszer majdnem megvakultam egy kocsmai verekedésben. Szörnyű borzalmakon mentem keresztül. A közelmúltban gyakran szerepeltem a bulvárlapok címoldalán azzal, hogy Oroszországban megromlott a házasságom. Ekkor majdnem felhagytam a piálással. Elég savanyú időszak volt.

Az oroszországi incidens után, amint visszaköltöztem Kaliforniába, felkerestem egy jó nevű pszichológust, Victor Morton professzort. Ez volt az első alkalom az életemben, hogy szembenéztem a problémáimmal, és tenni akartam ellenük valamit.

Csak ültem, és az életemről beszélgettem ezzel a fickóval, és amiket mondott, azok egy jelentős része visszaköszön ennek a könyvnek a lapjain. Semmiben sem hasonlított rám: sem dilis nem volt, sem alkoholista. Ő volt a legképzettebb professzor a UCLA-n (Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem – a szerk.), és az első számú pszichológus. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Kalifornia legfontosabb emberei hozzá jártak. Hetente egyszer voltam nála, és már vagy nyolc hónapja tartott a kezelés, amikor egyszer csak előjöttem neki ezzel a kutyával és a kennellel. Beszámoltam neki a démonaimról. Fiatalkorom minden tapasztalatával felvértezve, próbáltam felkészülni erre a szakításra. Éberen töltöttem az éjszakáimat, az erdő csöndjét hallgatva vártam a válaszra, soha nem felejtem el ezt az időszak. Mocskos, undorító válás volt. Pedig nem akartam úgy járni, mint apám, Peter és anyám, Glenda, akiknek a kapcsolata rosszul sült el. A húgomat, Annt és engem nagyon szerettek, a válásuk mégis azóta is kísért. Vajon miért?

Mindig azt hittem, hogy az első védelmi vonal a támadósor. Ha futballistaként kritizáltak a játékom miatt, mindig azt mondták, túlságosan is támadó felfogású vagyok. Ha egy filmszerepem miatt bíráltak, mindig azt vetették a szememre, hogy túlságosan mérges és agresszív vagyok. Most már belátom, hogy védekezni sokkal nehezebb.

Szóval, nagyon jó dolgom van. Három pályát is befutottam, mindhármon hatalmas sikert arattam. Szépen felépítettem magam, mint a hód a hódvárat, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy mind a színészetben, mind a futballban olyan eredményeket értem el, amelyekre igazán büszke lehetek.

Ha arra gondolok, hogy meghódítottam a filmipart is, még mindig meg kell csípnem magam. Őszintén nem hittem soha, hogy ennyire sikeres leszek egyszer, különösen akkor nem, amikor azt az őrültséget elkövettem a fegyverrel gyerekkoromban, ott az erdő szélén.

De összeszorítottam a fogam, és kedves barátom, John Fashanu szavaival élve: „Keményen kell dolgozni, Vinnie, és akkor megjön a szerencse is".

Az első film, amit életemben láttam, a Majmok bolygója. A bácsikám vitt el rá a watfordi moziba. Azt hiszem, ez az Odeonnál volt, nyolc-kilenc éves lehettem. Nagyon közel ültünk a vászonhoz, és a székbe süllyedtem az ámulattól, hogy hatalmas beszélő majmokat látok. Volt akkoriban egy népszerű, tudományos tv-műsor, Tomorrow’s World (A holnap világa), és a jövő technológiáját mutatták benne. Biztos voltam benne, hogy egy szép nap a valóságban is lesznek beszélő majmok. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy időnként kissé álmodozó vagyok.

A mozi óriási hatással volt rám, noha mindig a futball volt az első számú szerelmem. Eleinte a nagy westernfilmekért rajongtam, a cowboyokért és az indiánokért. De szerettem a Drakulát is, emlékszem, mennyire megfogott az 1930-as, fekete-fehér verzió (főszerepben a magyar Lugosi Bélával – a szerk.). Később a feleségemmel, Tanyával – vagy Tansszel – rengeteget jártunk a Galleria moziba, Hatfieldbe. Láttunk néhány igazán nagy filmet, és jó sok nagyon gyengét is. Megnéztünk egy csomó filmet a Folytassa… sorozatból, de nem igazán emlékszem egyikre sem.

Még mindig nem tudom elhinni, közel tizenöt év színészkedés után sem, hogy már több mint hatvan mozifilmben szerepeltem. Ez ugyanaz a szokatlan érzés, mint amikor magadat látod a Match of the Dayben szombat este a BBC-n. Semmi sem okoz nagyobb örömet, mint amikor beülök a moziba Tanyával, és gyengén megbököm az oldalát, amivel jelzem: mindjárt feltűnök a vásznon. Varázslatos érzés. Soha nem lehet részed ilyen élményekben, ha mondjuk egy építkezésen melózol mindennap. Ugyanezt éled át egy futballmeccsen is a pályán profi játékosként a tömött stadionban. Ma is beleborzongok, ha azokra a szombat délutánokra visszagondolok.

A filmes karrierem már csaknem olyan hosszú, mint a profi futballista pályafutásom. Egyik történet sem egyfelvonásos dráma, bár az is igaz, hogy a dráma mindig a végén jön el.

Beszéltem Guy-jal a közelmúltban, és emlékeztetett rá, hogy a kutya túl nagy ahhoz, hogy teljesen meg lehessen szelídíteni. Elhiszem neki, de tudom, hogy ha odafigyelek magamra, és megértem a figyelmeztető jeleket, akkor jó esélyét látom annak, hogy elkerülhető a harmadik világháború.

Ahogy itt ülök most, érzem, hogy működik az önkontroll. Abban a pillanatban, amint szükségét érzem a segítségnek, Victor ott van, és segít. Úgy jövök el tőle, hogy azt érzem, hatalmas kövek estek le rólam. Kilépek az irodájából, odamegyek az autómhoz, kinyitom az ajtót, és azt érzem: „Fú!". Úgy megyek aludni, hogy érzem: minden rossz energia kiszállt belőlem.

Golyófogú Tony a Blöffből az egyik leghíresebb karakter, amelyet valaha alakítottam. Van egy jelenet, amelyben Lennie James és Robbie Gee fegyvert fognak rám, és miközben szembenézek velük, beszédet tartok nekik a hidegvérű gyilkosok gyengeségéről.

Ez a szituáció pontosan olyan, mint amikor szembesülök a kutyámmal. Elég erősnek érzem magam, és biztos vagyok benne, hogy Victor segítségével le tudom győzni, ha szembenézek vele. Ez az önbizalom a futballpályán is sokat segített.

De akárhogy is lesz, már biztosan igaz, hogy – és ez van tetoválva a derekamra is emlékeztetőül – az életem: megindító meccs volt.

1

A korai évek

Az életemet a véletlen egybeesések, az irónia és az előérzetek határozták meg, és az – ahogy már említettem –, hogy érzésem szerint őrangyal ül a vállamon.

A legtöbb ember gyerekkori emlékei fehérek vagy feketék, jók vagy rosszak, boldogak vagy szomorúak. Nem úgy tűnik, mintha volna középút.

Anyám, Glenda a Wiltshire-i Trowbridge-ből való. Kamaszként költözött Watfordba, ahol megismerkedett apámmal. Az öregem, Peter víz- és központifűtés-szerelőként kezdte, nagy reményekkel vágott bele a vállalkozásba, hogy keressen pár fontot. Munkamániás volt, nem járt kocsmázni, szórakozni, csak a vállalkozása foglalkoztatta. Nem volt szokása kimenni a városba. A munkán kívül csak a két hobbijának, a vadászatnak és a halászatnak élt; talán neki tudható be, hogy én is a mai napig imádok a természetben lenni.

1965. január 5-én születtem Vincent Peter Jones néven a watfordi Shrodells Kórházban. Amióta az eszemet tudom, kijártam a Vicarage Roadra, a Watford stadionjába, és egészen kicsi korom óta szurkolok a csapatnak. Arthur nagyapámmal minden hazai meccsen ugyanottól, így bármikor hamar meleg teához jutottunk, amikor csak megkívántuk. Imádta a sportot az öreg, állandóan lovakra fogadott, vagy a futballról beszélt. Én ekkor még nem voltam megszállott, de lenyűgözött az ő lelkesedése. A sors iróniája, hogy néhány évvel később a Watford eltanácsolt, nem kaptam tőlük profi szerződést, mert nem találtak elég jó futballistának.

Gyerekkoromban eléggé nagy volt a nyüzsgés otthon, ami néha jó volt, néha rossz. A Queen’s Roadon laktunk Watfordban, egy másik családdal egy házban, amelyben egy-egy szoba volt a két családnak, és közös volt a konyha és a fürdőszoba. És milyen különös véletlenek vannak az életben: amikor a Wimbledonban játszottam, megtudtam, hogy az akkori menedzseré, Joe Kinnear mamája is ott élt a közelben.

Az első lakhelyünk, amelyre igazán emlékszem Watfordban, a Coldharbour Lane-en volt. Hároméves koromban költöztünk oda. Ez is megosztott ház volt, de itt egy kicsit nagyobb szobánk lett. Volt két kutyánk is, Titchy és Perky. Mindig éltek körülöttem kutyák. Folyton az a kép él bennem, hogy apám hazajön a munkából, megtisztogatja a fegyverét, és elmegy lőni valamit. Anyám mellett nőttünk fel, mert apám vagy dolgozott, vagy vadászott, otthon szinte sohasem volt.

Gyakran vadászott galambra Chorleywoodban. Ma az M25-ös fut azon a területen keresztül, és mindig apámra gondoltam, amikor Hemelből autóztam Wimbledonba.

Még ma is feláll a szőr a hátamon, ha visszagondolok arra a napra, amikor először vitt oda magával galambra lőni. A kezembe adta a 12-es kaliberű sörétes puskát, és lépésről lépésre megtanította a galamblövés fortélyait. Egy kis edénybe csomagolt kaját vittünk magunkkal. Mire először sütöttem el a fegyvert, apám már alaposan felkészített. Lőttem, és száz irányba szétrepültek a sörétek. De mindig célba találtak. Gurultunk a nevetéstől utána. Meg akartam tartani trófeának az első galambot, amelyet én lőttem, eltenni emlékbe, de valamiért mégsem tettem el.

Amikor Ann megszületett, a garstoni Newhouse Crescentbe költöztünk, Watford külvárosába. Apámnak volt két zöld kisteherautója a munkájához, régi típusú, nagy, kerek fényszórókkal. A ház körül bokrok és virágok is voltak, órákig tudtam gyönyörködni a pillangókban. Kerítettem egy halászhálót, és nagyon ügyesen el tudtam őket fogni repülés közben is.

Ötéves koromban kezdtem először rugdosni a labdát. Mindenben jó voltam akkoriban: remek gólokat rúgtam, és rengeteg vörös admirális lepkét fogtam. Visszatekintve azokra az évekre, mondhatom, hogy igazán boldog voltam.

Nem emlékszem, hogy gyerekkoromban néztem volna tévét, vagy a szomszédok néztek volna. Őrület: ma már szinte minden gyereknek saját szobája van, mindenkinek okostelefonja, tabletje, miegymás. Mindenki azon lóg, azzal játszik. Kaptam egyszer karácsonyra egy ugráló gömböt, és nagyon menő voltam vele, minden gyerek azzal akart játszani. Most jut eszembe, volt néhány verekedésem miatta. Életem első bunyói.

A következő lakhelyünk a hertfordshire-i Busheyban volt, a Lower Paddock Road 147-ben, ami tökéletes volt számomra, mert egy köpésre volt csak a játszótér, akár nevezhetjük grundnak is. Köszönhetően az önkormányzat jól elhelyezett utcai lámpaoszlopainak, sötétedés után is tudtunk játszani. Számomra minden este nyolckor ért véget a játék. Olyankor anyám kilépett az ajtón, és átkiáltott a térre: „Vin-cent!".

A futballról szólt az életem, és az első igazán jó bőrlabdámat egy rimini nyaralásról hozta nekem apám, Olaszországból. Fekete-fehér volt, és valódi bőr. Imádtam azzal játszani. Olyan drága volt, hogy csak nagy ritkán mertem elővenni. Apám megtiltotta, hogy elvigyem az iskolába, mert azt mondta, hogy a betonpályán tönkre fog menni az a finom bőr, de nem tudtam megállni, hogy ne mutogassam a többieknek. Végül aztán a hátsó kertben érte utol a végzete. A kertünk végében volt egy nagy sövény, mögötte pedig egy pub. Egyszer valaki átrúgta a labdát a sövény fölött, én átugrottam a kerítésen, hogy visszahozzam, de már nem volt ott. A szívem szakadt meg, de soha többé nem láttam viszont. Valaki ezért még bűnhődni fog. Van a világon valahol egy fickó, aki elmondhatja magáról, hogy nála van Vinnie Jones első bőrlabdája. De valószínűleg nem is tud róla.

Első futballmeccsemet tulajdonképpen az Oxhey Infantsban, az iskolai előkészítőben játszottam. Kölcsön kellett kérnem egy rendes csukát, mert nekem nem volt, és emlékszem, sikerült szerválnom egy fehér Alan Ballst, amelyet az 1966-os világbajnok csapat játékosai reklámoztak. Kicsit nagy volt rám, de ez volt az első igazi futballcipő a lábamon. Remekül bevált, mert nyertünk azon a meccsen, én mesterhármast szereztem, és egyik gólomat a kapus lába között lőttem.

Az öregem ekkoriban állt neki átépíteni a házat, és rengeteg időt ezzel töltött. Beépített egy csigalépcsőt is, amivel remekül lehetett dicsekedni a többi gyerek előtt. Ideális volt: apám átalakította a tetőteret nekem hálószobává, szépen kilambériázta, és külön létra vezetett oda az első emeletről. Nagyon büszke voltam a szobámra, ugyanakkor bajjal is járt: soha nem akartam onnan elköltözni.

De egy napon darabokra tört gyermekkorom álomvilága. A hiba, amit hétévesen elkövettem, megtanított rá, hogy milyen kemény az élet. Ekkor szöktem meg először apámtól.

Volt egy dolgozószobája a házban, benne egy nagy faasztallal. Ki voltunk tiltva onnan, de mindig szerettünk belógni, és turkálni ott. Egyik nap benyitottam, kihúztam az egyik asztalfiókot, és egy halom készpénzt találtam benne. Annyi pénzt még soha nem láttam egyben.

Ez volt az első alkalom, hogy a bennem élő kutya átvette felettem az uralmat. Kilépett a ketrecéből, és nekiállt bajba keverni engem.

Magamhoz vettem egy marék tízest. El tudjátok azt képzelni, milyen érzés ez egy hétéves gyereknek? Mintha megnyertem volna a lottóötöst. Úgy éreztem magam, mintha százezer fontot nyertem volna valami sorsjegyen. Nem kellett érte semmit csinálnom, csak zsebre tennem. Szóltam a haveroknak, és azonnal mentünk a boltba. Minden édességet megvettünk, és vettem még bicskát és játékokat is. Addig vásároltam, amíg el nem fogyott a pénz. Semmi baj nem lett volna, de az egyik tanárnak a suliban gyanús lettem, megkérdezte, hogy Jonesék hogy engedhetnek meg maguknak ilyen pénzszórást, majd nagylelkűen hazavitt, és megkérdezte a szüleimet is. Az otthoniak közben már felfedezték, hogy eltűnt a pénz egy része, és értesítették a rendőrséget. A tanár azt mondta anyámnak: „Vinnie ma úgy jött az iskolába, hogy tele volt a zsebe pénzzel". Nem sokkal később a boltos elmondta anyáméknak, hogy felvásároltam a fél üzletet. A játék véget ért.

Anyám beparancsolt a szobámba, és ott kellett megvárnom, amíg apám hazajön. Szörnyen féltem. Nem hittem, hogy meg fog ütni, mert soha nem csinált olyat, de a gyomrom rettenetesen kavargott, amikor meghallottam a hangját a földszinten. Megdöbbentette, amit hallott, és nagyon kijött a sodrából. Adott nekem egy kisebb nyaklevest is, ami inkább sokkoló volt, mint fájdalmas. Az biztos, hogy soha az életben nem támadt többé kedvem lopni. Ennek a napnak a tapasztalatai egész életemben elkísértek. Tudtam, hogy rosszat teszek és nem volna szabad ezt csinálnom, de egyszerűen nem tudtam visszafogni magam.

Tudom, hogy nagy fájdalmat okoztam a szüleimnek, de tudtukon kívül, ők is nagy fájdalmat okoztak nekem néhány évvel később, életem legnehezebb időszakában.

A gyermeki elmében gyakran különös dolgok zajlanak. Körülbelül hétéves lehettem, amikor elfogott az az érzés, hogy meg fogok halni. Később aztán rájöttem, hogy előbb vagy utóbb mindenkit elfog ez a kínzó érzés. Nem tudtam éjszakánként aludni, és rendkívül ideges voltam. Talán azért, mert minden olyan tökéletes volt akkoriban, és a halál volt az egyetlen dolog, amitől félhettem. Ez a fóbia gyakran visszatért életem különböző szakaszaiban, félek, hogy aligha lehet végleg legyőzni.

Szörnyű időszak volt a gyermekkoromban, amikor apám új házat vásárolt Bedmondban, Hemel Hempstead közelében. Woodlandnek becézték, és egy bungaló állt a mintegy háromnegyed hektáros földterület közepén. Tökéletes egy családnak, meg a hozzám hasonlóknak, akik imádnak a szabadban lenni. Egyik oldalán erdő volt, a másikon egy használaton kívüli kavicsbánya, vagyis ennél jobb helyet el sem lehet képzelni egy gyereknek.

A probléma az volt, hogy nem tudtam megemészteni, hogy el kell hagyni Busheyt és a Lower Paddock Roadot. Kilenc éves voltam, és ott kellett hagyni a kedves szobámat, a barátaimat és a grundot, ahol egész nap fociztunk és játszottunk. Az volt az én birodalmam. A szüleim is örültek, amikor inkább fociztam, mert különben hajlamos voltam minden hülyeségre. Ha rám jött a vadulás, volt olyan, hogy lerángattam minden függönyt