A fekete tövis

By C. Hamilton (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva
aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette
meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen
voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott
kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány
gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb
volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő
Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok,
akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a
western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E
mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk
össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633445723

Book preview

C. HAMILTON

(BARSI ÖDÖN)

A FEKETE TÖVIS

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-572-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

ELŐSZÓ

Barátaim határozottan lebeszéltek arról, hogy a „Fekete tövis" című regényemet a nyilvánosság elé bocsássam. Mint mondták – a történet annyira szokatlan és borzalmas –, hogy néhány gyengébb idegzetű embernek esetleg álmatlan éjszakákat szereznék vele…

Nem fogadhattam el barátaim érvelését. Ha az íróknak az egyes emberek túlzott idegességével is számolniuk kellene, akkor Poe Edgar es E. A. T. Hoffman sem írhatták volna meg bizarr és félelmetes történeteiket. Elismerem, hogy sok borzalmas jelenet tarkítja a lapokat. De vajon az élet más?… És ha már itt tartunk, elárulom a titkot: az a különös történet, melyet olvasni fognak, csaknem szóról-szóra megtörtént. A szereplők neveit természetesen megváltoztattam. Annál is inkább, mert az az ember, akit Ramon felügyelőnek neveztem el, még ma is él és igen tekintélyes állást tölt be a riói rendőrségen, őt és fiatal feleségét megkímélte a félelmetes tövis, mely annyi ember életét kioltotta.

De nem akarok elébe vágni a kronologikus sorrendben feljegyzett eseményeknek. Pontosan öt évvel ezelőtt furcsa és ijesztő események tartották izgalomban a riói polgárokat. Az újságok hasábokat írtak a csuklyás fantomról, vagy ha úgy tetszik, az „Álarcos-ról… Eleinte róla akartam elnevezni a könyvet, de aztán mégis „A fekete tövis cím mellett döntöttem.

Igen… A fekete tövis nem egyszer gyilkolt a sötét riói utcákon, a tengerparton, sőt a rendőrség épületében is.

Öt éve annak, hogy a furcsa eseményekről tudomást szereztem, és mégis olyan élénken emlékszem minden egyes részletére, mintha csak tegnap történt volna az egész.

Ha egy pillanatra behunyom a szemem, azonnal magam előtt látom Inez Santos bájos arcát és Ramon felügyelő férfias profilját. Carrizal felügyelőre is sokat gondolok… Ha valaki újra megírná a három testőr történetét, akkor bizonyára róla mintázná meg Porthos alakját. És Don Herridal is sokszor felmerül emlékeimben, amint utolérhetetlen mozdulattal megigazítja elegáns, ezüstszürke nyakkendőjét.

Ezek a kellemes emlékeim és mellettük gyakran felrémlik előttem az „Álarcos" fenyegető alakja… őt nem fogom sohase elfelejteni… Mint ahogy Rio de Janeiro százszínű fényei átvillannak az elmúlt évek ködén, úgy dereng át rajtuk az álarcos sötét lebernyege is.

És csöndes estéken még mindig hallani vélem azt a jellegzetes zizegést, amelyet a fekete tövis okozott.

C. Hamilton

ELSŐ FEJEZET

A HALÁL MELÓDIÁJA

Don Moriera, a riói rendőrség egyik főfelügyelője, mozdulatlanul áll a nyitott ablaknál és rosszkedvűen nézi a kikötőt.

Rio de Janeiro híres ismertetőjele, a „Cukorsüveg" feketén válik el a sötétkék égbolttól. A négyszáz méter magas, sötét szikla úgy magasodik fel a tengerből, mint egy megkövült, magányos őrszem. Tulajdonképpen egy előrenyomuló földnyelvhez tartozik, de messziről úgy látszik, mintha egyenesen a vízből nőtt volna ki…

Az idegeneknek bizonyára Rio de Janeiro a világ legszebb városa, de a főfelügyelő húsz éve látja ablakából ugyanazt a panorámát, és halálosan unja… Nagyot ásít, és pusztán megszokásból szája elé tartja csontos kezét.

Pedig Rio de Janeiro látképe csodálatos… Alkonyodik… A felhők háta rozsdavörös és a tengeren végignyúlik a nap csillogó aranylétrája… Az égbolt elszíntelenedik, majd lassan elsötétül és kigyúlnak az első csillagok. Távol, az ég peremén, még mindig izzik egy vérvörös csík, de most az is elhalványul és eltűnik a sötét kárpit mögött…

A felhőkarcolók ablakai sorra kivilágosodnak és egy-egy ablaksor úgy szikrázik az éjszakában, mint valami roppant briliáns-füzér… Az Avenida Rio Branco és Praia Flamengo fényreklámjai kigyúlnak… A világváros már százfelé szórja sugarát; fellángolnak a tornyok, a dómot is körülfogják a fényszórók, és a színes szökőkutak is világítani kezdenek…

Kint a tengeren felbukkannak a hajók reflektorai, és egy-egy fénysugár lomhán végigsöpri a hullámokat. A Cukorsüvegre vezető függővasút mozgó fénypontjai lassan kúsznak a csúcs felé… Tündéri kép… Amerre a szem ellát, mindenütt Rio de Janeiro százszínű fényei villognak a sötét víz felett…

Don Moreira elfordul az ablaktól és jellegzetes, lassú léptekkel az íróasztalához megy… Leül… Néhány percig mereven bámulja fáradt és gondterhelt arcát az íróasztal csillogó üveglapján… Szeme alatt mély ráncok sötétlenek, és kiálló pofacsontján megfeszül a bőr.

Feláll és újra az ablakhoz megy. A csillagok egymásután eltűnnek, mintha egy varázsló köpenye takarná el ragyogásukat. Moreira ismeri ezt a jelenséget: a tropikus vihar útban van Rio felé… Csakugyan, alig néhány perc múlva már hallani is a távoli dörgést. Villámok cikáznak az égbolton és fényük egyre vakítóbb… Egyik-másik hosszan kinyúló gaucho-ostorhoz hasonlít, és hogy a csalódás teljes legyen, csattan is végül egyet… Ég és föld beleremeg ebbe a csattanásba. Az eső megered… úgy zuhog, mintha dézsából öntenek. A város fényei elhalványodnak, az eső bizonytalan üvegfüggönye mögött… Moreira elgondolkozva nézi a nedves aszfalton tovasuhanó autókat és a járókelők ernyőit.

Kopognak… Moreira az ajtó felé fordul. André Santos, a riói rendőrség egyik fiatal detektívje áll a küszöbön. Haja csapzottan lóg homlokába, sötét esőkabátján víz csillog.

– Végre eredmény! – lihegi…

– Mi történt?

– Az álarcos nyomában vagyunk!

– Beszéljen nyugodtan!

Santos levegő után kapkod.

– Csak egy kicsit kifújom magam… A harmadik emeletre is felszaladtam.

– A rendőrfőnökséghez?

– Igen… Kötelességemnek tartottam bejelenteni, hogy ismerem azt a helyet, ahol az „Álarcos" és Csen Lee kapitány találkoznak.

– Nagyon helyes… De most foglaljon helyet és beszéljen nyugodtan. Tehát Lee ismét Rio de Janeiróban van?

– A hajója két nap óta a kikötőben horgonyoz.

– Feljutott a hajóra?

– Igen – válaszolja a fiatal detektív sugárzó arccal. – Ma délután szerencsés napom volt. Senki sem vette észre, amikor felkúsztam a fedélzetre. A matrózok alkalmasint már régen valamelyik kocsmában mulattak… Lemerészkedtem a hajó belsejébe, és szerencsésen eljutottam a kapitány kabinjáig…

– Rendkívül érdekes… – mormogja a főfelügyelő, miközben csontnyelű cigarettaszipkáját rágja. – Mi történt azután?

– A fülke előtt majdnem elkaptak… Az utolsó pillanatban mégis sikerült beugranom a szomszédos kabinba… Alighanem az első tiszt kajütje volt. Hangokat hallottam… Egy repedésen át beláthattam a kapitány kabinjába. Az, amit láttam és hallottam elegendő ahhoz, hogy az egész rendőrséget izgalomba hozza. Csen Lee egy kövér férfival beszélgetett. Szavaikból kivettem, hogy az álarcossal akarnak találkozni.

– Hol?

– A régi sörgyárban, Rio határában… Diego alighanem már a helyszínen van és terepszemlét tart.

– Persze, Diego is részt vesz a nyomozásban – mormogja a főfelügyelő. – Vakmerő fickó!

– És remek bajtárs – mondja a fiatal detektív sugárzó arccal. – Azt mondta, hogy a gyárban fogja bevárni a rendőrséget.

– Valóban merész fiatalember. De beszéljen csak arról az emberről, akit Lee kabinjában látott… Azt mondta, hogy kövér volt?

– Igen… Kövér és szeplős. Vörös haja az első pillantásra feltűnt… A bal arcán mély forradás van. Ezer ember közül is azonnal megismerném. Azt hiszem…

A fiatal detektív hirtelen elakad… Egy pillanatig halk zizegés hallatszik, alig valamivel erősebb, mint egy légy zümmögése. Santos arca ijesztően elsápadt…

– Mi volt ez?

Felemelkedik a székről, de ereje elhagyja és megtántorodik.

– Végem van – nyögi.

Arca eltorzul és hirtelen előrebukik. Feje nagyot koppan az íróasztal üveglapján. Moreira felugrik, az ajtóhoz rohan és felszakítja.

A folyosón nincs senki…

*

Scotto doktor, a riói rendőrség öreg orvosa fejcsóválva egyenesedett fel, miután alaposan megvizsgálta a holttestet.

– Valami ismeretlen méreg végzett vele.

– Hogy került a méreg a szervezetébe? – kérdezte Don Herridal, a riói rendőrség főnöke.

Scotto elgondolkozva pillantott a főnök fürkésző arcába.

Herridal barna arcát számtalan ránc borította, és szeméből fiatalos tűz sugárzott. A haja a halántékán deresedni kezdett és ősz bajusza jégcsapként lógott le kétoldalt markáns arcára. Szigorú, de igazságos ember volt. Alárendeltjei szerették és egyúttal féltek tőle… Ezúttal harmadszor igazította meg ezüstszürke nyakkendőjét, ami nem volt éppen a legjobb jel.

– Hallatlan! A riói rendőrség épületében meggyilkolnak egy detektívet! Per Dios!… Ez már sok. Fogadni mernék, hogy megint az „Álarcos" keze van a dologban… Szedje össze minden tudását, doktor! Tudnom kell, hogy a szerencsétlen Santos hogyan halt meg?

Scotto vállat vont.

– Sejtelmem sincs. A méreg talán régebben kerülhetett a szervezetébe.

– Nekem pedig az az érzésem, hogy szerencsétlen kollégánkat azalatt ölték meg, amíg velem beszélt – mondta Moreira.

– Ez lehetetlen – fakadt ki a rendőrfőnök.

– Talán ivott valamit az ön szobájában? – kérdezte az orvos.

A főfelügyelő fejét csóválta.

– Nem. Erre határozottan emlékszem.

– Vizet sem?

– Nem tartok vizet a szobában.

– És nem járt senki a szobában.

– Tudtommal nem – válaszolta Moreira.

Az orvos szeme hirtelen felcsillant a csontkeretes pápaszem domború üvege mögött.

– És nem hallott a főfelügyelő úr semmit?… Valami szokatlan neszt,

– Várjon csak… Tényleg hallottam valami furcsa zizegést. Akkor nem tűnt fel, de most már magam is azt hiszem, hogy mégis lehetett valami jelentősége. Mintha egy óriási légy zümmögött volna a szobában.

– Hogy ült Santos? – kérdezte az orvos. Háttal az ajtónak?

– Igen… Természetesen – válaszolta.

Az orvos lehajolt és újra tüzetesen megvizsgálta a holttestet. Santos nyakából, közvetlenül a gallér fölött egy fekete tüske állt ki. Scotto felegyenesedett, ráncos arca kipirult. Olyan volt, mint az öreg vadászkutya, amikor szimatot kapott.

– Tudja, mi volt az a zizegés, főfelügyelő úr?… Hát én megmondom: A halál melódiája.

– Mi az, ön titokban talán poéta, kedves doktor? – kérdezte a rendőrfőnök megdöbbenve, és másodszor is megigazította ezüstszürke nyakkendőjét.

– A furcsa zizegést ez a kis tüske okozta – mutatott az orvos a halott nyakára. – Most már az sem kétséges, hogy szerencsétlen kollégánkat ez a tüske ölte meg. Valaki kinyitotta az ajtót és…

– Fúvócsőre gondol? – kérdezte Don Herridal.

Az orvos bólintott:

– Úgy van. A halált hozó tövis egy fúvócsőből repült ki, és néhány pillanat alatt végzett áldozatával. A tövis vége alkalmasint kuráréval, vagy más gyorsan ölő