A papagáj

By E. A. Rodriguez (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva
aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette
meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen
voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott
kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány
gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb
volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő
Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok,
akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a
western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E
mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk
össze sorozatunkat.A papagáj tanúja volt a gyilkosságnak… A denevért brutálisan az ajtóra szegezték… Kísértetek járnak az ősi skót kastélyban. Igaz, hogy modern kísértetek – SS ruhában.
E. A. Rodriguez novelláiból sem hiányoznak az író műveire jellegzetes bizarr és félelmetes hangulati elemek.
Allan Craig, a művész, lélektani módszerekkel deríti ki a gyilkos személyét és fejti meg a megoldhatatlannak tűnő rejtélyeket.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448267

Book preview

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

A PAPAGÁJ

(Allan Craig kalandjai)

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-826-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

GYILKOSSÁG A SZÍNPADON

Allan Craig színész volt, és sokan igazi művésznek tartották. Akik valaha is látták öt Antonius fehér tógájában, III. Richard vörös köpenyében vagy Othello fekete maszkjában, valószínűleg mindig emlékeznek majd rá. A lélek szobrásza volt. Gesztusai, mozdulatai híven alkalmazkodtak az alakított színpadi figurához, mozgékony ráncai átrajzolódtak a festéken, miközben alakításában híven tolmácsolta a szerző által megálmodott személyiséget.

Évek óta aratta sikereit a színpadon, és csak kevesen tudták róla, hogy rendkívüli detektív talentum. Mint detektív karakter is érdekes egyéniség volt. Egyszer Edgar Allan Poe rokonszenves novellahősére, a sápadt arcú melankolikus Dupontra, máskor a ködös Baker Street lakójára, Sherlock Holmesra emlékeztetett. Észjárása időnként a jóságos, és józanul okos Brown páteréra hasonlított.

Már régen fejembe vettem, hogy kalandjait feljegyzem, és alkalomadtán közkinccsé teszem, de orvosi hivatásom ez idáig nagyon lekötött. Makacs lumbágó kellett ahhoz, hogy szüneteltessem igen forgalmas rendelőmet a Trafalgar Square mellett. Ismeretségünk egyébként úgy kezdődött, hogy barátaim unszolására elvállaltam a színházi orvos teendőit a Globe színházban, amely rendelőmhöz igen közel esett. Pihenésként így naponta megcsodálhattam barátom zseniális alakításait. Betegségem alatt módom volt Allan Craig kalandjainak feljegyzésére is, végre. S ekkor tapasztaltam, hogy mennyire hiányzik az esténkénti színházban tartózkodás. A színes tarka világ annyira a hatalmába kerített, hogy már korábban is sokszor türelmetlenül vártam az estét, és a kigyúló rivaldafény minden alkalommal megdobogtatta a szívemet… Mintha magam is színész lettem volna! Hamarosan számos barátot szereztem, köztük Allan Craiget. Barátságunk hamar elmélyült. Később órákig üldögéltünk a közeli kávéházban, nézve a szürke londoni ködben fel-felvillanó fényeket, a szakadatlan forgalmat.

Barátom detektív képességeire akkor figyeltem fel először, amikor a színház tragikájának vagyont érő briliáns gyűrűje az öltözőből egy este eltűnt. Craig órák alatt kinyomozta a tolvajt. Nem ujjlenyomatokat keresett, hanem elsősorban a lélektan törvényeit tartotta szem előtt. Mint orvos főleg ezt értékeltem tehetségében. A pszichikum vizsgálata gyakran közel visz a tett indítékaihoz, a megállapítás sokszor igaznak bizonyult.

– Miért? – mondogatta gyakran. – Ha erre a kérdésre helyes a válasz, akkor rendszerint a tettest is megtaláltuk. Különösen igaz volt ez azon az estén, amikor – stílusosan – az események éppen a színpadon játszódtak le.

A színház műsorán aznap este a Hamlet szerepelt. A címszerepet Craig egyik tanítványa, O’Brien játszotta.

Barátom mélyen behúzódott a páholy lila színű homályába, markáns arcán megcsillant a rivalda kihunyó fénye. A nehéz bársonyfüggönyök roppant denevérszárnyak módjára váltak ketté… Halk moraj futott végig a nézőtéren, mikor a homályból kibontakoztak a helsingöri vár romantikus körvonalai. Kékes fény hullott alá a zsinórpadlásról, és ebben a fényben még sejtelmesebbek lettek a távoli tornyok. A fény csak a színpad előterét világította meg, ahol bőrzekés, alabárdos őrök álltak. Volt valami nyomasztó, de egyúttal fenséges is a komor kulisszákban – a közelgő tragédia feszültsége töltötte be a színpadot.

– Csodálatos díszlet – súgtam oda Craignek.

Bólintott.

– Valóban az. Reális, mintha a régi meininngeni iskolából került volna ki,és mégis misztikus. Hiába. Owen manapság a legjobb díszlettervező. Persze, a rendezőtől is sok függ. Kitűnő megoldás, hogy a katonák háttal állnak a nézőtérnek, és mint sejtelmes árnyak elősegítik, hogy a figyelem a torony felé irányuljon, ahol majd a szellem megjelenik…

Craig suttogása elnémult, a kékes fény intenzíven ragyogott fel a kerek tornyon, ahol a gomolygó ködből sisakos páncélos alak bontakozott ki. Üreges, vak szeme őszes haj és szakáll keretezte vértelen, zöldes arcból meredt ránk.

– Kísérteties – mondtam borzongva.

Craig halkan nevetett.

– Az öreg Yale a legjobb epizodistánk. Kísértet szerepekben nincsen párja, szinte zörögnek a csontjai, amint a színpadra lép.

A kísértet eltűnt a ködben, az őrök utána rohantak, és kiáltozásuk egyre távolabbról hangzott. A rendező valóban nagy távlatokat éreztetett… Majd újabb szín következett: trónterem a dán király palotájában. Hamlet fekete ruhában a trónus közelében állt, önfeledten bámultam a szép szőke ifjút.

– Olyan tehetséges is, mint amilyen a külseje? – kérdeztem Craiget.

– O’Brien nevét hamarosan az egész világ megismeri – válaszolta Craig. – Hallatlanul tehetséges, évek óta foglalkozom vele, és így jól ismerem a képességeit. Kevés példa volt arra, hogy valaki ilyen fiatalon eljátszhassa Hamlet királyfi szerepét… Nézd meg a másik színészt, aki Laertest alakítja. Ő sem rossz, de tehetség dolgában elmarad O’Brien mögött.

Igazi élvezet volt az előadás, és szinte sajnáltam, hogy elérkezett a tragédia befejező része… A híres bajvívás Hamlet és Laertes között nemcsak színészi, hanem valósággal artista képzettséget is igénylő valóban nagy jelenetnek ígérkezett…

A pengék ezüstös villanással keresztezték egymást a nagy bársony függöny előtt. Az ellenfelek többször helyet cseréltek egymással. Hol Hamlet, hol Laertes került a függöny középpontjába. Az előbbi hirtelen, remek kitörést csinált, és pengéje vészjóslóan villant meg a fekete függöny előtt.

– Talál! Istenemre talált! – kiáltotta Hamlet, ahogy szerepe megkívánta. A karcsú fekete alak azonban megingott, majd elterült a színpadon.

Craig rettentő erővel ragadta meg a karomat.

– Valami baj történt! – suttogta. – Hamletnek most kellett volna leszúrnia az ellenfelét és ezzel szemben ő került a földre… A szöveget sem mondja… Gyorsan fel a színpadra!

Kábultan követtem barátomat, a fejem zúgott. Alig értünk a vasajtóhoz, összecsapódott a nagy függöny. Nagy volt a zűrzavar. Szereplők és statiszták lepték el a színpadot. O’Brien, a nagyszerű fiatal Hamlet eszméletlenül, véresen feküdt a fekete függöny előtt. Laertes rémült arccal, dermedten állt helyén, még mindig görcsösen szorongatva tőrét… Egy rendőrtisztviselő verekedte át magát a tömegen, majd egyetlen tekintettel felmérte a helyzetet, azután keze súlyosan nehezedett Laertes vállára.

– A törvény nevében letartóztatom!

*

– Nos, mit szólsz az esethez? – kérdezte Craig, mikor negyedóra múlva kijöttünk O’Brien öltözőjéből.

– Szúrt seb a szív tájékán. A döfés pontos volt, de a szívburok valószínűleg nem sérült meg.

A folyosón pápaszemes, halk szavú emberke várakozott ránk, Smith, az ügyelő. Valamikor színésznek indult,