A sugárzó holttest

By E. A. Rodriguez (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva
aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette
meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen
voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott
kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány
gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb
volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő
Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok,
akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a
western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E
mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk
össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448243

Book preview

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

A SUGÁRZÓ HOLTTEST

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: kovács G. Tamás

978-963-344-824-3

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja.

ELŐSZÓ

Bevallom, nem örültem túlságosan, amikor Sir Geoffrey Warfield a „Royal Commission on Sea Erosin" teljhatalmú elnöke, magához kéretett. Tapasztalásból tudtam, hogy az ilyen elnöki kihallgatások rendszerint hosszú utazással végződnek. Most is számolnom kellett azzal, hogy elküldenek valamelyik eldugott halászfaluba a partvidék tanulmányozására.

A hangzatos nevű bizottság, amelynek szerény tisztviselője vagyok, azért alakult, hogy Anglia partjait ellenőrizze és a lehetőség szerint megakadályozza a tenger pusztító butusát.

Köztudomású, hogy Nagy-Britannia területe a tengervíz és a szél bomlasztó ereje következtében évről évre veszít nagyságából. Akadt olyan matematikus, aki kiszámította, hogy néhány millió év múlva a szigetország nyomtalanul el fog tűnni a tengerben… Ilyen előzmények után nem csoda, ha felmerült az a gondolat, hogy Anglia partjait betongátakkal kellene megerősíteni, ahogyan a németek tették Helgoland szigetén.

A „Royul Commission on Sea Erosin" vezetősége pontos és nagyszabású haditervet dolgozott ki. Mérnökök, geológusok hónapokon út tanulmányozták a kijelölt terepeket és egyes helyeken már intézkedések is történtek az építkezés megkezdésére.

Kénytelen voltam mindezt megírni, hogy az olvasók megérthessék és méltányolják azt az érzést, amely menthetetlenül hatalmába kerített, amikor az elnöki szoba párnázott ajtaja kitárult előttem. Két hét választott el jól megérdemelt szabadságomtól és most egyszerre halálos biztonsággal éreztem, hogy ez a terminus beláthatatlan időre eltolódik. Sajnos, nem csalódtam!

Sir Geoffrey Warfield lekötelező udvariassággal fogadott:

– Foglaljon helyet, kedves Emott – mondta szívélyesen – és gyújtson rá!

Hihetetlenül erős cigarettái voltuk az öregnek. Jellegzetes aromájuk beitta magát a színes bársonyfüggönyökbe és a süppedő szőnyegekbe… A kavargó cigarettafüst megtöltötte a tágas szobát és fehér ködhöz hasonlóan kavargott az ablakokon át beszűrődő napfényben. Az elnök sárga arca nyájas mosolyra húzódott. Ideges, sovány ujjaival kihalászott egy térképet az íróasztalán heverő iratcsomók közül és gondosan szétterítette.

– A Wight-sziget pontos térképe… Nem árt, ha magával viszi!

– Mikor kell utaznom? – kérdeztem meglepően szilárd hangon.

– Holnap reggel – válaszolta gyorsan. – Ma értesítettek, hogy a sziget déli partján Sandown és Culver Cliff között rohamosan fogy a part. Talán hallott már valamit a hírhedt fekete kastélyról!

Tagadóan ráztam a fejemet és tekintetem szinte hipnotizáltan követte az elnök csontos ujját, amint lassan végigkúszott a térképen.

– Íme… Sandown és Culver Cliff között találhatjuk meg az említett kastélyt…

– Black Castle – olvastam gépiesen a térképen sötétlő kalligrafikus betűket…

ELSŐ FEJEZET

A FEKETE KASTÉLY

Black Castle!… Másfél hete itt lakom már ebben az épületben és még mindig nem tudtam megszokni.

A fekete kastély valóban rászolgált nevére. Iromba, sötét kövekből épült falaival, vaskos őrtornyaival félelmetes látványt nyújt… Csak éppen a felvonóhíd hiányzott, hogy a kastély középkori hangulata teljes legyen. Igaz, hogy felvonóhídra ebben az esetben aligha lett volna szükség. A kastély egyik szárnya legalább is közvetlenül a tenger partjára épült. A főépület hatalmas kapujától lépcsők vezettek le, a sziklás partra. Mintegy 500 yard sziklákkal borított talaj után újabb lépcső következett közvetlenül az öbölnél.

Kis motorcsónakom éppen a lépcsővel szemben vesztegelt a vízen és így kitűnően láthattam az egész kastélyt. A földszinti rész magas, gótikus ablakait vasrácsok borították. Az első és második emeleti rész ablakain nem láttam rácsokat, de oda amúgy sem juthatott volna fel senki.

Már megérkezésem napján furcsának találtam, hogy milyen gondosan őrzik a kastélyt. Earl of Wilkins, a kastély tulajdonosa, úgy viselkedett, mint egy ellenséges seregtől ostromlott vár parancsnoka. Éjjel-nappal fegyveres őrjárat cirkált a parton és a kaput külön két puskás ember őrizte.

Az épületben tudomásom szerint Wilkinsen és csekélységemen kívül kilenc ember tartózkodott. Legelőször is a vendégeket említem: Hopkins Arthur az ismert milliomos, Karl Gerhardt, a német iparmágnás leányával, továbbá Williams a londoni lélekbúvár és spiritisztakör elnöke és végül valami Harry Hughes nevű fiatalember, akinek foglalkozását eddig még nem tudtam megállapítani… A vendégek után meg kell emlékeznem a kastély állandó lakóiról is. Így elsősorban Courtland titkárról, Martinról, az érdemes komornyikról, továbbá Agátháról, a termetes szakácsnőről és végül Mac Allan-ről, a néger inasról.

A felsoroltakból is megállapítható, hogy a kastély személyzete aránylag csekély volt az őrséghez viszonyítva. Mint már említettem, két ember a kastély bejáratát őrizte, 12 fegyveres pedig állandóan a szigeten cirkált.

– Az earl valóságos kis hadsereget tart – mondta Gerhardt úr, akivel már megérkezésem napján megbarátkoztam. – Csak azt nem tudom, hogy mitől fél ennyire?

Ezen a kérdésen magam is sokszor gondolkoztam azóta, de nem tudtam kellő feleletet találni. Earl of Wilkinsnek aligha voltak ellenségei, legalább is a szigeten semmi esetre sem… Mindenki a legnagyobb tisztelet hangján beszélt a különc öregúrról, aki jóformán egész napját a lombikjai között töltötte. A kastély első emeletén tökéletesen berendezett laboratórium volt és az earl ebben a helyiségben időzött a legszívesebben. A magam részéről jóindulatú dilettánsnak tartottam a házigazdánkat, aki különféle vegyszerek készítésével űzte el unalmát.

Alkonyodott… A Black Castle fekete tömege élesen vált el a naplemente tompa aranyától. A tengeren a lebukó nap aranylétrája nyúlt végig és vörösre festette a csendes vizet… Éppen meg akartam indítani a motort, amikor a lépcsőn megpillantottam Edith Gerhardt karcsú alakját. A fiatal német lány tejfehér bőrével és Loreley-szerű szőke hajával semmi hasonlóságot nem mutatott apjával, a tagbaszakadt és pirospozsgás Karl Gerhardt úrral.

Edith bájos és szeretetreméltó teremtés volt. Jókedve sohasem hagyta cserben, és ha ő nem lett volna, alighanem már régen megszöktem volna a kastélyból.

– Halló, kedves Emott… – kiáltotta nevetve. – Mit gondol, elbír ez a rozoga csónak kettőnket is?

Válasz helyett a lépcsőhöz kormányoztam a motorost.

– Megtiszteltetésnek venném, ha beszállna… Éppen arra gondoltam, hogy körülhajózom az egész szigetet.

– Miért nem mindjárt az egész világot? – kérdezte, miközben könnyedén a csónakba ugrott. – Nem volna kedve Magellán vagy Marco Polo nyomdokaiba lépni?

– Magával szívesen körülhajóznám az egész földet – mondtam udvariasan. – A motoromat egyébként 12 lóerő hajtja, ami nézetem szerint egészen tekintélyes szám.

Edith Gerhardt bólintott:

– Kétségtelenül… De indítsa már el a motort!

– Ahogy parancsolja – mondtam önérzetesen.

Féltucat meddő kísérlet után tényleg sikerült begyújtani a motort és a csónak nyílsebesen megindult. Alig haladtunk azonban 100-150 yardot, metsző, jeges szél süvöltött végig a tengeren… Sokat hallottam arról, hogy a gyors időváltozás igen gyakori a Wight-sziget környékén, de arra igazán nem voltam elkészülve, ami néhány perc leforgása alatt történt… A szél egyre erősödött és a hirtelen feltámadt hullámok növekvő erővel ostromolták a part szikláit. A kék ég pillanatok alatt elborult és a lemenő nap bíborkorongja eltűnt a nyugatról gomolygó sötét viharfelhőkben. Az öböl felé akartam kormányozni a motort, de Edith meghiúsította a szándékomat…

– Ne térjünk el eredeti tervünktől – kérlelt. – Nem történhet semmi bajunk, ha a part közelében maradunk…

– Éppen akkor történhet bajunk – mondtam kissé idegesen. – Egy nagyobb hullám könnyen a sziklákhoz vághatja a csónakot és akkor végünk van.

A fiatal lány közelebb hajolt hozzám, de a hangját így is alig hallottam az egyre erősödő szélzúgásban:

– Fél mérföldnyire innen tudok egy pompás öblöt… Ott kiköthetünk!

Nem akartam a leány örömét elrontani, bár nem szívesen vállalkoztam erre az útra… A víz sötéten örvénylett a csónak körül és csak a hatalmas hullámok háta fehérlett tajtékosan… Az ég most már egészen besötétedett és az alkonyt átmenet nélkül éjszaka váltotta fel…

Fellélegzettem, mikor megpillantottam a jelzett öblöt. Pompásabb kikötőt valóban nehéz lett volna találni. A rohanó hullámok ereje megtört az öböl előtt ágaskodó fekete szirteken és bent az öbölben csaknem mozdulatlanul csillogott a víztükör…

Nem volt könnyű feladat az óriás sárkányfogakhoz hasonló sziklák között bekormányozni a csónakot a biztos révbe. Végül mégis csak sikerült, de utólag borzongva gondoltam arra a lehetőségre, hogy milyen könnyen felfordulhatott volna a csónak. Egy hatalmas hullám hátán érkeztünk az öbölbe és a következő pillanatban már a motoros a csendes vízen siklott. Szorosan a parthoz kormányoztam a csónakot. Edith nem is várta meg, amíg teljesen leállítom a motort és kiugrott a partra. Bámulatos ügyességgel egyensúlyozta magát a sziklán és szembefordult a széllel. Szőke haja kibomlott és ebben a pillanatban inkább vad germán valkűrhöz hasonlított, mint a tiszteletreméltó Gerhardt úr jól nevelt lányához. Én is kikecmeregtem és felmásztam a sziklára.

– Talán válasszunk valami védettebb helyet – ajánlottam. – Úgy érzem, hogy a szél lesodorja a fejemet. Nem azért mondom, mintha nagyon értékes volna, de rendkívül pedáns ember vagyok!

A lány nem honorálta szellemességemet és ingerülten dobbantott.

– Bár csak az egész szigetet elsodorná a vihar! – mondta vibráló hangon.

Olyan különös hangsúllyal beszélt, hogy akaratlanul is rápillantottam. Arca fájdalmasan összehúzódott és a víztől csepegő fekete esőköpenyét még szorosabbra fogta.

Megindultunk a parton. Keskeny ösvény húzódott végig a sziklák között. Helyenként, ahol alacsonyabban voltak a szirtek, átpillanthattuk az egész szigetet. Kopárabb, vigasztalanabb környéket keveset láttam életemben. A Wight-szigeten csak közvetlenül a kastély körül nőtt fa, egyébként csak a sziklák között burjánzó alacsony bozót képviselte az egész faunát. Alig voltunk 100-150 yardnyi távolságra a parttól, mikor a lány hirtelen megállt és körülnézett.

– Remélem, nem haragszik, kedves Emott, hogy a vihar dacára rábeszéltem erre a kirándulásra, de okvetlenül beszélni akartam magával. A kastélyban nem volt erre lehetőség, legalább is mindig attól féltem, hogy kihallgatnak…

– Ilyen rossz véleménnyel van a kastély lakóiról? – kérdeztem meglepődve.

Bólintott:

– Sajnos… Harmadik hete, hogy apámmal az earl vendégei vagyunk, de mind a mai napig nem sikerült megtudnom, hogy végeredményben miért is jöttünk ide? Sejtem ugyan, hogy az apám és az earl valami sötét üzletet akarnak lebonyolítani, de ez is csak inkább feltevés.

– És ez idegesítené magát ennyire? – kérdeztem.

– Nem csak ez! – válaszolta. – Borzadok ettől az egész szigettől és főleg a kastélytól, Úgy érzem itt magam, mintha börtönben lennék. Biztosan érzem, hogy előbb-utóbb valami szörnyűség fog történni…

Hirtelen elhallgatott, aggodalmasan körülnézett és csak akkor folytatta, amikor meggyőződött arról, hogy nincs a közelben senki.

– Kérem, ne tartson bolondnak, vagy idegbetegnek, de rossz sejtelmek gyötörnek…

Igyekeztem megnyugtatni a fiatal teremtést:

– Véleményem szerint ok nélkül izgatja magát, kedves Edith. Remélem, nem haragszik, ha így szólítom. De sokszor úgy érzem, mintha már régi ismerősök volnánk és így megtiszteltetésnek venném, ha barátjának tekintene…

– Ebben biztos lehet – mondta szívélyesen –, különben aligha beszéltem volna ilyen őszintén. Apámat már többször igyekeztem rábeszélni, hogy utazzunk el innen, de sajnos nem hallgat rám.

– Végeredményben mitől fél? – kérdeztem.

Vállat vont:

– Magam sem tudom, de az előérzetem sohasem csalt meg eddig…

– Ó, az a bizonyos hatodik érzék – mondtam akaratom ellenére is ironikusan.

Komolyan rám nézett:

– Annak is nevezhetné. A nagybátyám halálát napokkal előre megjósoltam. Semmi baja sem volt, de az arcán valami furcsa árnyékot láttam… A halál árnyékát…

– És most kinek az arcán látott hasonló árnyékot? – kérdeztem tréfásan. – Talán csak nem az én arcomon?

A lány haragosan pillantott rám és megindult az ösvényen.

– Igazán nem szép Emott, hogy gúnyolódik velem. Most már sajnálom, hogy egyetlen szót is szóltam.

Meggyorsította a lépteit, de én is alaposan kiléptem és nem tágítottam az oldala mellől.

– Bízzék bennem, kedves Edith. Mindent meg fogok tenni, a maga biztonsága érdekében.

– Nem rólam van szó – mondta idegesen. – Az apámért aggódom! Ha komolyan segíteni akar nekem, akkor beszélje rá az elutazásra… Megteszi?

– Megpróbálom… – válaszoltam. – Igaz, hogy eddig nem sokat diskuráltam Gerhardt úrral, de a maga kedvéért még ma este beszélni fogok vele. Majd csak kitalálok valamit, amivel rábírhatom az elutazásra.

– Köszönöm – mondta Edith szokatlanul lágy hangon. – Most, ha úgy tetszik, visszatérhetünk a kastélyba.

– De nem a motoroson – jegyeztem meg tréfásan… – Már ismerem a vidéket és tudom, hogy az igazi szélvihar csak most kezdődik. A motorost jól megerősítettem és így nem kell aggódnom, hogy reggelig valami baja történik.

Jóslatom egyébként bevált. A szél ereje percről percre növekedett. Szerencsére nem voltunk messze a kastélytól. Az ösvény újra kanyarodott és kis idő múlva megpillantottuk a sziklakövekből épült komor épületet…

MÁSODIK FEJEZET

GYILKOSSÁG

A kastély tölgyfából készült kapuja kellemetlen nyikorgással tárult fel érintésemre. Edith belépett a tágas hallba és én követtem. A hall a régi német házak csarnokaira emlékeztetett. Vaskos gerendák tartották a mennyezetet. A tágas helyiséget a magasban függő, különös alakú lámpa világította meg. Ha jól emlékszem, a lámpát finoman cizellált tengeri szörnyek díszítették. A lámpa tompa fénye besugározta a hall sötét faburkolatát, de az emeletre vezető lépcső korlátja már homályba veszett.

Martin, a komornyik, lesegítette Edith köpenyegét. Furcsa fickó volt ez a Martin. Keskeny, ragadozó arcát ritkás szakáll borította. Szemei túl közel feküdtek egymáshoz, a nyerges és vékony orr szinte kísértetiesen emelkedett ki sápadt arcából.

– A könyvtárszobába terítettem vacsorára – mondta túlzottan mély meghajlással.

A könyvtárszobában időközben már összegyűlt az egész társaság. Az