A skorpió bandája

By E. A. Rodriguez (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok, akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448144

Book preview

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

A SKORPIÓ BANDÁJA

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-814-4

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© BARSI ÖDÖN JOGUTÓDJA

A HOLTTEST

Mister O’Sally javíthatatlan lump volt. A Big Ben már régen elütötte az éjfélt, mikor hősünk kilépett az egyik közismert lokál kapuján. Néhány szűk utcán keresztül kijutott a Viktória Embankmentre, és bizonytalan lépteit a „Cleopatra tűje" felé irányította. A legendás emlékmű sötét felkiáltójelként derengett át a sűrű ködön.

A Themze partján egyetlen lelket sem lehetett látni. A folyó sötét tükrén szabálytalan jégdarabok úsztak a tenger felé. A jégtáblák lassú vonulása leginkább egy halottas menetre emlékeztetett: elöl egy óriási, koporsó alakú jégtömb úszott, utána megszámlálhatatlan jégcsillám, kisebbek-nagyobbak vegyesen.

Mister O’Sallynek azonban aligha támadtak ilyen borongós gondolatai. Elégedetten fütyörészett, majd hangosan felnevetett. Élénken elképzelte a főpincér kétségbeesett arcát, aki azóta már bizonyára észrevette a mustárral bekent falat. Mister O’Sally ugyanis sohasem mulasztotta el az alkalmat, hogy éjszakai látogatásait valamilyen formában meg ne örökítse. Néha tojásokat vagdosott a padlóhoz, máskor poharakat tört össze. A mustárkenés először szerepelt a műsorán.

– Legalább eszükbe jutok néha – dünnyögte, és hevesen magához ölelt egy lámpaoszlopot, mely sehogy sem akart kitérni az útjából. Felbámult a lámpára, és illedelmesen megemelte a kalapját.

– Bocsánat, véletlenül történt! Továbbtántorgott, és zsebéből előkotort egy cigarettát.

– Most már csak tűz kellene. – Körülnézett… Senki… Csak a „Cleopatra tűje" magasodott előtte titokzatosan, évezredes mozdulatlanságban.

A fiatalember józan pillanataiban rendkívül kedvelte a sötét obeliszket, mely Egyiptom napsütötte homokjáról került a Themze ködös partjára. A londoni szerelmespárok – különösen a romantikus hajlamúak – gyakran találkoztak a „Cleopatra tűjé"-nél.

Mister O’Sally is a legendás egyiptomi királyné emlékművénél váltotta az első csókot egy szőke hajú, kék szemű masamóddal. Talán az emlékezés pillanatnyi fellobbanása késztette arra, hogy átlépjen az alacsony vaskorláton, és égő homlokát a hideg kőhöz szorítsa. Kissé kijózanodott, különben aligha vette volna észre a mozdulatlan alakot, amely közvetlen a víz partján hevert.

Mister O’Sally lehajolt. A sötétből egy valószínűtlenül sápadt, szakállas arc meredt rá.

– Meghűlsz, pajtás!… Attól tartok, hogy te is alaposan becsíptél.

Nem kapott választ. Hirtelen elhatározással megragadta a mozdulatlan testet, és ráncigálni kezdte.

– Kelj fel, ha mondom!… Látod, én sem állok biztosan a lábamon, de azért nem jutna eszembe, hogy télvíz idején kifeküdjek a folyó partjára. Szegény nagyapám is így halt meg. Nem mondom, szép halál volt. Megivott két liter whiskyt, azután szép csendesen leheveredett az útra. Reggelre csonttá fagyott… Térj észhez, öregfiú!… Én…

Nem folytatta tovább. Elveszítette egyensúlyát, és teljes hosszában a szakállas férfira bukott.

– Bocsáss meg, öreg cimbora!… Nyilván megcsúsztam… Azt is mondhatnám, hogy részeg vagyok.

Megpróbált feltápászkodni. Egyik keze véletlenül a sápadt arcú férfi ruhájához ért. Rémülten egyenesedett fel, ujjain szabálytalan foltok sötétlettek.

– Vér! – tört ki belőle a felismerés rémülete. Rohanni kezdett. Nyitott kabátja denevérszárnyként lobogott utána.

– Vér! – üvöltötte torkaszakadtából.

A magas házak kétszeres erővel verték vissza a hangot, melyet éles sípjel követett. A ködből egy rendőr bukkant elő, és a menekülő után vetette magát.

– Álljon meg!

Mister O’Sally nem hallotta a kiáltást. Futott, ahogy a lábai bírták. Mögötte újból felhangzott az éles sípjel, melyre csakhamar válasz is érkezett a Viktória Embankment végéről, ahol a Scotland Yard komor épülete sötétlett.

A fiatalember rogyadozó térdekkel ért az utca végére, és lihegve támaszkodott az egyik lámpaoszlophoz. Egy pillanat alatt legalább féltucat rendőr vette körül.

Mister O’Sally remegő kézzel mutatott a „Cleopatra tűje" felé.

– Egy halott fekszik ott!… A ruhája csupa vér!…

– Az ön keze is, barátom! – recsegte egy kellemetlen hang.

A lámpa bágyadt fénykörében egy harcsabajuszú rendőr arca rajzolódott ki.

O’Sally megremegett. Csak most eszmélt rá, milyen veszedelemben forog.

– Ne nyúljanak hozzám! Nem követtem el semmit! Hiába tiltakozott. Erős kezek ragadták meg, és szempillantás alatt hátracsavarták a karját.

– A többit majd elmondhatja a Scotland Yardon! – recsegte az előbbi hang. – Fogjátok erősen, fiúk! Veszedelmes fickónak látszik!

– Én? – hördült fel a fogoly ijedten. – Egyetlen bűnöm, hogy a mustárt a falra kentem… Megígérem, hogy nem teszem többé. Barátaimmal a Háromcsőrű Kacsában mulattunk… Kissé többet ittam a kelleténél, és kisétáltam a folyópartra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Véletlenül bukkantam a halottra. Azt sem tudom, hogy kicsoda…

– Elég a fecsegésből! – mordult rá a harcsabajuszú rendőr. – Indulás, fiacskám!

A kétségbeesés emberfeletti erőt kölcsönzött a fiatalembernek. Csaknem kitépte magát a rendőrök kezéből, mikor egy gumibot koppant a fején. Hangtalanul összecsuklott.

*

Kutató fénycsóva kúszott végig az aszfalton, és a halott sápadt arcán pihent meg.

– Szent isten!… Webbs felügyelő! – kiáltotta az egyik rendőr ijedten.

Dr. Yale, a rendőrorvos komoran bólintott.

– Ki hitte volna, hogy ilyen sorsra jut? Ha elgondolom, hogy szegény kollégámat közvetlenül a Yard szomszédságában gyilkolták meg!

Lehajolt és gondosan megvizsgálta a holttestet.

– Nyolc szúrt sebet találtam – mondta megindultan. – A gyilkos őrjöngő dühvel végzett áldozatával… Nem is tudom elképzelni, hogyan történhetett ez a szörnyű eset. Tudtommal Webbs felügyelőnek nem voltak ellenségei… – Elakadt. Az egyik rendőr lámpája a halott kezére világított. A begörbült ujjak között egy kis karton villant meg a fényben. Dr. Yale elsápadt: a kartonon egy furcsa kis állat jól ismert körvonalai vöröslöttek.

– A Skorpió jele! – kiáltotta az egyik rendőr ijedten, és megremegett kezében a lámpa.

Percekig semmit sem szóltak. Valamennyien úgy érezték, mintha a halál suhant volna el felettük. A legtöbben még élénken emlékeztek arra a fenyegető fantomra, akit Craig felügyelő vezetésével fél London rendőrsége hajszolt. A páratlan gonosztevőt a dartmoori mocsárban látták utoljára, és mindenki biztosra vette halálát.

Végre is dr. Yale törte meg a csendet:

– A holttestet egyelőre a Scotland Yardra visszük.

BOWLE FELÜGYELŐ

Mister O’Sally ijedten pislogott az erős lámpafényben. A hatalmas íróasztalnál egy zömök férfi ült: okos, barna szemét állhatatosan a fogolyra szegezte.

– Üljön le, mister…

– O’Sally a becsületes nevem.

Az íróasztalnál ülő férfi mosolygott.

– Tehát ír származású?

– Igen – rebegte a fiatalember, és leroskadt az egyik székre. – Nem is álmodtam volna, hogy ma éjszaka a rendőrségre kerülök. Pompásan mulattam a barátaimmal. Négyen voltunk, és öt liter whiskyt ittunk meg.

– Vízzel vagy tisztán?

– Tisztán – mondta a fogoly önérzetesen. – Ha jól sejtem, Bowle felügyelőhöz van szerencsém.

A mosolygós képű férfi bólintott.

– Jól sejti… Örömmel látom, hogy már teljesen kialudta mámorát.

– Egyetlen pillanatra sem hunytam le a szemem – tiltakozott O’Sally. – Rémes hely ez a Scotland Yard.

– Talán kényelmetlennek találta a lakosztályát? Biztosíthatom, higiénikusabb és modernebbül berendezett cellákat sehol sem találhat… A fehérre meszelt falak ugyan első pillantásra kissé ridegen hatnak, de azt senki sem kívánhatja tőlünk, hogy freskókkal díszítsük a börtönöket. De térjünk a tárgyra! Tehát a cimboráival mulatott? Ha szabad érdeklődnöm, melyik lokált tüntették ki jelenlétükkel?

– A Háromcsőrű Kacsában találkoztunk – válaszolta O’Sally, akit a felügyelő barátságos viselkedése némileg megnyugtatott. – Mint már említettem, négyen voltunk: Tom Harding építész, Erik Stephenson mérnök, Allan Wood archeológus és csekélységem. Szokásos heti összejövetelünket tartottuk. Megbeszélésünkhöz híven mindig más helyiséget szemeltünk ki. Ezúttal…

– A Háromcsőrű Kacsára esett a választásuk! – vágott közbe Bowle felügyelő joviális mosollyal. – Bölcs cselekedet volt. Egész Londonban ott mérik a legjobb italokat. Ha nem tolakodás a kérdésem, mettől-meddig tartózkodtak az említett helyen?

– Kilenc órától fél egyig – válaszolta a fiatalember készségesen. – Húsz tanút is hozhatok, akik igazolhatják állításomat.

– Erre még ráérünk – legyintett Bowle. – Ki távozott el először a lokálból?

– Én!… Az ital hamar levert a lábamról. Éreztem, hogy menthetetlenül becsípek, ha továbbra is ott maradok. Miután két poharat összetörtem, és a mustárt a falra kentem, szerényen a kalapom után nyúltam és megléptem. Balvégzetem sugallatát követve kisétáltam a Themze partjára. A „Cleopatra tűjé"-nél azután megpillantottam a holttestet. Szörnyű volt!… Ha elgondolom, hogy rajta feküdtem néhány percig…

– Mindenesetre hiba volt – állapította meg Bowle felügyelő csendesen. – Ön alaposan összevérezte ruháját és a kezét, így érthető…

– Tiltakozom minden gyanúsítás ellen! – tört ki O’Sally. – Ártatlan vagyok! Azt sem tudom, hogy kicsoda az az ember, akit holtan találtam.

– De ezt a kis rajzot csak ismeri? – Bowle felügyelő kezében egy kis kartonlap villant meg, amelyen egy skorpió körvonalai vöröslöttek.

Az ír értelmetlenül bámult a rajzra.

– Mi legyen ez?… Valami póknak nézem…

– Ember! Hát maga még sohasem hallott a Skorpióról?… Három hónappal ezelőtt nem volt olyan újság Londonban, amelyben ne szerepelt volna a Skorpió neve.

O’Sally szemében különös fény villant meg, de makacsul hallgatott, és nem válaszolt több kérdésre. Bowle a zsebébe süllyesztette a kartont, és csengetett. Kis idő múlva feltárult az ajtó, és egy termetes rendőr jelent meg a küszöbön.

– Parancsol, felügyelő úr? – kérdezte tiszteletteljesen. O’Sally felpattant a helyéről.

– Hányszor ismételjem, hogy ártatlan vagyok?

– Erről még beszélünk – jegyezte meg Bowle. – A rendőrorvos véleménye szerint a gyilkosság fél egykor történhetett…

O’Sally elsápadt.

– Fél egykor?… De hiszen én…

– Menjünk, barátom… – dörmögte a rendőr, és megfogta a fiatalember karját.

*

A tágas szobában négyen ültek. Sir Hall, a Scotland Yard főnöke, Hughes, Bowle és Miller felügyelők.

A zöld posztóval leterített asztalon ott hevert az a karton, amely példátlan izgalomban tartotta az egész Scotland Yardot. Az asztalnál ülő férfiak egészen úgy hatottak, mint az emlékezetes bécsi konferencia résztvevői, mikor meghallották Napóleon visszaérkezésének hírét.

Sir Hall harmadszor igazította meg ezüstszürke nyakkendőjét, ezzel is dokumentálta feldúlt lelkiállapotát. Hughes felügyelő erélyes, napbarnított arca egy árnyalattal halványabbnak látszott a megszokottnál. Miller szeplős arca idegesen rángatózott, lángvörös haja kuszán lógott homlokába. Egyedül Bowle őrizte meg hidegvérét. Okos barna szeme derűsen csillogott, elégedetten simogatta angolosan nyírt bajuszát.

Sir Hall törte meg a csendet:

– Szavahihető tanúk állítják, hogy Rex Walford, más néven a Skorpió, a dartmoori mocsárban lelte halálát. Azt kell hinnem, hogy a „Cleopatra tűjé"-nél elkövetett gyilkossággal kapcsolatban misztifikáció történt… Nem ritka eset, hogy a bűnösök olyan nevet vesznek fel, amely bizonyos tekintetben nimbuszt jelent… A Skorpió egyike volt a huszadik század legveszedelmesebb gonosztevőinek.

– Talán mégis életben van – bökte ki Miller akaratlanul. – Mindenesetre sajnálatos, hogy Craig főfelügyelő Alexandriába utazott. Annak idején ő vezette a nyomozást a Skorpió ügyében és… – Hirtelen elhallgatott, mert észrevette Sir Hall lesújtó pillantását.

– Craig főfelügyelő három hónapos szabadságot kapott! – mondta a főnök emelt hangon. – Semmi okunk sincs arra, hogy megérdemelt pihenésében megzavarjuk… Webbs kartásunk meggyilkolása ügyében Hughes és Bowle felügyelő urakat bízom meg a nyomozással.

*

Esteledett. A Viktória Embankment lámpái reménytelen küzdelmet folytattak az egyre sűrűsödő köddel.

Hughes és Bowle a Yard egyik emeleti irodájában ültek, és halkan beszélgettek.

– Fantomot kergetünk – dünnyögte Hughes rosszkedvűen. – Reménytelen eset.

Bowle a fejét csóválta.

– Ezt nem merném ilyen határozottan leszögezni. A reményt sohasem szabad elveszteni. A mi mesterségünk eléggé megtanított bennünket arra, hogy nincsen olyan rejtély vagy probléma, amelynek ne volna megoldása.

Az utolsó szavaknál az íróasztal fiókjába nyúlt, és egy tekintélyes üveget húzott ki.

– A barátaim esküdöznek, hogy nincs hamisítatlan whisky… Nos, ma alaposan megcáfolom ezt a babonát! Remélem, nem ellenzi, kedves kollégám, hogy egy kis kóstolót tartsunk. Határozottan állítom, hogy az én whiskym páratlan, a skóciai várkastélyokban sem isznak különbet.

Hughes elmosolyodott:

– Ezt a kérdést azonnal eldönthetjük!

Bowle szempillantás alatt két poharat varázsolt az íróasztalra, és áhítatos arccal nyúlt az üveg után.

– Évekkel ezelőtt azt mondták az orvosok, hogy kezdődő gyomorfekélyem van… Diétát ajánlottak, de én a whiskykúra mellett döntöttem. Az eredmény engem igazolt. Egészségére, kedves kollégám!

A poharak összecsendültek, de ugyanakkor megszólalt a telefon. Bowle bosszúsan vette fel a kagylót.

– Halló… Itt a Scotland Yard… Bowle felügyelő… Halló… Ki beszél?…

Hughes csodálkozva bámult társára, aki ijesztően elsá-padt.

– Mi baja van, kollégám?

Bowle bajusza furcsán felborzolódott, kezében megremegett a telefonkagyló:

– Nem érünk rá ostoba tréfákra… Figyelmeztetem, hogy a rendőrség… – Nem fejezhette be a mondatot: halk kattanás jelezte, hogy a titokzatos telefonáló befejezte a beszélgetést.

Hughes felemelkedett a helyéről:

– Mi történt?

Bowle hamarosan összeszedte magát, sebtiben lehajtotta a második pohárka italt, aztán vállat vont.

– Egy ismeretlen, monoton hang közölte velem, hogy a Talbot Square 13-as számú házban meggyilkoltak egy Mrs.

Penn nevű hölgyet… Arra a kérdésemre, hogy ki beszél, tisztán és érthetően megkaptam a választ…

– Nos? – kérdezte Hughes türelmetlenül.

– A Skorpió – válaszolta Bowle csaknem ünnepélyesen. – Lehet, hogy csak éretlen tréfáról van szó.

– Mégis azonnal kimegyünk a megadott címre! – vágott közbe a fiatal felügyelő, és az automata pisztoly után nyúlt, mely az aktákon hevert.

– Én sem mehetek fegyvertelenül – mondta Bowle, és gyors mozdulattal a zsebébe süllyesztette az üveget.

A TALBOT SQUARE 13.

A rendőrségi autóban hárman ültek: Hughes, Bowle, továbbá Yale doktor, akit a detektívek az utolsó pillanatban csíptek el a Yard előtt.

A kocsi végigrobogott a Piccadillyn és a Hyde Park Corneren keresztül befordult a Park Lane felé.

Yale, a rendőrorvos nem először vett részt a detektívek munkájában, és nem egy gyilkosságnál szerepelt mint a Yard kiküldötte. Ám ezúttal megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerítette hatalmába, mely annál