A perui véreb

By E. A. Rodriguez (Barsi Ödön)

A két világháború közti időszakot méltán tarthatjuk a magyar ponyva
aranykorának, amikor is több tucat kiadó százával, ezrével jelentette
meg azon műveket, melyeknek az egyszerű szórakoztatáson túl nem igen
voltak magasabb rangú célkitűzései. A zömében nyugati mintára íródott
kalandregények között azonban időről-időre felbukkant jó néhány
gyöngyszem, akik nélkül valljuk be, a magyar nyelvű irodalom szegényebb
volna. A műfaj vitathatatlanul legnagyobb zsenije természetesen Rejtő
Jenő volt, azonban az ő kortársai között nem kevesen vannak olyanok,
akik e műfaj keretein belül a legmagasabb szakértelemmel „termelték” a
western, idegenlégiós, detektív vagy épp szerelmes történeteket. E
mindig is népszerű műfaj, mára klasszikussá vált darabjaiból állítottuk
össze sorozatunkat.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633448182

Book preview

E. A. RODRIGUEZ

(BARSI ÖDÖN)

A PERUI VÉREB

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-344-818-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Barsi Ödön jogutódja

I. FEJEZET

A „SOUTH AMERICAN MINERAL TRUST" ELNÖKE

A „South American Mineral Trust" hatalmas márványpalotája egymásután hunyta álomra fénylő ablakszemeit. Az irodákban elhallgatott az írógépek ritmikus kattogása, a telefonok szakadatlan csengetése és a csőposták monoton zúgása. A tisztviselők már eltávoztak az épületből, csak az ügyeletes éjjeli őrök – a negyvenemeletes várkastély élő kísértetei– bolyongtak az elhagyott, sötét irodákban és a tekervényes folyosókon keresztül a kézilámpák imbolygó fényével bevilágítva minden sarkot.

A hatalmas épület körvonalai mindinkább beleolvadtak a városra boruló koromfekete éjszakába. Csak a negyedik emelet dacolt még a sötétséggel. Vakító fényben úszó ablaksora csillogó ékszerként villogott az alvó betongigász testén. Az elnöki irodákban ilyenkor kezdődött a tulajdonképpeni munka: a bizalmas tárgyalások sorozata.

Ivor Swanton, a tröszt félelmetes hírű elnöke csak éjszaka dolgozott. Későn kelt, hogy friss aggyal, fölényesen tárgyalhasson a napi munkájuk után fáradtan érkező üzletfelekkel. A tények őt igazolták, mert az érdekeiért testeken és lelkeken kímélet nélkül átgázoló, kőszívű pénzember fantasztikus üzleti sikereinek jórészét különös tárgyalási módszerének köszönhette.

Ezen a napon Swanton szokatlanul későn érkezett irodájába. A beavatottak rögtön sejtették, hogy a vezér igen nagy jelentőségű tárgyalásra készül, és így ők is búcsút mondhatnak az éjszakai nyugalmuknak. Swanton biztos volt győzelmében. Ezt a szélesen vigyorgó húsos szájában az agyarai között ide-oda kalimpáló hatalmas Uppmann szivar már messziről jelezte. Se jobbra, se balra nem nézett. Sietett végig a süppedő plüss szőnyegen irodája felé. A dolgozója előtti hallban reá várakozó szakértőnek és a berendelt osztályfőnökeinek tiszteletteljes üdvözlését ugyanazzal, a kalapja peremét egy ujjal megérintő, mozdulattal fogadta, mint az ajtókat nyitogató szolgák mély meghajlását. A legkiválóbb munkatársa is csak abban a pillanatban számított előtte embernek, amikor hasznát látta. Különben lenézte, de kárpótlásul jól megfizette őket. Alkalmazottai viszont, néhány kivételével, mint embert halálosan gyűlölték, de egyúttal csodálták is félelmetes képességeit és szívósságát.

Az elnök, kalapját a szobája ajtajában várakozó szolgának odadobva egyenesen az íróasztalához sietett, amely számtalan billentyűvel, jelzőkészülékeivel, rejtett mikrofonjaival, beszédrögzítő készülékével, képátvivő berendezésével és hangszóróival inkább egy kisebb rádióállomás központi kapcsolótáblájához hasonlított, mint íróasztalhoz.

Ez, a technika minden vívmányával felszerelt íróasztal volt tulajdonképpen Swanton egyetlen bizalmasa, minden titkának tudója és terveinek kivitelezője, a középkord inkvizítorok késői leszármazottjának vallatógépe. Swanton ugyanis csak a legritkább esetben fogadott valakit személyesen az irodájában. Tárgyalásait és a jelentések meghallgatását a hall mindkét oldalán elhelyezett telefonfülkék útján bonyolította le, melyeknek képátviteli berendezése az íróasztal homályos üveglapjára vetítette a fülkében levő arcát. Így, anélkül, hogy a tárgyaló fél őt láthatta volna, annak minden arcrándulását kényelmesen megfigyelhette.

Swanton leült az asztala mellé. Megnyomott egy gombot. Kis, kék fényű lámpa gyulladt fel, jelezve, hogy a gépagy üzemképes.

– Gordont az elsőre, a másodikra Stenhouse-t! – pattogta röviden Swanton a „Titkár" felírású gombot lenyomva, a mikrofonba. – Ha Law jelentkezik, várjon. Burford, ha megérkezik, azonnal jöjjön be hozzám.

Mikor Swanton a gombot lenyomta, titkárának, Stanley Parkernek, asztalán kigyulladt a jelzőlámpa, és utána megszólalt a hangszóróból az elnök rideg, parancsoló hangja. A titkár megismételte a kapott utasítást, és kisietett a hallban várakozókhoz.

– Mr. Gordon!

– Itt vagyok! – jelentkezett egy vékony, magas, tudós kinézésű férfi, a tröszt geológusa.

– Fáradjon az első fülkébe! – közölte Parker az elnök parancsát, azután a terem sarkában beszélgető, hatalmas, széles vállú férfihez, a tröszt légiflottájának parancsnokához fordult: – Mr. Stenhouse, azután ön következik!

Stephan Gordon Amerika legelső geológusai közé tartozott. De amilyen biztos volt a szakmájában, olyan félénk és félszeg volt a magánéletben. A tröszt elnökével való találkozásoktól pedig egyenesen rettegett. Verejtékes homlokát törölgetve, roppant siralmas ábrázattal helyezkedett el a telefoncella kényelmes foteljében és nagyot sóhajtva megnyomta a gombot.

Swanton asztalán ugyanakkor felvillant az l-es számú lámpa és a homályos üveglapon megjelent a geológus képe, amint kétségbeesett arccal a mikrofon fölé hajolt.

– Good evening, mist… – hallatszott a hangszóróból a tudós remegő hangja.

– …A tárgyra! – szakította félbe Swanton türelmetlenül a köszönést és ujjával idegesen dobolva várta, amíg a megrémült professzor keserves kínnal ismét szóhoz jut.

– Az 1911-es Bingham-féle expedíció eredményét alapul véve, igyekeztem… – kezdett hozzá a geológus jegyzetei alapján egy hosszabb lélegzetű előadáshoz, de a fülke hangszórójából újra megszólalt az elnök hangja:

– Nem érdekel, hogy miből indult ki. Engem csak az érdekel, hogy mit állapított meg! – harsogta a hangszóróból. – Arra feleljen, amit kérdeztem! Lehetséges-e, hogy a perui Urubamba-kanyont szegélyező hegyek nemesfémet tartalmaznak? Vagy geológiai alakulatuknál fogva ezt minden beható helyszíni vizsgálat nélkül előre eleve kizártnak tartja-e? Igen, vagy nem! – kérdezte Swanton parancsoló, nyers hangja.

– Lehetséges… Sőt… De ezt csak… – hallatszott Gordon félénk válasza.

– Ezt akartam tudni! A többi nem érdekel! – vágott közbe ismét az elnök és azzal már vége is volt a beszélgetésnek és átkapcsolt a második fülkére.

Jack Stenhouse, a volt háborús pilóta, éppen olyan szűkszavú, rideg ember volt, mint a gazdája, és ezért jobban is tudott a nyelvén beszélni. Amint a 2-es fülkében helyet foglalt, felgyulladt a jelzőlámpa, és ő rögtön a mikrofon fölé hajolt, és minden felesleges bevezetés nélkül egyenesen a tárgyra tért:

– Verje ki a fejéből, mister Swanton, hogy abban az Isten háta mögötti szurdokban repülőgéppel le lehet szállni. A térképek szerint a legközelebbi leszállásra alkalmas hely hatvan mérföldre van onnan. Az egyetlen lehetőség, hogy ejtőernyővel hajigálom ki az embereket, de viszont nem garantálom, hogy életben maradnak! Óhajt még valamit? – fejezte be Stenhouse röviden a jelentését.

– Egyelőre nem! – válaszolta Swanton hangja a hangszóróból, mire a főpilóta minden további nélkül kikapcsolta a mikrofont, rágyújtott egy szivarra és kiment a fülkéből.

Swanton, amikor Stenhouse a mikrofont kikapcsolta, felkacagott. Tetszett neki a pilóta modora. Azután rátette ujját a „Titkár" felírású gombra, de még mielőtt megnyomhatta volna, a titkár megelőzte:

– Mr. Thomas Law megérkezett! – jelentette.

– Várjon! – utasította Swanton a titkárát a mikrofonon keresztül. – Mondja azt, hogy egy fontos konferenciám van, ha kell, tartsa szóval, amíg Burford megérkezik. Vezesse be addig a kis várószobába.

Parker a kapott utasítás szerint kisietett a hallban várakozó, hullámos fekete hajú, feltűnően szép vonású, hatalmas termetű fiatalemberhez:

– Mr. Swanton pár perc türelmet kér. Igen fontos értekezése van. Parancsoljon addig is befáradni! – mondta a titkár Law-nak, a kis szalon ajtaját kinyitva.

A fiatalember karórájára pillantott:

– Tényleg, egy pár perccel korábban érkeztem. Megnyugtatom azonban, hogy nem fogok itt addig ülni, amíg ebben a tükörben borotválkoznom kell – válaszolta Law mosolyogva és a képátvivő berendezés üveglencse szemére mutatva besétált a kis szobába.

Swanton a hangszórón keresztül minden szót hallott. Tekintetét az üveglapra szegezve, türelmetlenül leste, amíg Law a készülékkel szemben helyet foglal, az odaerősített karosszékek egyikében. De legnagyobb bosszúságára a fiatalember, mintha csak megsejtette volna szándékát, kalapját mélyen a szemébe húzta, szétnyitott egy hatalmas újságlapot, arcát eltakarta és belemerült az olvasásba.

Az elnök egy ideig bosszúsan meredt az üveglapra, azután hirtelen kikapcsolta a készüléket. Rágyújtott egy hatalmas szivarra és gondolataiba mélyedve hátradőlt a magas támlájú karosszékben.

Law tíz percig nyugodtan olvasott, majd becsukta újságját, megnézte az óráját és kisietett a szobából. A hallban várakozókat figyelemre se méltatta, határozott léptekkel egyenesen a titkár szobájához sietett és benyitott:

– Kérem, Mr. Parker, közölje a gazdájával, hogy még öt percig várok! – mondta Law az órájára pillantva, azzal máris behúzta maga mögött az ajtót. Cigarettára gyújtott és kényelmesen letelepedett a hall egyik öblös foteljébe.

Négy és fél perc múlva felállott és halkan dudorászva megindult a kijárat felé. Még mielőtt azonban az ajtóhoz ért volna, Parker megjelent:

– Mr. Law – szólt izgatottan a távozó fiatalember után. – A 7-es fülkébe fáradjon be.

Law vígan dúdolt tovább, de megfordult és ugyanolyan kényelmes léptekkel megindult az elnöki szoba ajtaja felé.

– Nem arra! – sietett Parker zavartan a fiatalember után. – A 7-es fülkébe fáradjon be.

Law egy pillantást vetett a kényelmes telefonfülkére, melynek ajtaját a titkár kitárta, azután szó nélkül sarkon fordult és tovább dúdolva újra megindult a kijárat felé.

– Mr. Law, hova megy? – sietett a titkár értelmetlen arccal a fiatalember után.

– Vacsorázni – felelte Law egykedvűen és nyugodtan továbbment.

– De kérem?… Azt hittem, hogy ön beszélni óhajt az elnökkel? – dadogta Parker.

– Természetesen – vágta rá Law – magától értetődik. De azért jöttem, hogy mister Swantonnal személyesen beszéljek, és nem a csoda-skatulyával. Én is látni akarom annak az ábrázatát, akivel beszélek – fejezte be ironikusan szavait és rátette kezét a kilincsre.

– Kérem, mister Law, ne siessen – tartóztatta zavartan a titkár. – Lehet, hogy ez csak egy félreértés részemről. Kérem, várjon egy pillanatig. Még egyszer megkérdezem… valószínű, hogy csak én értettem rosszul.

A fiatalember szó nélkül biccentett a fejével, azután zsebre dugott kezekkel az ajtófélfának támaszkodott és várakozási álláspontra helyezkedett. Parker megkönnyebbülten lélegzett fel és besietett a legközelebbi fülkébe… Jó két perc múlva újra megjelent:

– Mint előre sejtettem, az elnök személyesen óhajt önnel beszélni – mentegetőzött a titkár. – Sajnálatos félreértés volt, kérem, bocsásson meg.

– Az urak közül egyiknek igen nehéz lehet a felfogása, ha ilyen sokáig tartott a „sajnálatos félreértés" tisztázása – jegyezte meg Law gúnyosan és kényelmes nemtörődömséggel megindult az elnöki szoba felé, melynek ajtaját az ott várakozó szolga, a titkár intésére, szélesen kitárta.

A hatalmas dolgozószoba csaknem teljesen sötét volt, csak az íróasztal lámpája égett, de annak ernyője úgy volt beállítva, hogy az egész fény a látogató arcára essen, és Swanton sötétségben maradjon. Law, amint a fényes hallból belépett, egy pillanatra megtorpant, de azután rögtön feltalálta magát. A falhoz lépett, megnyomta a villanykapcsolót és felgyújtotta a hatalmas csillár összes villanykörtéit.

Swantont váratlanul érte a hirtelen támadt, vakító világosság. Mire újra ki tudta nyitni elkápráztatott szemét, Law már kényelmesen hátradőlve ült íróasztalával szemben egy karosszékben.

– Good evening, mister Swanton – üdvözölte barátságosan a meglepett elnököt.

Swantont nem lehetett egykönnyen zavarba hozni, de ez egyszer tényleg emberére talált. Hirtelenében nem tudta, hogy dühöngjön, vagy nevessen? Inkább az utóbbit választotta.

– Maga határozottan tetszik nekem – jegyezte meg, és mosolyogva végignézett a nyílt tekintetű, mosolygós szemű, széles vállú fiatalemberen.

– Érzelmeink, legalább is egyelőre, nem kölcsönösek – jegyezte meg a fiatalember szintén mosolyogva. – De ez most nem fontos. Azonban talán térjünk a tárgyra Azt hiszem, az ön ideje is drága!

Swanton bosszúsan az ajkába harapott.

– Ha olyan sürgős magának, fiatal barátom, akkor miért nem írta alá tegnap az általam küldött szerződést? – kérdezte leckéztető hangon.

– Először is azért, mert nem nekem sürgős – válaszolta nyugodtan Law cigarettára gyújtva. – Másodszor, mert közvetítőkkel nem tárgyalok és harmadszor, mert azokat a feltételeket nem fogadom el.

Swanton válaszolni akart, de közben kigyulladt az egyik jelzőlámpa.

– Bocsánat, egy pillanatra elnézést kérek – és felemelte a telefonkagylót.

Burford, a bizalmas nyomozásokkal megbízott detektív, amint megérkezett, azonnal be akart sietni Swantonhoz, de a titkár megállította. Közölte a detektívvel, hogy Law már bent van, és így csak telefonon adhatja le jelentését. Burford besietett az egyik fülkébe és felhívta főnökét:

– …Mr. Swanton, amint előre sejtettem, Law-nak egy centje sincs – kezdett hozzá kifulladva a jelentéshez. – Azt csinálhatja vele, amit akar. A szállodai szobáját sem tudja kifizetni. Még annyit se ajánljon fel neki, mint amennyit a szerződésben kínált. Ha pár száz dollár előleget kínál, ész nélkül alá fog írni mindent, mert különben holnap kirakják a hotelből az utcára, és feljelentik csalásért. Azt viszont megállapítottam, hogy miss Swanton életét, amikor autójával a vasúti átjárónál elakadt, tényleg az ő lélekjelenléte mentette meg. Azóta több ízben találkozott az ön unokahúgával, azt hiszem, számít az ön hálájára, ebből akarja magát szanálni. De nehogy eszébe jusson, mister Swanton készpénzt felajánlani, mert akkor nem bír vele. Adjon neki emlékül egy cigarettatárcát, azzal legalább jól felbosszantja…

– Rendben van, majd később felhívom – hallatszott a hangszóróból Swanton hangja, elégedetten.

– A kisszobában várok, nem akarom, hogy meglásson, ha kijön – felelte a detektív és kikapcsolta a mikrofont.

Swanton elégedetten tette le a kagylót.

– …Ha így áll a dolog, akkor majd mindjárt leszállsz barátocskám a magas lóról – gondolta magában –, azután rendkívül nyájasan a fiatalember felé fordult: – Úgy rám rontott, Mr. Law, hogy majdnem elfelejtettem megköszönni azt a bravúros tettét, amivel az unokahúgom életét megmentette.

– Hagyjuk ezt – legyintett Law. – Semmiség volt az egész, ön is habozás nélkül megtette volna.

– Ne szerénykedjen, Mr. Law. A lényeg akkor is megmarad, ön megmentette az unokahúgom életét és ezzel hálára kötelezett engem. Nem akarom megsérteni azzal, hogy ezért önnek egy összeget felkínáljak. Ilyent nem lehet pénzzel elintézni – mondta Swanton kenetteljesen, élesen figyelve szavainak a hatását a fiatalember arcán. – Azonban, remélem, elfogadja emlékül ezt a csekélységet tőlem – fejezte be szavait és az íróasztalának fiókjában heverő cigarettatárcák közül találomra egyet kihúzott és átnyújtotta Law-nak.

A fiatalembernek eszébe sem jutott megsértődni. Átvette a cigarettatárcát és megnézte. Remekművű aranyszelence volt. Kinyitotta, megkereste a fémjelzést és néhányszor latolgatta kezével a súlyát, azután mosolyogva zsebre vágta.

– Nagyon köszönöm, Mr. Swanton, ez életem legszebb ajándéka.

Swanton most már biztosra vette győzelmét:

– Akkor talán térjünk a tárgyra.

– Szóval, mint mondottam – vágott szavába Law – a szerződésben foglalt feltételeket nem fogadom el!

– Őszintén szólva, örülök ennek – mondta Swanton, fölényesen hátradőlve székében –