Siralmas Erdély

By Gaál Mózes

Az író az erdélyiek által megélt török korszak hétköznapjaiba enged bepillantást a szerzőre jellemző egyéni szófordulatokkal és történeti hűséggel. Az átfogó történelmi események mellett részletesen megismerkedhetünk Erdélynek a császáriakhoz való kapcsol

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633740286

Book preview

GAÁL MÓZES

SIRALMAS ERDÉLY

TÖRTÉNETI ELBESZÉLÉSEK A RÉGI IDŐKBŐL A MAGYAR IFJÚSÁGNAK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-028-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

A JEDIHULA RABJA

I.

A FOGARASI VÁRBAN

Kora reggel verette fel a porkolábot álmából Cserei János uram, a fogarasi vár kapitánya, hogy nyisson meg egy cellát, mert vendég érkezett, akit nem kisebb ember küld, mint Teleki Mihály uram őkegyelme, a fejedelem nevében.

Hát ez magában véve nem volna nagy újság, mert Görgényben is, Kővárott is szépecskén telve vannak a börtönök nem is alábbvaló emberekkel, mint ármálisos nemes urakkal, hanem egyik sem kiválóbb közülük, mint a fogarasi vár új vendége: Uzoni Béldi Pál uram, a székelyek főgenerálisa.

– Hát ez ugyan mit vétett a fejedelem ő nagysága ellen? – tusakodik magában Cserei János, mikor a nagy hatalmas urat meglátta a lovas csatlósok között láncra verve…

– Kutyaveszett gonosz időket élünk – dörmögi magában és nagy bosszúsan csavarintott egyet a bajuszán.

A porkoláb váratott magára, mert fölötte kényelemszerető ember volt, míglen megdörömbölte ajtaját Cserei uram.

– Mi a mennydörgős mennykőbe szuszog-piszmog kegyelmed olyan sokáig Babos uram, ízibe elő a kulcsokkal, ne várakoztassa Béldi Pál urat.

– Ráérünk még, no, hadd rántom fel a csizmámat, mezítláb nem futhatok ki, mint a sátoros cigány. Kár bizony, hogy éjnek idején küldik nyakunkra a rab urakat.

– Ne prézsmitáljon, hanem siessen! Benn a hálóban még dünnyögött Babos uram, de fennhangon nem igen mert többé, mert amilyen kemény, indulatos ember volt Cserei János uram, szó nélkül nem hallgatta volna el.

– Idejöjjenek! – kiáltotta később a kapitány az udvaron állongó katonáknak.

A meglehetős tágas cellába, melynek udvarra nyílt rostélyos ablaka, mécsest állíttatott be, oda kísérték a fegyveres katonák Béldi Pált.

– Jó magas ajtó ez, nem ütöm meg fejemet a szemöldökfában szólt komoly, keserű hangon a rab úr, mikor átlépte a küszöböt.

Olyan szép, nemes arcú, becsületes tekintetű férfiú volt, hogy mostani megaláztatásában is tiszteletet gerjesztett az alakja.

– Aztán te kegyelmed lássa, kapitány uram, hogy valamiképpen éhen ne veszessenek.

– Arra ugyan lesz gondom – feleli Cserei uram és a mord arc, mellyel a rab úr előtt állott, világért sem árulta el azt az igaz szánakozást, melyet szívében Béldi Pál iránt érzett. Hiszen, ha rajta állott volna, nyomban szabadon ereszti, ha százszor megbántja is vele Teleki Mihályt.

Csikordult az ajtó, a rozsdás závár nagyot csattogott, mikor a porkoláb becsapta a cella ajtaját és nyöszörgött a kulcs, míg előre fordította a zár kemény nyelvét. Még a vasrudat illesztette be a rovátkába, azt is lezárta lakattal.

– No, örvendhet a fejedelem ő nagysága, szépen megszaporodik ilyenképpen a fogarasi vár prézidiuma, nem egykönnyen jut német kézre. Híres, nagy okos ember ez a Béldi Pál, hanem mostanság nincs Erdélyországnak oly emberekre szüksége… Hej… te ügyefogyott szép Erdélyország, de meg lehetne téged fojtani minden órán egy kanál vízben!…

Babos uram dörmögését senki fia meg nem érthette, mert azért volt neki olyan szép hosszú szakálla, hogy az minden veszedelmes szavát elnyelje.

Súlyos, nehéz léptekkel haladt végig a boltíves sötét folyosón, kiment a vár udvarára s úgy mellesleg odaszólott a katonák hadnagyához:

– Aztán milyen rossz fát tett a tűzre a székely generális, vitéz uram?

– Már, hogy Béldi Pál, azt érti kegyelmed?

– Úgy.

– Nem akart az egyebet, mint hogy letaszítsa trónusáról a mi jó urunkat, Apafi Mihály fejedelem, ő nagyságát. Egy követ fújt az istentagadó gonoszakkal, kik egyebet sem tesznek országunk romlására, mint azt, hogy reggeltől estig izgágáskodnak, pedig azt ugyan hiába cselekszik, mert ha a mi urunk, nagyságos urunk alszik is, de ébren van Teleki Mihály őkegyelme, őt ugyan rá nem szedi senki fia szülötte.

– Ejnye… ejnye!

– Porkoláb uram, kegyelmed talán sajnálja azt a gőgös székely generálist?

– Már hogy én sajnálom-e? Nem érek rá sajnálni, meg ha sajnálnám, se használnék vele sem neki, sem kegyelmednek, sem magamnak. Ha a halálos szentenciát kimondanák reá, úgy sem sajnálhatnám jobban, mint most. Jó helyt van itt. Eső meg nem veri, szél meg nem fújja. Ha egyebet nem is tehet itt, a szakállát jól megnövesztheti, arra bizony ráér, mint én ráértem.

A körülálló katonák röhögtek, kacagott a hadnagy is, Babos uram pedig ment a maga dolgára.

Azt forgatta az elméjében, hogy ha Teleki Mihály minden esztendőben egy-egy főnemes urat küld Fogaras várába vagy Görgénybe vagy Kővárra, ugyan kivel ület tanácsot az erdélyi fejedelem?

Lenn a cellában leült a tölgyfa lócára Béldi Pál és tenyerébe hajtva fejét, nagyon, de nagyon elgondolkozott. Nem a maga nyomorúsága bántotta, nem az fájt neki, hogy bodolai szép várát fenekestül felforgatták, marháit elbitangolták, hanem gondolt feleségére, gyermekeire, kiket magával együtt rántott a nyomorúságba.

– Hej, miért is kellett nekem belenyúlnom a darázsfészekbe? Hagytam volna mindent úgy, amint volt. Ha senyved az ország, ha fogy a nemesség becsülete, ha kettős veszély fenyegeti a közjót: mit bánom én! Az én jószágom nagy, az én földjeim termését más be nem takarítja, az én házam küszöbét engedelmem nélkül senki át nem lépi…

Hagytam volna békét a székely generálisságnak és minden országos dolognak… Hagy igyon tovább a bábfejedelem, hadd forduljon fel a világ, egész mind a világ Erdélyország – de nem, Istenemre nem, már ideje volt, hogy feltámadjon valaki, tegyen igazat, ragadja meg a veszni indult csónakot… Hát megpróbáltam… megkaptam a béremet. Kisütik reám majd, hogy a fejedelmi palást fúrta az oldalamat… Kisütik, hogy pártütő, gazember vagyok… Le is ütik talán a fejemet úgy, mint Bánffi Dénesnek… Ej, bolond, aki manapság becsületes szívében a haza sorsának jobbra fordulását forgatja…

Felállt, sötét tekintettel nézett körül börtönében, megakadt szeme a kis ablaknyíláson, mely felfogta a kinn derengő hajnalnak egy marék világosságát, azt nézte Béldi Pál hosszasan, míglen szemeiben meggyülekezett a nedvesség.

– Isten szép világa, szabadság édes levegője, de szűk ajtón át juthatsz te most Béldi Pálhoz, milyen kevés vagy te most szomorú szememnek, elszoruló mellemnek…. Isten szép világa, meddig látlak még?

II.

TELEKI MIHÁLY ÜZENETE

Becsülettel állott szavának Cserei János, a fogarasi vár kapitánya, nem szenvedett élelemben szükséget a rab úr, volt része jó szóban, emberséges bánásmódban, mert székely volt a kapitány, székely Béldi Pál is, mind a kettő becsületes, márpedig becsületes székely a becsületes székelyt miért bántaná igazságtalanul?

– Sok jóval van kegyelmed irányomban, az fáj, hogy soha én azt meg nem szolgálhatom – mondogatta a rab úr.

– Lélek, bestye lélek az, tudja meg te kegyelmed, aki csak akkor van jóval embertársa iránt, mikor abban maga hasznát látja.

– Hiszen, ha csak a szabadságot adhatná jó lélekkel…

– Abban már a fejedelem udvarában határoznak. Elhiheti te kegyelmed, hogy egy minutumig sem késlekedem, hogy leüttessem kezéről-lábáról a vasat (ami ugyan nincs is, mert volt gondom rá, hogy ne legyen!) kinyittassam a cella ajtaját, ahogy az amnesztia megérkezik Fehérvárról, hanem addig békességgel tűrje, mert én bizony bizonyomra mondom, meg nem szegem a fejedelemnek tett hitemet, ha te kegyelmednek a szalmán is kell megrothadnia, amit ugyan Isten ne adjon.

– Derék ember, Cserei János uram, ez pedig a kegyelmed baja, mert manapság ne várjon sok jót a derékségtől. Bizony-bizony annak szegik a nyakát, akinek a szíve és esze helyén van. Hallott-e valamit az asszonyom felől, mi sorban élnek?

– Úgy hallom a postástól, ki a brassói szász bíró levelét vitte az udvarba, hogy Szamosújvárt őrzik az asszonyt.

– Ha csak a fejedelemasszonynak volna gondja rá! – sóhajt Béldi és nekitámasztotta a fejét az ablak fájának.

Ez fájt neki a legjobban, kés ez a gondolat, melyet naponta megforgatott szívében. Ám, hagy üssék le az ő fejét, akár szolgált reá, akár nem, de az ártatlant meg ne keserítsék, a gyámoltalant meg ne kínozzák.

Valahányszor erre gondolt, felforrt a vére, összeszorította vasöklét és szerette volna összezúzni a maga hitvány koponyáját.

Sok hónap telt el, míg az ő ügyében határozott a mindenható Teleki Mihály, Apafi fejedelem minisztere. Azt határozta, hogy erős feltételek alatt vissza kell adni a szabadságát, mert a fejét leüttetni mégsem volna tanácsos. Azért nem volna tanácsos, mert reábizonyítani a felségárulást semmiképpen sem lehet, anélkül pedig olyan főembert láb alól eltenni veszedelmes dolog volna az akkori nyughatatlan állapotok miatt.

Ugyancsak a többi urakat is szabadon kell bocsátani, akiket Béldi Pállal együtt kézre kerítettek, mert azokra sem lehet főben járó bűnt kisütni.

Majd szemmel tartják ezután, s ha okot találnak az elfogatásra, szárazon el nem viszik, mert jaj annak, aki Apafi Mihály fejedelem ellen konspirál!

Az a szabadság, amit Béldi Pálnak adtak, rosszabb volt a rabságnál, mert javaitól, méltóságától, családjától megfosztva élni, kemény próbája a becsületességnek.

Mikor a fejedelem küldötte megérkezett a fogarasi várba és aláíratta Béldi Pál urammal a reverzálist, ugyancsak keserves érzéssel fogta kezébe a lúdtollat, hanem megtette, mert a fogság, a rabélet akkor elviselhetetlennek tetszett előtte és kecsegtette a remény, hogy megváltozik sorsa.

– Én hát most búcsút veszek te kegyelmedtől, Cserei János uram – mondta a várkapitánynak – szeretném, ha módot nyújtana a Mindenható, hogy jóért jóval fizessek.

– Ha mi fizetni való volna, méltóságos uram, bízzuk azt a Mindenhatóra. Annyit mondok, hogy most telt be a hetedik esztendeje várkapitányságomnak, hanem ennél tovább bizony nem hordom ezt a hivatalt. Torkig laktam a jóval, hagy kóstoljon más is bele utánam. Úgy is tudom, hogy sokan kapkodnak utána, no hát kapják el. Haza megyek Nagy-Ajtára, van még egynehány darab marhám, egy-két földem, jobb lesz abból csendesen eléldegélnem.

Béldi Pál arca szomorú kifejezést öltött.

– Boldog ember, akinek van, hol lehajtsa fejét, akire várnak az ő hívei, de hát hová forduljak én?… Ej,