A diadal íze

By Sumonyi Zoltán

A fordulatos és érdekes történelmi regényből képet kapunk a Mohács után három részre szakadt ország küzdelmeiről, Habsburg Rudolf császárrá koronázásáról, a lengyel királyválasztásról. A szigetvári hős, Zrínyi Miklós lányának férjeként Batthyány Boldizsárt a csatatéren bátorság és ravaszság, a politikában türelem és kompromisszumkészség jellemezte. S mégsem valamiféle emberfeletti hősképe rajzolódik ki a regényből, hanem a reményteljes ifjúból sikeres magyar főúrrá, „korunk hősévé” váló Batthyány Boldizsáré.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633765005

Book preview

SUMONYI ZOLTÁN

A DIADAL ÍZE

(A pelikán vére II.)

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-500-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Sumonyi Zoltán

I.

SZALÓNAK, 1567.

„1566 az ördög éve lesz, mert két hatos van benne, és ez nyilvánvalóan a Gonosz jelvénye" – mondta még Blois-ban a híres csillagjós, Nostradamus, s akkor ő, a fiatal testőr hitetlenül, mi több, gyanakodva hallgatta az okkult tudományok mesterét. Mert nem is tartotta tudománynak Nostradamus mesterségét, s csak azon csodálkozott, hogy Medici Katalin miért jósoltat még mindig ezzel a renegát orvossal, amikor már is nyilvánvaló jövendöléseinek tarthatatlansága. Figyelte az özvegy anyakirályné arcát, s megpróbálta megfejteni az érzéseit; elhiszi-e, amit a csillagjós jövendöl, hogy minden várakozást fölülmúló, hosszú élet és hosszú uralkodás vár a Valois-házra: II. Henrik és Medici Katalin gyermekeire és további utódaira. – Vagy csak azt hallja, amit hallani akar, s ezért fogadja el? Hiszen akkor már haldoklott a szegény fiatal király, s csak reménykedni lehetett abban, hogy a következő fiú, a tíz éves Károly majd beváltja Nostradamus jóslatait.

Batthyány Boldizsár, ahogy most felidéződnek benne ezek a hat-hét éve eltemetett emlékei, határozottan emlékszik, hogy ő akkor inkább csak együgyű fantasztának tartotta a homályos jóslásokba bocsátkozó vidéki orvost, akinek zavaros versikéit így is, úgy is lehetett magyarázni, ahogy a régi görög és latin jóslatokat, aszerint, hogy hová tesszük a hangsúlyt. Tehát ártalmatlan ügyeskedőnek tartotta Michel de Notre-Dame doktort, aki csak kihasználja a könyve nyomán keletkezett divatot és hisztériát, – de amit az 1566-os évről mondott, az Boldizsár életében igazolódni látszott. Mert az a tavalyi év az ő számára igazán gonosz esztendő volt.

Hiszen gyors egymásutánban három halál is volt a közvetlen közelében, három családtagját temette: előbb az apósát, Miklós bánt, majd a nagybátyját, Ferenc bánt, s a kettő között a saját kislányát, akinek még neve sem volt, mert idő előtt s halva született meg a csáktornyai temetés óráiban. Úgyhogy amire ő hazatért arról a nevezetes gyász-szertartásról, a gyászmisével birkózó gyászistentiszteletről, ahol ő olyan nagyon nagy dolgokat határozott el jövendő életére, addigra már az ő kislányát el is temették. És azóta beteg az ő felesége, nem csak a lelkében de a testében is. „Én pedig azóta itt őrlődöm tehetetlenül – gondolja keserűen –, Dorica néma vádjai és az apám hangosabb vádaskodásai között."

Már másodszor olvassa el az apja levelét, és még mindig nem érti, hogy mit akar tőle. Csak az indulatot érzi, amely szinte sistereg az egymásra toluló mondatokból, s annyira, hogy ezek a mondatok nem is válnak el egymástól, nem lehet pontosan tudni, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a folytatás. De az is igaz, hogy ő most szórakozottabb, vagy felületesebb, mint általában, s nem igen fogékony az efféle dühödt rébuszokra. De most már mégis csak a végére jár, s újra belekezd az olvasásba.

„Jó fiam, nem tudom, mit gondolsz, nem tudom mit mívelsz, nem akarod eszedbe venni magadat sem nem akarod látni, mibe gázoltál bele. Oly sárba gázoltál, hogy higgyed, a te tanácsosaid kik bele vittenek nehezen vesznek ki belőle. Ím azt mívelted, hogy a két házat veszedelembe hoztad. Te lész oka, hogy elvész Magyarországtul, amit szegény bátyám nagy munkával, nagy fáradsággal nagy gonddal szabadított meg idegen kéztül Magyarország koronájához, azt te veszted el Magyarországtól ilyen jó hírt nevet lelsz te magadnak, hogy még idegen országban is pökni kezdenek te rád a Batthyány nemzetség nem leszen tiszteletben te miattad…Dátum Vienne 16 okto: Anno dni 1567."

Ennyi a levél, szó szerint és írásjelek szerint is, és noha Boldizsár igyekezett most már értelem szerint szétszedni az egymásba folyó mondatokat, még mindig nem érti pontosan, hogy miért ez a nagy harag az apjában. Még most is azért az egy évvel ezelőtti végrendeletért, amelyben Ferenc bán átugorva az unokaöccsét, Kristóf főpohárnokot, a Batthyány-ak minden jószágát a fiatal Boldizsárra hagyta? Kristófot, a család ezidő szerinti seniorát meghagyta ugyan addigi jószágaiban, de csak árendában; azt el nem kótyavetyélheti, de még inkább számadással tartozik értük, mert azoknak is a saját fia a birtokosa, Batthyány III. Boldizsár. Ez pedig még jobban felbőszítette Batthyány Kristófot, mintha a nagy Ferenc bán kisemmizte volna oldalági rokonait, és minden megszerzett jószágát, a várakat, falvakat, földeket, erdőket, akár az ősök vagyonával s évszázadokra visszamenően is, visszaszármaztatja a királynak, a Korona alá.

Igen, ezt még jobban elviselte volna, mert akkor ismét megszerezhető lenne, visszaperelhető vagy kiérdemelhető: érdemekre, hűségre, azonos felekezetre hivatkozva. És akkor összefoghatott volna a fiával is, hiszen utána, Batthyány Kristóf után úgyis csak Boldizsár lenne az örökös, az ő halála után egyetlen, természetes örökös az egyenes ági leszármazás jogán. De így?! Megkötve keze-lába! Hiszen a fia lett a legnagyobb ellensége. Így csak fortyoghat és acsarkodhat, mert a szégyent, az ő személyes kisemmizését nagyon nehéz elviselnie osztályos társai és vele egykorú társai előtt a bécsi királyi udvarban. Ilyet még nem is hallottak, ilyen még nem is volt korábban. Mert nem az történt, hogy a harácsoló Ferenc bán – és ezt a titulust most már Kristóf főpohárnokmester is kezdte átvenni a vele egyivású, udvari társaitól – tehát hogy a harácsoló Ferenc bán kisemmizte II. Boldizsár utódait a Batthyány-vagyonból. Nem, csak őt ugrotta át, őt, akit valaha fiának fogadott, és átugrottnak lenni nagyobb szégyen, mint kisemmizettnek. Mert ezzel csak azt mutatta ki, hogy ő érdemtelen, és a következő nemzedék, ezek a huszonéves sihederek, érdemesebbek.

Igen, már egy éve tart ez az áldatlan állapot az apjával, gondolja a fiatal Boldizsár, s ezt ő érti is pontosan, de ebben a mostani vértolulásos levélben van valami új hang, valami újféle riogatás, oktalan fenyegetés. Mi az, hogy ő, Boldizsár, veszedelembe hozta a „két házat"? Melyik két házat? És miféle veszedelembe? És mivel? De nincs is most kedve ezen töprengeni, előbb-utóbb úgy is kiderül, hogy mit akar ezzel az apja, – hanem erről az elmúlt egy esztendőről megint eszébe jut az ő egész szomorúsága, gyásza és fájdalma. Amely tart már az 1566-os év közepétől. Na de ebből már elég volt, ebből a begubózott létből! Még a lepke is kirágja magát a bábból, ha nem akarja, hogy ott fulladjon meg. Ha egyszer repülni akar!

Boldizsár most hirtelen föláll az apja dodonai levele mellől. Előbb az ablak felé indul, de meggondolja magát, kimegy a félköríves, ablakos folyosóra, s megindul jobbra, Dorica szobái felé. Már az emeleti zárt folyosó kanyarulatához ér, félig megkerülve így a zord Öreg tornyot és a két épület közé szorított szűk Fekete-udvart, s éppen föl akar menni azon a három falépcsőn, amely a nyugati szárny folyosójára visz, amikor szembe jön vele lutheránus papja, Túri Farkas Pál.

– Jó reggelt kívánok, nagyságos uramnak!

– Adjon Isten kegyelmednek is, tisztelendő uram! – felel rá a fiatal főúr, miközben elhaladnak egymás mellett.

– Nagyságos uram! – szól utána a prédikátor, amikor az már a kis lépcsősor tetejére ér. Boldizsár ezt az egyet nem szereti Farkas Pálban, ezt a rossz szokását, hogy soha nem szemből szólítja meg, hanem mindig utána szól, amikor ő éppen sietne valahová. – Nagyságos uram, ha lenne csak egy perce a számomra…

Boldizsár megtorpan, félig visszafordul, s bosszankodását leplezve most is, leszól a folyosón ácsorgó prédikátornak:

– Mondja, tisztelendő úr!

– Nagyságos uram, úgy hallottam, hogy valami három kereskedő-család meg talán tíz, vagy annál is több gölöncsér-család akar itt letelepedni a vár körül… Azt mondják, hogy habán fazekasok… – és kérdő tekintettel néz a fiatal várúrra.

Boldizsár egy kicsit felhúzza a szemöldökét, és lassan visszamegy a három lépcsőfokon. Nem szeret így féloldalasan s lefelé beszélgetni, ezért megáll szemben a pappal, s hagyja, hogy az csak kínlódja ki a kérdést, ő nem segít neki, mondja csak ki, hogy mit akar. Mert valamit akar, azt hallja a bizonytalan mondataiból, azt látja a tétova testtartásán.

– Jól hallotta, tisztelendő úr.

– Meg azt is mondják, hogy a nagyságos úr már engedélyt adott nekik a házépítésre, meg hogy a telkeket is ingyen adta nekik…

– Nem tudhatom, kik mondják kegyelmednek, de igazat mondanak.

– Nagyságos uram! Azok a kereskedők zsidók…

– Azok.

– A habánok meg anabaptisták.

– Hát aztán?

– De hát eretnekek! Ezek itt gazdagodni fognak, szaporodni fognak, s még majd templomot is építenek maguknak. Aztán észre se vesszük és megfertőztetik az igaz keresztyén hitet!

– Hadd gazdagodjanak, ha tehetségük van hozzá. Az meg a kegyelmed dolga, hogy őrizze a nyáját.

Farkas Pált, a reformált hit pásztorát egészen megzavarják Boldizsár válaszai, és homályosan arra gondol, hogy talán egy bárányt már el is veszített, de még bizonytalanul megkérdezi:

– Nagyságos uram, jó lesz ez nekünk?

Na végre egy határozott kérdés, gondolja Boldizsár, erre már lehet és érdemes is tisztességesen felelni, meg különben sem akarja már ilyen kényszerű rébuszokkal húzni az időt.

– Egyet se féljen, Pál mester, a kereskedők meg a habán gölöncsérek gazdagodásától! Mert az nekünk igenis jó, mert attól mi is gazdagodunk. Mert azok minden eladott portékájuk után nekem fizetik meg a kilencedet. Méghozzá tiszta aranypénzben, így szól a kontraktus! És nekem majd arra a pénzre igen nagy szükségem lesz!

– Fegyverre, meg katonára, meg háborúra?

– Igen, arra is, meg sáncmunkára, építkezésre.

– Példának okáért Kanizsa várára? A feneketlen hordóba? Mert hogy az soha meg nem épül rendesen, csak a nagyságod erszényét apasztja. Hát akkor mi értelme van a Thúri György uram vakmerő vitézkedéseit pénzelni nagyságodnak?

– Miért fáj kegyelmednek Thúri kapitány vitézkedése? 

– Nem jó az ellenséget ilyen dolgokkal ingerelni, nagyságos uram. És nagyon nem jó szembe szegülni az Isten akaratával. Mert akkor még azt is elveszítjük, amink még megmaradt. Akár a két nagy házzal együtt. Ezzel itt, meg Németújvárral. Mert lám, a nagyságod vitézlő apósa is hogy járt…

Boldizsárnak agyába szalad a vér, s érzi, hogy nem tudja megőrizni szokott s rendíthetetlen nyugalmát, ha ez az ember akár egy szót is kiejt még a száján. Tehát innen fúj a szél, s ez a szél hozta ide az apja zavaros levelét is! Alig bírja megállni, hogy ne üvöltsön a prédikátorra, hogy csak fojtott indulattal utasítsa rendre.

– Idefigyeljen Farkas Pál uram! Én soha nem avatkoztam a kegyelmed dolgába, hát kegyelmed se avatkozzék az enyémbe! Megértette?! Soha! Soha többé! És ahogy az Úristen nevét, úgy a Zrínyi Miklósét is csak tisztelettel vegye a szájára! Mert én az ilyen sanda példálózást el nem tűröm!

Elhallgat, szinte megtántorodik, majd kis szünet után nyugodtabban folytatja.

– Kegyelmed, úgy látszik, túl sok időt töltött a szekszárdi török vilajetben. Mert hogy nagyon megrontódott, nagyon hozzászokott a szolgai alázathoz. De ez itt a megmaradt Magyarország, s ameddig ellát, az én birtokom. Itt nem kell úgy hunyászkodni, ravaszkodni, kétkulacsoskodni az életbemaradásért! Ahogy megszokta odaát!

Boldizsár kifújja magát, és már sarkon is fordul, hogy otthagyja a leforrázott papot, aki soha két év alatt nem látta őt ilyennek, de távozóban még az arcába vágja iménti felismerését.

– És tisztelendőséged jól jegyezze meg, hogy itt és minden Batthyány-birtokon az történhet, amit én akarok! És nem az, amit az apám! Megértette? Hiábavaló dolog hát Batthyány Kristóffal praktikálnia!

– Én, nagyságos uram?! Én nem is…

De Boldizsár ezzel befejezettnek tekinti a társalgást s fölmegy a falépcsőn. Már nem is haragszik erre a Farkas Pálra, inkább valamiképpen hálás neki, hogy kihozta a sodrából. Még egy kis diadalt is érez, hogy végre, a másfél évi zsibbadtsága után a sarkára állt, s csak alig néhány perccel azután, hogy elhatározta, véget vet már ennek a béna, lárva-állapotnak. És jó is, hogy az Isten elébe hozta ezt az oktalan papot, hogy nem Doricán kellett gyakorolnia éledező indulatát.

A nyugati lakószárny hosszú, egyenes folyosójáról nyílnak Dorica szobái, de előbb még itt van a két díszterem, a nagyobbik és mindjárt mellette egy kisebb. Ezeket egybe lehet nyitni, s akkor a kettőből akkora táncterem lesz, mint a földszinti nagy lovagterem, ha pedig nincsen táncos alkalom, a kisebbik Dorica „szalonja". Ezt az egész szárnyat még az esküvőjük előtt újíttatta föl Boldizsár; Thurzó Ferenctől kérte el a bajmóci várkastély építőmesterét, s azoknak a bajmóci szobáknak és termeknek a mintájára készültek el az itteniek is. Az intarziás padló, a folyosóról fűtött színes cserépkályhák, a kettősosztású, szögletes kőablakok. Hanem ezeket az új termeket még egyszer sem nyitották össze, az esküvőjük óta nem is adódhatott táncos alkalom.

Most, ahogy elmegy a dísztermek előtt, hirtelen benyit a nagyobbikba. Négy nagy ablaka a Fehér-patak völgyére és a várkapura néz, a kapu fölött meg arra a dombra, amelyen Boldizsár kijelölte a fazekasok és a kereskedők háztelkeit. A külső várnép a kapu előtti téren, meg abban a görbe utcácskában lakik, amely a domb innenső oldalán kúszik fölfelé, Felsőőr irányába; s Boldizsár úgy tervezte, hogy az új telepesek utcája a tér túlsó oldaláról indul, nagyjából párhuzamosan a meglévővel. Csak persze rendezettebb lesz, a házak stílusa egységesebb, hiszen egy időben s az újabb ízlés szerint épülnek majd; valami antwerpeni kézműves-utcácskát képzelt el Szalónak majdani városába.

Ám ezek a fazekasok és kereskedők még le sem telepedtek, de máris nem kérnek egymás szomszédságából, s addig jártak a nyakára, mígnem beleegyezett, hogy a kereskedők külön sort kapjanak. Inkább fizetnek a telkekért, mondták, de nekik más az életük, más a vallásuk, ne lássanak bele a szomszédaik. „Hát igen, lehet, hogy már akkor is a sarkamra kellett volna állni! – morogja Boldizsár, ahogy végignéz azon az egyenes, hosszú domboldalon, félig-meddig meghiúsult tervei terepén –, csoda-e hát, ha a helybéli lutheránusok is berzenkednek a két másik felekezet miatt? Antwerpen?!" – mondja egy kis keserű félmosollyal, s fejét ingatva visszamegy a folyosóra.

Dorica szobájánál öregasszony bóbiskol az ajtó előtt, olyan, mint egy fekete rongykupac. Boldizsár lépteire fölneszel, és riadtan néz a vár urára.

– Hogy van a nagyasszony?

– Jól, nagyságos uram! Már sokkal jobban, de még nagyon gyönge a lelkem. Gyönge a kis szíve neki. Most is bent van nála a köpülőasszony.

– A köpülőasszony?! – mordul rá Boldizsár, s olyan indulatosan nyit be