Az oroszlán torka

By Sumonyi Zoltán

A pelikán vére című kötetben főként még csak szemlélődő magyar főúr, Batthyány Boldizsár a történetnek ebben a harmadik, lezáró részében a 16. századi magyar krónikának minden fontos színterén jelen van. Az ő alakja is bizonyítéka annak, hogy Magyarország török által meg nem szállt részén ugyanaz az európai kultúra létezett, mint a kontinens szerencsésebb országaiban.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633764985

Book preview

SUMONYI ZOLTÁN

AZ OROSZLÁN TORKA

(A pelikán vére III.)

Történelmi regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-498-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Sumonyi Zoltán

I.

NÉMETÚJVÁR, 1581.

A külső vár kapujánál három türelmetlen lovas vár bebocsátásra, de az őrség még mindig nem engedi be őket. A lovak nedves patáikkal idegesen kapálják a havat, orrukból vastag párát fujtatnak, mert a hasukra már kezd ráhűlni a tajték, de a felvonóhíd csak nem akar leereszkedni; az őrök a toronyból kiabálnak le az ismeretlen öltözetű férfiaknak.

– Kik vagytok?!

Mert a ruhájukból, a prémes süvegükből, vagy a lovak szerszámaiból még azt sem lehet pontosan megállapítani, hogy valamely idegen hadsereg katonái-e, vagy egy távoli fejedelem követei. De német tudósoknak semmiképp sem látszanak, márpedig nekik az a parancsuk, hogy ma délelőtt senki idegent be ne eresszenek, csak valami Corvinus nevű német orvost, aki szekéren érkezik.

– Kik vagytok? Mit akartok? – kiáltják ismét a kapuőrök a magasból, de most már sokkal hangosabban és szinte szótagolva, mert arra gondolnak, hogy ezek talán nem is értik a magyar beszédet.

– Mit akarunk?! Hát be akarunk menni, te nagy okos – kiáltja az egyik hosszú kaftános magyarul –, csak nyisd ki már azt a kaput! A lengyel király követi vagyunk! Batthyány főkapitány úrhoz jöttünk, lakodalmi meghívással!

– Azt akárki mondhatja! Név szerint kit jelenthetünk a nagyságos főkapitány úrnak?

– Kovacsóczy Farkast! István lengyel király alkancelláriusát!

– No hát akkor csak várjanak még egy kicsit, Kovacsóczy uram! Mindjárt megjelentjük a mi nagyságos urunknak!

A három lovas beletörődik, hogy meg kell várniuk a várúr engedélyét, mert addig úgysem eresztik be őket, s ez a várakozás eltarthat még egy fél óráig is, de ez legalább azt jelenti, hogy itthon van a főkapitány, ha egyszer neki kell jelenteni az érkezésüket. Így hát most kényelmesen leszállnak a nyeregből, megmozgatják a végtagjaikat, az átvető nyeregzsákból pokrócokat húznak elő, s ráterítik a gőzölgő lovakra, hogy meg ne fázzanak ebben a csípős hidegben. Kovacsóczy még kétszer-háromszor le is guggol, mert egészen elgémberedett a térde, a combja, s ahogy így guggolva végignéz a lejtős, havas úton, amelyet fényes szánnyomok barázdálnak, s azokban a fagyott barázdákban, mint a tükör jégen, úgy szikrázik a téli nap, egyszerre gyerekkora jut eszébe, s azok a verőfényes, januári telek a Királyhágó környékén.

Igen – gondolja a Krakkóban székelő Erdélyi Kancellária főembere –, a varjak ugyanígy szálltak le ott is a frissen elhullajtott ló-gombócokra; sandán oldalazva, egyenként, aztán egy pillanat alatt már egész raj feketéllett az úton. És Kovacsóczy Farkasban ettől a látványtól meg a felidézett gyermekkori emléktől végigsuhan az elmúlt harminc esztendő, attól kezdve, hogy tíz éves korában elkerült a szülői háztól Gimesbe, Forgách Ferenc gróf udvarába. Eszébe jutnak apród-évei és tanuló-évei Forgách kancellár mellett, azután a pádovai egyetemi évek, ahol együtt tanult a mostani lengyel király unokaöccsével, az ecsedi Báthory Istvánnal, s ahol, legalább is úgy emlékszik, még ezt a Batthyány Boldizsárt is látta futólag, mielőtt az tovább ment volna Franciaországba. Most meg itt ácsorog a Batthyány-ak külső várának kapujában bebocsátásra várva, s bámulja a havas utat, meg a lóganén marakodó csókákat.

Batthyány Boldizsár csak egy rövid prémködmönben jön le a felső vár árkádos lépcsőin, le a fölső udvarra, amikor meglátja a kaputorony felől vágtázó katonát. De nemigen törődik ő most a lovassal, siet a laboratóriumába, hogy ellenőrizze az új kemencét, amelyet már két napja fűtenek, hogy mire megérkezik Corvinus doktor Pozsonyból, addigra minden készen álljon az új kísérletekhez.

Elias Corvinusszal már nyolc-kilenc éve sűrűn levelez, jobbára az ő közvetítésével szerezte be a legújabb természettudományos könyveket is, de most azt írta neki, hogy elhozza Németújvárba annak az újfajta desztillálásnak a vázlatát, amelyet csak egy speciális égetőkemencében tudnának elvégezni, igen magas hőfok mellett. Csakhogy ő, Corvinus, ilyen drága kemencét nem tud találni sem Pozsonyban, sem Bécsben, s így valószínűleg meg kell elégedniük az eddig elért eredményeikkel. Na hiszen azok miatt sem kell azért szégyenkezniük, mert már több mint négy éve sikerült előállítaniuk azt a „mercur-essentia"-nak nevezett választóvizet, amely minden föllelhető alkimista leírás szerint nélkülözhetetlen a további kutatásokhoz. És hát azzal a mercur-essentiával is még nagyon sok kísérletet el tudnak végezni.

Boldizsár már a felső udvaron siet az újonnan fölszerelt laboratóriuma felé, s előre örül, hogy ezzel micsoda meglepetést fog majd okozni kísérletező társának, – de elhaladván az iskolamester háza előtt, ahonnan valami ismeretlen dallam kígyózik ki az udvarra, hirtelen megtorpan. Mert a zsoltár-szerű kántálásnak nem csak a dallama, de a ritmusa is teljesen szokatlan.

Környülvettek engem bikák,

Szarvaik közt présben állok;

Feltátották szájukat, mint dühödt

Oroszlánok!

Kivárja a szinkópás rövid sor végét, aztán benyit az iskolamester szobájába. A nagy asztalt körülülő fiúk és lányok felugranak a lócákról, egy pillanatra elhallgatnak, de Boldizsár int, hogy csak énekeljenek tovább, ő meg odahajol a fiatalabbik iskolamester, Beythe András füléhez, és suttogva kérdezi.

– Mi ez az ének, tisztelendő úr?

– Ez, nagyságos uram? Ez a XXII. Zsoltár. A Bibliából.

– A Bibliából? És ki tette ezt át magyar versbe?

– A nagyságod kisebbik deákja.

– Melyik kisebbik?

– Hát a Máté deák. Baranyai Pap Máté.

– Na hát! Nagyon ügyes énekszerző! Hát a dallamát?

– Azt meg én szereztem hozzá, nagyságos uram.

– Énekeljék csak, még majd én is megtanulom! – bólint erre Boldizsár az ifjabb Beythe felé, s ezt elismerésnek szánja, mert hogy nagyobb dicsérettel nem akarja megprezentálni.

Valahogy kezd nem tetszeni neki ez a fiatal lelkész, van benne valami megszállottság, valami türelmetlenség. Olykor a saját apjával is heves hitvitákba bonyolódik, s mindenkit rendre utasít, ha tisztelendőnek szólítják, mondván, hogy ő nem pápista, az ő titulusa: tiszteletes! Na hát ő ezután is csak úgy szólítja, ahogy már megszokta, igaz, hogy őt nem is meri kijavítani.

Amint kilép a teremből, ismét fölzeng gyerekhangokon a zsoltár, s egy percig még áll az ajtó előtt, hogy belehallgasson a folytatásba.

Tenyeremet átlyuggatták,

Szöggel verték lábfejemet;

Ebek hada piros palástomra

Kockát vetett!

De hiszen ezek Jézus Krisztus szavai – gondolja Boldizsár –, hogy kerül ez a szöveg Dávid zsoltárai közé?! –Azután meg az jut eszébe, hogy ő is ugyanitt tanulta gyerekkorában a hittant, ugyanígy együtt a sok gyerekkel, akik mindig itt tanultak a Batthyány-udvarban. A hittant, mert akkor még katolikusok voltak, s nem vallásnak hívták ezeket a délelőtti tanórákat, amelyeken együtt lehettek a fiúk a lányokkal. A környékbeli, meg a távolabbi főurak és familiárisok gyerekei. De hittanóra után a fiúk itt maradtak a tisztelendő úrral latin grammatikára, a lányok meg mentek a nagyasszony keze alá kézimunkázni. Bánffy Katához, majd Svetkovics Erzsébethez, most meg Zrínyi Doricához, az ő feleségéhez. Mert azért ez az iskola ki nem fogy tanulókból, mióta az eszét tudja itt mindig sok gyerek nevelődött. Hát csak nevelődjenek ezután is! Mert itt tanulnak az ő gyerekei is a többiekkel, a két leányka, meg a kilenc esztendős Ferkó gyerek. Igaz, hogy ez a Ferkó még nem sok hajlandóságot mutat a könyvekhez, de hát majd csak benő a fejelágya, még ha későbben is, mint ahogy ő azt a születésekor remélte.

Már majdnem a laboratóriumhoz ér, amikor mellé ugrat az alsó várból vágtató lovas.

– Nagyságos uram! Három idegen katona-forma akar bejönni a várba.

– Csak három? Kicsodák?

– Azt mondják, hogy a lengyel király követei. Valami Kovacsóczy Farkas. És hogy lakodalomra kérnék fel a nagyságos urat.

– Lakodalomra? Aztán kinek a lakodalmára?

– Azt nem mondták, nagyságos főkapitány úr. Csak hogy főgazdának hívnák nagyságos uramat.

– Na hát Kovacsóczy uramékat beengedhetitek, mert ők valóban a lengyel király emberei! Békássy várnagy úr vezesse fel őket a lovagterembe! Ti pedig figyeljetek tovább is Corvinus doktor érkezésére, és ha megjött, azonnal kísérjétek a laboratóriumba! Engem most majd ott találtok.

A laboratórium nevezetes helye a németújvári várnak, pedig most már kezdik megszokni még a közvitézek is, hogy van itt egy ilyen ördög konyhája, ahol a nagyságos főkapitány úr, ha éppen nem gyakorlatoztatja őket, vagy nem vonulnak ki szétkergetni a portyázó törököt, hát akkor legtöbb idejét abban a laboratóriumban tölti. Ott szokott kísérletezni, legtöbbször egyedül, vagy az idősebb Beythe tisztelendő úrral, de jönnek ide külországokból is tudós férfiak. Németországból, Hollandiából vagy Angliából, s akkor napokig semmi más nem érdekli Boldizsár urat, csak a szétpukkanó lombikjai, meg az azokban fortyogó vörös folyadékok. Hát csak az a Jóisten tudja, hogy mit akar megtudni ez a vitéz katona a füstölgő folyadékokból, meg a felforrósított kövekből. Mert most is egy egész szekérnyi vörös követ rendelt ama bizonyos Corvinus doktortól, akit olyan türelmetlenül vár már kora reggel óta, hogy még a lengyel király követeihez is csak Békássy várnagyot rendeli föl fogadó embernek.

Boldizsár most is ott ólálkodik a napok óta fűlő új égető kemencéje körül, egy pillantást vet a sarokban porosodó, tönkre ment laboratóriumi eszközökre, amelyeket csak azért nem dobatott még ki, hogy tudja, miket kell pótolni a drága lombikokból és rézcsövekből; de ezekből tudja azt is észben tartani, hogy mit csinált rosszul, mire kell majd jobban figyelnie. Azután elsétál a falra szerelt hosszú polc előtt, ujját végigsimítja a jól ismert, sokszor átböngészett alkimista könyvek gerincén, de minden mozdulatában van valami szórakozott s egyszersmind várakozó feszültség. Mert hát valójában nem is azt látja, amit éppen néz, mert egészen másra figyel: a rövidesen elkezdhető újabb kísérleteikre, s azoknak szeretné már látni elképzelt eredményeit! De igazán jöhetne már Corvinus mester, hiszen Pozsony nincs a világ végén! Ha reggel időben elindul, már régen itt lehetne!

Lódobogásra lesz figyelmes, és mintha valami szekérzörgést is hallana kintről, ám a szekérzaj csak érzéki csalódás lehetett, a képzelete játszik vele, mert csak a három lengyel követet kísérte föl a belső várba három kapuőr, s most lépett eléjük Békássy István hadnagy, teljes várnagyi kíséretével. Boldizsár a laboratórium ablakából nézi, amint az apródok és a lovászfiúk körülveszik az idegen lovasokat, megfogják lovaik kantárát, lesegítik őket a nyeregből, azután a vendégek már gyalog indulnak a palotába. Békássy vezetésével lépkednek fölfelé az árkádos lépcsősoron. „Na csak had menjenek, had melegedjenek át egy kicsit, legalább Békássy uram is gyakorolhatja magát a diplomáciában – gondolja Boldizsár, mert ő még várna egy keveset tudós barátjára. „Csak nem esett valami baja az úton? Mert hát Pozsony és Németújvár között nincs török, azok nem támadhatták meg a szekér rakománya miatt. Meg aztán az a rakomány csak neki értékes, se a török, se semmi katona, útonálló martalóc azokkal a kövekkel, vagy latin nyelvű könyvekkel semmit nem ér!

Fertály óra múlva elunja a meddő várakozást, fölveszi főkapitányi dolmányát, kardot köt, mégis csak egy nagy ország királyának a követeit fogadja, s belép a lovagterembe. Kovacsóczy Farkas éppen Brueghel mester festményét tanulmányozza, hátrálva távolodik tőle és összehúzott szemmel vizsgálgatja, azután megint közelebb lép s közben nagy gyönyörűséggel bólogat. A másik két úr, egy tarkóig felborotvált üstökű, meg egy varkocsos, aki török vagy inkább kozák módra viseli tar fején az oldalra lelógó hosszú hajtincset, Békássyval álldogál az ablakmélyedésben, kezükben borospohár. Batthyány érkezésére a teremben lévő urak szépen összerendeződnek, s a várnagy jelenti, hogy Báthory István lengyel király követei szeretnének beszélni a Balaton-Dráva-közi főkapitánnyal.

Ekkor, mint a küldöttség vezetője, előlép Kovacsóczy al-kancellár, s miközben felmutatja és átnyújtja Boldizsárnak István király pecsétes levelét, és összes titulusával bemutatkozik, eközben, emlékeiben is kutatva, próbálja összehasonlítani az előtte álló negyven körüli férfiút azzal az egykori diákkal, akit több mint húsz éve láthatott Pádovában. Igen, semmi kétség, ugyanaz az élénk tekintet, egyenes tartás, ugyanaz a domború homlok, egyenes orr, és bár a homlok fölött erősen kopaszodik és a halántéka körül őszül is, dús szemöldöke és bajusza még mindig olyan fekete, mint volt annakidején. Tehát mégis csak jól emlékezett ő, hogy ha futólag is, de találkoztak már az egyetemen.

– Nagyságos és vitézlő főkapitány uram, – kezdi Kovacsóczy kísérőinek bemutatását – egyik követtársam Samuel Zborowski, a krakkói vajda unokaöccse, aki Henrik király uralma idején Erdélybe menekült, a mi mostani urunk, Báthory fejedelem védőszárnya alá. Így ő magyarul is ért, de jól beszél németül és latinul.

A tarkóig fölborotvált, körfrizurás fiatalember meghajol, s bizonyítékul csak ennyit mond magyarul: „Szolgálatomat ajánlom a nagyságos úrnak!"

– Másik társam – folytatja Kovacsóczy – ifjabb Jan Zamojski, a belzeci sztároszta fia, aki hat rutén vajdaságot képvisel. Ő a lengyelen kívül ruténul, oroszul és latinul ért.

Ekkor előbbre lép a tagbaszakadt, varkocsos lengyel, s mielőtt megszólalna, Boldizsár horvátul köszönti.

– Én ugyan sem lengyelül, sem ruténul nem beszélek – mondja egy kis szabadkozó mosollyal – de az anyám horvát volt, meg a feleségemnek is horvát az anyanyelve, így azt gondolom, hogy azért meg fogjuk érteni egymást. Ráadásul magam is tanultam egy esztendeig a zágrábi gimnáziumban.

Az