Lincoln

By Emil Ludwig

Emil Ludwig átható erejű művében állat emléket a mártírhalált halt amerikai elnöknek, Abraham Lincolnnak. Érdekes, hogy a német szerző kiváló, és részletes életrajzát szinte a megjelenés pillanatában lefordították angol nyelvre. Lincoln életét az egyszerű napszámos gyermekkortól meggyilkolásáig követi nyomon, számos eredeti levél, és visszaemlékezés alapján. Érdekes, szikár, távolságtartó, nagyformátumú és vívódó egyéniség képe bontakozik ki előttünk, aki valóban messzetekintő, történelmi távlatban gondolkodó politikus és meghatározó vezető volt.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 26, 2019
• ISBN: 9789634747109

Book preview

Emil Ludwig

LINCOLN

fordította

Hertelendy István

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-710-9 EPUB

ISBN 978-963-474-711-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

első kiadás: 1930

első magyar kiadás: 1946

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ KÖNYV

A napszámos

I.

A vihar megállás nélkül recsegteti a kunyhót. Minden reszket, minden hullámzik, minden sír, sivít és zokog: a messzi síkság, a hatalmas fák, amelyeket még nem döntött a földre az ember, a sivár kis házak és az alacsony tetők alá rejtőzött emberek, kik a fal mellé lapulva az álomba menekedtek az elemek vadító tombolása elől. Javarészt persze már megszokták ezeket a kísérteties éjszakákat. Van, aki már nem is hallja a szél sivítását; naphosszat húzta az igát: elfáradt. Mindenki alszik. Szülők és gyermekek egyaránt.

Csak a kis fiúcska ébredt fel hirtelen. A szél meglazította a kemence falát és hatalmas követ zúdított a szobába. A kő az átellenes falig gurult, pontosan odáig, ahol a gyerekek alommal tömött fekhelye domborodik. A fiúcska a nővére mellett aludt. Rendszerint a keményre nyomkodott zsák külső szélén feküdt, mert Sarah fázós természet volt. A szél bezúdult a kéményen. A fiú jobban állta a hideget, annak ellenére, hogy ő volt a fiatalabb. Csontos volt és keménykötésű. Csak engedné el Sarah a rókabőrt, amelyet nemrégiben hozott haza az apja. A lány azonban meg se mozdult. Görcsösen szorítja magához a meleg, vörös bundát, álmában szinte beleburkolódzva a prémbe. Bárhogy is szeretné a fiú, nem tudja kitépni a nővére kezéből. A testvére felé pislant. Csak az egyik kis öklét látja, a rózsaszínű fülét és a párnába gabalyodott kócos, fekete haját. A lábfeje a nővére lábához tapad. Odalent még nem szabadult el testéről a rókabőr. Ott még meleg van. Jó, hogy a tűzhelyben még parázslik a zsarátnok; legalább körülnézhet és elszórakozhat egy kicsit, a szobát mustrálgatva.

A szoba párás melegében csillog valami; nem is messzi tőle; olyan aranyos és fényes, mintha az égben lennének - mondaná az édesanyja. Ez a nagy pléh vödör, amelyet minden este friss vízzel tölt meg az asszony a patakból. Távolabb is csillog valami; igen, ott a falon. Ez az édesapja fejszéje, amelyhez nem szabad hozzányúlni a gyerekeknek. Kimondhatatlanul éles, egy szempillantás alatt lenyisszanthatja az ember ujját. Apja ott alszik a fejsze árnyékában, az asszony mellett. Ma megint nagyon erősen horkol.

Csendesen, mintha álmodnék, úgy rajzanak benne a gondolatok. Alvó édesanyját bámulja. Kicsit elérzékenyedik. Eszébe jutnak azok az idők, amikor még ő feküdt az anyja mellett; amikor még kisebb volt. Bódultan gondol e jóságos test szelíd melegére és az emlékei visszasuhannak az értelem születésének pillanatáig. Valamikor jobb volt az élet. Valamikor. Még alig élt és már azt kell éreznie, hogy elveszített valamit, ami pedig maradéktalanul az övé volt. És ahogy így gondolkodik, hirtelen érzi, hogy fázik. Kiáltani szeretne, de nem szabad, az édesapja megtiltotta. Nem baj, majd csak lesz valahogyan; az ember segítsen önmagán. Kinyújtja rövid karját, hogy megkeresse édesanyja szoknyáját, amelyet az asszony lefekvéskor terített reájuk, de nem éri el. A szoknya lehullott a földre, Sarah oldalán. Képtelen elérni, viszont hideg van, a szél minduntalan bedudál a kéményen és a szobának pontosan abban a részében kalandozik, ahol ő fekszik. A deszkák nem simulnak egymásra, huzat van. Körülnéz és a tűz enyhe fényében kendőt pillant meg a feje fölött, Szögön lóg. Feltérdel, azután feláll, de így is csak lábujjhegyen ágaskodva tudja elérni a kendő szegélyét. Ügyesen betömködi a hasadékokat, amelyek a feje fölött tágulnak a deszkák közt. Már nincs is huzat. Óvatosan kihámozza nővére kezéből a rókabőr takarót, azután elnyúlik a zsákon. Igen, most már nincs is olyan hideg. Hirtelen elnyomja az álom.

Amikor ismét felébred, már vidáman pattog a tűz a kemencében. Barátságos meleg van. Az ember észre sem veszi, hogy milyen reménytelenül szürke odakint a táj. Sarah még alszik, de az édesanyja már ébren van. Ott áll a tűzhely előtt és éppen kis forró vizet vegyít a tejbe; nemrégiben döglött meg három tehenük közül az egyik. A fiúcska mindent tud; szakadatlanul figyel és mindenről tudomást szerez, ami körülötte történik. Édesapja nyilván az istállóban van. Meg is kérdi, de az asszony nem válaszol; nem ér rá, elfoglalja a munka.

Lassan, játszadozva felhúzza bőrnadrágját, majd kabátját és cipőjét. Minden ruhadarabja nyersbőrből készült, amelyet apja nyúzott le egy bölényről és az anyja szabott belőle ruhát. Valamennyien ilyen gúnyát hordanak. Mindjárt megihatja a tejét. Ettől hamar megmelegszik az ember. Bárcsak játszhatna egy kicsit azzal a bádogdobozzal, amelyik ott hever padlón! A bádogdobozhoz azonban nem szabad hozzányúlni; a dobozból szög segítségével szitát vagy reszelőt csinál majd az apja. Csak a fával szabad játszani, mondotta az édesanyja, tudniillik fa bőven van errefelé. Rengeteg fa és beláthatatlanul sok erdő, amerre a szem ellát. Azt mondják, hogy ezek az erdők ezer mérföldnyire húzódnak, egészen odáig, ahol már vége a világnak.

- Mikor van vasárnap? - kérdi a fiúcska a tűzhely előtt. Édesanyja elmosolyodik, mert érti, hogy mit akar a gyerek. Fehér kenyeret. Csak szombaton süt búzalisztből kenyeret, hét közben nem ér rá. A ritka csemegét a legfelső polcon tartja, ahol nem érhetik el a gyerekek. Nagy karéjt szel a fiának és a markába nyomja. A gyerek a tejbe mártogatja a kenyeret és hallgatagon eszik. Az asszony átöleli a fiúcska vállát, melléje hajol és megcsókolja az arcát. A gyerek meg se mozdul. Keményen magához szorítja a pléhbögrét és meg se rezdül, amíg az asszony el nem engedi. Azután tovább eszik. Néhány pillanat múlva az anyjára pislant. Miért olyan szomorú? Meg is kérdezné, de nem meri. Az asszony nem szereti a felesleges beszédet.

Most ott szorgoskodik az asztal körül, amely egy hatalmas fa simára gyalult törzse. Vigyáznia kell, mert szálka csúszhat az ujjába. Azután megéred a vér és az apja dühös lesz.

Időközben a nővére is felöltözött. Az asszony kiküldi a gyerekeket a kamrába, hogy hozzanak fát. Ezt a mesterséget már megtanulták. Tudják, mi a különbség nedves és száraz, kemény- és puhafa között. Vagy féltucatszor teszik meg az utat a kamra és a ház között. Most már egész napra bőven lesz fa. Édesanyja a négylábú állványra emeli a hatalmas üstöt és főzni kezd. A gyerekek megint kifutnak a szobából, hogy főzeléket hozzanak a kertből. A sóval szűkén vannak. Kell egy kis fűszer a kukoricakásába, különben élvezhetetlen. Még a távoli Nyugaton lakó emberek egyszerű ízlését sem elégíti ki. Tudniillik Kentucky kellős közepén vagyunk, abban az időben, amikor az Újvilág nagyobbik fele még éppen olyan járhatatlan vadon, mint amilyen kétezer esztendő előtt volt. A farmerek most kezdik meghódítani, megritkítva a mérhetetlen erdőket, kukoricát ültetve és vadat űzve a sűrűben. Az országnak ez a része rendkívül sivár, néhol valóságos sivatag. Nem messze a házuktól forrás bugyog, amely azonban néhány méter után el is tűnik megint a sziklak között.

ö is megérkezik, a vadász! Déltájban kutyaugatás hallik a távolból. A gyerekek nekirohannak az ajtónak, de még alig tudják elérni azt a széles, bőrből szabott szíjat, amely a zárat helyettesíti. Aztán kipattan az ajtó és ott áll a küszöbön édesapjuk. A hátán puska és jól megtermett kövér nyúl. A férfi magas, kicsit kövér, az arca sötét és bajuszt visel. A ruhája bőrből és szőrméből készült. Ez is vadászzsákmány. Szívesen cserkészik, nem szereti a házimunkát. Foglalkozása szerint asztalos. Ő ácsolja a szomszédok bútorait és ajtait. Helyet foglal a tűzhely mellett és ebédelni kezd, ölében szorongatva a hatalmas agyagtányért. A fiú a férfira néz, aztán az édesanyja arcát kémleli. Egy szót sem szól. Elgondolkozva maga elé mered. Csendes, szomorú édesanyjának tulajdonképpen sokkal nehezebb a sora, mint ennek a mozgékony, széles vállú férfinak.

II.

Ötesztendős, amikor édesapján ismét úrrá lesz a nyugtalanság és északkelet felé vándorol családjával. Itt zöldebb és termékenyebb a táj. Új házuk egy sebes folyású patak partján épült. Különösen nyáron szép az élet. Az ember nem fázik éjszakánként és éheznie sem kell, hiszen az erdő teli van vaddal. Nem messzi a háztól húzódik az országút. Itt sok mindent láthat az ember, hiszen az út két várost köt össze. Nemsokára azt is megtudja, hogy az egyik várost Louisville-nek, a másikat meg Nashville-nek hívják. Naphosszat szekerek zörögnek az úton; a bakon férfiak ülnek és gyerekek. Mögöttük bútorok és edények. Valamennyien egy irányba vándorolnak, arrafelé, amerre nyugodni jár a nap. Nagy néha lovasok húznak el a ház előtt, egy-egy zsák kukoricát kötözve a nyergükbe. Ezek is a városba tartanak. Mások különös, titokzatos ládákkal vándorolnak végig az úton; azután katonák ballagnak el a ház előtt. Az apja azt mondja, hogy a háborúból jönnek. Egy szép napon tiszta gyapjúból szabott ruhába öltözött férfi áll meg a ház előtt. Az apjával beszélget. Az erdők érdeklik és hogy mibe kerül errefelé a föld.

A gyerekek nem játszhatnak hosszú ideig az országúton, mert dolgozniuk kell. A kertet gyomlálják, bogyót szednek az erdőszélen; ezeket aztán megszárítja az édesanyjuk és elteszi télire. Hat vagy hét esztendős korában megy ki először édesapjával a mezőre. Most már nem játszhat. Dolgoznia kell. Megtanulja, miképpen kell vetni. Egy lendület a magasba, egy lendület a mélybe. Fárasztó mesterség és nehéz is, de az ember most már nem kukoricázhat; dolgozik és dolgozni jól kell. Sarah időközben az édesanyjának segédkezik odahaza, megfeji a teheneket és esténként odaül már a szövőszékhez. Vasárnaponként a ház előtt üldögélnek. Édesanyja ilyenkor énekel. Szép, csendes, mélyen csengő hangja van. Csupa öreg dalt énekel. Nagyritkán elmesél egy-egy bibliai történetet is. Az emlékezőtehetsége szokatlanul éles, mint azoké az embereké, akiket nem terhelt túl az iskola és a tudás. A fiú, életének későbbi korszakaiban is gyakran emlékezik ezekre a napokra és ha a bibliát olvassa, mindig édesanyjának hangja jut eszébe, AZ apja mozdulatlanul ül mellettük és pipázik. A fiú ilyenkor összehasonlítja szüleit és akaratlanul is meg kell állapítania, hogy az édesanyjához húz; az asszony fiatalabb és törékenyebb, pedig nem is alacsonyabb a férjénél. A gyerekek mégis jobban szeretik. A fiú kémlelő tekintettel nézegeti édesanyját, a sötét-sárgás bőrét, éles vonásait, homlokát, állát, kemény pofacsontjai i, és különös, nagy szürke szemét. Ilyenkor melegség önti el a szívét és arra gondol, hogy most már érti: miért énekel az asszony mindig olyan szomorú, lassú, öreg dalokat.

Egy vasárnap ellátogatnak a szomszédos faluba, a barátaikhoz. Az asszony most teljesen megváltozott. Vidám, táncol és nem fárad el. A gyerek csodálkozva nézi és életében először tudja megkülönböztetni a szomorúságot az igazi örömtől; szunnyadó értelme megmozdult, érzi, hogy a szótlan asszony alighanem sok titkot rejteget. A gondolat megrémíti.

Nagy néha meglátogatja édesanyjával a szomszédos telepeseket is. Az asszony ilyenkor csendes és varrogat. Ezek a szomszédok nagy házban élnek, a konyhájuk is jóval tágasabb, mint az otthoni. Az emeleten két szobájuk van, ezekben igazi ágyak állnak. Az ő apja munkája. Miért? Azért, mert ilyesmiért pénzt kapnak, mint ahogyan az anyja munkáját is pénzzel jutalmazzák. A pénzért pedig új lovat lehet venni. De miért van a többi embernek több pénze? Mert gazdagok? Miért? Nincs felelet.

A gyerek növekvő csodálattal figyeli szomszédjait. Nagybátyja és nagynénje is ideköltözött. A legjobban Sparrow nevű nagynénijét szereti; ez a mozgékony asszony gyors, okos és kemény, pedig már szürke a haja. Mennyivel egészségesebb, mint az édesanyja. Naphosszat mesél a gyerekeknek. Fiatal korában sok táját bejárta az országnak, sok mindent tud, még a háborúra is emlékszik, amelyben annakidején legyőzték az angolokat. Folyékonyan olvassa a bibliai történeteket és ügyes keze még írni is tud, mintha sohasem forgatta volna a szekercét.

A gyerekek egy ízben azt is megkérdezték szülőiktől, hogy milyen volt a fiatalságuk? Az asszony elmondta, hogy messziről jött, Pennsylvaniából, ahol kvéker volt a nagyapjuk. Jó, tisztességes, hívő ember. A fiú megkérdezte, hogy milyen volt a nagyanyja és hogy honnét jött Sparrow néni? Az asszony ilyenkor csodálatos módon sohasem adott egyenes választ.

Édesapja sokkal szívesebben mesélt. Majdnem olyan szívesen, mint ahogy reggelente lovagolni indult. Ma az indiánokról szólt. A családja tudniillik a szép Virginiából költözött ide a sovány Kentuckyba. Eredetileg Északról származnak, akárcsak az édesanyja. Semmi közük Délhez. Azokban az időkben még az indiánok is vadabbak voltak. Lépten-nyomon megtámadták a fehéreket, nem úgy, mint ma. Igen, akkoriban - mondotta a férfi - még ő is gyerek volt. Éppen olyan gyerek, mint a fia, aki tágra nyílt szemmel és összeszorított szájjal hallgatja az elbeszélést. Kunyhójuk közvetlenül az erdő szélén állott. Ő odakint játszott a sűrű szegélyén. Hirtelen lövés csattant az erdő felől. Az édesapja végigesett a földön és a bátyja kirohant a házból, hogy segítséget hozzon. A kisfiú egyedül maradt. Az apja már nem mozdult. Az indiánok lőtték agyon. A vörösbőrűek már elő is rohantak az erdőből és el akarták rabolni a gyereket, aki kiáltozni kezdett. A bátyja meghallotta panaszos jajgatását és segítségére sietett. Vállához kapta a puskát és az indiánok közé lőtt. Veszekedett tűzharc kezdődött, ö felhasználta a kavarodást és bemenekült a kunyhóba.

A gyerek csodálkozva hallgatta a történetet. Tehát így halt meg a nagyapja, akit szintén Ábrahámnak hívtak, mint őt. Az ég tudja, hogy milyen veszély fenyegette akkoriban az édesapját. A férfi azonban csak nevet és arról beszél, hogy azok más idők voltak, mint a maiak.

Milyen szépen tud mesélni az édesapjuk, gondolják a gyerekek; de olvasni ő sem tud és csak nevet, ha felesége az iskoláról beszél. Miért tanuljon? Le tudja dönteni a fát, szekrényt, asztalt és ablakot tud ácsolni belőle, minek tanuljon hát? Milyen jó lenne, ha olvasni tudna! És ha írni tanulhatna, mint Sparrow néni! Megengedik neki, hogy néhány héten át iskolába járjon. Kár, hogy az iskola nagyon messze van. Négy mérföldnyire a házuktól. Ez rossz, mert ha megered az eső, azonnal vizes lesz az ember lába, hiszen a nyúlbőrből készült cipő nem védi a sártól. Az iskola gerendákból rakott egyszerű épület, akárcsak az ő házuk. Nem is nagyobb, de legalább két ablaka van, amelyet zsírpapír borít; aztán a sarokban hatalmas kályha. A tanítójuk pap. Egyetlen könyvből tanulnak. A gyerekek körülülik és a pap magyaráz. Megmagyarázza, hogy mit jelentenek a jelek, azután lassan-lassan összeállnak a szavak. A gyerekek ismétlik a betűket és hangosan kiáltják a meglepő eredményt. Tehát ez az olvasás? Persze arról még szó sem lehet, hogy a bibliát olvassa, mint a néni. írni nem tanulnak.

Az év még egy meglepetést hoz. Édesapját kinevezik útfelügyelőnek. A gyerek nagyritkán bekíséri a városiba a férfit, aki megáll az utcán a barátaival és beszélgetni kezd. Rendszerint Indiánéról van szó, a gazdag, termékeny, csodálatos országról, amerre a lovasok és kocsik tartanak, Nyugat felé. És sokat beszélnek az Ohioról, a nagy folyóról, amely elválasztja egymástól a két államot. Az apja egyben felügyelő is lett, amolyan rendőrféle. Ezt a mesterséget sokkal jobban szereti, mint otthon az asztalosműhelyét. Az ember sokat csavaroghat és rengeteget beszélgethet. A férfiak szívesen hallgatják, mert remek mesélő. A gyerek ezt ,is megtanulja, mert kitűnő érzéke van; mindent megfigyel és azt is észreveszi, hogy az apja ma kicsit máskép mesélte el ezt a históriát, mint tegnap. Ha négerrel találkoznak, az apja megállítja. A néger megmutatja az írását és igazolja, hogy mit miért cipel a hátán. - Miért? - kérdi a fiú. - Ezt te nem érted.

Hodgenville-ban történt, hogy rabokat is látott. Mit jelent az, hogy rab? A rabok azok a gonosz férfiak, akik ott állnak a sarokban, megvasalt lábbal. A gyerek rémült tekintettel nézi a gonosz férfiak elkínzott vonásait. Valamennyien az apja felé fordulnak. A férfi hatalmas, rozsdás kulccsal kinyitja az ajtót, azután apró ablaktalan szobába zárja a foglyokat; újból becsukja az ajtót s a foglyok egyedül maradnak. A gyerek nem tud szabadulni ettől a gondolattól és együttérzéssel gondol a megláncolt szomorú férfiakra. Szóval léteznek olyan emberek is, akiknek jogában áll megláncolni embertársaikat? Ez még rosszabb, mint a gazdagság. Elvégre a gazdagoknak ácsolt székekért és varrott ingekért pénzt kapnak a szülei és a pénzen kenyeret meg teát lehet vásárolni.

Ezen a nyáron még néhány dolog meggondolkoztatja. Az apja csak a leghatalmasabb fákat vágja ki. A fejsze, melyet olajjal gondoz és kövön élesít, nagyot csattanva vág az óriás fák törzsébe közvetlenül a gyökérzet fölött. Miért? Hiszen van házuk. Igen, de ebből tutaj lesz. Mi az a tutaj? Hajószerű alkotmány, amely leviszi az embert a folyón át a tengerig. Hol van a tenger? Délen. Most már elég erős, hogy ebben a munkában is segíthessen édesapjának, ö fogja a kötél végét, amellyel a férfi egymáshoz erősíti a hatalmas törzseket. A tutajt azután legörgetik a folyó partjára, amely valahol Nyugaton ömlik az Ohióba. Az édes apja egy napon tíz hatalmas hordót gurít haza. A fiú értesül, hogy apja most vásárolta ezeket a hordókat, amelyekben whisky van. Az édesanyja sokat sóhajtozik ezekben a napokban, azután azt is megtudják, hogy miért. Édesapjuk eladta a házat és a birtokot, mert Indianába akar vándorolni, ahol bővebben terem minden és ahol gazdagabbak az emberek. Az elve ugyanis az: keveset dolgozni és sokat aratni. Tíz hordó whiskyt kapott a birtokáért és húsz dollárt. Az Isten tudja, mi vár reájuk Nyugaton!

Azután készen vannak mindennel. Az asszony és a gyerekek ott állnak a folyóparton; integetve bámulnak a férfi után, aki most szabadítja el csónakját a parttól és hamarosan eltűnik a messziségben. Néhány nap múlva megint hazatér. Nevetve mesélni kezd és közben megveregeti a felesége vállát. Úgy látszik, jókedve van és csupa reménykedés, hiszen Indiana valóságos paradicsom. Lassan megjön az ősz. Megered az eső. Végre útra készen állnak. A konyhaedény, a sok szerszám, bőr és ruha már ott lóg a két ló oldalára málházott zsákokban. Az asszony felkapaszkodik az egyik nyeregbe, ölébe véve lányát, a férfi meg a másik lóra ül fiával. Elindulnak a Nyugatra vezető országúton. Útjuk öt napig tart. Éjjelente a férfi őrködik, az asszony és a két gyerek ezalatt az erdő szegélyén alszik takarókba burkolva. Nem árt az elővigyázatosság, hiszen errefelé sok a vadállat és a rossz szándékú ember.

III.

Pigeon Creek, a Galambdúc, ahogy házukat nevezik, lényegesen nagyobb és világosabb, mint kentuckybeli kunyhójuk. A házat édesapjuk építette a rokonok segítségével. Ezalatt egy idegen blokkházban aludtak. Sok ismerősük és rokonuk él errefelé. A nagybácsi, nagynéni és egy sereg unokatestvér. Nagy reményekkel érkeztek ebbe az áldott paradicsomba. A gyerek is örül. Apja hatalmas fákat dönt végig a földön, tehát a házuk is nagyobb lesz. Ezúttal padlást is építenek.

Az édesapja most már örökké vidám. Azt hiszi: végre elérkezett a bőség korszaka. Úgy érzi, hogy a gazdagság váratlanul hull majd az ölébe és nem is nagyon dolgozik. Naphosszat, sőt hetekig járja az erdőt vad után cserkészve. A kis farm egy domb tetején épült. A távolban mezők és ritkás erdő. A patak elég messzi folyik a házuktól; a gyerekek negyedórát gyalogolnak, amíg elérik. Vigyázva kell tehát a pléhvödröt hordaniuk, hogy ki ne locsogtassák a házig a vizet. A fiú most már nyolc esztendős és odafent alszik a padláskamrában. Néhány fokból Összeácsolt lépcső vezet a hálóhelyéig. Jó szórakozás és kellemes torna. Csak az a baj, hogy idefent örökké sötétség van. Hiányzik a kályhában izzó tűz fénye és a kis ablakon besurranó napfény hajnali világossága. A tél azonban kellemesebb, mint Kentuckyban volt. A tető tudniillik alacsony és a zsindelyeket alaposan egymáshoz illesztették, hogy megvédjék az esőtől és a széltől a házat. A nyár viszont elviselhetetlenül forró.

Errefelé sokkal mozgalmasabb az élet. Édesanyjának szülei is ideköltöztek Indianába. Az ő nevük Sparrow. Fogadott fiúkat is magukkal hozták, aki a Denis Hanks nevet viseli. A fiatalember tizennyolc esztendős. Az újonnan érkezettek szeretik a kis Ábrahámot, nagyon szívélyesek és jók. És nem is olyan öregek.

Az itt élő telepesek nagyon összetartanak, mert a medvék már jó néhány embert elraboltak. A ház előtt éppen ezért örökké lobog a tűz, hogy elűzze az állatokat és megtisztítsa a ház körül a levegőt. A vidék tudniillik mocsaras. Az állatok és emberek is rendkívül sokat szenvednek a nedves levegőtől és a gyerekek állandóan kinint esznek, hogy meg ne kapják a maláriát. A gyógyszer használ, de ráfekszik az ember kedélyére. Különösen a gyerekek érzik meg. És a telepesek mégsem tudnak megnyugodni. Valamiféle csodálatos erő mindig tovább hajtja őket a prériről a fák közé, az erdő sűrűjébe, ahol előbb minden talpalatnyi földért meg kell harcolniuk, mielőtt kukoricát ültethetnek. Itt a gyerekeknek is dolgozniuk kell. A fiú meglehetősen erős, így hát ő is kiveszi részét a munkából. Tavasszal vet, augusztusban arat, azután segít a cséplésnél és kiszolgálja az édesanyját: megeteti a disznókat, megfeji a teheneket, fával és vízzel látja el a konyhát. így folyik élete, az egyik nap éppen olyan, mint a másik és az évek szürke sorában sincsen feljegyezni való esemény. Télen csak nagyritkán mosdhat az ember. Néha napokon át ki sem mozdulnak a házból, mozdulatlanul ülnek a tűz körül; azután átlátogatnak a szomszédok, isznak, pipáznak, köpködnek és az asszonyok borzalmas históriákat mesélnek egymásnak.

Október elején - már két éve élnek Indianában - hirtelen kitör a láz. Talán a tehenek ehettek valami rosszat vagy csak a nedves levegőtől van? Mindenki megbetegszik. A lovak elhullnak, a juhok végighemperegnek a földön, a tejet meg ki kell önteni, mert megfertőzi az embereket, akik mozdulatlanul hevernek a szalmazsákokon és nem tudnak magukon segíteni, mert a legközelebbi orvos harmincöt mérföldnyire lakik tőlük és untig elég baja van a saját betegeivel. Rémület lesz úrrá az embereken. Már a szomszédjaikkal sem törődnek; egyetlen céljuk van csupán: megmenekülni. A beteg férfiak és asszonyok megfeledkeznek az egészséges gyerekekről és már senki sem gondol arra, hogy mi lesz a házzal, ki gondozza az egészséges és beteg állatokat, ki élesíti meg a fejszét, ki szárítja meg a rizst, ki takarítja be a répát és ki nyírja le a juhokról a gyapjút? Az édesanyja is beteg. Valamennyien betegek. Azután váratlanul megérkezik a halál.

Először a szomszéd hal meg. Azután a nagyapja és nagyanyja, majd az édesanyja. Az asszony tüdőbajra hajlamos természete, beesett melle, rosszul táplált teste nem állja a harcot. A betegség szinte akadálytalanul hatalmasodik el rajta. A fiú, aki most már tíz esztendős, mozdulatlanul áll a szótlan, hófehér arcú asszony mellett és nem tud rajta segíteni. Széles vállú, nehézkes apja sírva fakad és tömött, sűrű szakállán végigfolynak a könnyek. Az első órák nem is olyan borzalmasak. A félelmet legyőzi a kíváncsiság. Az apja most már napok óta megállás nélkül dolgozik. Koporsót ácsol a halottnak. Sebes kézzel szegezi egymáshoz a gyalulatlan deszkákat. Iszonyú a kalapács állandó csattogása. Még az egészségesek is rémülten hallják ezt az idegeket és velőket tépő ijesztő hangot.

A gyerek mozdulatlanul áll a halottas ágy mellett; az apját figyeli, aki most vesz mértéket halott anyjáról. A férfi lassan arról beszél, hogy milyen nagy volt. Azután kiballag a műhelyébe, megragadja a fűrészt és nekiesik a hosszú deszkáknak. Azután összeszegezi az egyszerű ládát. A fiú is segít neki. Hol ezt, hol azt adja az apja keze ügyébe. Az első nap nem is olyan borzalmas. Ide-oda járnak, sok a dolguk, sokat beszélnek, nem is értik, érzik még jóformán, hogy mi is történt.

Azután belefektetik az asszonyt a koporsóba, a koporsót pedig a földbe és ismét hazatérnek. Megpillantják az üres ágyat. A gyerek hirtelen rádöbben, hogy mi is történt. Egyedül maradt. Már nem is szereti az apját. Hirtelen eszébe jut a múlt; egy-egy rossz szó vagy ütés; a jóságról csak az édesanyja jut az eszébe. Az asszony sohasem ütötte meg és ő gondoskodott róla idáig. Ha nagyritkán bosszankodott valamiért, akkor is felvidította a fia közelsége. Ez a melegség ezeknek az elmúlt óráknak emléke. Ez az elszakíthatatlan közelség, amelyről sohasem beszéltek, hirtelen felébreszti a gyerekben a vágyat, hogy még egyszer láthassa anyját. Az asszony azonban már halott. És a vágy örökké ott marad a fiúban. A gyerek gondolkodó, komoly természete annyira belebonyolódik ezekbe a kérdésekbe és oly elmondhatatlan melegséggel vágyódik az elérhetetlen után, hogy anyja iránt érzett szeretete megkétszereződik, akárcsak a fájdalma.

Egy évvel később útrakészül az apja. A városba utazik és nem tér vissza egyhamar. Talán, mondja búcsúzóul a gyerekeinek, új anyát is hoz nekik. A zárkózott fiú tizennégy napig nem tud hová lenni a nyugtalanságtól. Hiszen már tizenegy esztendős és bizonyára sokat hallott a mostohaanyák hivatásáról. Egy decemberi estén váratlanul megérkeznek Négy ló húzta a szekeret Kentuckyból idáig. A lovak jól tápláltak és a szekér becsületes munka. A gyerekek szíve izgatottan dobog: milyen lesz az új asszony? A szekérről magas, világosszőke, bodros hajú asszony ereszkedik le a földre. Az arca igen barátságos. De mi mozog ott a szekéren? Három gyerek. Ezek is éppen olyan kíváncsiak és zavarodottak, mint az a kettő, aki a házból bámul a szekér felé. A legzavarodottabb azonban az apjuk, aki hirtelen átkarolja két gyerekét és odavezeti őket az újonnan érkezettekhez. A három gyerek neve: John, Mathilde és Sarah. Még egy Sarah! Erre gondolnak valamennyien, de beszélni sincs idejük, mert az apjuk már hozzá is lát, hogy lecsomagolja a szekérről a kosarakat és ládákat, amelyekből rengeteg szövet, edény és egyéb holmi kerül a házba, többek között egy szépen fényezett szekrény és egy sereg valódi ágy.

Az első napok zavart hangulata után lassan feloldódik a feszültség. A gyerekek összebarátkoznak és lassan új anyjukat is megszokják. Érdekes, még egy Sarah, mert az asszonyt is így hívják. Új anyjuk az első naptól kezdve rengeteget dolgozik. Kijavítja a bútorokat, összeenyvezi az eltört székeket, lesúrolja az asztalt és ágyat állít a kis padlásszobába, ahol most már ketten alusznak: John Johnston és a kis Abraham. John elmeséli mostohatestvérének, hogy az édesapját Johnstonnak hívták. Ugyanazon az őszön halt meg, amikor Abraham édesanyja. Tehát édesapja már előbb is ismerte az új asszonyt. Talán már jóval előbb. A ház most rendkívül vidám, hiszen három felnőtt és öt gyerek lakik benne.

Arról nincs értesülésünk, hogy Lincoln második anyja tudott-e olvasni, az azonban bizonyos, hogy nagyon szerette a könyveket és súlyt helyezett arra, hogy gyerekei szorgalmasan látogassák a telepes iskolát, amely a házuktól nem messze épült. Ezzel a szokásával természetesen hamarosan megnyerte a gyerekek szívét, hiszen valamennyiüket érdekelte az a nagy titok, amit egyelőre még nem tudtak kiolvasni a könyvekből. Abrahamot különben is elmondhatatlanul érdekli a szó. Minden alkalmat megragad, hogy kihallgassa a vidékükre érkezett papok, mérnökök vagy utazó ügyvédek beszélgetését. Az apja azt akarja, hogy asztalos legyen belőle és csak nevet, ha az új asszony arról beszél, hogy a gyerekeknek tanulniuk kell, ő sem tanult, mégis jól megy a sora. A férfinak különben is pompás természete van. Teli van ábránddal, álommal és millió történettel, a képzelete rendkívül élénk s ilyesformán mindig virágosabbnak látja a világot, mint amilyen valójában. Mindig valami csodában reménykedik és el sem tudja képzelni, hogy az embernek rosszul is mehet a sora. Vasárnaponként meglátogatják a közeli templomot. A széles, hosszú terem meglehetősen rideg. Istentisztelet után mindig beszél valaki a gyülekezetből. Ezeket a szavakat egyelőre még nem is értik a gyerekek. Az iskolában azonban gyorsan tanulnak. Abraham már írni is tud. Hogy gyorsabban és jobban tanult, mint a többiek, azt az egyik unokatestvére jegyezte fel.

Csak az a baj, hogy a papír olyan ritka és annyira drága! A betűket az egyik láda tetejére rajzolja szénnel. Ha már megtanulta a formát és úgy érzi, hogy kezében a betű, előveszi a papírt s a ritka fehér lapra vési a szavakat. Ezekből az időkből való az a szokása, hogy a lehetőséghez képest mindig röviden ír és csak a dolgok velejét jegyzi le. Így tanult meg Abraham Lincoln írni, s mégis már elmúlt tizennégy esztendős, mire vérévé vált az írás.

Az ujjai tudniillik nem nagyon mozgékonyak, hiszen tizenegy esztendős koráig csak munkára használta a két kezét. A kesztyűt nem ismerte, és hogy a kemény télen le ne fagyjanak az ujjai, az anyja forró krumplit nyomott a markába, amikor elindult hazulról az iskolába. Ha elfogyott a pénzük vagy az apjának munkaerőre volt szüksége, megint nem mehetett tanulni. A férfinak az volt a véleménye, hogy fontosabb a télirevaló tüzelő és a borjú, amelynek nyolc dollár az ára, mint a könyv, amely egy vasat sem ér. Mi köze a vad Nyugaton élő farmer-gyereknek a tollhoz? Foglalkozzék csak a szekercével.

Kitűnő munkás és remekül forgatja a fejszét. Jóval nagyobb és erősebb a kortársainál. Tizenegy esztendős korában már ki tudja vágni a leghatalmasabb fát is. Apja egy ízben vadászni is elviszi magával. Megmutatja, hogy miképpen kell kezelni a puskát. Azután tovább mennek a sűrű felé. A fák közt néhány fajdkakas tollászkodik. A fiú óvatosan a vállához emeli a puskát és elhúzza a ravaszt. A hatalmas madár rángatózva elnyúlik a földön. Odafutnak melléje. A gyerek ijedten nézi a véres állatot. Most érzi első ízben, hogy milyen veszedelmes jószág is a hatalom, amely az egyik teremtményt a másik fölé rendelte. Nem is tud örülni sikerének. Eszébe jutnak a vasárnapi ebédek és elmegy az étvágya. Ijedten bámul az apjára. Azután visszaadja a puskát. A férfi bólint, de nem kérdez. Ettől a naptól kezdve hiába hívja az erdőbe, a fiú nem hajlandó vadászni, bármennyire is biztos a keze. Ostobaság, mondja az apja; elvégre itt élünk a préri közepén, nagy vagy és ügyes, miért ne vadásznál? Lehet, hogy a gyereknek a rabok jutottak az eszébe, hiszen azok se nagyon különböznek ettől a szerencsétlen madártól. Egyelőre még nem tudja, hogy miért félt és hogy mitől irtózik.

Egy azonban bizonyos: Abraham Lincoln életében csak ez egyetlen egyszer sütött el puskát.

IV.

Mostanában a legjobb mulatság az új malomhoz lovagolni: az épület körül rengeteg férfi várakozik és úgy látszik, egyiknek sem sürgős a dolga, mert türelmesen pipáznak mindaddig, amíg reájuk kerül a sor. Befogják lovukat a malom járgányába és a ló megindul körbe-körbe. Itt mindenki maga őrli a kukoricáját. Közben beszélgetnek és az ember ilyenkor sokat tanulhat. Az elnökválasztásról beszélnek, arról, hogy mi lesz az eredmény és a sorsuk most már csak attól függ, hogy a rabszolgatartó államok győznek-e, vagy az ellenzék? A rabszolgákról már hallott egy ízben a templomban. Meg is kérdi édesapját, hogy ez mi? A férfi megmagyarázza neki, hogy mint hithű metodista, ellenkezik hitével a rabszolgaság, amely a kereszténység eszméinek egyenes megcsúfolása. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy láncot veressen a felebarátja lábára és annyiszor korbácsoltassa meg naponta, ahányszor akarja.

A férfi sokat foglalkozik mostanában a fiával. Figyeli, hogy mit csinál a gyerek, mit beszél, hogyan viselkedik új anyjával s mi a véleménye a munkáról? Alapjában véve nem szimpatizálnak egymással és a férfi jobban szereti mostohafiát, Johnt. Abrahamet mindez nem érdekli. Állandóan a környezetével foglalkozik. Hol arról beszélnek, hogy az apja belovagolt a városba a bírósághoz vagy azt hallotta, hogy a férfi valamelyik szomszédját szidta, azután meg a kormányzatot, mely váratlanul pénzt követelt azért a földért, amelyet esztendőkkel ezelőtt adott a telepeseknek. Miért fizessen ezért? Hiszen évekig dolgozott s ő tette művelhetővé ezt a vidéket. Ezért még pénzt kér tőle az állam? Úgy bánnak vele, mintha ő is rabszolga lenne. A fiú nem nagyon érti ezeket a szavakat, de lelke mélyén érzi, hogy valamiképpen sántít apja okoskodása. Az sem tetszik neki, hogy a férfi nem tud olvasni és lenézi az írástudókat. Apjának egyetlen szokását tiszteli csak: a mesélő kedvét. A férfi szívesen beszél, még a munkát is elhanyagolja a történetei kedvéért. És ha már munkáról van szó, szívesebben jár vadászni. Édesapjának apja, az öreg Abraham, kitől a fiú nevét kapta és akit az indiánok lőttek agyon, hasonlóképen csak az erdőkben érezte jól magát és heteken át bolyongott a sűrűben a vadak nyomát kutatva.

Egy ízben arról értesül, hogy apja testvérei egytől-egyig jobb módúak, mint ők. Valamennyien nagy házban laknak és bőven termő birtokaik vannak. Sokat beszélget széles vállú, vidám nagybátyjával, Denisszel. A férfi sok újdonságot mesél a fiúnak, aki azután órák hosszat gondolkodik a hallottakról. A napokban arról beszélgettek, hogy apja a régi gazdájának unokahúgát vette feleségül. Szóval ő is béres volt valamikor? Sőt: már akkoriban feleségül akarta venni, de az asszony visszautasította és Johnsonnak adta kezét, aki gazdagabb volt. Az apja lenyelte a visszautasítást és más asszonyt vett feleségül. Azután mindketten özvegyen maradtak. Most már semmisem állhatta útjukat, végre összeházasodtak.

Elképesztő gondolatok kavarognak és gomolyognak a gyerek agyában. Szóval édesanyja nem is volt az igazi asszony. Talán ezért volt oly gyakran szomorú? És mégis szeretnie kell új anyját, hiszen egyformán gondoskodott mind az öt gyerekről; néha órákon át nem tud elaludni John mellett kuporogva az ágyban, akivel sem az apja, sem az anyja nem volt közös.

Néha eszébe jut az is, hogy nincs elég ennivalójuk; vagy lehet, hogy csak sokan vannak? Az apja étkezés előtt elmondja az asztali áldást, amelyben megköszöni a Teremtőnek, hogy bőven terített asztalt adott nekik ma is. A fiú csak krumplit lát a széles tálban. A férfira néz és így szól:

- No, apám, ma nincs sok köszönnivaló!

Egyre gyakrabban fogalmazza meg gondolatait a mindennapi életről és a világ minden megnyilatkozásához van egy-egy megjegyzése. A malomban minden fordulókor így kiált a lóra:

- Rajta, öreg jószág!

És nagyot csördít ostorával a ló hátára. A második fordulóban megint így kiált:

- Rajta...

A mondatot már nem tudja befejezni, mert a ló dühében kirúg feléje és patájával eltalálja a homloka közepét. Az ájult gyereket lefektetik az udvarban. Később hazaviszik. Csak másnap reggel tér magához. Az ajka lassan mozogni kezd és az első szavai így hangzanak:

- ...Öreg jószág!

A körülötte állók harsányan nevetni kezdtek. Ezt a történetet ő maga mesélte el néhány évtizeddel később, mintegy megmagyarázva alaptermészetét. Arról tudniillik sohasem feledkezett meg, hogy állandóan figyelje önmagát s a lehetőséghez képest javítsa hibáit.

A munkát, a testi munkát, nem nagyon szereti. A legszívesebben naphosszat tanulna. Minden érdekli. Mindent tudni szeretne. Elsősorban az ember érdekli. Az emberi természet, a test és főleg saját maga. Természetesen mindent elolvas, ami a kezébe kerül. Nappal nem ér rá, mert kevés az ideje, este pedig nem tud olvasni, mert kevés a fény. A nyári estéken, amikor sokáig világos van, kiül a ház elé, az álláig húzza hosszú lábait és olvas. Télen a tűz elé kuporodik, és ott olvas, amíg el nem fárad a szeme. Lámpát tudniillik sohasem gyújtanak, csak ünnepen. A bél pénzbe kerül, akárcsak a szappan. Mind a kettőt az asszony készíti saját kezűleg. És mit olvas ez a hosszúlábú, szívós fiatal fiú, amikor hasra fekve végigterül a földön és öklére támasztja állát?

A véletlen nagyon furcsa könyveket vetett ide Nyugatra. A fiú mindent elolvas, és egy-egy pillanatra kinyílik előtte a tudás kapuja, hogy azután megint becsukódjék. Robinson kalandjaiban a maga harcos életének mását látja és a biblia históriái gyerekkorának emlékeit ébresztik fel benne. Azután két újabb könyvet talál. Vándorok vagy papok hozhatták a házukba. Aesopus meséi az iróniáját élesítik és megmutatják az emberi természet gyöngéit. Ezek a történetek erősítik benne az együttérzés melegségét is. Elolvassa Washington és Franklin életrajzát. Megtanulja az elmúlt háborúk történetét és mosolyogva élvezi azokat az anekdotákat, amelyekkel ez a népszerű történelemkönyv át meg át van szőve. Mintha az édesapját hallaná mesélni. Az egyik rokona vastag könyvvel állít be hozzájuk; valamelyik nagybátyjának tulajdona: Ballay Etimológiai Lexikonja. Ebben a vastag könyvben minden angol szót megtalál. Hogy mit jelentenek a szavak és honnét származnak? Micsoda tárháza a tudománynak! Ekkor tizenöt esztendős. Azután még egy könyv kerül a kezébe: „Lessons in Elocution." W. Scott írta.¹ Ebből a könyvből tanulja meg a szónoklás és stílus szabályait. A gyűjtemény az elmúlt történelmi korok nagy alakjainak ismert beszédeit tartalmazza, Démoszthenésztől napjainkig. A könyv második felében a Shakespeare-drámák néhány jelenetét foglalta össze a szerző. Nagy hasznára van a „Kentucky Preceptor" is Ez a könyv bölcs mondások gyűjteménye. A szállóigék a bátorságról, asszonyokról, kötelességről, szabadságról, rabszolgaságról és becsületről beszélnek. Az egyik fejezet Jefferson elnöki szűzbeszédét közli. A könyvnek tulajdonképpen az a célja, hogy általános műveltséget adjon. Ezek az eszmék igen jó talajra találnak a minden iránt fogékony fiatalembernél. Mindent alaposan áttanulmányoz és mert meglehetősen kevés könyve van, tízszer-tizenötször is végig olvassa apró könyvtárát. A városból érkező holmit rendszerint régi újságpapírba csomagolják. Ezt is elolvassa és így szerez tudomást, ha megkésve is, a világ folyásáról.

Egy ízben Gentryville-be utazik édesapjával. A vendéglői asztalon újságot talál, amely arról értesíti, hogy a küszöbön álló választások legesélyesebb elnökjelöltje Jackson, akit a köznép akar a Fehér Házba küldeni; ilyesformán szeretné meggátolni a déli nemesség túlságos hatalmát.

A beszélgetések tudniillik most már jóformán mindig a Délről szólnak és a rabszolgatartókról. A kis templomban is erről beszél a lelkész, abban a kis templomban, amely a házuk közelében épült abban az esztendőben, amikor ő tizennégy esztendős lett. A szavakat még nem érti teljesen, de a Mondottak meg- gondolkoztatják és minden igyekezete azon van, hogy kihámozza ezekből a mondatokból a valódi értelmet.

A templomban, amely éppen olyan blokkház, mint az övék, bibliai történeteket olvas fel a lelkész. Ha tél van, a nyitott kemencében pattogó tűz szolgáltatja a világosságot. A hívők azután zsoltárt és himnuszokat énekelnek. Odahaza is sokat imádkoznak. A hit azonban meglehetősen távol áll a fiútól. Nem tudja lekötni. Az eszével szeret felfogni mindent, nem hisz az élet földöntúli értelmében. Ha az ember alaposabban megvizsgálja a növekvő gyerek jellemét, az a benyomása, hogy szépen fejlődő, tehetséges fiatal költővel beszélget. Lincoln költő is. Verset ír és felolvassa barátainak. Az élet egyes megnyilvánulásai rendkívül mély nyomot hagynak benne. Minden meggondolkoztatja, ami körülötte történik.

- A szemünkkel, orrunkkal és fülünkkel tanultunk - mesélte néhány évtizeddel később az egyik unokatestvére - semmit sem hanyagoltunk el, és ha valami érdekelt bennünket, addig boncolgattuk, amíg teljesen világos lett bennünk a kérdés.

Az évek múlásával tapasztalatai is sűrűsödnek. Pedig még nem is ismeri a világot; alig hagyta még el a szülői házat. Most azonban ellovagolgat néha az Ohióig, ahol furcsa emberekkel találkozik. A homokos parton csónakok hevernek, beljebb a vízen széles hátú bárkák ringanak és bent a messziségben hatalmas tutajok úsznak Dél felé, röfögő disznókkal és fehér liszteszsákokkal megrakodva. A tutajok sarkában férfiak állnak, akik művészi lendülettel irányítják a nehéz alkotmányt a folyam veszedelmes sodrában. Nagy néha egy-egy gőzös is érkezik erre a vidékre. Ezek az új gőzhajók rendszerint mindig elromlanák. Kivonszolják a partig, aztán a férfiak naphosszat kopácsolnak, kalapálnak, hogy üzemképes állapotba helyezhessék a megrozsdásodott gépeket. A fiút jobban érdekli a folyó és a sok csónak, mint az ormótlan nagy gépek. A csónakok anyagát tudniillik ismeri, hiszen maga is ácsolt már jó néhányat és azt is megtanulta az apjától, hogy miképpen kell tutajt csinálni.

És mindez Délnek halad, a tenger felé, amely sok ezer mérföldnyire fekszik innét, ott, ahol a Mississippi véget ér. A farmerek mindig ellátogatnak Délre, ha felduzzadt kamrájukban a felesleges áru. Odalent pénzt kapnak a kukoricáért, a pénzért pedig gyapotot vásárolhatnak. Mert Délen terem a gyapot és ezért tartják arrafelé a rabszolgákat. Érdekes, hogy a gondolatai mindig Délnek vándorolnak. Az emberek bizonyos félelemmel és tisztelettel beszélnek arról a vidékről, mintha rossz lenne a lelkiismeretük. A fiú ezt is észreveszi és szótlanul ül a folyó partján, munkára várakozva. Aztán ha megbízást kap, sebesen dolgozni kezd, miközben kikérdezi az újonnan érkezetteket, hogy megtudja: milyen lehet a világ másik fele.

V.

Tizenhat esztendős korában már olyan vállas és erős, hogy a környék legkitűnőbb favágójának tartják. Tizenhét esztendős korára hat láb és négy hüvelyk magas. Ismét beiratkozik az iskolába, ezúttal már a harmadikba. Most sem tanulhat sokáig, mindössze néhány hónapig. Ez az új tanító a viselkedés és jólneveltség szabályait igyekszik elsősorban a reábízott gyerekekbe verni. Lincoln, ha jól összeszámoljuk, alig egy esztendőt járt idáig iskolába. Most már folyékonyan ír annak ellenére, hogy a keze kemény és durva. Hiszen főleg a fűrészt, gyalut, gyeplőt és ekeszarvát markolja. Legkedvesebb szerszáma mégis csak a fejsze. Ez el is kíséri majd jó néhány esztendőn át. Ha erős munkásra van szükség, mindig Lincolnra bízzák a feladatot, mert tudják, hogy a fiú hosszú karja a legerősebb ezen a környéken. Szükség esetén zsúfolt tyúkketrecet is el tud cipelni a szomszéd kerületbe. Az apja nem bánja, hogy a fia dolgozik, legalább keres. Naponta húsz centet. A pénzt az apjának adja. És milyen gondolatok gyötörhetik ezt a pompás, remekül növekvő fiatalembert ezekben az években? Nyilván az édesanyjára gondol, aki ugyancsak pénzért dolgozott az idegeneknek, annak ellenére, hogy házuk volt és 'birtokuk. És talán ismét eszébe jutnak azok a foglyok, akikre az édesapja annak idején rázárta a börtön ajtaját. És mit is mondott annakidején az apja? Pénzt kérnek tőlük ezért a földért? Úgy bánnak velük, mint a rabszolgákkal?

Az elmélyedt gondolkodás lassan szokásává válik. Órák hosszat üldögél szótlanul a kerítés tövében a léceknek támasztva kemény hátát. Szívesen ül és hever. Jobban is illik a természetéhez, mint például az örökös mozgás és a lovaglás. Testi munkás, tehát állandóan mozognia kell és éppen ezért nem is boldog. Ha jár, esetlenül lóbálja két hosszú karját. A malária, a szerény étkezések és a kemény munka megviselte a testét. A tartása kicsit hajlott és a mellkasa nem fejlődhetik ki kellőképpen, mert a vállai előre estek. Ezt az édesanyjától örökölte, akárcsak arcának sárgás színét. Vonásai erősek és durvák. A lányok nyilván úgy vélekednek róla, hogy a hosszú Abraham rendkívül csúnya fiú, mert hiszen nem ismerhetik ennek a különben remekül mintázott koponyának különös képességeit és rendkívüli jellemét. Csak azt látják, hogy hatalmas az orra, de azt már nem veszik észre, hogy ez a férfias megállapodottságot és okosságot jelenti. A keskeny, szótlan ajkak néma komolyságát sem tudják ésszel felfogni. A szeme szürke. A tekintete örökké kérdez és rendszerint szomorú. Csak azt látják, hogy vonásai durvák és elnagyoltak. Mintha a gyerek apjának adnának igazat, aki asztalos létére a következőképen jellemezte fiát:

- Úgy fest, mint akit szekercével faragtak fából, azután elfeledték meggyalulni.

A szokásai is meglehetősen különösek. Gyakran megesik, hogy a mezei munka idején váratlanul a földbe szúrja ásóját, könyvet húz elő a zsebéből és olvasni kezd. Ha csak lehet, mindig hangosan olvas. Alsó ajkát előre nyomja és harsány hangon beszél, hogy dolgozó társai is hallhassák szavait. A pihenő időt is az olvasásnak szenteli, vagy felkapaszkodik a kerítés tetejére és beszédet intéz a pihenőkhöz. A társai eleinte csodálkozva fogadják furcsa szokását, azután észreveszik, hogy a fiú nem; is olyan ostoba; tud valamit: ismeri a folyót, tudja, hogy mi a helyzet a választás körül, ismeri az elmúlt idők történetét. A végén azután mindig kinevetik, mert hirtelen különös históriába kezd, amelyeket az édesapjától tanult és Aesopustól. A legszívesebben a papok beszédmódját utánozza. Órák hosszat prédikál, mindaddig, amíg