Az óceán kalandorai

By Frederick Marryat

Ilyen kalandregényt csak az tud írni, aki maga is állt már a vihar szaggatta hajóhídon, és érezte a recsegve-ropogva megdőlő hajótest remegését a csatazajban. Alexander Musgrave története egy szuszra olvastatja magát. Izgalmak-izgalmak hátán, romantikus kalandok sora, s mindez a világóceánokon keresztül-kasul. A kalózból lett kapitány, majd rabszolgának eladott hajós tiszt, aki ültetvényre, majd gyémántbányába kerül, majd megmenekül, ismét hajóra száll, hogy csillaga felragyogjon, és elnyerje jutalmát. Olyan könnyed, romantikus történet, mely csak akkor volt lehetséges, amikor a Föld még nem zsugorodott tenyérnyi internet-gombóccá, hanem tágas terein sokféle kaland és kalandor fért el. Könnyed kikapcsolódás egy valódi tengeri medve tollából.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 9, 2018
• ISBN: 9789634743767

Frederick Marryat

Frederick Marryat (1792-1848) was an English naval officer and novelist. Born in London, Marryat was raised in a prominent merchant family by Joseph Marryat, a member of Parliament, and his American wife Charlotte. He joined the Royal Navy in 1806 as a midshipman on the HMS Imperieuse, serving under Lord Cochrane. Throughout his naval career, he served on several ships and was present at battles against the French fleet off the coast of Spain. On the HMS Spartan, he fought in the War of 1812 and participated in raids on New England. After the war, he worked as an inventor and artist, patenting a new lifeboat and making a famous sketch of Napoleon on his deathbed in Saint Helena. He retired from the Royal Navy in 1830 to pursue a career as a professional writer, producing nautical novels and finding success with Mr. Midshipman Easy (1836). He frequently based his stories on his own experiences and earned a reputation as a member of Charles Dickens’ influential literary circle. His novels of adventure on the high seas would inspire countless storytellers, including Mark Twain, Ernest Hemingway, and Joseph Conrad.

Book preview

Captain Marryat

AZ ÓCEÁN KALANDORAI

[EGY KALÓZTISZT NAPLÓJÁBÓL]

fordította:

ismeretlen

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-376-7 EPUB

ISBN 978-963-474-377-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

The Pirate

első kiadás: 1836

a borító N. C. Wyeth (1882 - 1945) The Pirate

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

Spanyolországba vitorlázunk. - Egy francia hajó elfogása. -

Folytatjuk cirkálásunkat. - Éjjeli támadás egy gazdag ültetvényes háza ellen. -

Veszteséggel visszavernek bennünket.

Tisztelt Asszonyom!

Szíves kívánságának engedve, kiírtam egyet-mást fiatalabb éveimnek és kalandos életemnek naplójából és azt most ideiktatom. Az eredetin egy szót sem javítottam, mert tudom, hogy Ön azt óhajtja tudni, hogyan éreztem akkor és nem azt, hogy hogyan gondolkodom ma. Bármilyen mélyre süllyed is egy ember, valami erkölcsi tartaléka mégis csak megmarad és én remélem, hogy ön Asszonyom, miután elolvasta írásomat, egyet fog érteni velem abban, hogy ez az írás, ha napvilágot lát, mindenkinek, ifjúnak és öregnek egyaránt, okulásul fog szolgálni. Bevezetésül legyen elég ennyi és most rátérek a Revenge (Bosszú) kalózhajó spanyolországi útjára.

A tizennégy ágyúval felszerelt Revenge, Weatherall kapitány, ismert kalóztiszt parancsnoksága alatt állt. Egy reggelen másik hajót pillantott meg az árboc kosarából őrszemünk és nyomban felkészültünk a vadászatra. Közelebb érve úgy láttuk, hogy jól megrakott nagy hajóval van dolgunk, mely - úgy gondoltuk - könnyű zsákmányunk lesz, de amint jobban kiemelkedett a hajótest a hullámok közül, kitűnt, hogy elől-hátul alaposan fel van szerelve ágyukkal. Mint ahogy később megtudtuk, 600 tonnás hajó volt, huszonnégy ágyúval és San Domingóból indult Franciaországba.

Egy francia úriemberé volt a hajó. aki Nyugat-Indiában megszedte magát és most feleségével. 17 éves fiával és egész vagyonával hazafelé tartott. Amikor látta, hogy kik vagyunk, és hogy nem menekülhet, elhatározta, hogy felveszi velünk a harcot Legénysége azonban másképp gondolkozott és csak úgy bírhatta rá embereit kötelességük teljesítésére, hogy a rakomány felét odaígérte nekik, ha épségben eljuttatják Franciaországba.

Miután azt mondotta, hogy többet, mint amennyit ő maga tesz. tőlük sem kíván, odaálltak az ágyúk mellé és felkészültek a harcra. Amikor már egészen közel voltunk a franciához, összébb húzatta vitorláit és gyöngéd szavakkal leküldte feleségét a hajó belsejébe, hogy ott várja be a végét annak a csatának, amelynek kimenetelétől függ mindennek a sorsa, ami neki drága Ezt az elszántságot és fagyos rettenthetetlenséget látva, a magunk részéről is kemény harcra készültünk. Ami az ágyúkat illeti, túlsúlyban voltak velünk szemben, de nekünk emberünk volt több és más előnyökkel is rendelkeztünk. Egy pár ágyúlövés és félórai harc után oldalt állottunk a másik hajó mellett és megkísérlettük. hogy átugráltassuk a legénységünket, de ugyancsak kemény ellenállásra találtunk. A francia úr emberei élén állva kettőt legvakmerőbb embereink között saját kezűleg ledöfött és egyet súlyosan megsebesített, ami annyira fellelkesítette és olyan bátrakká tette az embereit, hogy végül kénytelenek voltunk 8-10 ember veszteséggel hajónkra visszavonulni.

Kapitányunk, aki eddig nem vett részt a harcban rettenetesen lehordott és legyávázott bennünket és azzal a felszólítással, hogy kezdjük újra a harcot, élünkre állt ö ugrott át elsőnek a hajóra és a kézitusában bámulatos ügyességgel forgatva fegyverét, sikerült a vitéz franciát embereivel együtt a hajó hátsó részébe visszaszorítani. Ott még ádázabban dúlt a harc, ember ember ellen és holttesteken átbukdácsolva, mind a két részről a legnagyobb dühvel és elszántsággal, míg végre urai lettünk a fedélzetnek. Hatan, egy hadnagy vezetésével behatoltunk a kabinba, ahova a francia, amikor leszorítottuk visszavonult Ott találtuk fiával, aki a hajó parancsnoka volt és öt francia tengerésszel, mögöttük állt a francia úr felesége, akit életük árán is készen voltak megvédelmezni Vezetőnk felajánlotta a kegyelmet, de a francia annak tudatában, hogy pusztulás és rabszolgaság lenne a sorsa, visszautasította az ajánlatot és előretört, hogy hadnagyunkat leszúrja. Én, hogy a hadnagyot megmentsem, előrántottam pisztolyomat és lelőttem a derék franciát, akinél bátrabb és vitézebb ellenféllel még nem találkoztam. A többiek erre megadták magukat, az asszony pedig, akinek a fájdalomkitöréseitől összeszorult még a vad harcosok szíve is, sírva könyörgött, hogy ha megöltük a férjét, adjuk meg neki is a kegyelemdöfést. Alig bírtunk vele, amikor elválasztottuk a holttesttől, amelyre szívet tépő zokogással vetette rá magát, nem törődve azzal, hogy ruháját és haját bemocskolta a padlón végigfolyt vér tócsája.

A harc végeztével lecsillapodott a szenvedély. Megtisztítottuk a fedélzetet és rendbe hoztuk a hajót. Az özvegy és a harcban megsebesült fia kapitányunk parancsára a legjobb bánásmódban és a legnagyobb figyelemben részesült, meghagytuk neki ékszereit és mindent, ami az övé volt. Fia sebei lassan gyógyultak, amiért is. Port Royalba érve tengernagyi engedelemmel beszállítottuk a királyi kórházba. Anyja is vele ment és én boldog voltam, amikor a fedélzetet elhagyta, mert férje gyilkosának éreztem magamat és nem tudtam a szeme közé nézni.

Öt-hat hétig eredménytelenül cirkáltunk és a legénység már morgott, amikor a spanyol partok közelében egy kis scoonert zsákmányoltunk. Egy, a fedélzeten levő szerecsen ajánlkozott, hogy elvezet bennünket az erdőn keresztül egy dúsgazdag ültetvényes házához, mely három mérföldnyire egy kis öböltől és a többi ültetvényektől elkülönítve, fekszik.

Azzal kecsegtetett bennünket, hogy nagyon értékes zsákmányra tehetünk szert és az ültetvényes ás családtagjaiért szép váltságdíjat is kaphatunk, ezenfelül pedig annyi fekete rabszolgát vihetünk el a birtokról, amennyit nekünk tetszik.

Kapitányunk, akit már bántott a sok balsiker és aki remélte, hogy ilyen módon élelmet is szerezhet, amire már igen nagy szükségünk volt, elfogadta az ajánlatot és éjjel, a sötétség védelme alatt partra szálltunk negyven emberrel a lugani öböl mellett és a szerecsen vezetésével áthaladtunk az erdőn, az ültetvényes házához. A szerecsent, nehogy kereket oldjon, egyik legerősebb és legmegbízhatóbb emberünkhöz kötöttük. Holdvilágos éjjel volt és már elértük a ház környékét, anélkül, hogy a legcsekélyebb ellenállással találkoztunk volna. Miután egy melléképületbe tereltük össze az ültetvény összes feketéit, őröket állítottunk melléjük és miután máskép is biztosítottuk magunkat esetleges meglepetések ellen, - hozzáláttunk a fosztogatáshoz A családot, - egy öreg házaspárt és három leányát akik közül kettő nagyon szép volt. - az egyik szobába zártuk. Szó le nem írhatja rémületüket, amikor hirtelen brutális emberek hatalmában látták magukat, akiktől ördögi gonoszságokat vártak. Ez érthető is volt, mert a kalózok kegyetlen emberek hírében álltak, akik senkinek sem adnak kegyelmet. A két öreg a félelemtől szinte megmerevedett Szólni sem mertek, míg a szegény leánykák, akikre az várt, ami még a halálnál is rosszabb, könnyekkel szemeikben térdre vetették magukat a kapitány előtt és lábait átkarolva könyörögtek, hogy mentse meg őket emberei brutalitásától.

Weatherall kapitány, aki mint már az előbbiekből is kitűnik, nagylelkű és humánus ember volt. felemelte őket és becsületszavát adta nekik, hogy nem lesz semmi bántódásuk, amitől jelenlétében nem is kellett tartani, de mert az embereitől félt, hogy a leányokkal szemben nem tudnák megfékezni magukat, engem, - aki a legfiatalabb voltam és nem olyan durvalelkű, mint a többi. - bízott meg azzal, hogy addig, míg ő visszatér, senkit se engedjek be a szobába és életem elvesztésének terhe alatt hagyta meg, hogy a hölgyeket minden inzultustól megvédjem. Amire én fiatal szívem egész lelkesedésével vállalkoztam. Nagyon megtisztelve éreztem magamat, hogy ilyen feladat jutott osztályrészemül, de mialatt épp azon fáradoztam, hogy eloszlassam a félelmüket és az aggodalmaikat, azoknak az ír tengerészeknek egyike, akik éppen a kegyetlenségükről nevezetesek, megjelent az ajtónál és erőnek erejével be akart jönni. Elálltam az útját és közöltem vele a kapitány parancsát, de amikor a szép lányokat meglátta, durva szitkozódások közben kijelentette, hogy majd meglátja, hogy a magam fajta fickó mire megy vele szemben és hevesen rám támadt Szerencsére. kedvezőbb helyzetben voltam és ügyem igazságosságának tudata is hozzájárult ahhoz, hogy sikerrel verjem vissza támadásait. Ő azonban folyton újra rohamozott mialatt a hölgyek remegve várták a harc végét, amelytől becsületüknek és életüknek a megmentése függött. Végre is kezem, amely a kardot fogta, megsebesült, mire én a másik kezemmel elővettem a pisztolyomat és a vállába lőttem. Erre - nem annyira sebesülése miatt, mint inkább attól tartva, hogy a lövés zajára előkerül a kapitány, akiről tudta, hogy az ilyen dologban nem ismer tréfát - átkozódva és bosszúját emlegetve, visszavonult. Én visszatértem a lányokhoz, kiket az öreg házaspár átölelve tartott. Kalóz létemre is alig bírtam visszafojtani könnyeimet e jelenet láttára. Ünnepélyesen megismételtem fogadalmamat, hogy ha kell életemmel is megvédem őket. Ők pedig biztosítottak a bizalmukról. Megsebesült karomról ujjaimon csurgott végig a vér és a hölgyek zsebkendőiket szedték elő, hogy a vérzést elállítsák.

A jelenetet nagy riadalom szakította félbe. Alighanem megszökött valamelyik néger, és fellármázta a környéket. A szomszéd ültetvényekről összeszaladtak az emberek, és nagy veszedelemben voltunk. Percnyi veszteni való időnk sem volt, a legnagyobb gyorsasággal kellett megkezdenünk a visszavonulást, és hogy ez rendben történjen, a kapitány maga köré gyűjtötte az embereit. Ez alatt az öreg ültetvényes a fegyverek tüzeléséből, a füttyökből és az általános zűrzavarból megsejtve, hogy mi történt, arra kért, maradjak náluk, mert ha legyőznek és elfognak bennünket, irgalmatlan lesz a megtorlás és ujjait feszület formájára összekulcsolva, biztos menedékül ajánlotta fel házát, hol örökre megmaradhatok az ő védelme alatt és barátságában. A legudvariasabban, de épp oly határozottan visszautasítottam a nemes lelkű ajánlatot, mire ő sóhajtott és elhallgatott Felesége lehúzott ujjáról egy gyűrűt és ujjamra húzta azzal, hogy jusson eszembe, valahányszor a gyűrűre esik tekintetem, hogy milyen jó és nemes lelkű voltam velük szemben és így cselekednem mindig, a jövőben is, emberi kötelességem.

Nem sok időm volt az érzékeny búcsúzkodásra. Csatlakoztam a hajó legénységéhez, de miközben gyors menetelésben siettünk a part felé, nagy tömeg követett és üldözött bennünket. Ültetvényesek, mulattok és rabszolgák, de mert fele részben sem voltak felfegyverezve. támadásaikat könnyen visszavertük. Mindazonáltal, mert tömegük egyre nőtt és minthogy a nagy lármára minden irányból özönlött felénk a tartomány népe és tartanunk kellett attól, hogy a túlerőnek mégis csak áldozatul eshetünk, kapitányunk gyors parancsokkal siettette, hogy mentül előbb elérjük a partnak azt a részét, ahol csónakjainkat kikötöttük és ahol többé nem vághatnak, nem foghatnak el bennünket. Az óvintézkedések ellenére is több embert vesztettünk az erdőn való átvonulás közben, de elértük csónakjainkat és azokba beszállva hatalmas evezőcsapásokkal siettünk vissza a kétárbocosra. Az ellenség, futásunkon felbátorodva, nagy tömegekben özönlött a víz szélére és szégyenszemre hallgatnunk kellett foglyul ejtett bajtársaink kegyelemért való könyörgéseit, de néhány jajszó és nyögés és az azt kővető halálos csend megértette velünk, hogy nem kaptak kegyelmet. Bajtársaink sorsa annyira felbőszítette a kapitányt, hogy megparancsolta nekünk, evezzünk vissza a partra és támadjuk meg az ellenséget De mi akkor már tele voltunk rettegéssel, mert. tudtuk, hogy legyőzetés esetén válogatott kínzások és csúfos halál volna osztályrészünk és így hiábavaló volt a kapitány kérő szava és minden fenyegetése, - a hajón maradtunk. Még az a rendetlen tüzelés is, amely más körülmények között csak nevetésre ingerelt volna bennünket, ijesztően hatott ránk. A scooner csak kétszáz yardnyira a parttól horgonyzott és mi már a fedélzeten voltunk. A kapitány egész szélességében fordíttatta feléjük a hajót, megtöltöttük az összes ágyukat és beléjük tüzeltünk. Kínos jajkiáltások és kétségbeesett ordítozás jelezték, hogy elég nagy vérfürdőt rendeztünk közöttük. Újból meg akartuk tölteni a lövegeket, de a kapitány ezt „Elég volt!" kiáltással megtiltotta. Parancsára felszedtük horgonyainkat és a friss parti széltől dagadó vitorláink csakhamar messzire vittek attól a helytől, ahol olyan balszerencse ért bennünket.

II. fejezet

Két kétárbocos kalózhajó üldözőbe vesz bennünket. - Nem menekülhetünk

és rettenetes harc következik. - Egy borzalmas hajódráma három felvonása. -

Legyőznek bennünket. - Megölik a kapitányt. - Engem kifosztanak és megsebesítenek

Hat héttel ezután még nagyobb baj ért bennünket. A spanyol vizeken cirkáltunk és több zsákmányt ejtettünk A Revenge a part közelében volt. amikor friss szél arra késztetett bennünket, hogy összes vitorláinkat kifeszítsük. Éjjel igyekeztünk a parttól eltávolodni. de reggel láttuk, hogy nem sokra mentünk. Ennél fontosabb körülmény volt az, hogy az árboc tetején figyelő emberünk lekiáltott, hogy két scoonert lát a nyílt tengeren. Már éppen fel akartunk készülni üldözésükre, amikor beláttuk, hogy legyőznének bennünket. Közelebb érve, felismertük az egyik hajót. Az Esperance francia kétárbocos kalózhajó volt, tizenhat ágyúval és százhúsz emberrel; vele együtt dolgozott a másik, spanyol kalózhajó, melynek tizennyolc ágyúja volt a fedélzeten

A mi, eredetileg száz emberünkbe, annyi bulit el, sebesült meg, vagy esett foglyul, hogy csak ötvenötén maradtunk így hát nagy túlerővel álltunk szemben és szívesen elmenekültünk volna, de a szél állása nem engedte. Nem maradt tehát más számunkra, mint felvenni a harcot.

Weatherall kapitány, a csapat lelke, sokkal hűvösebben fogta fel a dolgot és a lég nagyobb nyugalommal rendelkezett. Ami kor minden készen állt az egyenlőtlen üt kőzetre, felszólított bennünket, hogy épp úgy, mint ő, harcoljunk mi is teljes lélekkel. Hatalmasabb hajók felett is arattunk mi már diadalokat. Csak nemrég vettünk erőt azon a francián, aki olyan páratlan hősiességgel harcolt, tehát, az a kis, szinte szóra sem érdemes spanyol kudarc nem szegheti kedvünket. Ha kézitusára kerül a sor, mi rövid kardunkkal mindenesetre felülkerekedünk. Legyünk bátrak, harcoljunk emberül: akkor biztos a győzelem! Ez a beszéd megtelte hatását. háromszoros hurrát kiáltottunk a kapitányra és elrendelte, hogy húzzuk fel Szent György megszentelt képét az árboc csúcsára.

Előbb a francia kétárbocos közelített hozzánk könnyű szélben és kapitánya átkiáltott hozzánk, hogy az ő hajója az Esperance. A mi kapitányunk azt felelte, hogy tudja, de ők is tudhatnák, hogy a mi hajónk a Revenge. A francia kapitány udvariasan válaszolt, hogy ő tudatában van annak, micsoda hajóval van dolga és annak is, hogy milyen jeles tengerész Weatherall kapitány. Kapitányunk az ágyuk mellett állva süvegeléssel köszönte meg a bókot.

Minthogy a francia ismerte kapitányunkat, tudta, hogy a két hajó harcba szállása esetén, ha kivívja is a győzelmet, ezt csak nagy veszteséggel teheti. A francia tehát újból odaszólt kapitányunknak, mondván, reméli, hogy tekintettel a túlerőre, nem fogunk hiábavaló ellenállást kifejteni. Hisz kár volna annyi derék emberért, tehát már a humanizmus is azt kívánja, hogy vonja be a lobogót.

Ezt a követelést parancsnokunk udvariasan, de határozottan visszautasította. A hajók most egész közel simultak egymáshoz és nagy rábeszélés következett, egészen addig, amíg a spanyol gálya is már közelünkbe ért.

- Most láthatják az erőnket, - mondta a francia kapitány, - ne kísértse a lehetetlent és kímélje derék és bátor embereinek életét.

- Irántam való kedvességének viszonzásául, - felelte Weatherall kapitány, - mindkettőjüknek kegyelmet ajánlok és megígérem, hogy magántulajdonukat tiszteletben fogom tartani, amennyiben hajlandók zászlóikat bevonni.

- Ön megőrült, Weatherall kapitány, - mondta a francia parancsnok.

- Ön kétségkívül tudja, hogy egész életemben bátor voltam, - válaszolta Weatherall kapitány és meg fogja látni, hogy legyőzöm önöket, de ha kell, tudok bátran meghalni is. Kezdődjék tehát a harc. Előzékenységből felajánlom, hogy önök támadjanak először.

- Lehetetlen, - mondta a francia kapitány, kalapját udvariasan levéve. Parancsnokunk viszonozta az üdvözlést aztán leugorva az ágyútalpról, megtöltötte az ágyukat, majd pisztolyát elsütve, megadta a jelt