A száműzött

By Hall Caine

Amerikai kritikusai szerint Caine története úgy illik Man szigetéhez, mint gyöngysor az ékszerdobozba. Kritikusai műve gyermeki tisztaságát és szenvedélyes egyszerűségét emelik ki. A történet a XVII.-XVIII. században játszódik. Főhőse Dan Mylrea, egy makacs, de bátor, szerethető, de megbízhatatlan férfi - mint a szigetet körülvevő tenger. Családi segítséggel hajót vásárol, de már az első év végén komoly adósságok terhelik - idejét ugyanis nem a tengeren, hanem jórészt a kocsmában tölti. Beleszeret unokahúgába, akitől tiltják, s egy szerencsétlen késpárbaj során ellenfele meghal: nem késétől esik el, hanem a sziklabércen vívott párbaj során a mélybe zuhan. Dant elítélik, száműzik, ahol a férfi sokat tanul, változik. Ám a regény nem happy enddel, hanem váratlan fordulatokkal közeledik a befejezéshez. S nemcsak úgy illik Man szigetéhez, mint ékszer a dobozába, hanem legalább oly színekkel festi a vad és kiszámíthatatlan tengert, mint amilyen változékony lehet az emberi viselkedés.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634746034

Book preview

Hall Caine

A SZÁMŰZÖTT

fordította:

Novelly Riza

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-603-4 EPUB

ISBN 978-963-474-604-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Deemster

Első kiadás: 1887

első magyar kiadás: 1925 körül

a borító William Edward Webb (1862 - 1903) A Bit of Poole Harbour

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I. fejezet

Az öreg Ewan halála

Thorkell Mylrea nagyon sokáig várakozott reá, hogy halott ember cipőjét viselhesse, ami, azt mondják, szerencsét hoz. Végre azonban felvehette a lábára. Negyvenéves volt már, fekete haja ritkás lett a feje tetején és szürkecsíkos a halántékai táján, szarkalábak körítették apró, hunyorgó szemeit, keze fején pedig kékes-vörösen dagadtak ki az erek. De minden izében élet lüktetett és minden tagjában erő.

Az atyja, Ewan Mylrea, sokáig élt, sokat gyászolt és szomorúságban hagyta itt a földet. Igazi pátriárka volt népe között és soha nem taposta tisztább lelkű szent az emberek, ösvényét. Öreg ember volt már, mikor a felesége meghalt. A nyitott sírnál állva, megpróbálta mondani: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott." De itt megcsuklott a hangja és nem bírt tovább beszélni már. Tíz esztendőt élt még ezután, de soha többé nem emelte fel a fejét. Lassan-lassan minden érdeklődését elvesztette az anyagi kérdések iránt. A világnak nem volt fénye többé a számára, állandó sötétben haladt a sir felé.

Két fiára maradt a bírtok kezelése: Thorkellre, az öregebbre és öt évvel fiatalabb öccsére, akit Gilcristnek neveztek. Soha még nem különbözött így két testvér. Gilcrist, mint atyja, egyszerű, békés lélek volt, Thorkell azonban heves, erőszakos és ravasz. A dolog vége előrelátható volt: Thorkell zsarnokoskodni kezdett Gilcristen.

- Gilcrist szelíden tűrte ezt, mintha a kedvére lenne, hogy lassan-lassan minden jogát kiveszik a kezéből. Alig telt el egy esztendő, Thorkell Mylrea lett az igazi úr Ballamonában; öccse éjszakánként csillagászattal és történelemmel foglalkozott, az öreg ember pedig napról-napra ott ült papucsaival a magas hátú karosszékben a tűzhelynél, amely fölött ezek a szavak voltak a fekete tölgyfa burkolatba vésve: „Isten gondviselése az én örökségem."

Különös dolgok történtek ezután. Az emberek sokat beszéltek róla, hogy nem is lehet megérteni, mennyire meggazdagodott a család s milyen szerencsésen gazdálkodott Thorkell Mylrea. A tartományban újra és újra felemelték az adót, úgy, hogy a gazdálkodók sírtak nyomorúságukban és azt kiáltozták, hogy nem akarnak sem kivándorolni, sem éhen halni. Ekkor Thorkell Mylrea szekerei, amelyek mögött közvetlenül a papság szekerei jöttek, megjelentek a földeken, ahol arattak, felrakták a kereszteket a szolgák és elvitték az aratók tehetetlen átkozódásai közepette.

Ennek dacára Thorkell Mylrea úton-útfélen azt hangoztatta, hogy az apja ügyei sohasem álltak még ilyen rosszul. Ezt magának az öregnek is megemlítette s ilyenkor a gondtól barázdált, ráncos arc meglepettnek látszott. Sok, hosszú tanácskozás folyt le apa és fiú között, - az öreg ember ott ült rendes helyén, Thorkell pedig a vésett tölgyfa burkolatnak támaszkodott, - s a dolog vége az lett, hogy Ewan Thorkellnek egy angol bankban letett pénze visszakerült a bírtokra és az öreg ember aláirt néhány írást, amelyeket a fia eléje tett.

Az öreg Ewan gyertyája egyre halványabban égett évről-évre, de legalább békésen töltötte napjait. Idők jártával egyre kevesebbet beszélt, nedves szeme mintha mindig inkább befelé nézett volna a saját lelkébe, amint a külső dolgok egyre jobban elhomályosultak előtte. S egy napon aztán az öreg ember meghalt ott a karosszékben, a tűzhely hamvadó parazsa mellett, békésen, csendesen, egyetlen vonaglás nélkül, - hosszú, ritkás ősz haja a vállára simult és megüvegesedett szemei a feliratra meredtek a tűzhely fölött: „Az Isten gondviselése az én örökségem."

Ezen az éjszakán Thorkell ült egyedül ugyanennél a tűzhelynél, ugyanabban a karosszékben, Írásokat nézett át és sorban dobta be mind a tűzbe.

Az öreg embert a temető szélén hántolták el az öregebbik fa alá, azon a részen, amely a tenger felé esik. A sziget lakosságának legalább a fele ott volt és hatszor hat ember ajánlkozott, hogy viszi a koporsót. Komor téli nap volt, egyetlen madár, egyetlen felhő a mozdulatlan, nehéz levegőben, a tenger szürke és hideg s dér alatt feküdtek a tarlók. Mikor a gyászolók visszajöttek Ballamonába, lakomához ültek, mert „Nagy bánat nagy szomjúságot okoz". Senki sem kérdezte, mi van a végrendeletben, - minek lett volna végrendelet, amikor nem lehetett szó pörösködésről, hiszen a földbirtok törvényes jogon mindig a legidősebb fiúra száll. Thorkell ült az asztalfőn és néha kissé el-elmosolyodott, néha pedig áthajolt az asztalon, hogy koccinthasson egyik-másik vendéggel, aki feléje nyújtotta a poharát. Gilcrist is ott állt a gyászolók között a temetőben, a mezítelen ég alatt és szíve éppen olyan üres és elhagyatott volt, mint a tenger, de most, hogy visszatértek a házba, nem tudott velük maradni. Gyász, fájdalom és harag mardosta a lelkét, felállt érintetlen tányérja mellől és a saját szobájába ment. Kis, csendes fészek volt ez, amelynek egyetlen, szűk ablaka az ingoványos Curragh vidékére nyílt. Az ingoványok mögött volt a tenger. Itt ült Gilcrist egész nap tompa fájdalomba merülten.

Aztán eltűnt a nap világossága s az Ayre lámpáinak fénye remegett a fekete vízen, mikor kinyílt az ajtó és belépett Thorkell. Gilcrist megkotorta a tüzet, fellobogott a láng. Thorkell arcán különös kifejezés látszott.

- Sokat gondolkoztam a sorsodon, Gilcrist, - kezdte, - különösen az utóbbi napokban. Hogy megmondjam az igazat, aggódom érted.

Kicsit várt, aztán folytatta:

- Itt Ballamonában rosszul mennek a dolgok, nagyon rosszul...

Gilcrist egy szót sem felelt, csak átkulcsolta két kézzel a térdét és mereven a lángba nézett.

- Egyikünk sem fiatalember már, - folytatta Thorkell, - de ha... ha valami célod van... én... én nem akarok az utadba állni... nem akarlak itthon tartani, ha ez a hátrányodra válna...

Hátratett kézzel állt a tűznél. Most Gilcrist is felállott.

- Jól van, - mondta nagyon nyugodt és csendes hangon, aztán az ablakhoz lépett és kitekintett a tenger fekete vizére. Mélységes csend volt, csak a végtelen víz halk zúgása hallatszott a temető mögül.

Thorkell még ott állt egy darabig a szekrényhez támaszkodva, - a láng fényében mintha sötét mosolygás jelent volna meg az arcán. Aztán megfordult és egyetlen további szó nélkül kiment.

Másnap hajnalhasadáskor Gilcrist Mylrea Derby Haven felé lovagolt, előtte zöld posztóba burkolt ruhacsomag feküdt a nyeregben. A King Orry nevű hajóra szállt, amely hetenként egyszer közlekedett Man szigete és Liverpool között. Liverpoolból egyenesen Cambridge-be utazott, hogy jelentkezzék az egyetemen.

Soha nem jutott volna senkinek eszébe, hogy Thorkell Mylrea valaha megházasodjék. De alig hűlhetett ki atyjának teste a sírban, alig érte el az ócska bárka, amelyen a testvéröccse elutazott, Liverpool kikötőjét, mikor Thorkell Mylrea felajánlotta szívét, ráncos kezét és ötszáz hold földjét egy húszéves leánynak, aki körülbelül hat mérföldnyire lakott Ballamonatól. Inkább azt lehetne mondani, hogy az apjának tette ezt a csábító ajánlatot, mert a leány kívánságát nem kérdezte senki. Szelíd, engedékeny, alkalmazkodó teremtés volt és mélyen élt lelkében az engedelmesség vallásos erénye. Édesanyja már régen meghalt s egyedül nőtt fel a házban, atyja hideg és komor papi házában. Mert plébános volt az apja Man szigetén, - Tearenek hívták, - a leány neve pedig Joance volt.

Ha a temetésre a sziget fél lakossága összegyűlt, a lakodalmon ott volt az egész nép. Thorkell kora tavasszal tartotta meg esküvőjét a plébános templomában, Andreasban.

Nem lehet mondani éppen, hogy a nagy vendégsereg azért gyűlt volna össze, hogy Thorkell Mylreát dicsérje és boldogságának örüljön. Inkább jó volt, hogy nem hallhatta a beszédeket, amelyek itt-ott estek a környékbeli emberek között.

- Azt a mindenit neki! - mondta egy szakállas Man-szigetbeli, - úgy megvan negyvenöt esztendős, mint az öreganyám és tisztára olyan, mint valami vén kandúr!

- Az ember igazán azt hitte volna, hogy nincs neki szíve, pedig hát, úgy látszik, mégis csak van! Furcsa, furcsa, az már egyszer igaz!

- És még hozzá, azt mondják, igazán jó, derék szép teremtést kap... Csodálatos, mi meg nem történik a világon!

Thorkell esküvője nagyon diszes volt. Elől jött egy hegedűs és egy flótás, hangos zeneszóval, azután a vőlegény emberei, akik fűzfaágat viseltek kezükben, mögöttük pedig nyoszolyólányok következtek. A menet háromszor kerülte meg a templomot, mielőtt beléptek volna s amikor végre bementek a kapun, odagyűltek valamennyien az áldoztató rács mellé.

Thorkell valamiképpen levertnek és szégyenkezőnek látszott, akár a megbotozott kutya. Odakint vidám volt és cifra, csipkés kézelőiben büszkén feszengett. Ritkás haját gondosan rákefélte a kopasz helyre a feje tetején, csatos cipőt viselt és kék térdszalag volt a nadrágján. Hanem mikor aztán kezébe vette a menyasszonya vékony kis kezét, mintha alig bírt volna megállni a helyén. A hangja először remegett és megcsuklott, aztán erőltetten, szinte nyersen hangzott. Soha még ilyen szánalmas árnyékvőlegény nem térdelt ezen a kövön szép menyasszonya mellett! És mialatt a plébános ehhez a kísértethez hozzáadta saját engedelmes leányát, hátul, a templom oszlopai között halk suttogás kelt, amely néha elért egészen a szentélyig is:

- Nem hinné az ember, hogy eladta a saját gyermekét s most még itt mer állni az Úr oltára előtt és imádkozik és beszél Izsákról, meg Rebekáról, meg ilyesmiről!

- Dehogy Rebekáról! Jákobot, meg Lábánt emlegeti!

Mikor aztán végre befejeződött a szertartás s a vőlegény nem meresztette többé kényszeredetten szemét a fekete-fehér betűkkel nyomott szent szavakra a sekrestye ajtaja fölött, egy pillanat alatt más emberré vált. Minden félénksége, levertsége, tehetetlensége megszűnt. Mikor az emberek mind kinn voltak már a templom előtt, a vőlegény négy embere versenyfutást rendezett a plébániáig s a győztes egy üveg brandyt kapott, - diadalmasan tért vele vissza a többiekhez. Akkor aztán Thorkell, régi szokás szerint, körbeállította embereit az úton, húzott egyet az üvegből s odaadta feleségének.

- A szokást megtartjuk, a gonoszt elhagyjuk, - szólt a babonás mondás szerint.

Ezután a menet újra elindult s a plébániára érve a menyasszonyi kalácsot ünnepélyesen feltörték az új asszony feje fölött, aztán a darabokat odavetették a lármás, zsibongó tömegnek, ahol vidám tülökszó, puskadurrogás és dalolás hallatszott.

Thorkell az öreg gavallérok udvariaskodásával vezette oda feleségét az asszonyok csoportjához, akik azonnal körülvették, ő pedig elvegyült a tömegben, tréfált, csipkelődött, szójátékot faragott és végül felszólította, hogy azok, akik az ő meghívására jöttek, egyenek és igyanak abból, amit kocsiján magával hozott a számukra. A kocsiban nem volt egyéb, mint zabkenyér és sovány sör, ami éppen nem menyegzőre való lakoma. Voltak néhányan, akik morogni kezdtek, mások az orrukat fintorgatták, ismét mások a fejüket vakarták, némelyek pedig nyíltan nevettek. A sörhöz és kenyérhez szinte senki sem nyúlt.

Thorkell úgy tett, mintha nem látná a vendégek elégületlenségét, de a plébános nem tudta nézni és behívott mindenkit az udvarába, aki csak befért. Ott hordókra ajtókat tettek asztalnak és fényes lakomát szolgáltak fel nekik: először is árpalevest, amelyben bőven volt káposzta és bárányfej is főtt benne elég, - ezt fadézsákban hozták és mindenki kagylóhéjat kapott kanálnak a kezébe, azután faggyús puding következett, mely gömbölyű volt, akár a hízott lazac és hosszú, mint a tőkehal, végül egy hatalmas, kövér disznó, egészben sütve. Nagyjából feldarabolták egy bárddal, de a további munkát már csak a kezek és fogak végezték el, a Man-szigetiek nem sokat törődtek a késsel, villával.

A lakoma után bőven akadt ital is, meg vidám ének is. S közben egyre lehetett hallani az ünnepi vendégsereg víg zsivajgásán túl a kívül maradtak még hangosabb lármáját.

Lassan, lassan, bármilyen erős meggyőződés fészkelte is be magát erről-arról a Man-szigetiek szívébe, a sör jótékony hatása alatt Thorkell Mylrea is, meg a plébános is mind derekabb, mind keresztényibb erényekben tündöklő férfiaknak kezdtek feltűnni.

- Nem is olyan öreg éppen, nem is olyan öreg.

- Már hogy a csudában lenne öreg? Mi jut az eszedbe, fiú?

- Meg aztán jó feje van, az biztos, okos ember, meg kell adni.

Vastagabb és kevésbé vastag tréfák hangzottak el és különféle pohárköszöntők. Thorkell mindeniket örömmel hallgatta. Később táncra került a sor hegedűszó mellett, a szünetekben pedig a flótás fújta a nótáját. így ment ez egészen éjfélig, amikor a hegedű és flóta, meg bizonytalan énekszó harmóniátlan harmóniája lassan eloszlott a Curragh mocsarai táján mindenféle irányban.

Másnap reggel Thorkell hazavitte fiatal feleségét Ballamonába. Ugyanazon a rugó nélküli kocsin mentek, amelyen előtte való nap Thorkell a kenyeret és sört hozta magával. Thorkell utánanézett, hogy minden maradékát gondosan összegyűjtsék ezeknek a megbecsülendő élelmiszereknek s hazavitte magával, vigyázva csomagolta el abba a ládába, melynek tetején a felesége ült.

II. fejezet

Fiúgyermek születik

Három esztendő múlt el és Thorkell vagyona egyre szaporodott. Pénzt hajszolt reggeltől estig. Az ő naptárában nem volt sem ünnep, sem egyéb pihenő. Éppen csak vasárnap nem dolgozott, amikor is, mint holmi ájtatos keresztény, megjelent a templomban. Thorkell talán igazán hitte magáról, hogy Istenfélő ember, de a rossz nyelvek azt suttogták róla, hogy csak a nyelve az, nem a szíve és nem a gondolatai.

Felesége nem látszott boldognak. Házasságának első három esztendeje alatt nem hozott gyermeket a világra s csak most kezdett megvilágosodni előtte, hogy az ura haragszik reá ezért s hogy házasságának ez volt egyedüli célja: gyermeket akart, fiút, akire örökségül hagyhassa a vagyonát.

Egy vasárnap reggel, amikor Thorkell és felesége a templom felé mentek, egy húszéves leány haladt el mellettük s útközben meghajtotta magát az asszony előtt. A leánynak csinos barna arca volt, sötét, sűrű hajfürtök hulltak a homlokára a fehér vászonkalap alól, melynek szalagját nem kötötte meg az álla alatt, hanem hátravetette a vállán. Nyár volt, könnyű kék ingválla gombolatlanul feszült reá s látszott a fehér alsóing és mezítelen, húsos nyaka. Két gömbölyű, barna karján könyökig fel volt gyűrve a ruhaujj. Barna őzszemeiben volt egy kis kacérság, amint felpillantott hosszú, árnyékos szempillái alól, aztán gyorsan lesütötte megint. Csatos cipő volt a lábán, nem zárt, hanem nyitott, csinos kis topán.

Thorkell gyors szeme végigfutott a leányon s amint látta, hogy köszön az asszonynak, megvárta a feleségét, - mert máskor mindig előtte ment néhány lépéssel.

- Ki volt ez?

Thorkell felesége azt felelte, hogy egy peeltowni hálókötő leány.

- Mi a neve?

Thorkell felesége azt felelte, hogy a leány neve Mally Kerruish.

- Kik a szülei? A rokonai? Hol lakik?

Thorkell felesége azt felelte, hogy csak az anyja él, aki szegény és a földeken szokott dolgozni, és mert olyan nehéz volt a sorsuk múlt télen, náluk is járt alamizsnáért.

- Ördögöt! Nem hiszem, hogy olyan nagyon szegények lennének. Honnan van a leánynak ilyen jó ruhája, ha az anyja koldul?

Thorkell ráncos arca még ráncosabb lett. Felesége pedig elszomorodott és hangja elfulladt, amint tovább próbálta mondani:

- A... a rossz nyelvek azt mondják... hogy...

- Mit mondanak a rossz nyelvek, asszony? - kérdezte Thorkell és szája különös mosolyra húzódott és hangjának furcsa tréfás csengése volt.

- Azt mondják... de én sajnálom ezt a szegény leányt, Thorkell...

Thorkell harákolt, aztán nyihogni kezdett furcsa torokhangon, mint valami ló, ha a tavaszt érzi.

- Olyan, mint valami töltött galamb, - mondta még s újra elől haladt, de a fejét egyre jobbra-balra ingatta a vállai között és a lábai elé nézett, a porba. Egy darab idő múlva újra bevárta a feleségét.

- Azt mondtad, hogy Peeltownban lakik? És hogy hálót köt? És Mally Kerruish a neve?

Az asszony csak egy fejbólintással válaszolt. Thor- kell sem beszélt vele többet, újra előre indult, csak a templom ajtajában állt meg megint:

- Siess, asszony, siess és el ne felejtsd a padunk ajtaját betenni magad után.

Ám „Az Úr megemlékezett Ráchelről és meghallgatta őt" és Thorkell Mylrea felesége boldognak látszott végre, mert gyermeket remélt. De maga Thorkell még boldogabb volt. Egészen mostanáig sohasem mondta, hogy nincs megelégedve a régi házzal, mely már hat generációnak szolgált lakhelyül, most új, nagyobb házat kezdett építeni a dombon, a Slieu Dhoo- magaslat lábánál.

Most aztán még fösvényebb lett. Még a régi ruhákat is sajnálta odaadni a nyomorultaknak és télen át sok alamizsnát kérő szegény ment el üres kézzel az ajtaja elől. De az volt a legkülönösebb, hogy még a tizedet sem akarta megfizetni. Mikor a pap kocsija megjelent Ballamonában, Thorkell megfogta a ló zabláját és visszafordította a kapu felé, aztán az oldalára csapott az ostorával. A pap dühtől sápadtan jött el hozzá.

- Minden disznó a maga számára túrjon, - mondta Thorkell. - Én nem fogom szétosztogatni azt, amit a két kezemmel gyűjtöttem.

Thorkell új háza gyorsan épült. Amikor a falak fel voltak húzva, a kőművesek és ácsok átmentek Ballamonába, hogy áldomást ígyanak, szokás szerint.

- Micsoda? - fogadta őket Thorkell. - Mit akartok ti itt? Megkapjátok a fizetéseteket, köszönjétek meg! Egy korty sört sem adok!

Ezen az estén nem volt áldomás Ballamonában. Az emberek morogtak, de nem tehettek semmit.

Másnap reggel feltették az első tetőgerendákat. A következő éjszakán nagy vihar söpört a szigeten végig s a gerendákat mind elvitte, még csak mutatóban sem maradt belőlük. Thorkell átkozódott és káromkodott és szidta az embereket s amint a szél lecsendesült, újra megcsináltatta a fedélszéket. A régi háznak csak zsúpfedele volt, de az újat palával akarta fedetni és a Slieu Dhoo oldalában kellett az embereknek palát bányászniuk, lapokra vágniuk és odaszállítaniuk a házhoz. Az idő csendes volt, szinte ijesztően csendes, mint amilyen vihar előtt szokott lenni. És csakugyan: alig fejezték be a fedelezést, a múltkori óriási ciklon másik része is végigvonult a sziget fölött, gyökerestől lépte ki a fákat és megrázta a ballamonai régi épületet, hogy azt hitték, összedől. Thorkell Mylrea nem aludt ezen az éjszakán, hanem a szobájában járt fel és alá s amint hajnalodott, kinyitotta az ablak fatábláit, hogy kinézhessen. A ködös derengésben ott állt a dombon a ház négy fala: a tető nem volt sehol.

Ekkor az emberek suttogni kezdtek.

- Megbüntette az Isten - mondták.

- Rosszul bánt az özvegyekkel, meg árvákkal, most pedig vele is rosszul bánik Az, aki tud mindent.

- Ami ebül gyütt, ebül kell elvesznie - bólogatott egy öreg ember.

- Oh, én ismertem az apját - mondta egy másik. - Olyan volt hozzám, mint a tulajdon testvérem mindig.

- Sok tehénnek rossz borja van -- állapította meg egy vénasszony.

Thorkell úgy járt-kelt, mint valami viharfelhő, amikor aztán meghallotta, hogy az ő szerencsétlenségét Isten büntetésének tartják, nem lehetett a káromkodását végighallgatni.

- Hiába, ahol libák járnak, ott piszok is van! - mondta. - Ahová pedig asszonyok teszik be a lábukat, ott nincs csend. Mit törődöm én azzal, amit a vénasszonyok locsognak?

De mielőtt újra megcsináltatta volna a fedelet, mégis megfizette a papi dézsmát. A leghitványabb ocsúval fizette ki, ami nedves helyen feküdt és zsákba rakták, mielőtt jól kiszáradhatott volna. Thorkell sokszor gondolt reá, vajon el tudja-e valamire használni. A következő vasárnapon a pap, mielőtt a zsoltárba belekezdett volna, felpanaszolta, hogy egyik híve, akinek nem akarja említeni a nevét, most az egyszer. Úgy látszik, azt gondolta magában, hogy ami a disznainak rossz, az a papnak jó lesz.

Thorkell olyan hangosan nevetett külön padjában, hogy mindenki hallotta és valami olyasmit mormogott, hogy még ezt sem érdemes odaadni.

Tavasz volt, amikor a szél a második tetőt is lefújta és az épület kora nyár idejéig tető nélkül állott. Akkor Thorkell négy sovány malacot küldött át a plébánoshoz, összeszedte újra az ácsokat és munkához fogott velük. Most minden baj nélkül befejezték a fedést.

A vadrózsa még nem viritott el, a fecskék nem érkeztek meg, a friss fű az ökrök lába alatt édes volt még és vékonyszálú, amikor Thorkell felesége ágynak esett. Hommy-beg, Thorkell süket kertésze útnak indult, azt mondták neki, hogy siessen, amint bír, a faluba és hozza el a bábaasszonyt. Ezt a derék teremtést Kerry Quaylenek hívták, negyvenéves volt és hajadon, - nem vette el senki, mert alig látott.

- Azt hiszem, az asszony nincs valami jó bőrben, - jelentette Hommy-beg, amikor odaért.

- Akkor hát siessünk - bólintott a félig vak bábaasszony.

Amikor Ballamonába értek, Thorkell Mylrea fel- lökdöste Hommy-beget a rugónélküli kocsiba és azt parancsolta, hogy hajtson el Andreasba, de azonnal és hozza el a plébánost magával. Hommy-beg útnak is indult és óránként négy mérföldet sikerült megtennie sietségében.

Thorkell felment Kerry Quayle után a szobába. Amikor beléptek, Thorkell félrehúzta a bábát az asztal mellé, melyen nagy sárgaréztartóban új szál gyertya állott. Thorkell felvette a kis, fényes bőrbe kötött, ezüstkapcsos Testamentumot.

- Én nem vagyok akárki, engem mindenki ismer a szigeten - mondotta Thorkell rekedt suttogással - és van annyi eszem, hogy csak nevessek azokon, akik boszorkányokról, meg lidércekről, meg egyéb ilyesmiről beszélnek.

- Úgy, úgy, igaz is, nagyon igaz - bólintott Kerry.

- Ha akarnám, valamennyit a törvény kezére adhatnám - folytatta Thorkell.

- Bizony, bizony és nagyon istenes dolog lenne, ha valamennyi boszorkányt, meg lidércet, ami csak van a szigeten, a tengerbe lehetne vetni - helyeselt buzgón a bába.

- Oh, én azokról az ostobákról beszéltem, akik hisznek az ilyesmiben - legyintett Thorkell. - Valamennyit bezárathatnám Rushen várába!

- Persze, persze, egy a törvény és egy az igazság is, mint ahogyan az egyszeri ír mondta.

- Ne gondolja hát, hogy kívánom a bába-esküt, mint ahogyan a babonások szokták.

- Már hogyan is gondolnám? Azt csak a közönséges, szegény emberek teszik.

- Igen, igen, Kerry, de tudja jól, mi a közmondás: „A szokást megtartjuk, a gonoszt elhagyjuk."

Thorkell hangja rábeszélő volt, szinte hízelgő.

- Én soha nem is mondtam, hogy ne tartanám be a szokásokat - mondta a bábaasszony.

Az egésznek a vége az lett, hogy Kerry Quayle annak rendje-módja szerint letette a bábaesküt, mely szerint nem fog semmiféle ráolvasást, vagy varázslatot űzni az asszony ágya mellett, nem cseréli ki a gyermeket a születése órájában s amíg nincs megkeresztelve, nem hagyja betakaratlanul, hogy szemmel megverjék.

Egyre sötétebb lett odakint is, idebent is, de a plébános még mindig nem érkezett meg. Beállt az éj. A szobában semmit sem lehetett látni, de Thorkell még mindig nem engedte meg, hogy lámpát hozzanak, vagy a gyertyát meggyújtsák. Később, vagy hat órával azután, hogy Hommy-beg elindult, tompa kocsirobogás hangzott fel az ingoványok felől az országúiról és nemsokára belépett a plébános.

- Milyen sötét van! - mondta, amint megbotlott a küszöbön.

- Oh, kedves apósom - mondta Thorkell és szokatlan barátsággal nyújtotta ki feléje a kezét - arra vártam, hogy az egyház szolgája hozzon világosságot ebbe a házba.

És ezzel Thorkell odanyújtotta neki a gyújtót.

A plébános félig nevetve, félig bosszankodva végighúzta a kéngyufát a doboz fedelén, amikor Thorkell hirtelen a karjához kapott.

- Várj egy pillanatig... Ugye, kedves apóson te tudod, mennyire megvetem én a babonát?

- Oh igen, igen - mondta a plébános.

- De ismered, ugyebár, a régi mondást? „A szokást megtartjuk, a gonoszt elhagyjuk!"

És Thorkell arcán összefutottak a ráncok, hogy olyan lett, mint valami száraz dió.

- Azt akarod, hogy megszenteljem a gyertyát? - mondta a plébános. - Legyen.

Eldarálta az áldást és az utolsó szónál felesi lant a gyertya fénye.

A plébános most az ágy felé fordult. Mahagóni fából készült, nagy, négyoszlopos ágy volt ez, nehéz függönyökkel, amelyek a sáros hó színére emléke; tettek. A plébános - kis, görnyedt emberke volt, töpörödött, kerek arccal - az egyik oszlophoz támaszkodott és gúnyosan szólt:

- Mi az, Thorkell? Ha olyan nagyon betartod a szokásokat, miért nem akasztottad fel a kalapodat az ágy fejére?

- A... a kalapomat?

- Ugyan, plébános úr - mondta a bábaasszony -, hiszen az uraság olyan ember, akit mindenki ismer a szigeten és van annyi esze, hogy nevessen azokon, akik boszorkányokról, meg lidércekre, meg egyéb ilyesmiről beszélnek és felakasztják a k; lapjukat az ágy fejére, hogy a rossz szellemeket e kergessék.

Thorkell nagy kacagással bizonygatta, hogy bábaasszonynak igaza van.

- Haha! A kalapomat felakasztani! Még m nem, még mit nem! A buta emberek azt mondja, hogy ez távol tartja a gonosz szellemeket? Van vagy húsz éve, hogy utoljára láttam ilyesmit, nem csoda, hogy elfelejtettem... Furcsa lehet az. Az asszony ágya fejénél a férfikalap! Mit gondolsz, kedves öregem, ne tegyük oda? Csak a mulatság kedvéért? Haha!

Ezzel Thorkell kirohant a szobából és hallani lehetett, hogyan fut le a lépcsőn, aztán visszajött és féktelen nevetéssel akasztotta fel puha kalapját az ágy egyik oszlopára.

Most aztán Thorkell és a plébános abba a szobába mentek, amelyben valaha Gilcrist lakott, abba, amelynek kis ablaka a mocsarakra és messzebb a tengerre nyílt.

Még hajnal előtt fiúgyermeke született Thorkell Mylreának - volt már örököse, akire ráhagyja ötszáz holdját.

III. fejezet

Ewan megkereszteltetése

Az éjszakában siető lábak zaját visszhangozták a régi ház falai Ballamonában. Maga Thorkell úgy ugrált ide-oda, mint valami vén mókus, közben-köz- ben élesen felkacagott magában, mialatt az asszonyok vizet melegítettek és felvitték az üstöt a betegszobába, ahová aztán férfiembernek nem volt szabad egy ideig belépnie. Thorkell a konyhába sietett és maga kereste meg a zabkenyeres zsákot, meg a sajtos bödönt. Hommy-beg, akit ma éjszaka nem engedtek hazamenni, a tűzhely előtt vígan horkolt. Thorkell felrázta és azt parancsolta neki, hogy egy nagy darab kenyeret, meg sajtot törjön apró darabokra. Mikor ezzel elkészült, a darabokat kiszóratta a lépcsőre, küszöbre, meg az udvarra, egészen az utcaajtóig, mialatt ő maga egy másik kenyeres zsákot töltött meg kenyér-, meg sajtdarabokkal és felvitte magával a szobába, ahonnan néha gyenge, vékonyhangú sírás hangzott ki, a legszebb zene, ami valaha érte Thorkell fülét.

Micsoda meglepetést hozott a következő nap a környékbeliekre! Mióta az öreg Ewan meghalt, ma volt először megint nyitva a ház, a szegények, akik alamizsnáért jöttek a kapuk elé, bejöhettek kopogtatás nélkül és leülhettek a tűzhöz és ehettek a kenyérből és sajtból. Fenn pedig, ahol az asszony keskeny, fehér arcocskája alig látszott ki a hímzett párnák közül, egymásnak adták a környékbeli vendégek a kilincset, megtöltötték a szobát egészséges testük melegével és kigőzölgésével, kacagással és harsány beszélgetéssel. Ott ültek körben, itták a friss sört és vastagon kenték kenyerükre a rummal kevert vajat, ami kék porcelántálban állt az ágy melletti kis asztalon, Thorkell pedig vidáman ugrált körülöttük és biztatta őket:

- Csak enni, enni, barátaim! Szégyen az, ha valami a tálban marad!

És a vendégek ettek és ittak és nevettek és éne-, keltek, míg végre a szoba levegője sűrű lett és füstös, hogy vágni lehetett volna s a nyelvek zűrzavara olyan lett, akár a Bábel tornyánál.

Három vidám héten keresztül jöttek a vendégek és három héten keresztül tartottak nyitott tarisznyában kenyeret és sajtot a szegények számára és szórták a földre és küszöbre a levegőbeli szellemeknek. S ha valaki tréfásan emlegetni próbálta, hogy a nagyanyja ideje óta nem látta, hogy valahol ilyen tisztességben tartották volna a régi babonákat, Thorkell zajosan nevetni kezdett és azt mondta, micsoda jó tréfa, hogy vannak, akik azt hiszik róla, hogy babonás és hogy a közmondás azt tartja, hogy: a szokást megtartjuk, a gonoszt elhagyjuk. Ki ne akarná távol tartani magától a gonoszt?

Aztán elérkezett a