Selby közlegény

By Edgar Wallace

A történet egy fiatal fiú kalandjait mutatja be a háborúban betöltött szerepe kapcsán. Dick Selby egyszerű közlegényből küzdi fel magát a rendfokozatok során, miközben hőstettei bejárják egész Angliát. Egy titokzatos Barna Hölgy végigkíséri útján, s a cselekmények bonyodalmai közben idővel fény derül kilétére is.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633769102

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

SELBY KÖZLEGÉNY

Fordította

Németh Zoltán és Varga István

A könyv eredeti címe: Private Selby

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-910-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Németh Zoltán és Varga István

ELŐSZÓ

Amikor hozzáláttam Dick Selby történetének megírásához, és annak elmeséléséhez, ami a Barna Hölgy miatt történt vele, heves kísértés fogott el, hogy kihagyjam életének azon szakaszát, mely nem tűnt különösebben fontosnak, és egyenesen az érdekfeszítőbb részekre térjek. Hamarosan rájöttem azonban, ha rögtön a dolog lényegével kezdem, valami efféle mondattal: „Következzen hát Selby története, aki harmadosztályú tisztviselőből…", joggal érhetne vád a szavahihetőségemet illetően.

Ha tehát az olvasó a történet tanulmányozása során bizonyos körülmények hihetetlen egybeesésére, valószínűtlen helyzetekre, valamint olyan eseményekre bukkan, amelyek erősen súrolják a valóság és képzelet határát, kérem ne feledkezzen meg arról, hogy Dick Selby addig a pillanatig a lehető leghétköznapibb életet élte. Amennyiben pedig Elise, a Barna Hölgy egyszerű, hétköznapi, jól nevelt nő lett volna, úgy ez a kötet bizonyára meg sem íródik, mivel bajosan tudtam volna magam rávenni egy efféle felszínes románc elmesélésére, amit egy sablonos külvárosi szerelmi kaland nyújthat.

Kissé úgy érzem most magam, mint a bűvész, aki megbocsátható szakmai hiúságból a kendő mindkét oldalát meglobogtatja közönségének, majd körbeadja a tojást, megvizsgálandó annak bizonyításául, hogy a rekvizitumok valódiak.

Művem hőse tulajdonképpen a középosztály alsóbb rétegéből származó fiatalember. Csupán felületes neveltetésben részesült, és ha a Barna Hölgy nem létezett volna, akkor Dick Selby minden bizonnyal a társadalom tiszteletreméltó, szürke tagjává válik. Kibérel egy kis villát, hitelekből berendezi, vasárnaponként eljárogat a templomba, és a szokásos anyagi gondokkal küszködve felnevelte volna népes családját. Ami a feleségét illeti, élénk, vidám asszonykának képzelem el, aki mindig kész a harsány kacagásra, bár ő maga kissé lomha természetű és Corelli kisasszony csodálatos regényeit bújja.

A Fehér Mágia hagyományos szereplői a tündérek, koboldok, jó szellemek és erdei törpikék; a Fekete Mágiát démonokkal, rémekkel, boszorkányokkal és a pokol szörnyszülöttjeivel asszociálják. Dick Selbyt viszont a Barna Mágia kétkedésre, nyugtalanságra, s a körülmények elleni érzelemkitörésekre késztette. Ez tette azzá, ami végül lett belőle, jóval magasabbra emelve, mint amennyire érdemei segítségével juthatott volna. Valójában olyan magasságba emelkedett, hogy az egész világ megtorpant egy pillanatra, arra figyelve, hogy mit művel ez a Friendly Streeti utcagyerek.

Nem áll szándékomban különösebben kardoskodni amellett, hogy ez a történet valóban megtörtént, hiszen az életben számtalanszor sokkal különösebb dolgok is előfordulnak. Nem tagadom, hogy megpróbálom minél előnyösebb oldaláról bemutatni a brit katonát, s kérem, írják a javamra, ha eközben a képzelet birodalmába tévednék. Hősömet magasztos környezetbe helyeztem, gondosan kerülve a túlzásokat, azaz magának a katonának az életét igyekeztem megírni.

A KIADÓ JEGYZETE

E kötetet eredetileg 1912-ben adták ki, két esztendővel a Nagy Háború kitörése előtt. Széles körben elismerték, hogy ez az egyik legfigyelemreméltóbb mű, mely megjósolta a háborút Nagy-Britannia, és egy másik európai nagyhatalom között. Rendkívül közeli a hasonlóság az író víziója, és az azóta már közismerté vált háborús események között. Ne feledkezzen meg az olvasó a történet profetikus jellegéről, s a kötetben található későbbi történelmi eseményekkel való azonosság részleteiről. E mű írója előre látta azt, amit az államférfiak nem voltak hajlandók észrevenni.

I. FEJEZET

Grain, az „Öreg Kiválasztott" aligha tekintette magát az Isteni gondviselés eszközének, és nem valószínű, hogy bárki más annak nézte volna. Ahhoz túl vörös volt a képe és túl nagy a hangja. Egyébként zöldséges üzletet tartott fenn a Deptford High Streeten, de volt néhány hátaslova is.

A hozzáértők szerint ugyanis a gondviselés csodatévő küldöncei rendszerint gyenge és ártatlan személyek. Gyermekek, akik megbékítik összezördült szüleiket, barna szemű hajadonok, akik tragikus sorsú szerelmesek útját egyengetik az egymásra találáshoz. Efelé szerepkörben alkalomadtán még rendőröket is tisztelhetünk; de a vörös képű zöldségesek és sportoló fűszeresek szóba sem jöhetnek.

Dick Selby egy júniusi szombat estén, a Deptford High Streeten sétálva szembetalálkozott az Öreg Kiválasztottal. Akkortájt nehéz idők jártak erre a nyílt tekintetű, egyenes, erős ajkú ifjúra, így nem csodálhatjuk, ha nem volt kedve az Öreg Kiválasztott jópofáskodásához.

Nem mintha elvesztette volna a munkáját – azzal tisztában volt, hogy erre még várnia kell egy keveset –, de valahol legbelül, elméjének ismeretlen mélységeiben, valami megmagyarázhatatlan heves elégedetlenség tombolt benne, valami érthetetlen lelki rosszullét, egyfajta azonosíthatatlan, idegőrlő nyugtalanság, aminek még az eredetére sem tudott volna magyarázatot adni.

Így nézett ki a helyzet, amikor az Öreg Kiválasztott bizonytalanul egyensúlyozva a járdaszélen, megállította Selbyt.

Lévén nyár este és a bevásárlás órája, az utca zsúfolásig telt járókelőkkel. Az olcsó áruját kínáló mészáros harsány vagánysággal ajánlgatta portékáját, rendkívüli előzékenységgel köszöntve a törzsvásárlóit. A távolabb lévő piactér felől a helyzethez illő zeneszó hallatszott.

Az élet vidámságot és kalandot sugárzott. Deptford népe a szitáló esőtől bőrig ázva, az áhítattól tátott szájjal és kimeredt szemmel kutatta a kínálkozó élvezeteket.

– Dick – mondta komoran az öreg Kiválasztott –, jó öreg cimbora!

– Aha – válaszolta Dick félvállról.

– Ugye javasoltam neked „Clarabelle"-t? – követelőzött agresszíven a Kiválasztott.

– Javasoltad? Igen, azt hiszem tényleg említetted – felelte Dick.

– Miért, talán nem szóltam, hogy tegyél mindent a „Mosónőre"? Be is jött a hetedik futamban.

A fiú bólintott.

Az elhangzott párbeszéd sok mindent elárult az Öreg Kiválasztottról aki bizalmas suttogás közepette átkarolta Dick vállát. És ami még ennél is rosszabb volt, a Kiválasztott a füléhez szorította az arcát, így közvetlen közelről érezhette a borgőzös leheletét.

A következő tipp a „Snooker" volt az Ascoti derbyre, kedden, két órakor. Az Öreg Kiválasztott egy bennfentestől kapta a tippet, aki egy ismerősétől értesült róla, aki viszont a trénert ismerte. A legdrágább, legnyilvánvalóbb, legmegkérdőjelezhetetlenebb istállótok volt ez, amivel egy lóverseny rajongót valaha is meglephettek. Olyan turfékkő, ami valósággal szikrázott a nyári nap fényében.

– Jól jegyezd meg, amit mondtam, Dicky – folytatta komolyan az Öreg Kiválasztott. – Olyan tippet kaptál tőlem, amire fel kell kötni a gatyát, zaciba vágni az órát és összekaparni minden egyes pennyt, amit csak kölcsönkérhetsz, hogy megtedd ezt a paripát, mert vésd az eszedbe, hogy minden szőrszála tiszta haszon.

Az Öreg Kiválasztott tehát megtette nyomatékos felhívását, és tulajdonképpen a gondviselés nevében cselekedett, amint az meg van írva a Sors Könyvében. Dick faképnél hagyta és lassan, gondolataiba mélyedve sétált tovább.

Ez lenne a kivezető út?

Szíve heveset dobbant a gondolatra.

Ez lenne a kivezető út Deptfordból és az egyhangú taposómalomból? Az unalmas környékről és a még unalmasabb környezetből? A lehangoló ismerősöktől való szabadulás!

Elég nevetséges persze, amikor egy ócska kis tisztviselőcske magasröptű vágyálmokat érlel magában. Sőt, még csak tisztviselőnek sem mondhatja magát teljes joggal, elvégre a szállítási időt mérte Morlandéknál, vagy a gránittal megrakott kocsik súlyát, és az Aberdeen tartályok térfogatát ellenőrizte. Egy középiskola szabadította bele a világba, félig megemésztett neveléssel. Azzal például tisztában volt, hogy a sziget olyan földdarab, amit víz vesz körül. Az sem kerülte el figyelmét, hogy a „volt", múlt idejű alakja a létigének, a főnévvel egyeztetve. Szóval ehhez hasonló semmiségekkel, szétszórt általánosságokkal tömték tele az agyát, ami segítséget nyújthatott volna az iparos életben való boldogulásban.

Apjára egyáltalán nem emlékezett, s az anyja temetéséről is csak halvány emlékei maradtak. Egy nagynénje nevelte fel addig, amíg képes lett eltartani magát. Most egy aprócska szobában lakott a Friendly Streeten, a szállásadó teljes jogkörével.

Miközben folytatta sétáját, újra átgondolta helyzetét. Agyának egyik féltekéjével a körülményeit elemezgette, miközben a másik felével az Öreg Kiválasztott tippjén elmélkedett.

Legjobb esetben is csak tisztviselő válhat belőle, állapította meg magában, egy kis külvárosi házzal. Meg egy feleséggel.

Elpirult az utóbbi gondolat hatására.

Ekkor a Barna Hölgy persze még csupán az álmai mélyén létezett. Egy gyönyörűséges, törékeny álomkép, amit még akkor is tiszteletlenség lenne egy napon említeni a házassággal, ha fennállna a lehetősége. Nőismerősei a saját osztályához tartoztak. Hangos beszédű, tarka ruházatú, az utcát idéző, közönséges csatornahumorú teremtések voltak. Megvonta a vállát. A valóság várhat, mert pillanatnyilag a Barna Hölgy álomképe foglalkoztatta – és ezt senki sem rabolhatja el tőle. Attól még, hogy időmérő tisztviselő, elácsoroghat az utca túloldalán és figyelheti, amint a lány odalibben a kapuban álló kocsijához. Várakozhat az árnyékba húzódva, hallgatva hangjának hullámait és csilingelő kacagását. Tulajdonképpen a ruhája miatt nevezte el Barna Hölgynek, mivel mindig barna ruhát viselt. Még egészen kislány volt, amikor először megpillantotta.

– Hello, Dick!

Természetesen Laddo volt az. Dick felismerte a hangjáról, és szembefordult a fiatalemberrel, aki megszólította. Laddo tekintete szokás szerint bizonytalannak tűnt. Sosem nézett egyenesen az ember szemébe. Mindig valahova másfelé bámult. Elnézett a másik mellett, vagy a cipőjét tanulmányozta, de sohasem nézett nyíltan az emberre.

Laddo arca krétafehér volt, tompa, szinte halálsápadt. Meglehetősen szűkre szabott nadrágot viselt, a nyakán pedig szaténsálat.

Laddot visszataszító alaknak ismerték Deptford szerte, bár azt tartotta a fáma, hogy szép számmal akadtak olyan lányok is, akik mindenüket odaadták volna azért, hogy ezzel a fiatalemberrel korzózzanak együtt, aki már az Old Bailey börtönét is megjárta. Elegendő bizonyíték híján „Nem bűnös" ítélet született az ügyében, a Creek Roadon viszont elterjesztették, miszerint a vizsgálat kiderítette, hogy Laddonak semmi köze sem volt a bűntényhez.

Dick gúnyosan méregette. – Nahát, Laddo, milyen elegáns vagy újabban!

Laddo a zsebében lévő pénzmagot csörgetve vigyorgott vissza rá:

– Munka után volnék, vagy mifene?

Dick ironikus bólintás kíséretében válaszolt:

– Te aztán bajosan lehetsz munka után, Laddo.

– Már miért ne – vágott vissza Laddo rezzenéstelenül –, ha tudni akarod, épp a múlt héten akadt egy kis melóm.

Laddo egy titokzatos személy alkalmazásában állt, akiről azt beszélték, hogy elég engedékeny, ám ugyanakkor meglehetősen határozott. Alvilági körökben „Mr. Fox" néven volt ismeretes.

Laddo óvatos vizsgálódással nézett körül, aztán bizalmas suttogással megszólalt:

– Szóval te tanult ember vagy, ugye?

– Ami azt illeti, tudok írni, olvasni – mosolygott Dick.

– Akkor olvasd már el ezt.

Laddo odanyújtott neki egy papírlapot, de aztán elbizonytalanodva visszahúzta.

Pillantása határozottabbá vált amint összevont szemöldökkel meredt Dickre.

– De aztán kettőnk között kell ám maradni a dolognak, érted?

Dick bólintott.

– Megbízok benned, Dick, mert becsületes vagy és biztos nem adnád fel az embert, ugye?

Dick megrázta a fejét, aztán elvette a feléje nyújtott papirost.

– „Kedves Laddo – olvasta – „Remélem olyan örömmel fogadod levelünket, mint ahogy küldtük. A fickó a 45-ben van. A behajtó nagy és széles, sőt az ajtón van egy réztábla is, úgyhogy el sem téveszthetted. Azért csak nézz körül alaposan, aztán majd kiókumlálod mit kell csinálni. A lényeg, hogy hétfőn este… ezt ne felejtsd el. Egyelőre ennyit, Inkey.

– Szóval hétfő este, mi? – ismételte meg Laddo gondolatokba mélyedve.

„45-ös szám, széles kocsi behajtó, réztábla az ajtón" – jegyezte meg magában Dick, miközben zavartan ráncolta a homlokát.

Érdekes módon ismerősnek tűntek számára ezek az adatok.

Aztán hirtelen nagyot dobbant a szíve, és felgyorsult a lélegzete, mert eszébe jutott, honnan ismerős neki a 45-ös szám. A Barna Hölgy házszáma volt, s érdekes módon kocsibehajtó is volt az épület előtt és réztábla az ajtaján.

II. FEJEZET

Hampson építési vállalkozó a Friendly Street 400-ban lakott. Elég szokatlan név, mégis valódinak tűnt, amennyiben az ember hihetett a bejárat felett függő táblának.

A régi szép időkben kiállított számlák fejlécén is ez állt: „Hampson Építési Vállalkozó", nagy, cikornyás betűkkel nyomtatva, a szavak mellett egy stilizált fecske képével (amit egy művészi érzékkel megáldott nyomdász alkotott), mintegy utalva Mr. Hampson képességeire.

Hampsonék éppen vacsoránál ültek, amikor Dick hazaért. A konyhában volt megterítve, minden különösebb cicoma nélkül. Hampson ingujjban, a felesége harisnyában – mivel papucsát meglehetősen szűknek találta –, Hampson kisasszony pedig abban az alkalmi ruhában ült az asztalnál, amit este a színházban viselt.

Dick tapintatosan elhárította a vacsorameghívást és felsietett a lépcsőn aprócska hálószobájába. Lámpát gyújtott, majd leült és hozzálátott kibogozni a cipőfűzőjét. A vele szemben lévő falon Mr. Hampson édesapjának krétarajz portréja függött. A mosdóállvány felett pedig egy színes nyomtatvány díszelgett a következő szöveggel: „Áldottak a tisztaszívűek. (Alatta, valamivel apróbb betűkkel: „Printed in Holland.) A kandalló melletti polcon, két porcelándísz között sorakozott a „könyvtára. Elszontyolodva nézegette őket. Az első kötet egy kalendárium volt, mellette Smiles’ „Segíts magadon című kötete állt. Az író neve (Smiles, azaz mosolygó: a ford) gunyoros élvezetet sugall, tehetségtelen és nagyravágyó erőfeszítései felett. Gibbontól a „Róma hanyatlása és bukása következett. E művet egy irodalomban járatos fiatalember ajánlotta Dicknek, őt azonban halálra untatta. „Hogyan lehet valakiből író (2 shilling 6 pennyért), tele kitűnő jegyzetekkel a kézirat korrektúrájáról. De miután valahogy senki sem akart kéziratot korrigálni, úgy tűnt, hogy a két és fél shillinget elpazarolták.

Dick gondolataiba mélyedve üldögélt az ágy szélén. Laddo? talán nem is arról a házról van szó. Lehet, hogy ezúttal tényleg valami rendes munkára kapott ajánlatot, és semmi rendkívüli sem volt abban az üzenetben? De akkor miért ragaszkodott Laddo olyan görcsösen ahhoz, hogy titoktartást fogadjon? Aztán ott van az Öreg Kiválasztott is. Eddig olyan tippeket kapott tőle, amelyeken csinos „nyereségük volt; három és tizenkét font közötti összegek. Tegyük fel például, hogy a „Snooker valóban nyer, és megteszi mondjuk két fonttal, netán hárommal és húsz az egyhez fizet! Az ember néhány fontért elutazhat Kanadába, ahol fillérekért vásárolhat egy darab földet. Aztán épít rá egy kunyhót, esetleg aranyat talál a hegyekben, szóval megcsinálja a szerencséjét. Három font, ha húsz az egyhez fizet, nyerés esetén 60 fontot jelent. Az a visszakapott három fonttal együtt már 63 font összesen.

Efféle dolgokon járt az esze, miközben lefekvéshez készülődött.

Megszakíthatná a kapcsolatot a Laddo- meg a Gill-félékkel, bár Chimmy Gillt eléggé kedvelte. Megszabadulhatna az élet sivár egyformaságából és kiléphetne ebből a posványból.

Eloltotta a lámpát és ágyba bújt. A kandalló polcán hangosan ketyegett a kis ébresztőóra.

Elvégre volt már példa arra, hogy a legmagasabb pozícióba jutottak olyan emberek, akik legalulról, a csatorna melységéből indultak. És nem titkolták ambícióikat, nem tévedtek a tiszteletreméltóság kényelmes állóvizeire. Nem vesztegették el a szombat délutánjaikat az italbűzös külvárosi parkokban. Hatalmas tetteket valósítottak meg, például egy fillér nélkül szálltak partra New Yorkban… vajon hány évig kellene robotolnia az embernek ahhoz, hogy tisztes vagyonra tegyen szert? és megtalálja a Barna Hölgyet, amikor visszatér…? Közben elszundított. Talán egy órányit alhatott, amikor felriadt.

Szobája az utcára nézett és biztosan a lábdobogásra meg az éles sípszóra ébredt fel.

Kiugrott az ágyból, és éppen akkor nyitotta ki az ablakot, amikor két lihegő rendőr bukkant fel. Észrevették amint ott áll az ablaknál.

– Látta a pasast? – lihegték.

– Kit?

– Egy fiatal fickó volt… nem lóghatott meg. Valahol itt kell lennie a környéken. Mi van ott a házak mögött?

Dick eltöprengett.

– Egy keskeny sikátor vezet hátul az istállóktól a sarokig – válaszolta.

– Jöjjön és mutassa az utat – förmedt rá meglehetősen durván a rendőrök egyike.

Újabb sietős léptek dübörögtek az utcán és Dick sisakokat pillantott meg.

Sietve magára kapta a ruháit, papucsot húzott, aztán lement és kinyitotta az ajtót. Hampson úr a feleségével a ház hátsó részében aludt, úgy tűnt, zavartalanul.

Amint leért az utcára, meghallotta, amint az egyik rendőr éppen jelentest tesz a késve érkezett felügyelőnek.

– Csak kettőt nem sikerült elkapnunk, uram. Az egyik meglépett, a másikat pedig egészen idáig követtük… Szinte még kölyök volt. Bizonyára átcsúszott valamelyik istálló ajtaján és így a házak mögé került… Halló! Láttunk itt valakit, aki esetleg még a segítségünkre lehet.

Dick néhány szóval felvázolta a környéket. De aztán hirtelen rádöbbent, hogy egyáltalán nem teszi szívesen. Ifjúkori tapasztalatai a környezete és egész eddigi élete arra késztette, hogy a bűnözők szemszögéből ítélje meg az efféle ügyeket.

A rendőr szavaiból annyi máris kiviláglott, hogy egy „fekete nyomdára" csapott le a rendőrség… más szóval egy kiterjedt hamisító bandára a Church Street mellett. Rajtaütésük teljes sikerrel járt, hiszen csak két embernek sikerült meglépnie.

Hirtelen…

– Idefigyeljen, barátocskám!– mondta a felügyelő élesen. – Amíg az embereim átmennek az istállóajtókhoz, addig maga csendben osonjon a hátsóudvarra és kukkantson be az átjáróba. Biztosan van valami ajtó, amin át oda lehet jutni.

– Igen, uram – felelte Dick.

– Hát akkor induljanak – mondta a felügyelő. – Elvégre csak egy kölyök, nem fogja felfalni magukat, ha csakugyan ott van egyáltalán.

Dick vonakodva engedelmeskedett.

Lábujjhegyen végigosont az aprócska konyhán, ahol az asztalon még ott díszelegtek a vacsora maradványai. Lassan elhúzta a hátsóudvarra nyíló ajtó reteszét, kilépett a „kert sötétjébe és végigtapogatózott a csirkeól mellett, amíg ujjai megérintették a hátsó kapu rozsdás reteszét és hangosan dobogó szívvel azt is elhúzta. Ha Laddo lapulna ott, vagy bármelyik „cimborája és valami sötét ügyletbe keveredtek, amit egyébként biztosra vett? nem tudná feladni őket.

Óvatosan belépett a koromsötét átjáróba. Távolabb, a sikátor felől hallotta, amint a rendőrök nagy zajjal átmásznak az istálló kerítésén.

Aztán megpillantott valamit. Egy kuporgó alakot, szinte a lábai előtt. Lehajolt és durván megragadta.

– Óh, kérem, kérem! – suttogta egy hang.

– Gyere csak be ide!

Dick bevonszolta foglyát az udvarra, majd gondosan bereteszelte mögöttük a kaput.

– Te kis ütődött – dünnyögte, mivel a kezei között reszkető fiúcska alig volt nagyobb egy gyermeknél. Dick keserű dühöt érzett az egész értelmetlen hülyeség miatt, mivel úgy találta, hogy hiábavaló ez a nagy felhajtás. Mindamellett nem tudta volna rendőrkézre adni ezt a kölyköt. Még ha Laddo lett volna, vagy a „fiúk" közül valamelyik, akkor talán még meg is könnyebbült volna, ha egy bűnözőt az igazságszolgáltatás kezére juttat, ez azonban egy gyerek volt.

– Óvatosan lépkedj! – suttogta, miközben átvezette a konyhán. Most pedig menj fel azon a lépcsőn az első szobába, és ott várj, míg vissza nem jövök.

Aztán odament az ajtónál várakozó rendőrhöz.

– Na, látott valamit? –