A sárga nárciszok rejtélye

By Edgar Wallace

Tarling, a sanghaji angol magándetektív, kínai szolgájával, Ling-Csuval hazatér Angliába, ahol nemsokára egy titokzatos bűnügy kiderítésére kap megbízást. Thornton Lyne-t, egy nagyáruház tulajdonosát különös körülmények között holtan találják a Hyde Parkban. Tarling, akit nem hiába neveztek „Embervadász”-nak, mesteri kézzel fog hozzá a rejtély kibogozásához. E regény, mely Edgar Wallace egyik leghíresebb munkája, lankadatlan izgalomban tartja az olvasót.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633770375

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

A SÁRGA NÁRCISZOK REJTÉLYE

Fordította

NÉMETH ZOLTÁN ÉS VARGA ISTVÁN

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv eredeti címe:

The Daffodil Mystery

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-037-5

© Németh Zoltán és Varga István

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

A visszautasított ajánlat

– Igazán nem értem önt, Mr. Lyne.

Odette Rider komoly arccal nézett a nyitott íróasztalnak támaszkodó fiatalemberre. A lány tiszta arcbőre halvány rózsaszínű és hófehér volt. Komoly, szürke szeméből minden férfi, aki nem volt eltelve önmagával, mint Thornton Lyne, azt olvashatta volna ki, hogy minden kísérletezés hiábavaló.

A férfi nem nézett a lány arcára. Tekintetét végigfuttatta tökéletes alakján, megcsodálta a háta egyenes vonalát, szép fejtartását, keskeny kezének bársonyos bőrét.

Most kisimította homlokából hosszú, fekete haját és elmosolyodott. Aztán elfordult és kinézett a hatalmas ablakon, amelyen át végigtekinthetett az egész áruházon.

Irodáját azért építtette a félemeletre és azért helyeztetett el benne ilyen nagy ablakokat, hogy bármikor végigtekinthessen azon az osztályon, melynek ellenőrzése a legfontosabb volt.

Időről-időre észrevette, amint egy fej feléje fordul és ebből tudta, hogy a lányok figyelmét nem kerüli el a jelenet, amit a földszintről is tisztán láthattak.

Mindezt Odette is észrevette és a tudat csak még inkább növelte zavarát és bosszúságát. Úgy tett, mintha indulni készülne, a férfi azonban megállította.

– Maga félreért engem, Odette – mondta halk, dallamos hangon. – Elolvasta a könyvemet? – kérdezte hirtelen.

A lány bólintott.

– Igen, olvastam belőle valamit – felelte tűzpirossá vált arccal.

A férfi elmosolyodott.

– Ugye különösnek tartja, hogy az én helyzetemben lévő férfi költészettel foglalkozzék? – kérdezte. – A legnagyobb részét akkoriban írtam, amikor még nem kerültem be ebbe az utálatos áruházba, mielőtt még üzletember lett volna belőlem!

A lány nem válaszolt, a férfi pedig kíváncsian méregette.

– És mi a véleménye a verseimről? – kérdezte.

A lány ajka megremegett, a férfi pedig félreértette.

– Borzalmasnak találom őket – felelte halkan. – Igazán borzalmasak!

A férfi szemöldöke összerándult.

– Meglátszik, hogy maga a középosztályhoz tartozik, Miss Rider – mondta gúnyosan. – Pedig ezeket a verseket az ország legnevesebb kritikusai is a legnagyobb örömmel üdvözölték, mert az antik görög költészet minden szépségét magukba foglalják.

Úgy tűnt, mintha a lány mondani akarna valamit, de végül mégsem szólt, csak összeszorított ajkakkal állt egy helyben.

Thornton Lyne vállat vont és átsétált a fényűzően berendezett iroda túlsó végébe.

– Igaz, a költészethez kifinomult ízlés szükséges – mondta kisvártatva. – Az irodalomra nevelni kell az embereket. Eljön még az idő, amikor hálás lesz nekem, amiért alkalmat adtam magának, hogy szép gondolatokat méltó köntösbe öltöztetve olvashasson.

Odette a férfire vetette a tekintetét.

– Most elmehetek, Mr. Lyne? – kérdezte.

– Még nem – felelte hidegen a férfi. – Maga az imént azt mondta, hogy nem érti, miről beszélek. Hát, akkor most elmagyarázom. Maga igazán nagyon szép lány, amint azzal nyilván tisztában is van és minden valószínűség szerint az a sors vár magára, hogy egy középszerű, kicsinyes férfi oldalán élje le rabszolgasághoz hasonló életét. Elvégre a középosztály asszonyainak ez a sorsa. De miért vetné alá magát ilyen életnek? Netán azért, mert egy fekete ruhás férfi érthetetlen, jelentőségtelen mondatokat motyog magának? Én, a maga helyében nem vennék részt ilyen ostoba ceremóniákban. Elhiheti nekem, hogy mindent elkövetnék a maga boldoggá tételére.

A férfi lassan Odette-hez lépett és vállára tette a kezét. A lány ösztönösen hátrább húzódott, mire a férfi elnevette magát.

– Mi a válasza?

A lány sarkon fordult és villámló szemekkel, de nyugodt hangon megszólalt:

– Az, hogy márpedig én azok közé az ostoba, középszerű emberek közé tartozom, akik nagy jelentőséget tulajdonítanak az értelmetlen szavaknak! Ugyanakkor férfi legyen a talpán, aki engem bármilyen tekintetben érdekel.

A férfi bosszúsan méregette a lányt.

– Ezt merészeli nekem mondani? – kérdezte, miközben eddigi bársonyos hangja egyszeriben rekedtté vált.

Odette hangját viszont csaknem a feltörő könnyei fojtották el.

– Nekem ugyan sosem kellene olyan férfi, aki borzalmas érzéseit csapnivaló versekbe önti! Ismétlem, férfira lenne szükségem.

Thornton Lyne arca halálsápadttá vált.

– Tudja egyáltalán, kivel beszél? – kérdezte emelt hangon.

– Már hogyne tudnám! Mr. Thornton Lyne-nel, a Lyne áruház tulajdonosával, és Odette Rider főnökével, akitől háromfontos fizetést kap hetente.

A férfinek csaknem elakadt a hangja haragjában.

– Vigyázzon! – lihegte. – Vigyázzon!

– Olyan emberrel beszélek, aki az egész férfinem megszégyenítője – folytatta a lány rendíthetetlenül. – Olyan férfival, akiben szemernyi őszinteség sincs, aki csak az apja eszének, hírnevének és annak a vagyonnak köszönheti az életét, amit a nálánál sokkal jobb emberek kemény munkája révén szereztek. Hiába is próbál, úgysem tud rám ijeszteni – folytatta gúnyosan a lány, látva, hogy a férfi feléje lép. – Igen, pontosan tudom, hogy kirúg az állásomból, és én még ma el is megyek!

A férfit vérig sértette és megalázta a lány gúnyos hangja. Ezt most már ő maga is észrevette, és ösztönös női rokonszenvvel igyekezett a keserűségén enyhíteni.

– Sajnálom, amiért ilyen barátságtalan voltam – mondta árnyalatnyival kedvesebb hangon. – De ezt csakis magának köszönheti, Mr. Lyne.

A férfi már szólni sem tudott, csak fejét rázva, reszkető ujjal mutatott az ajtóra.

– Takarodjon! – suttogta.

Odette Rider elhagyta az irodát, Lyne azonban meg sem mozdult. Aztán egy idő múlva az ablakhoz lépett és lenézve a földszintre, látta a lány karcsú alakját a vásárlók és eladók tömegében, amint felment a pénztárhoz vezető lépcsőn.

– Ezért még nagyon megfizetsz, kislányom! – dünnyögte magában.

Lyne képtelen volt megemészteni az arcába vágott sértéseket. Gazdag ember fia lévén, békés, nyugodt élethez szokott. Otthon folytatta tanulmányait, majd amikor az egyetemre került, ott is hízelgők hada vette körül és soha senki sem gyakorolt felette kritikát, legfeljebb az általa „csúszómászó" – nak nevezett sajtó.

Megnedvesítette kiszáradt ajkát, aztán asztalához lépett és megnyomta a csengőt. Miután titkárát szándékosan elküldte valahová – rövid várakozást követően egy lány jelent meg.

– Mr. Tarling megérkezett már? – kérdezte.

– Igen, főnök úr, már negyedórája várakozik a tanácsteremben.

A férfi bólintott.

– Köszönöm…

– Szóljak neki?…

– Majd inkább magam megyek oda.

Elővette arany cigarettatárcáját és rágyújtott. Olyan súlyos megrázkódtatás érte az idegzetét, hogy még a keze is remegett, de a szívében tomboló vihart lassan lecsitította az agyában megfogalmazódó hatalmas gondolat. Tarling! Micsoda gondolat. Mi lehet nagyszerűbb és csodálatosabb, mint ez a véletlen?

Gyors léptekkel végigsietett az irodáját a tanácsteremmel összekötő folyosón és kinyújtott kézzel lépett a tágas helyiségbe.

Az éppen feléje forduló férfi egyaránt lehetett volna huszonhét, mint harminchét éves. Magas termetű volt és inkább karcsú, mint zömök. Az arca mahagóni színű, a kék szeme kifejezéstelen. Ez volt Lyne első benyomása a híres detektívről.

Kezet fogott Lyne-nel, akinek szinte nőiesen lágy, puha kezei voltak. Lyne csak a parola végeztével vette észre, hogy egy harmadik alak is tartózkodik a teremben. A közepesnél is alacsonyabb termetű volt és egy oszlop árnyékában ült. Most ő is felegyenesedett és csípőből meghajolt.

– Egy kínai? – kérdezte Lyne, kíváncsian szemlélve a váratlan jelenséget. – Óh, persze, Mr. Tarling, egész elfelejtettem, hogy ön egyenesen Kínából érkezett. Foglaljon helyet.

Ő is követte a detektív példáját, leült egy karosszékbe és odanyújtotta a cigarettatárcáját.

– A munkára vonatkozóan majd később tárgyalunk – kezdte Lyne. – De meg kell mondanom, hogy főként azért fordultam önhöz, mert egy újságban olvastam, hogyan szerezte vissza Henley hercegnő gyémántjait. De azonkívül is nagyon sokat hallottam önről, mikor Kínában voltam. Úgy tudom, hogy nem tartozik a Scotland Yardhoz?

Tarling a fejét rázta.

– Nem – felelte nyugodtan. – Sanghajban a rendőrség hivatalos tagja voltam és szándékomban állt a Scotland Yardhoz csatlakozni. Sőt valójában ezért is jöttem Angliába. De sok minden közbejött, ezért saját detektívirodát nyitottam. Talán az volt a legfőbb akadály, hogy a Scotland Yard nem volt hajlandó teljesen szabad kezet adni nekem.

Az áruház tulajdonos bólogatott.

Egész Kína Oliver Tarling működésének hírétől visszhangzott. A kínai alvilágban „Lieh Zen"-nek, az Embervadásznak hívták.

Lyne mindenkit önmagából ítélt meg és ebben az emberben is eszközt és esetleges tettestársat látott.

Annyi bizonyos, hogy a kínai rendőrség különös dolgokat művel, és nem mindig ragaszkodik szó szerint a törvény betűjéhez. Arról is szól a fáma, hogy az embervadász néha megkínozta a foglyokat, ha az ilyen kierőszakolt vallomások útján nagyobb gonosztevőket remélt elérni. Lyne persze nem ismerte és nem is ismerhette az embervadász körül kialakult legendakört, így természetesen a valóságot sem tudta megkülönböztetni a sok kitalációtól.

– Pontosan tudom, hogy miért küldött értem – folytatta Tarling. – Hiszen nagyjából a levelében is körvonalazta már. Azzal vádolja egyik tisztviselőjét, hogy évek óta sikkasztja a cég pénzét. Egy bizonyos Mr. Milburghról van szó, aki az egyik áruházi osztály vezetője.

Lyne egy kézmozdulattal elhallgattatta a detektívet és lehalkította a hangját.

– Ezt felejtsük el egy időre, Mr. Tarling – mondta. – Be is mutatom Milburghnak, és talán ő is segítségünkre lehet a tervünk keresztülvitelében. Továbbra sem állítom persze, hogy Milburgh maga lenne a megtestesült becsület, vagy a gyanúm alaptalan lett volna. Jelen pillanatban azonban sokkal fontosabb dologról van szó és nagyon lekötelezne, ha egy időre elfelejtené, amit Milburghról mondtam. Mindjárt behívom.

Az egész termen végigfutó asztalhoz lépett és a füléhez emelte az egyik telefon kagylóját.

– Szóljanak Mr. Milburghnak, hogy azonnal jöjjön fel hozzám, a tanácsterembe.

Azzal visszatért a látogatójához.

– Milburgh ügye még várhat – legyintett a kezével. – Talán nem is fogom lefolytatni. Egyébként utána érdeklődött már valahol? Mert, ha igen, akkor talán röviden beszámolhat az eredményről, mielőtt Milburgh ideérne.

Tarling kis fehér papírlapot húzott elő a zsebéből és belenézett.

– Mennyi Milburgh fizetése?

– Évi kilencszáz font – felelte Lyne.

– Márpedig Milburgh úgy él, mintha ötezer font lenne a jövedelme – jelentette Tarling. – Sőt, nincs kizárva, hogy még ennél is többet költ. Van egy gyönyörű folyóparti nyaralója…

Lyne türelmetlenül legyintett.

– Mindez most mellékes! – kiáltotta. – Mondom, hogy sokkal fontosabb dolgom van. Lehetséges, hogy Milburgh tolvaj…

– Hivatott a főnök úr?

Lyne hirtelen hátrafordult. Az ajtó zajtalanul kitárult, és egy összekulcsolt kezű, alázatos mosolyú férfi állt a küszöbön.

II. FEJEZET

Az Embervadász nem vállalja a vadászatot

– Az úr, Mr. Milburgh… – kezdte Lyne zavartan.

Ha Milburgh hallotta is az utolsó szavakat, az arca semmit sem árult el. Folyamatosan mosolygott, de nem csak a szájával, hanem mintha még a szeme is külön mosolygott volna. Tarling sebtében végignézett rajta, és levonta a következtetéseket. Ez a férfi született szolga volt, aki egész életében parancsokat teljesített.

– Tegye be az ajtót, Milburgh és üljön le. Bemutatom Mr. Tarlingot. Mr. Tarling… detektív.

– Igazán?

Milburgh Tarling felé fordult, s a detektív, aki arra számított, hogy a férfi ábrázatáról leolvashat valamit, csalódottan állapította meg, hogy egyetlen arcizma sem rándul.

– Veszedelmes ember – gondolta magában.

Szeme sarkából hátrasandított, hogy vajon Ling-Csura milyen benyomást tehetett a férfi. Egy közönséges szemlélő számára Ling-Csu arca semmit sem árult volna el. Taling azonban észrevette, amint az ajkát megvetően lebiggyeszti, ami arról árulkodott, hogy számára a jövevény bűnösnek találtatott.

– Szóval Mr. Tarling nyomozó – ismételte Lyne. – Akkor hallottam róla, amikor Kínában jártam, hiszen tudja, hogy a világkörüli utam során három hónapot Kínában töltöttem – kérdezte Tarlingtól.

Tarling bólintott.

– Óh, igen, tudok róla – válaszolta. – A Bund Hotelben lakott. Ideje java részét a bennszülött negyedben töltötte, és egy ízben meglehetősen kellemetlen tapasztalatokra tett szert, miután megpróbálkozott az ópiumszívással.

Lyne elvörösödött, majd elnevette magát.

– Tarling, maga többet tud rólam, mint én magáról – jegyezte meg, aztán ismét az alkalmazottjához fordult.

– Alapos okom van feltételezni, hogy egyik pénztárosom dézsmálja a kasszát!

– Képtelenség, főnök úr! – kiáltott fel döbbenten Milburgh. – Teljességgel lehetetlen! Ki tehetne ilyet? De milyen jó szemű a főnök úr, hogy észrevette! Egyre mondogatom, hogy sok olyan dolgot is meglát, ami a magunkfajta öregek figyelmét elkerüli!

Lyne elégedetten mosolygott.

– Bizonyára érdekli, Mr. Tarling – folytatta –, hogy nekem alvilági összeköttetéseim is vannak. Van például egy szerencsétlen védencem, akit négy éve folyamatosan támogatok, ha néhanapján átmenetileg kiszabadul a börtönből. Azért vállalok ilyen jótékonykodást – tette hozzá szerényen –, mivel úgy érzem, hogy nekünk, szerencsésebb helyzetben lévőknek, kötelességünk gyámolítani azokat, akiknek kevesebb jó jutott osztályrészül a mai kegyetlen világban.

A közlése Tarlingra nem tett különösebben mély benyomást.

– Ismeri a lopásokat elkövető tisztviselőt? – kérdezte.

– Minden jel szerint egy lány a tolvaj, akit a mai nap folyamán elbocsátottam. Szeretném, ha megfigyelné.

A detektív bólogatott.

– Meglehetősen egyszerű feladatnak látszik – válaszolta és most először jelent meg mosoly az arcán. – Hát nincsenek áruházi detektívjei, akik egy ilyen munkát elvégezhetnének? Ilyen jelentéktelen csekélységekkel nem szoktam foglalkozni. Azt hittem, valami fontosabb munkáról van szó.

Elhallgatott, mivel nem beszélhetett bővebben annak az embernek a jelenlétében, akit a cégfőnök eredetileg megvádolt.

– Az ön számára talán csak apróságnak tűnhet, számomra viszont rendkívül fontos. Dolgozik itt egy lány, akit az össze munkatársa és társnője nagyra becsül, s aki ennél fogva jelentős befolyást gyakorol rájuk. Ez a lány, meglátásom szerint, folyamatosan meghamisítja az üzleti könyvelést, jelentős összegeket sikkaszt a pénztárból, ám egyúttal mindenki bizalmát és jóindulatát elnyeri, akivel csak összeköttetésbe kerül. Ebből is láthatja, hogy a szóban forgó hölgy jóval veszélyesebb, mint azon egyének, akik csak a hirtelen kísértés hatására szánják lopásra magukat. Példásan el kell bánnunk vele, Mr. Tarling, még abban az esetben is, ha nincs elegendő bizonyítékom az elítéltetéséhez. Ellenkező esetben eszembe sem jutott volna önt idehívni.

– Vagyis azt kívánja tőlem, hogy szerezzem meg a szükséges bizonyítékokat? – érdeklődött Tarling kíváncsian. – Ki is ez a hölgy tulajdonképpen?

– Miss Rider – felelte Lyne.

– Miss Rider!

Milburgh úgy elámult a csodálkozástól, hogy alig hagyta el hang a száját.

– Miss Rider… Óh nem, az lehetetlen!

– Miért volna lehetetlen? – kérdezte élesen Lyne.

– Úgy értem, főnök úr, hogy… – hebegte az igazgató – annyira valószínűtlen… hiszen olyan szerény lány…

Thornton Lyne gyanakvó pillantással mérte végig.

– Remélem, semmi különös oka sincs rá, hogy Miss Ridert védelmezze? – kérdezte hidegen.

– Dehogy, főnök úr, a legkevésbé sem. Nehogy azt higgye, kérem – magyarázkodott könyörögve az izgatott Milburgh –, csak olyan különösnek találom az egészet.

– Mindent különösnek tartunk, ami nem mindennapi – csattant fel Lyne. – Az lenne a legkülönösebb, ha magát vádolnánk meg lopással, Milburgh. Az tényleg felettébb különös lenne, ha például kiderülne, hogy a maga évi kilencszáz fontos fizetéséből képes ötezer fontot költeni, jól mondom?

Milburgh csak egy percre vesztette el az önuralmát. Szájához emelt keze reszketett, és Tarling, aki egy pillanatra sem vette le a tekintetét a férfi arcáról, látta az emberfeletti erőfeszítést, hogy a közömbös arckifejezését visszanyerhesse.

– Igen, főnök úr, ez nagyon különös lenne – válaszolta végül Milburgh határozott hangon.

Lyne dühbe gurult, és ha Milburghra is irányultak a szavai, gondolatban az a büszke, gúnyos leányarc lebegett a lelki szemei előtt, amellyel röviddel ezelőtt az irodájában szembesült.

– De még mennyire különös lenne, ha magát börtönbe záratnám, amiért évek óta lopja a céget. Az összes áruházi alkalmazott szerfelett különösnek találná.

– Így igaz, főnök út – felelte Milburgh, aki már ismét visszanyerte az önuralmát és mosolygott. – Ez rendkívül különös lenne, és senki sem lepődne meg jobban, mint a szerencsétlen áldozat… hahaha!

– Nem egészen! – válaszolta Lyne hidegen. – Szólnék magához néhány szót, és szeretném, ha teljes figyelemmel végighallgatna. Egy hónapja többször is arról panaszkodott, hogy kisebb-nagyobb összegek tűntek el a pénztárból. – tette hozzá erős hangsúllyal.

Nagy merészség volt ilyesmit állítani. Mivel a hirtelenjében kieszelt tervének sikere attól függött, hogy Milburgh csakugyan bűnös-e és beismeri-e a bűnösségét. Ha az igazgató belemegy ebbe a hazugságba, ezzel beismeri saját bűnösségét, és Tarling, aki nem nagyon értette a beszélgetés első részét, kezdte látni, hová akar Lyne kilyukadni.

– Én panaszkodtam volna kisebb-nagyobb összegeknek a pénztárból való eltűnéséről? – ismételte Milburgh.

Arcáról és szeméből eltűnt a mosoly.

– Így mondtam – felelte Lyne, miközben feszülten figyelte az igazgató arcát. – Vagy tán nem ez a helyzet?

Milburgh csak hosszabb szünet után szólalt meg.

– De igen, főnök úr – mondta halkan.

– És ugye azt is mondta, hogy Miss Ridert gyanúsítja a könyvelés meghamisításával?

Újabb