Az úri csavargó

By Edgar Wallace

„A csavargó nem volt annyira rossz illatú, mint általában a fajtájabeliek, de sokkal veszedelmesebbnek látszott az elsőrangú revolver miatt, amivel játszott… Ám az arca dagadt volt, és tele sebekkel. Egyik szemét alig tudta kinyitni, úgy bedagadt attól a

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633769065

Edgar Wallace

Edgar Wallace (1875-1932) was a London-born writer who rose to prominence during the early twentieth century. With a background in journalism, he excelled at crime fiction with a series of detective thrillers following characters J.G. Reeder and Detective Sgt. (Inspector) Elk. Wallace is known for his extensive literary work, which has been adapted across multiple mediums, including over 160 films. His most notable contribution to cinema was the novelization and early screenplay for 1933’s King Kong.

Book preview

EDGAR WALLACE

AZ ÚRI CSAVARGÓ

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-906-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

I. FEJEZET

A csavargó nem volt annyira rossz illatú, mint általában a fajtájabeliek, de sokkal veszedelmesebbnek látszott az elsőrangú revolver miatt, amivel játszadozott. Egyik kezéből a másikba dobálta, ide-oda lóbálta, a mutatóujján egyensúlyozta, és aggodalmaskodva figyelte a jobbra-balra billegő, veszedelmes szerszámot. Néha úgy kapta el a levegőben, hogy a csöve keresztülsiklott az ujjai között, és lefelé meredt, nyílásával a földnek. Úgy látszik, ez a játékszer nagyon értékes jószág lehetett, mert egy pillanatra se vette le róla a szemét, de a kezéből se tudta letenni. Még akkor is csak pár pillanatra tüntette el, amikor megunta a játékot, és ügyes mozdulattal becsúsztatta pisztolyát szakadozott, foltos-rongyos nadrágja zsebébe. De csakhamar megint előkerült onnét is, és ismét elölről kezdődött a zsonglőrprodukció.

– Ez így nem mehet tovább – mondta a csavargó, mialatt ujjai továbbjátszadoztak a revolverrel.

Kétségtelenül angol volt. De mit keres egy angol csavargó Littleburg környékén, New York államban?

Nem volt kellemetes fickó, annyi bizonyos, de a csavargók már ilyenek. Az arca dagadt volt, és tele karmolással, legalább egyhetes szakáll ékeskedett rajta, mint valami kopott kefe. Egyik szemét alig tudta kinyitni, úgy bedagadt attól a hatalmas ökölcsapástól, amit egy kollégája utalványozott ki neki, mert igen alkalmatlan pillanatban riasztotta föl a szendergéséből. Gallér nélküli inge rettenetesen mocskos volt, s azon a kabátféle holmin, amit az inge felett viselt, a zsebek helyét nagy, feneketlen nyílások jelezték. Tarkóján ütött-kopott, ásatag szürke, keménykalap csúszkált ide-oda, ahogy a pisztollyal való játék közben hajlongott; ronda, kilógó bélésű, egérrágta karimájú díszpéldány.

– Nem, ez nem mehet így tovább – beszélt magában a csavargó, aki, ha megkérdezték volna a nevét, Robinnak nevezte volna magát.

Hopp!… A pisztoly kicsúszott ujjai közül, s egyenest a lába fejére esett.

– Huh! – szítta a fogát Robin, s lehajolva dörzsölte, tapogatta a lába ujjait. Még a cipőt sem kellett levetnie ehhez a művelethez, mert a talp és a felső bőr között megfelelő rés tátongott.

Valaki jött át a kis erdőn. Robin egyetlen mozdulattal eltüntette nadrágja zsebébe a pisztolyt, zajtalanul lekuporodott a bokrok közé, úgy figyelte a jövevényt.

– Fiatal, csinos leány – állapította meg –, karcsú, kecses és bájos – mondta ki az ítéletet –, valamelyik helyi patrícius családhoz tartozik – vonta le a következtetést Robin. A leány csíkos, könnyű selyemruhát viselt, és fölényes hányavetiséggel lóbálta sétapálcáját.

Alig pár lépésnyire állt meg a bokortól, ahol Robin kuporgott, és ott cigarettára gyújtott.

Alig százméternyire innen az erdei ösvény a városba vivő nagy útba torkollott. A távolabbi nagy bérházakban bizony csupa olyan ember lakott, aki ugyancsak megbotránkozna, ha magános, cigarettázó nőt látna.

– Úgy látszik, ízlik neki – állapította meg Robin –, de ez a szerencsétlen rosszul gyújtott rá! – Ugyanis a bokorban kucorogva észrevette, hogy a leány nagyon kelletlenül vizsgálgatja, forgatja a rosszul égő cigarettát, majd nagy erőlködéssel gyorsan szippantgatja, amíg végre sikerült rendbe hoznia. Amikor a cigaretta már rendesen égett, a leány nyugodtan továbbment. Robin megelégedetten mosolygott. Szerette az olyan embereket, akiken a többiek megbotránkoznak, ő maga is sok olyasmit cselekedett már, ami megbotránkoztatott másokat.

Lustán kikászálódott a bokor alól, és visszament az ösvényre. Most mit csináljon? Megvárja az éjszakát, és akkor kerülje meg a várost? Arra, a nyugati oldalon, a nagy hengermalom mellett kell valami útnak észak felé vinni, vagy amarra, a másik oldalon, a sajtgyár mögött is lesz valami ösvény… Vagy egész egyszerűen nekivágjon a városnak, menjen végig a főutcán, és tűrje el valami okvetetlenkedő, buzgó rendőr kellemetlen kérdéseit és jó tanácsait, aki esetleg kizavarja a városból, mint ahogy egyszer már megtették vele? Addig töprengett, minden eshetőséget komolyan fontolóra vett, hogy végül a kerülőút mellett döntött. Az út a városon keresztül túlságosan veszélyes. Ott lehet a Vörös Szakáll meg a kis kövér ember, aki olyan csodálatos gyorsan tud futni, és rettentő ügyesen és biztosan hajigálja az éles késeket…

Újra jött valaki az erdőn keresztül, és gumitalpú cipőiben olyan nesztelenül lépkedett, hogy a gondolataiba merült Robin csak akkor vette észre, amikor már késő volt. A karcsú, magas, jóképű fiatalember szalmakalapját egyetemi klubjának színes szalagja díszítette. Egyik csücske a jobb szeme előtt táncolt, övcsatjáról, első pillanatban látható volt, hogy valódi arany. Az öve selyem, a nadrágja pompás, legújabb szabású, az inge pedig ízlésesen mintázott. Az egész ember olyan volt, mintha most lépett volna ki valamelyik képeslap divatreklámjából, vagy bátran beállhatott volna akármelyik szabóüzlet kirakatába.

A jövevény szája széles mosolyra húzódott, amikor megpillantotta az útszélen üldögélő rongyos alakot.

– Halló, komám!

– Halló, boy!

– Hová mégy?

– Nem messze, csak ide, Kanadába, vagy ahová kerülök, Ogdensburg felé!

– Nagyszerű! Van útleveled meg a többi, szükséges dolog?

Robin szemeiből keserű gúny villant ki:

– Én majd csak úgy, pofára megyek át.

A fiatalembernek nagyon tetszett az eset, nagyot nevetett, s elővette ezüst cigarettatárcáját. Megkínálta új barátját, azaz még útközben meggondolta a dolgot, kivett belőle két darabot, s azt nyújtotta át. Robin tudomásul vette az elővigyázatosságot. Elvégre is az ő kezei nem voltak valami nagyon tiszták, hát nem rágódott a dolgokon. Rágyújtott a cigarettára a kalapja béléséből előkotort gyufával, és olyan élvezettel füstölt, mint akármelyik keleti nagyúr.

– No, az egyáltalában nem lesz könnyű dolog – csóválta a fejét a fiatalember –, ezek a kanadai littleburgi határrendőrök rettenetesen szigorúak. Ismertem egy rendkívül ügyes, csalafinta fickót, az rendszeresen szökdösött át meg vissza, de te aligha csinálhatnád azt utána éppen most, amikor valósággal vadásznak a határon átlógókra.

A fiún látszott, mennyire örül ennek a leereszkedésnek, hogy ismeretségbe keveredett ezzel az alacsonyabb rendű emberrel, aki valószínűleg megrögzött bűnöző is. Elég gyakran kötött ismeretséget a csirkefogó-társadalom legkülönbözőbb tagjaival csak azért, hogy megtanuljon tőlük egyet-mást. Egy férfi különben is nyugodtan tárgyalhat akármelyik csavargóval, nem kell félnie, hogy emiatt valami sérelem esnék a méltóságán vagy társadalmi pozícióján. Az ember még nem szegődik be maga is az alsóbbrendűek társadalmába, ha hébe-hóba barátkozik is velük.

– Ez az, amit a mieink sehogy sem tudnak megérteni, olyan szűk a látókörük – panaszkodott új barátjának –, az öregek ilyenek meg a leányok. Az a sok főiskola teljesen elrontja őket. Borzasztó nagyralátók, tudákosak lesznek, és senki sem elég jó nekik, pedig Európa – ahová úgy vágyakoznak, és amelynek embereit olyan nagyra tartják – csak annyira értékeli őket, amennyi pénzük van. Én csak azt mondom: nézzünk szét először Amerikában!

Robin elgondolkozva nézett a kék felhőbe, amit szorgalmasan pöfékelve fújdogált a fenyőfák teteje felé.

– Ezt mintha már hallottam volna valakitől – állapította meg.

A fiatalember neve Samuel Wasser volt. A legnagyobb áruház tulajdonosának fiaként tengette életét. Samuelnek szent meggyőződése volt, hogy minden ember arra hivatott, hogy önálló, maga szabta normák szerint élje le az életét: a fiatalember életének teljesen más alapon kell fölépülnie, mint amely elveket a fiatalságon már túlesettek állapítottak meg számára.

– Én hétezer dollárt keresek egy esztendőben, és ez elég csinos összeg arra, hogy sok mindent elérhessek vele – magyarázta –, de még ezzel se tudnék sokra menni a szigorú kanadai határőrséggel, aminél csak a mienk akadékoskodóbb. Pedig hétezer dollár mégiscsak valami!

Nagyon fiatal volt még, így hát szívből jövő örömmel dicsekedett, fitogtatta jó anyagi helyzetét és „erkölcsi világnézetét". Idegesen csörgetett egy csomó kulcsot a zsebében, újra megkötötte kibomlott nyakkendőcsokrát, némi undorral nézett végig Littleburg idelátszó főutcáján, majd hirtelen Robinhoz fordult:

– Nem láttál errefelé járni egy fiatal nőt… olyan csíkos ruhát viselt?

Robin bólintott, hogy de bizony látott.

– Mit szólsz hozzá, még ma este meg fogok nősülni – magyarázta a fiú gyászos, síri hangon –, érted? Meg kell nősülnöm. Elég baj ez nekem, de hát mindenki így akarja, az apám is meg az ő nagybácsija is. Pedig az embernek illenék valamit látni és élvezni is az életből. Ne hidd, hogy azért, mert vidéki vagyok, úgy gondolkozom, mint a többi, aki megbolondul az első szoknya láttára és beugrik. Én egyetemet jártam, és tudom is, hogy van még valami ezen túl is… valami nagyobb és szebb világ – Kezével nagy kört írt a levegőbe, hogy szemléltesse, mit akar mondani. – Olyan világ, de hát te úgy is tudod, mit gondolok. Ugye, komám?

Robin megint bólintott.

– Talán kicsit furcsa is – folytatta Samuel –, hogy ezeket én mind elmondom neked, de hát te is a nagyvilág embere vagy. Az átlagos ember lenézi a ti társaságotokat, pedig csak ti látjátok igazán a dolgokat, ti járjátok a világ széles útjait.

– Ebben igazad van – bólintott újra Robin, akinek nagyon kellemesen estek a fiú utolsó szavai –, csak ebben a világban igazi emberek az emberek.

– Tessék, itt van még egy cigaretta – nagylelkűsködött Samuel –, nem, nesze, itt van kettő!… Most pedig megyek.

Robin hosszan nézett a vőlegény fürgén mozgó alakja után, amíg csak láthatta. Most már sajnálta, hogy nem kért tőle legalább egy dollárt. Ahogy szemét a nyugati égboltra emelte, nagy, vastag, fenyegetően terpeszkedő felhőt vett észre a szemhatáron, ami biztosan jelezte a közelgő vihart.

– Csak jöjjön minél hamarább – dörmögte reménykedve –, a Vörös Szakáll nem szereti az esőt, a kis kövér ember meg, aki oly ügyesen dobálja a késeket, egyenesen gyűlöli a vihart.

II. FEJEZET

Mr. Pfieffer pohos ember volt, megáldva a kövérek humor iránti érzékével, de amióta ügyvéd lett, és napról napra olyan emberekkel érintkezett, akik évekig élősködtek egyetlen, közszájon forgó adomán, és minden kedélyes összejövetelükön azt tálalták föl egymásnak, és emellett mindig volt valami kis piszkosság is a magánéletükben, amit aztán a jó barátok és barátnők a pletyka szárnyaira bocsátottak cigarettafüstös fogadószobáikban – azóta mindig gondosan rejtegette és visszatartotta magában a kitörni kívánkozó tréfacsináló szellemet, és elbújtatta egy meredt arckifejezés mögé.

Akár most is harsogó jókedvet varázsolhatott volna ebbe a megsavanyodott hivatali helyiségbe, ahol a nevetés szinte szentségtörésnek látszott, de ünnepélyes arcot vágott, mert az az ember, aki vele szemben az asztal végén ült, rettentő aktatömeg, törvénykönyv, szerződés és kézirat közé temetkezve, nagy személyiség volt: békebíró és a környék farmereinek vezetője.

– Hozzuk végre rendbe ezt a dolgot, Mr. Pfieffer! – hangzott Andrew Elmer érdes hangja, és bizonyos aggodalom érzett ki belőle. – Igazán nem jut nekem semmi abból a birtokból, ha October férjhez nem megy a huszonegyedik születése napján?

Mr. Pfieffer bólogatva erősítette meg az aggodalmat.

– Pontosan így írja elő a végrendelet – mondta, és rövid, húsos ujjaival kisimogatva, a kérdező elé teregette a gépírásos okmányt.

– „Sógoromnak húszezer dollár jusson, minden megmaradt vagyonomat pedig leányomra, October Jonesre hagyom, aki megkapja az esküvője napján, ha huszonegyedik születése napjáig vagy az előtt férjhez megy."

Andrew Elmer zavarodottan vakargatta a füle tövét.

– Odaát, Ogdensburgban, az az ügyvéd, akivel beszéltem, úgy magyarázta ezt a passzust, hogy én mindenképpen megkapom a húszezer dollárt, amikor pedig October férjhez megy…

– Ugyan ki szerkesztette meg ezt a furcsa, szerencsétlen végrendeletet? – szakította félbe türelmetlenül az ügyvéd.

Andrew kényelmetlenül izgett-mozgott.

– Hát – hebegte –, azt hiszem, én magamat tehetem érte felelőssé, mert Jemmy majdnem minden ügyes-bajos dolgát velem végeztette.

Andrew Elmer száraz, szikár ember volt, az arca kemény, majdnem szögletes, ajkai pedig hangtalanul mozogtak, amikor gondolkozott. Sokszor valóságos párbeszédeket bonyolított le önmagával. Most is magával kezdett társalogni. Aki nem ismerte még, annak roppant komikus figura volt a hangtalan előadó. Jó darabig tartott a megbeszélés, majd a fülnek is hallható hangon folytatta:

– Tulajdonképpen aligha volt értelme, hogy ezt az egész írást megszerkesszük, hiszen Jemmy pénze záloglevelekben feküdt, s azok most is ugyanúgy esedékesek. Odaát, Ogdensburgban, a bankigazgató javasolta, hogy addig ne nyúljak a pénzhez, míg October férjhez nem megy. Akkor eszelte ki ezt a végrendeletet. Ami pedig az Octoberre eső vagyonmaradványt illeti…

– Hát egyáltalában van ilyen maradvány, Mr. Elmer? – szólt közbe az ügyvéd, és hangjában volt valami száraz kimértség, de Elmer nem talált a kérdésben semmi kifogásolni valót.

– Miért ne volna? Az igaz, hogy nem sok. Természetesen, October mindig meleg, családi otthonra talál nálam és feleségemnél. Istennek szent rendelése, hogy könyörületesek legyünk, és megvédjük az apátlan-anyátlan árvákat. A leány nagyon sokba került nekünk, rengeteg pénz kellett az iskolára, ruhákra, miegymásra, és a házasság is belekerül jó csomó dollárba. Ezt mind tekintetbe vettem, amikor megszerkesztettem a végrendeletet.

Mr. Pfieffer gyorsan, szipákolva lélegzett.

– Az ön öröksége tehát meghatározott időre szól, éppen úgy, mint az Octoberé! Mikor lesz az esküvő?

Elmer arcvonásain valami futó megelégedettség derengett át, mint amikor a téli napsugár kivillan egy pillanatra a felhők közül.

– Még ma este, s éppen ezért jöttem fel most önhöz. A feleségem azt mondta – én nem értek ilyen anyagi kérdésekhez –, pár dollárért itt megtudhatom a törvényes helyzetet. Nagyon szeretném, ha October túl volna már ezen a házasságon, mert nagyon sokat beszéltek erről a végrendeletről.

– Ugye Samuel Wasser a vőlegény?

Mr. Elmer bólongatott. Szeme megakadt a kétkerekű homokfutó kocsin és az éppen most befogott sovány gebén, amint ott álldogált az ablak előtt. A kiálló bordájú állat mohón falatozott az előtte álló szénásszekér tartalmából, amit vigyázatlan gazdája túlságosan közel állított hozzá.

– Igen, Sam csinos fickó – felelt bizonytalanul, de meglátszott rajta, hogy az ablak előtti látvány foglalkoztatja gondolatait, majd újra észbe kapott és folytatta –, October valósággal bolond… nem, nehogy azt higgye, hogy Sam miatt. Makacs, mint az öszvér, néha pedig tökéletesen elveszíti az eszét. Ilyenkor feláll a kút szélére, és onnan kiabál: „Ha valaki hozzám mer nyúlni, menten beleugrom a vízbe!… Látja, uram, mennyire elrontotta a mai generációt az, hogy nem használják a nádpálcát. Az apám ugyancsak szétütött közöttünk a bottal. Nem nézte, hogy fiú vagy leány kapja-e a fenyítést. Én gyámja volnék ennek a leánynak, vagy mi, s a feleségem is azt tartja, hogy az egyetlen dolog, ami Octoberen segítene, az a nádpálca. De mit csináljunk, amikor ez a kölyök senkire se hallgat, csak odamegy a kúthoz és kiabál: „Ha rám üt valaki, beugrom a vízbe… Én azt tartom, hogy az öngyilkosság a legelvetemültebb dolog, amiről csak beszélhet az ember. Ez October. Sam pedig csinos, ügyes fiú, az apjának egész csomó háza és bérháza van Ogdensburgban, nem is számítva a nagy áruházat. Sam maga is pompásan keres. Nem mondom, hogy helyeselni tudnám, ha valaki embertársainak majdnem állati sorba való lealacsonyításával és kihasználásával szerzi meg a hasznát… de utóvégre a pénz mégiscsak jó dolog.

Ebből az előadásból – az October vad temperamentumát és Sam nagyszerű kvalitásait lefestő beszámolóból – az ügyvéd darabonként rakosgatta össze a tényállást, és végül arra a következtetésre jutott, hogy a ma estére tervezett házasság körül mégis vannak valamelyes bajok.

– October olyan rideg, mint a kovakő, egyáltalában nem ismeri a könyörületességet, pedig én is, a feleségem is annyit imádkoztunk érte, hogy majdnem belebetegedtünk az imádságmondásba, Sterens főtisztelendő úr pedig még külön is foglalkozott vele. Azt hiszem, a gonosz szellem munkálkodik azokon a főiskolákon, ahová ezek a mai leányok járnak.

Csönd lett. Mr. Elmer borotvált ajkai hallatlan gyorsasággal ráncolódtak össze és simultak ki. Az ajakról való olvasásban meglehetősen jártas Pfieffer megértett néhány szót: „October… Nagy zavar… Pénz… és Pénz."

Kisvártatva megint hallható lett Mr. Elmer beszéde:

– Az ember sohasem tudja, hogy is van ezzel az Octoberrel. Például, ha azt mondom neki: „October, ma csirkepástétom lesz ebédre, ő azt feleli: „Jó, amikor pedig már az asztalnál ülünk és hozzák a tálat, akkor kijelenti, hogy ő nem eszi meg. Hogy miért nem?… „Csak." Ez az egész indokolás. Nem szabad egy kukkot se szólni hozzá, csak odatenni elé a tálat, akkor megeszi.

Mr. Elmer újra hallgatásba merült, világosan meglátszott rajta, hogy gondolatai ismét visszajutottak a végrendelethez, mert Pfieffer a mozgó ajkakról ezt olvasta le: „vagyonmaradvány, születésnap", meg néhány más dolgot is.

– Amellett még a feltűnést is szereti az a leány – folytatódott az előadás –, ma reggel is cigarettázva sétált végig a főutcán, és amikor én kértem, a feleségem pedig már majdnem térden állva könyörgött neki…

– De tulajdonképpen mi volt a szándéka ezzel a végrendelettel – terelte vissza szükséges medrébe a társalgást az ügyvéd –, miért találták ki ezt a vagyonmaradékot meg a 21 éves kor előtti házasságot?

Elmer szemrehányóan pillantott Pfiefferre.

– Jemmy egyetlen egy indokból tartotta szükségesnek, hogy a leánya korán férjhez menjen, ebben pedig igaza volt neki, Mr. Pfieffer, mert a Zsoltáros is így mondta: „Egy leány"…

– Igen, igen – szakította félbe türelmetlenül az ügyvéd –, azt jól tudjuk, mit mondott Dávid. Mrs. Jones szándékai is érthetőek, de van valami ebben a végrendeletben, amit nem látok tisztán. Majdnem az olvasható ki belőle, mintha ez a pénz csak ajándék volna azért, hogy October mielőbb kikerüljön az ön házából. – Az ügyvéd fénylő szeme pár pillanatig szúrósan meredt Mr. Elmerre, de az érdemes és tekintélyes férfiú, pont ekkor, némán kifelé nézett az ablakon. Ha hallotta is a megjegyzést, úgy látszik, nem vette tudomásul.

– Majdnem azt olvasom ki ebből a végrendeletből – folytatta az ügyvéd most már emeltebb hangon –, mintha csak puszta szélhámoskodás lenne ez a birtokmaradvány, ami egész bizonyosan nincs is, és mind csak arra jó, hogy csalétek legyen a vőlegény számára. Nagyszerűen hangzik: „vagyonom fennmaradó része", de, amennyire én meg tudom ítélni a dolgot, Mr. Elmer, az nem jelent többet, mint tízhektárnyi mocsarat és pár olyan faviskót, amit egyetlen ember se tud lakásnak használni… mondjuk, összesen 500 dollárt!

Kérdőleg nézett Elmerre, aki lesütötte a szemét, és bosszúsan dörmögte:

– Legalább 2500 dollárt ér. Hoztam szakértőt Ogdensburgból, azt mondta, hogy az új csatorna pont a közepén megy át ennek a birtoknak… Mennyivel tartozom önnek, Mr. Pfieffer?

Az ügyvéd először oda akarta vágni, hogy „semmivel", de hirtelen mást gondolt:

– Tíz dollár! – mondta röviden, s nagy megelégedéssel látta reszketni az öreg zsugorít.

Elmer fizetett, de látszott rajta, hogy minden dollár külön fáj neki. Az ajtóban megállt még egy pillanatra, s ezalatt az ügyvédnek hirtelen új gondolat ötlött az eszébe:

– Mondja csak, Mr. Elmer! Mi van, ha Sam meggondolja a dolgot, és nem akar megnősülni? Egyébként is furcsa az az egész ember, sokkal több a pénze, mint hogy legálisan kereshette volna!

Elmer kényelmetlenül rázkódott össze.

– Sam dolgozik – felelte –, ingatlanüzleteket bonyolít le, úgy szerzi a pénzt.

– De honnét? – kérdezte az ügyvéd nyersen. – Én csak eléggé ismerek minden ingatlanügyletet ezen a környéken, de még egyben se láttam a Sam Wasser nevét…

Elmer szédülten támaszkodott az ajtófélfához.

– Remélem, ez az eső jó sokáig tart, és használ a rozsvetésnek, mert most nagyon rosszul fejlődik. Valószínűleg új szerződést is kell kötnöm Wasser helyett Orson Clarkkal. Majd elhozom, hogy ön szövegezze meg. – Ezzel a sokat ígérő mondással el is távozott.

Pfieffer látta, amint lassan felmászik a kocsiba s mély gondolatokba merülve, elhajtat. Nagyon érzékeny pontot érintett, de erre meg is volt minden oka.

Ha csúnya nevet adunk a kutyánknak, valósággal tönkretesszük vele szegény állatot, de így van ez velünk, emberekkel is. Adjunk például egy férfinak vagy – ami még rosszabb – egy nőnek olyan nevet, ami nem Mary vagy Jane, hanem éppen ellenkezőleg, a ritka nevek csoportjából való, akkor ez a nő olyan erényeket vagy fogyatkozásokat érez magában, amelyek, valami úton-módon, visszavezethetők a neki adott név karakterére.

Akik October névre keresztelték a Jones leányt, már mind a sírban voltak, és csak egy élt közülük elég hosszú ideig ahhoz, hogy szívből megbánja meggondolatlan tettét. October ugyanis, környezetének befolyásolására, a legkülönbözőbb időszakokban, de különösen ünnepélyesebb alkalmakkor, hol Doris Mabelnek, hol Mary Victoriának, vagy éppen Gloria Wendynek képzelte magát. A McCube Internátusban, ahol iskoláit végezte, Virginia Ginever volt a neve. Ezt a nevet még akkor eszelte ki, mielőtt bevonult az intézetbe, s az útipoggyászon mindenhová – ahová monogram kellett – a V. G. J. betűket tette. A harmadik betű azonban nagyon bántotta.

– Már szinte azt hiszem, hogy sohase tudok megszabadulni ettől a Jones névtől – mondogatta elgondolkozva, amikor szeme újra meg újra rátévedt a J betűre –, olyan ez, mint a hazajáró lélek, aki nem hagyja nyugton, akit kiválasztott, hanem a fülébe duruzsolja azt, ami éppen a legkellemetlenebb neki.

– Magam is azt hiszem, hogy egyhamar nem szabadulsz meg tőle – vágta oda az apja, nem a legszeretetreméltóbb hangon.

Az öregúr nagy, magas, hosszúszakállú ember volt. A gyerekek egyáltalán nem érdekelték, October viszont idegenkedett tőle, és örült, ha kellemetlenkedhetett neki. Legnagyobb mulatsága volt, ha valami értékes, ritka példány könyvet vehetett ki apjának nagy gonddal összegyűjtött könyvei közül. Kivitte a kertbe olvasni, s ha eső jött, ledobta valahová a fűbe, vagy a virágok közé, és ottfelejtette.

– Jones nem valami nagyszerűen sikerült név – állapította meg a leány –, nem akarod megváltoztatni?

Mr. Jones nagy lélegzetet vett, méltatlankodva sóhajtott, és bosszúságában száját ütögette a teknősbéka papírvágóval.

– Az apámnak elég jó volt, de megfelelt a nagyapámnak és a dédapámnak, sőt egész sor ősünknek is… hát neked mi bajod van vele?

– Én mégis jobb szeretném, ha Virginiának neveznétek: ez olyan szép név, és mégiscsak jobban illik hozzám.

Az igaz, hogy a leányban semmi sem volt, ami a nevéből következett volna. Október vörös és barna színű hónap, a leánynak pedig fehér és rózsaszínű volt a bőre, szeme kék, mint az április, haja pedig, mint a learatott kalász, és volt valami különös, kutató pillantása, ami nagyon sok embert kihozott sodrából. Akik nem eléggé ismerték, kellemetlenkedő gyanakvást olvastak ki ebből a tekintetből, pedig valójában csak az újabb ismeretek után való vágyakozás sugárzott ki a szeméből. Ami pedig erkölcsi jellemvonásait illeti, legjobb idézni annak a levélnek a sorait, amelyeket miss Washburton Flemming, a leány előkészítő iskolájának igazgatónője írt Mr. Jonesnak:

…meg kell még említenem October jellemének azt a sajátosságát, ami valószínűleg még az ön figyelmét is elkerülte; ez pedig az ő nagyfokú hajlamossága a regényesség iránt. Ha ez a hajlamosság kapcsolatba kerül lelkivilágának szertelenségével, ez olyan utakra vezetheti, amitől Isten óvja, és amit mi mélységesen fájlalnánk. A legnagyobb szerencsétlenség, hogy ez a drága gyermek jóformán teljesen nélkülözte az anyai szeretet felbecsülhetetlen értékét. De most mégis sokkal önfegyelmezettebb, mint akkor volt, amikor hozzánk került…

– Ugyan mennyit akarnak még ezek összevissza firkálni ugyanegy dologról! – horkant fel Stedman Jones, és türelmetlenül forgatta a levelet.

Még három sűrűn teleírt oldal és kétoldalnyi utóirat várt elolvasásra. Mérgesen elhajította az egész levelet. Tényleg nem értett abból semmit, hogy October romantikus hajlamai milyen mértékig növekedhetnek, hogy milyen szertelen lehet a lelkivilága. Az volt a felfogása, hogy ameddig ő rendesen fizeti az intézeti díjat és a csodálatra méltó, bőven felszámított külön költségeket, addig neki ne alkalmatlankodjék senki, ne levelezzenek a leányról, vagy bármiről. A leány ruhaszámláit nem ő fizette, mert erre telt felesége vagyonának a jövedelméből, amit sógora, egy ügyefogyott fickó kezelt. Ezzel az emberrel életében eddig csak kétszer találkozott, amiből következik, hogy mindössze csak kétszer veszett össze vele.

Stedman Jones igen nagy könyvbarát volt, sőt ő maga is írt egy történelmi iskolakönyvet a francia középkorról. Nem volt nagyon barátságos természetű, s az egyetlen alkalom, amikor mindig valóban kedves volt a leányához, a rövid vakáció utolsó hete volt.

A leánynak az volt legnagyobb bánata, hogy soha senki sem hívta őt Virginiának, Alysnak, Gloria Wendynek vagy Ginervernek, hanem egyszerűen és állhatatosan csak Octobernek. Még intézeti csúfnevet is csak egyetlenegyszer kapott, de az is lekopott róla, mert nem illett rá. Ha talán más korszakban születik, világraszóló hősnő lett volna belőle, mert ellenállhatatlan vonzalommal érdeklődött a társadalom minden problémája iránt. Forrongó lelkében hol szocialista agitátor, hol pedig istenfélő keresztény nő volt. Rettenetesen haragudott, ha terveit valaki keresztezni próbálta, vagy ha ellenállásra talált, ez megháromszorozta az erejét; ha pedig valamitől eltiltották, olyan