A vidéki orvos

By Honoré de Balzac

Tragikus történetet hallunk egy férfi bűnéről és bűnhődéséről, majd vezekléséről, amelynek íme az eredménye az újjáteremtett falu. Részben saját szerelmi csalódását írta meg a fiatal Balzac Benassisban, mint ahogy reformeszméit is beléje lehelte. Ez a kettős érzés fűti a regényt, táplálja lobogó lelkességét, s adja meg emberi súlyát, tisztaságát, jóakaratát. Egy derült perc A vidéki orvos az Emberi Színjáték komor kavargásában, lélegzetnyi pihenő, amely sajátos örömöket kínál: kevés olyan megkapóan költői alakja van Balzacnak, mint a bájos Sírásólány, és az ízes, népi hangú Napóleon-elbeszélés méltán híres részlete a regénynek.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 13, 2019
• ISBN: 9789634748953

Honoré de Balzac

Honoré de Balzac (1799-1850) was a French novelist, short story writer, and playwright. Regarded as one of the key figures of French and European literature, Balzac’s realist approach to writing would influence Charles Dickens, Émile Zola, Henry James, Gustave Flaubert, and Karl Marx. With a precocious attitude and fierce intellect, Balzac struggled first in school and then in business before dedicating himself to the pursuit of writing as both an art and a profession. His distinctly industrious work routine—he spent hours each day writing furiously by hand and made extensive edits during the publication process—led to a prodigious output of dozens of novels, stories, plays, and novellas. La Comédie humaine, Balzac’s most famous work, is a sequence of 91 finished and 46 unfinished stories, novels, and essays with which he attempted to realistically and exhaustively portray every aspect of French society during the early-nineteenth century.

Book preview

Honoré de Balzac

A VIDÉKI ORVOS

fordította

Bartos Zoltán

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-895-3 EPUB

ISBN 978-963-474-896-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe

Le Médecin de campagne

első kiadás: 1833

A borító Alexandre-Louis-Robert Millin du Perreux (1764 - 1843)

Vue de la Dent du Chat, près de Grenoble

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A VIDÉK ÉS AZ EMBER

1829 egy szép tavaszi reggelén, körülbelül ötven év körüli férfi haladt lóháton a Grande Chartreuse közelében fekvő várhoz vezető hegyi úton.

A vár legkiemelkedőbb pontja a hosszú völggyel körülfogott népes járásnak.

Gyakran kiszáradó, most a hó olvadásától éppen megáradt, kavicsos medrű patak öntözi a két párhuzamos hegy közé szorított völgyet. A Savoya-i és Dauphiné-i csúcsok uralják a környéket.

A két Mauriennes hegylánc közé ékelt vidék - az a megye, melyen keresztül az idegen poroszkált - minden barátságos jellege mellett olyan különös földalakulatokról és fényjelenségekről tesz tanúságot, amilyeneket másfelé nem igen lát az ember.

Olykor, a hirtelen kiszélesedő völgy ölén szabálytalan növényszőnyeg terül el. A hegyek közötti állandó fuvalom késő őszig üdén tartja - a szem legnagyobb gyönyörűségére. Olykor festői módon elhelyezkedő, szerény fűrészmalom tűnik fel, lehántott, hosszú fenyőtartalékjaival, a hegyi patakba kapcsolt, négyszögűen kivájt, nagy facsövekkel közvetített mozgó erejével és a csövek repedésén átszivárgó nedves párával.

Imitt-amott virágzó gyümölcsösökkel körülvett kis kunyhók dolgos nyomorúságról beszélnek. Távolabb piros fedelű házak, lapos, kerek, halpikkelyekhez hasonló cserepekkel, munkás életnek köszönhető jólétről tanúskodnak.

Végül minden kapu fölött sajtszárításra való nagy kosár lógott. A bokrok, kerítések, mint Olaszországban, szőlőtővel összekapaszkodó, lombjukkal állatokat tápláló szilfákkal vannak tarkítva.

A természet szeszélye néhol olyan közel hozta egymáshoz a dombokat, hogy se gyár, se szántóföld, se kunyhó nem fér el közöttük. Csak a csörgedező hegyi patak választja el egymástól a sötétlevelű fenyőkkel és száz láb magas tölgyekkel borított gránitfalakat. Az egyenes, mohafoltoktól színes oszlopsorokat az útszélen formátlan eperfa, labdarózsa, gyertyán- és tüskerózsa-kerítések szegélyezik.

A bokrok átható illata elvegyült a hársak, gyantás fenyők fiatal hajtásainak erős szagával.

Néhány felhő úszott a sziklák fölött, hol eltakarva, hol leleplezve a néha pelyhes, puhán szakadozó felhőkhöz hasonló párás, szürke csúcsokat.

A vidék képe és az ég világítása pillanatonként változott. A hegyek színüket változtatták, az égbolt árnyalatát, a völgy alakját. Megannyi sokszorozódó jelenség: a váratlan ellentétek, fatörzseken átvetődő napsugár, tisztások, szakadékok gyönyörű látványt nyújtottak a csend közepette, tavasszal, mikor minden fiatal és a tiszta eget napsugár ragyogja be.

Szép vidék volt egyszóval - és francia!

A magas termetű utas sötétkék, épp oly gondosan lekefélt ruhát viselt, amilyen gondosan letisztította valószínűleg minden reggel simaszőrű lovát, amelyen olyan egyenesen és feszesen ült, mint valami öreg lovassági tiszt.

Ha fekete nyakravalója, szarvasbőr kesztyűje, pisztolytól duzzadó fegyvertartója s a ló hátuljához erősített kabáttartó nem árulták volna is el a katonát, himlőhelyes, de szabályos és látszólag gondtalan kifejezésű arca, határozott modora, biztos nézése, fej tartása, egész lénye amellett tanúskodott, hogy katonaviselt ember. A katona nem tagadja meg önmagát soha, még ha visszatért is a magánéletbe.

Mindenki más gyönyörködött volna az Alpesekre emlékeztető vidék szépségeiben, ott, ahol nevetve olvad bele Franciaország medencéjébe, de a katona kétségkívül bejárta már az országot a császári seregekkel és nem lepték meg a változatos jelenségek.

A meglepetés szenzációját úgy látszik Napóleon egyszerűen kitörülte katonái lelkéből. Viszont a nyugodt arc olyan jellegzetes sajátsága volt a múlandó és mégis örökhírű császári sast szolgáló katonáknak, hogy bárki felismerhette róla őket.

Az utast csodálatosképpen megkímélték a golyók, pedig Napóleon minden ütközetében részt vett. Életében nem történt semmi különösebb esemény. Derekasan harcolt, mint egyszerű és hűséges katona. Éjjel épp úgy teljesítette kötelességét, mint nappal, akár szemmel tartották, akár nem. Egy kardcsapást se mért hiába, de sohasem mért volna eggyel is többet kelleténél.

A moszkvai ütközet után ezrede egyhangúlag őt tartotta legméltóbbnak a becsületrend tisztségére, azért viselte gomblyukában a rend rozettáját.

A látszólag hideg és tartózkodó emberek közé tartozott, akik sohasem élnek lelki meghasonlásban önmagukkal és a kérésnek még a gondolatát is megalázónak tartanák. Rangfokozatait is hosszú évek előjogán szerezte meg.

1802-ben lett hadnagy, de csak 1829-ben nevezték ki századparancsnoknak, pedig már őszült a bajusza. Önkéntelen tisztelettel szólott hozzá az ezred minden egyes embere, olyan tiszta életet élt. Lehet, hogy feljebbvalói kissé talán rossz néven is vették elvitathatatlan előjogait.

Viszont az egyszerűbb katonák úgy néztek reá, mintha az anyjuk lett volna, olyan szigorú és egyszersmind elnéző bánásmódban részesítette őket. Nem felejtette még el a saját katonaéveit, ismerte még a katonasors boldogtalan örömeit és boldog keserveit, a megbocsátható vagy megbocsáthatatlan tévelygéseket és mindig gyermekeinek nevezte a katonákat és megengedte, hogy hadjáratok alkalmával élelmiszert és takarmányt szerezzenek a polgároktól.

Egyéni életét azonban mélységes homály borította. Mint a legtöbb korabeli katona, ő is csak ágyúfüstön keresztül, vagy a császár által Európa ellen vezetett háború alatt igen ritkán adódó békepillanatokból ismerte a világot.

Gondolt-e vajon valaha házasságra? A kérdés eldöntetlen maradt. Senki sem kételkedett abban, hogy Genestas őrnagynak szép sikerei lehettek városról-városra, országról-országra vándorolva, a hadsereg tiszteletére, vagy a hadsereg által rendezett ünnepségeken, de senki sem tudott semmi bizonyosat.

Nem mutatkozott túl szemérmesnek, nem is vonult vissza az élvezetek elől, de a katonai erkölcsöket soha meg nem sértette. Vagy hallgatott, vagy ha borozgatás közben régi szerelmeiről kérdezősködtek:

- És az őrnagy úr?

- Igyunk fiúk! - válaszolta nevetve.

Pierre Joseph Genestas egyszerű bayard ember létére nem árult el semmi különösebb hajlamot se romantika, se költészet iránt.

Jómódú ember benyomását keltette, pedig zsoldján kívül más vagyonnal nem rendelkezett, jövőjét is csak nyugdíja biztosította. Úgy tett, mint a kereskedő, aki saját balsorsán okulva tapasztalatait csökönyösségre változtatja. Az őrnagy is rendesen összegyűjtötte kétévi zsoldját és soha el nem költötte jövedelmét. A játékot nem szerette és ha társaságban écarté-játékhoz partnert kerestek, vagy betétet kértek, rendesen a csizmáját nézegette.

Nem engedett meg magának semmi fényűzést, de nem mulasztott el semmit, ami szokásban volt. Egyenruhája mindig tovább tartott, mint az ezred bármelyik tisztjéé, mert rossz vagyoni viszonyai folytán sokkal jobban vigyázott reá és a gondosság második természetévé vált.

Talán fukarsággal is megvádolták volna, ha nem adta volna tanújelét bámulatos önzetlenségének és nem nyitotta volna ki erszényét testvériesen fiatal bajtársai előtt, akiket a játék vagy más őrület tönkretett.

Alighanem ő maga is nagy összegeket veszíthetett valaha kártyán, olyan előzékenyen sietett a vesztesek segítségére. Sohasem ellenőrizte adósai cselekedeteit és sohasem beszélt a nyitott hitelről.

Egyedül állott a világon és mint az ezred gyermeke, a hadsereget tekintette hazájának és ezredét családjának. Senki sem kutatta tiszteletreméltó takarékossága okát, öreg napjaira való gondoskodásnak tulajdonították. Alezredesi kinevezése előtt gyanították, hogy ezredesi nyugdíjjal és gallérral majd visszavonul valahová vidékre.

Ha a hadgyakorlatok után a fiatal tisztek Genestasról beszéltek, mindig úgy emlegették, mint aki az iskolában kitűnt és egész életén pontos, becsületes maradt, szenvedélyek és hibák nélkül, mint a hasznos és ízetlen fehér kenyér. Ellenben komoly emberek máskép ítélték meg. Egy-egy tekintet vagy mély értelmű kifejezés, mint a vadak jelbeszéde, néha öntudatlanul felszínre hozott egyet-mást és lelki viharokról tanúskodott.

Aki behatóan tanulmányozta, tudta, hogy nyugodt homloka erős akaratot árult el és el tudja némítani a szenvedélyeket, visszaparancsolja szívébe, de hatalmát drágán fizette meg a háború veszélyei és előre nem látható szerencsétlenségei árán.

Egy francia «pair» fia, mikor a hadsereghez került, azt mondta egy ízben Genestasról, hogy a leglelkiismeretesebb pap vagy a legtisztességesebb fűszeres vált volna belőle.

- Tegye még azt is hozzá, hogy sohasem lett volna marquis-k udvarlója! - felelte az őrnagy, végigmérve a nyegle fiatal embert, aki nem sejtette, hogy megjegyzését Genestas is hallja.

A hallgatóság nevetésben tört ki: a hadnagy apját minden hatalom talpnyalójának ismerték, mert ruganyos természete keresztülugrott a forradalmakon és a fia is örökölte apja hajlandóságait.

Akadt annakidején a francia hadseregben még néhány olyan vágású ember, aki nagynak bizonyult alkalomadtán, de a tettek után megint egyszerűségbe vonult vissza, mit sem törődve dicsőséggel, elfeledve a veszélyt. Talán sokkal több ilyen jellem is akadt, mint amennyit emberi gyarlóságaink mellett feltételezhetnénk.

Korántsem kellene azonban azt hinni, hogy Genestas tökéletes ember volt. Sok nemzeti előítéletet táplált lelkében, amellett bizalmatlan, indulatos, vitatkozásokban kötekedő, főként, ha be akarta bizonyítani, hogy igaza van, holott tévedett. Katona életéből kifolyólag az italok iránt is hajlandóságot mutatott.

Ha rangja minden külső díszével távozott valamilyen étkezéstől, gondolatokba merültnek látszott és olyankor senkit sem óhajtott beavatni gondolataiba.

Igaz, hogy ismerte a világ szokásait és erkölcseit s az udvariasság szabályait katonás szigorral tartotta be, természetes esze és tapasztalata is volt bőven, taktikát, hadgyakorlatot, vívást lóhátról, állatorvosi dolgokat tudott eleget, viszont tanulmányait elhanyagolta. Inkább sejtette, mint tudta, hogy Cézár római konzul vagy császár volt, Nagy Sándor görög vagy macedóniai, - vita nélkül elfogadta volna, akármit állítanak tulajdonságaikról és származásukról.

Tudományos vagy történelmi vitáknál rendkívül elkomolyodott s csak helyeslő fejbólintásokkal vett bennük részt, mint aki pyrrhonistikus álláspontra helyezkedett.

Mikor Napóleon 1809. május 13-án kiadott parancsában azt írta a Bécsen uralkodó grande armée-nak, hogy az osztrák hercegek saját kezükkel fojtották meg gyermeküket, mint Medea, Genestas nem akarván foltot ejteni újonnan kapott kapitányi rangján, nem merte megkérdezni, hogy ki az a Medea. Megbízott Napóleon lángeszében és meggyőződése szerint a császár csak köztudomású dolgokat mondhatott a hadseregnek és az osztrák hercegeknek, azt hitte tehát, hogy Medea is hasonló viselkedésű főhercegnő. Minthogy azonban a hadiparancs Medeája mégis némiképpen katonai vonatkozású lehetett, sokat nyugtalankodott tudatlansága miatt, mindaddig, míg Raucourt kisasszony felelevenítette Medeát. Alighogy a kapitány olvasta a Théátre-Francais hirdetését, megnézte Medeát és a híres színésznőt a mitológiai szerepben.

Ha az egyszerű katona elég akaraterővel rendelkezett ahhoz, hogy írni, olvasni, számolni megtanuljon, a kapitány is belátta most, hogy művelődnie kell. Ettől az időtől kezdve buzgón olvasott regényeket és újonnan megjelenő könyveket, félműveltségre tett szert, de elég tanulságot is vont le magának. Tanítómesterei iránt túlzott hálát érzett és még Pigault-Lebrunt is megvédte, úgy találta, hogy tanulságos és sokszor mély.

Genestas nyolc napi szabadságot kért ezredesétől, elhagyta Grenoble-t és Grande Chartreuse felé tartott. Veleszületett józanságánál fogva sohasem tett egy lépést sem ok nélkül.

Számítása szerint az út nem lehetett hosszú, de a parasztok rossz útbaigazítása következtében letért az egyenes útról és most már nem akarta folytatni útját, míg gyomra követelődzéseit ki nem elégíti.

Nem sok reménye lehetett, hogy a szorgos mezei munka idején otthon találja az asszonyokat, mégis megállóit néhány kunyhó előtt, amelyek egy közös, elég alaktalan térségre nyíltak. A családi terület udvara tisztára sepert és rendes volt, de trágyadombok állottak rajta. A töredezett falakhoz rózsabokrok, repkény, magas füvek simultak.

A bejáratnál egy vad egresbokron rongyok száradtak. Az első élőlény, amellyel Genestas találkozott, egy sertés volt. Egy halom szalmán feküdt és a lódobogás zajára felemelte fejét, mire egy nagy fekete macska rémülten menekült.

Fiatal parasztasszony jelent meg hirtelen, fején egy batyu fűvel. Négy lármás, merész, kihívószemű, szép barna gyermek követte. Igazi kis angyalhoz hasonló ördögök. A napsugár ragyogott és mintha megtisztította volna a levegőt, a kunyhót, a trágyadombot, az egész megdöbbent társaságot.

A katona megkérdezte, hogy kaphatna-e egy pohár tejet? Felelet helyett a fiatal nő nagyot kiáltott, mire egy öreg asszony jelent meg a kunyhó küszöbén. A fiatal nő rámutatott az öreg asszonyra és azzal bement a pajtába. Genestas óvatosan közeledett a kunyhóhoz, nehogy a lova kárt tegyen a körülötte lábatlankodó gyermekekben. Megismételte kérését, de az öreg asszony kereken megtagadta. Kijelentette, hogy vajat akar készíteni a tejből és nem fölözi le. A katonatiszt megnyugtatta, hogy megfizeti a kárát. Odakötötte lovát a kapufélfához és belépett a kunyhóba.

A parasztasszony mind a négy gyermeke egyforma idősnek látszott, még egy ötödik, vézna, sápadt kis jószág is kapaszkodott a szoknyájába. Gyöngesége mindenesetre nagyobb ápolást igényelt, a család Benjáminja volt.

Genestas leült a fűtetlen kályha mellé. Fölötte színezett gipsz Szűzanya látszott, karján a gyermek Jézussal. Felséges tanítás!

Az agyagos szoba kezdetlegesen ledöngölt földje idővel gödrössé vált és minden tisztasága mellett is úgy hatott, mint a narancshéj keményedései.

A kályhán sótartó, kis sütő és üst függött. A szoba hátsó felét nagy, oszlopos ágy foglalta el, továbbá néhány háromlábú, egyszerű deszkákba illesztett botokból alkotott zsámoly, teknő, nagy vízmerítő fakanál, dézsa, tejes bögrék, a lisztesládán rokka, sajtos táskák, sötét falak, korhadt ajtó kis nyílással, - ez volt a szegényes lakás minden dísze, bútorzata.

A katonatiszt a padlót ütögette ostorával és sejtelme se volt róla, hogy ezen a helyen még dráma fog lejátszódni.

Mikor az öreg asszony ótvaros kis Benjáminjával eltűnt a tejes kamrában, a rajkók egy darabig a katonatisztre bámultak, azután a sipítozó sertéstől akartak szabadulni.

Az állat, rendes játszótársuk, most is odajött az ajtó küszöbére. A gyerekek rárontottak és olyan keményen ütlegelték, hogy mihamar visszatakarodott.

Amint az ellenségtől megszabadultak, nekiestek egy ajtónak és addig ráncigálták rozsdás reteszét, míg az ajtó kinyílt, aztán rávetették magukat a gyümölcsös kamrában fölhalmozott aszalt szilvára és nekiláttak.

A katonatisztet mulattatta a jelenet.

Az öreg asszony pergamen-arcával és piszkos- szurtos ruhájával visszajött. Egy köcsög tejet hozott vendégének.

- Ó, a semmirevalók! - mondta.

Megragadta a gyerekeket karjuknál fogva és visszahúzta őket a szobába, de az aszalt szilvát nem vette el tőlük. Gondosan bezárta az éléskamra ajtaját.

- Ej, ej, apróságok, legyetek jók!... Ha az ember nem ügyelne reájuk, megennék az egész halom szilvát egyszerre, a bolondok!

Leült az egyik zsámolyra, lába közé állította a kis ótvaros gyereket és nőies ügyességgel és anyáskodó gonddal mosta és fésülte fejét.

A négy kis rajkó ott álldogált, hol az ágyhoz, hol a teknőhöz támaszkodva, szurtosan, kócosán, de viruló egészségesen majszolták szótalanul a szilvát és alattomos, pajkos-huncut tekinteteket vetettek az idegenre.

- Mind a maga gyermekei? - kérdezte a katonatiszt az asszonytól.

- Engedelmet kérek, menhelyiek, - három frankot és egy font szappant fizetnek mindenikért havonként.

- De, édes asszonyom, egész bizonyosan kétszer annyit költ rájuk!

- Benassis úr is azt mondja, de ha mindenki elfogadja a gyermekeket ugyanannyiért, nem tehetünk kivételt. Nincs mindenkinek gyereke, aki szeretné! De sok minden kell hozzá. Még ha ingyen adnók a tejet nekik, akkor se kerülnének sokba. Elvégre három frank is elég szép pénz! Öt gyerekért 15 frank és 5 font szappan jár. Tiszta talált pénz. A mi környékünkön mennyit kell vesződni, amíg az ember napi 10 sous-t keres!

- Van talán földjük? - kérdezte a katonatiszt.

- Bizony nincs! Amíg a boldogult uram élt, addig volt, de mióta meghalt, sok szerencsétlenség ért és el kellett adnom.

- Igazán szeretném tudni, hogyan éri el adósság nélkül az esztendő végét, ha napi két sous-ért táplál, nevel gyermekeket és mos rájuk?!

- Sajnos, nem érjük el adósság nélkül Szilvesztert, - felelte az öreg asszony, egyre fésülgetve a kis ótvaros rajkót. - De csak megsegít az Isten. Aratáskor gyűjtünk a leányommal együtt, télen az erdőre járunk, este fonunk. Két tehenünk is van. Azért nem szeretnék sok olyan telet tölteni, mint a múlt tél volt. Hetvenöt frankkal tartozom a molnárnak lisztért. Szerencsére a Benassis úr molnára ... És Benassis úr a szegények barátja, istápolója. Senkitől sem követelte még a molnár a tartozását, miért kezdené éppen rajtunk a sort? Egyébként a tehenünk megborjazott, ez is segít rajtunk valamicskét.

A négy kis árva megette az elcsent aszalt szilvát. Az emberiesség minden pártfogása reájuk nézve az öregasszony jóindulatában összpontosult. Most megragadták az alkalmat, míg anyjuk a katonatiszttel beszélget, odasompolyogtak a szilvát őrző zárt ajtóhoz, hogy megint kinyissák. Nem úgy készültek ostromra, mint a francia katonák, hanem együgyű és durva mohósággal, némán, mint a németek.

- Ejnye, haszontalanok! Jöttök el onnan!

Az öregasszony felállott, megragadta a négy közül a legerősebbet, könnyedén ráütött a hátsó részére és kidobta. A gyerek nem sírt. A többiek elképedtek.

- Sokat bosszantják, ugye?

- Dehogy uram, most csak a szilvát érzik a kis jószágok! Ha magukra hagynám őket egy pillanatig, megpukkadnának tőle.

- Szereti őket?

Az öregasszony szelíd mosollyal nézett a katonatisztre:

- Hogy szeretem-e? Hármat már visszaadtam a menhelybe. Csak hat éves korukig tartom őket! - felelte sóhajtva.

- És hol van a maga gyereke?

- Elvesztettem...

- Hány éves? - tudakozódott tovább Genestas, hogy előbbi kérdését helyreüsse.

- Harmincnyolc, uram! Szent János napján lesz két esztendeje, hogy az uram meghalt.

.. . Milyen lemondással telt munkásélet, - gondolta a katonatiszt.

Az asszony befejezte a gyönge kis poronty öltöztetését és az hálás, gyöngéd pillantást vetett reá.

Az anyaság legnehezebb feladatai vidáman és egyszerűen valósultak meg a Jézus istállójához méltó tető alatt. Milyen nemesen nagyszerű szív temetkezett a legmélyebb feledésbe! Mily gazdagság és mily szegénység!

A katonák jobban tudják méltányolni mindenki másnál a facipők fenségét és a szurtos rongyok Evangéliumát. Lehet másutt a Könyv, a történeti szöveg, hímezve, kivágva, selyembe, bársonyba kötve, de a Könyv szelleme - itt lengett! Lehetetlen lett volna az Ég vallásos szándékában nem hinni, látva az asszonyt, aki megtestesíti az anyát, aminthogy Jézus Krisztus emberré változott - és dolgozott, szenvedett, adósságba verte magát az elhagyott csemetékért, - tévedett számításaiban és nem akarta belátni, hogy tönkremegy, ha folytatja az anyaságot.

Az asszony láttára hinni kellett a földön élő jó lelkek és a magasságbeliek közötti kapcsolatban.

Genestas fejcsóválva nézte az asszonyt.

- Benassis úr jó orvos? - szólalt meg végre.

- Nem tudom, uram, de ingyen gyógyítja a szegényeket.

- Úgy látszik... - mormolta Genestas - igazi ember!

- Igen, igen uram! Nagyon derék ember. Kevesen akadnak ezen a vidéken, akik ne foglalnák reggeli és esti fohászukba nevét.

Genestas néhány pénzdarabot nyújtott át az asszonynak.

- Ez a magáé, ... ez meg a gyermekeké, - mondta és egy aranyat is odacsúsztatott.

- Messze lakik innen Benassis úr? - kérdezte, mikor már a lovon ült.

- Ó, nem, alig egy mérföldnyire.

Genestas útnak indult. Azt hitte, hogy még legalább két mérföldet kell megtennie. Nemsokára azonban a fák lombjai között házcsoportot pillantott meg. Csakhamar felbukkant a várkastély fedele