Októberi rózsa: Az ezüstös halántékú férfi és az aranyhajú leány története

By Ráth-Végh István

„Ennek a férfinak pedig merész, de nyugodt tekintete volt, amely fogva tartotta az övét, mint a gyakorlott tőrvívó az ellenfele fleuretjét. És az a biztos, végtelen fölény, amellyel játszott velük, mintha egy cseppet sem venné komolyan az asszonyokat – s az a pár meleg, bizalmas szó, amelyre még mindig úgy gondolt vissza, mint valami bársonyos cirógatásra. És végül a kis közös titok…Ilma nyugtalanul aludt ezen az éjszakán.Az a férfi pedig, aki álmát megzavarta, töprengve haladt végig a Vár csöndes, kihalt utcáin. Az aranyhajú leányra gondolt. Csak egy órája ismerte, de az az érzése volt, mintha sok-sok esztendeje ismerte volna. – Úgy látszik, még mindig nem nőtt be a fejem lágya. Találkozom egy lánnyal, az arca, alakja ízlésem szerinti, s már hajlandó vagyok elhinni, hogy angyal, íme, az illúzió. – Elmenjek hozzájuk? Az anyja nem hívott meg, de azzal nem törődöm. Hanem aztán mi lesz? Ha beleszeretnék?”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762646

Book preview

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

OKTÓBERI RÓZSA

AZ EZÜSTÖS HALÁNTÉKÚ

FÉRFI ÉS AZ ARANYHAJÚ LEÁNY TÖRTÉNETE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-264-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

I.

A városban tavasz volt.

De csak benn a városban. Odakinn a szabadban még minden kopár volt és rideg. A szél élesen fújt, kellemetlenül. Az erdőben nem volt még semmi élet, csak néhány rigó ugrált a lombtalan fák alatt, hosszúkat füttyentve, mint a vásott utcagyerek. Hideg színek bántották a szemet: a gyümölcsfákat szürkéskék, szinte szennyes hamvval vonták be a fakadni kezdő rügyek; a föld lila színben komorkodott; a hegyoldalon még rajta száradt a barnás lila, tavalyi avar.

De a pesti korzón már megjelent a tavasz. Napfény játszott a Dunán, csillogott a víz, enyhe volt a szellő. Virág és madár az asszonyok kalapján bújt elő, a színek a ruhájukon virultak ki s az ibolya és gyöngyvirág illatát a zsebkendőjük lehelte szét.

Szemben a nappal egy magányos férfi ült. Levette a kalapját, hogy a nap szabadon tűzzön a homlokára. Néhány asszony rajta felejtette a tekintetét, amikor elsuhogott előtte. A magányos férfi negyven év körül lehetett, de nem látszott annyinak. Rövidre nyírt fekete haja a halántékán ezüstösen csillogott, simára borotvált arcát máris barnapirosra festette a tavaszi szél. Tiszta arcbőre, kivillanó fehér foga, karcsú alakja épségben megőrzött fiatalságról beszélt. Ruhája belvárosi szabó remeke volt; kissé hanyag eleganciával viselte, a nekiöltözött férfi feszessége nélkül, mint aki egészen természetesnek tartja, hogy rendes férfi öltözete csakis elsőrendű szabótól kerülhet ki.

Amikor teleitta magát a tavasz illúziójával és szeme jóllakott a Dunának és a Várnak csodálatos panorámájával, elindult hazafelé. Átsétált a Lánchídon, felment a Várba vezető lépcsőkön, keresztülvágott a bástyasétányon és bement a Körmöci út és Lovas út sarkán meghúzódó sárga falú, zöld zsalugáteres, kedves kis kertes házba. A kaput hatalmas gesztenyefa őrizte, nyáron árnyékot és homályt borított rá, mintha kíváncsi szemek elől akarná védeni a gazda látogatóit.

Ő volt a gazda, a korzó magányos embere.

Öreg gazdasszonya már várta az ebéddel. Ha valaki beleshetett volna az ablakon, kissé csodálkozott volna, mert az asztalt rendes abrosz helyett dús hímzésű régi magyar terítő borította, az ételt régi herendi porcelánon szolgálták fel, a késnek és villának a múlt században divatos elefántcsont nyele volt, s a kanalak hitelesítő bélyege tizenhárom latos nemes ezüstről tanúskodott.

Ebéd után megállt hatalmas könyvállványa előtt, s mint ebédvégi csemegét, élvezte a könyvválogatás ízeit. A polcokat faragott szobrocskákkal díszített diófa pilaszterek támogatták; a párkányt huszonnégy mascherone alkotta; groteszk faragású torzpofák, valamennyi mind más. Illettek a gazda különös olvasmányaihoz: semmi sem, ami divatos, ami a tömeg számára készült, csakis töretlen utakon járó magányos elmék művei sorakoztak fel, bordás bőrökbe, öreg borítópapírokba kötve.

Egy darabig olvasott a kertben, azután leült ferde fedelű, titkos fiókokat rejtegető biedermeier íróasztala mellé. Az írótárcát egy régi velencei préselt könyvtábla helyettesítette; a papírvágó kés nyele ónémet faragású puszpángfából készült. A hamutartó felső-olaszországi bronz volt, mintha a Riccio műhelyéből került volna ki: római lovas, a ló szügye előtt csésze, valamikor mécses lehetett.

Uzsonnaidőben egy kis inas került elő, dúsan kipitykézett libériában. A teát apróvirágos eredeti lowestoft-készleten hozta be. Forró víz is járt a tea mellé, a világért sem olyan edényben, amely erre a hétköznapi célra készült. Antik sárgaréz aquamanile volt a víztartó, kecses kisplasztikai remek, félig asszony, félig griffmadár.

Tea után elindult magányos bolyongásaira, hol a városban, hol a budai hegyekben. Azután hazament és megint olvasott. A távoli szomszédok megszokták, hogy a kis sárga háznak egyik ablakából az éjféli órákban is kiszűrődjön az asztali lámpa fénye.

Ki volt ez a különös ember?

A korzó hölgyei is szerették volna tudni, mert az még nem történt meg velük, hogy akadjon férfi, aki egykedvű nyugalommal engedi elsuhanni a biztatás apró jeleit, a titkos szemvillanástól a nyíltabban ígérő mosolyig.

Író vagy művészember? Aki berendezett magának válogatott ízléssel egy félreeső otthont, hogy zavartalanul élhesse ki az alkotás lázait?

Vagy valamely nagy lelki válságtól megviselt lelkű, a világgal meghasonlott, magányba menekülő modern remete?

Talán egy titkos, rejtegetésre szoruló viszony férfi szereplője ítélte magát az egyedüllétre, hogy mindig készenlétben állhasson a ritkán beröppenő szerető fogadására?

Egyik sem.

A kis sárga ház nem volt sem szellemi műhely, sem remeteség, sem rejtett szerelmi fészek. A gazda sem volt semmiféle rejtélyes személyiség, hanem egy rendes polgári foglalkozású, minden titokzatosság nélküli férfi: Istvándy Pál, bíró a budapesti büntető törvényszéken. A válogatott berendezésnek is nagyon egyszerű a magyarázata: ilyen volt az ízlése. Nem lakberendező szállította drága pénzért, hanem ő maga szedegette össze hazai és külföldi bolyongásai közben, sőt akárhány bútorát is maga szerkesztette. A könyvállvány pilasztereit Perugiának egy eldugott utcájában fedezte fel egy ócskaságos boltban; a mascheronékat egy kis firenzei szobrásszal faragtatta s az egészet idehaza szereltette össze. Dívány vánkosait is maga gyártotta velencei brokátból, régi genovai bársonyból, lyoni selyemből. A sárga ház eredetéhez sem fűződik semmiféle titok: örökölte a nagyanyjától, öreg budai asszonyságtól.

A magyarázatok eddig tehát egyszerűek. De Istvándy Pál életmódjában mintha mégis lenne találgatnivaló. Miért ez az állandó magányosság? Miért a könyvek temetője, a betűhangulat? Miért nem nyúlt kinn az eleven életben a valóság után? Hiszen az asszonyi szemek pillantásai biztosíthatták, hogy könnyű lenne nőt találnia, aki megosztaná magányát az egész életre.

Erre a kérdésre is egyszerű a felelet: Istvándy Pál házasember volt, csak éppen hogy nem volt felesége.

II.

Mikor Istvándy a rendes hétfői tárgyalási nap reggelén belépett a bírói szobába, a tanácselnök, az öreg Dobó András már ott ült és újságot olvasott.

– Mit böngészel, András bácsi?

– Az igazságügy-miniszter beszélt a fizetésrendezésről.

– Persze, ígért valamit?

– Csakis. Ígér az mindig. De olyat ígér, ami se nála nincs, se otthon nem hagyott.

Az öreg Dobó a kiveszőfélben levő magyar bírák fajtájából való volt, akik inkább a vidéki földbirtokost juttatták az ember eszébe, mintsem a jogtudóst, s akikről a fővárosi fiatal jogásznemzedék jóindulatú, de lekicsinylő mosolygással szokott megemlékezni. Pedig az öreg éppen annyit tudott, ha ugyan nem többet, mint akármelyik ifjú jogtechnikus, csak nem dicsekedett vele. Alkalmazta a tudományát, nem fitogtatta. Amellett mélyenszántó esze volt, gyors felfogása, nagy élettapasztalata és megértő szíve. De mindezt eltakarta valami rendíthetetlen komoly nyugalom, az angol flegmánál is sokkalta súlyosabb keleti mozdulatlanság.

Úgy ült az öreg a karosszékben, mint egy merev ázsiai bálvány. Kövérségtől szétvetett lábbal, nehézkesen, lelógó hosszú tajtékpipával, amelyet akkor is szortyogtatott, amikor már kiégett a dohánya. A világért el nem nevette volna magát soha, pedig néha olyanokat mondott jó bihari kiejtéssel, hogy mindenki dőlt körülötte.

Miután végigolvasta a miniszteri kijelentéseket, gondosan összehajtogatta az újságját, zsebre tette és kimondta a rezümét:

– Ez is megszakadna bele, ha igazat mondana.

Azzal elmélyedt a pipája kezelésébe.

Negyed tízkor nagy loholva megérkezett a jegyző. Pattanásos képű, rosszfogú, ügybuzgó fiatalember volt. Ez volt az első szereplése Dobó tanácsában, sietett bemutatkozni.

– Doktor Mótusz Tivadar törvényszéki jegyző vagyok, nagyságos uram. Most helyeztek át a járásbíróságtól.

Andris bácsi jóindulatúan bólogatott.

– Mikor a fellebbviteli tanácsnál voltam, sokat emlegettük uramöcsémet.

Mótusz uramöcsém meghatottan mosolygott; nem is remélte, hogy érdemei ennyire ismeretesek legyenek.

– Sőt az ura atyját is emlegettük – toldotta meg András bácsi két pipaszortyogtatás közben.

Uramöcsém hajlongott és megfeszítette emlékezőtehetségét, hogy vajon az öreg Mótusz hosszú adóbiztosi pályáján miként juthatott összeköttetésbe bírói körökkel?

– Sőt az ura atyja istenét is emlegettük – fejezte be Andris bácsi visszaemlékezéseit. – Olyan bolhabetűkkel írta uramöcsém a jegyzőkönyveket, hogy kicsurgott az ember szeme, mire elolvasta. Mért nem pingál nagyobb betűket, hogy a jóságos mennyei szentek vezessék a kézét? Tán természete ellen van, mint rabnak a siralomház?

Mótusz doktor végképp megzavarodott és úgy állt az öregúr előtt, mint egy piruló menyasszony. Elméje pár pillanatra megszüntette működését, csak valami homályos érzés derengett benne, hogy nem is a tanács elnöke ül vele szemben, hanem egy óriási kövér kezdőbetű, amelyik most mindjárt bosszút áll rajta, mert az atyafiságát úgy megnyomorította.

Szerencséjére megérkezett Jurek, a szavazóbíró.

– Bocsánat, hogy elkéstem, de a kefelevonatokért kellett bemennem a nyomdába. Jövő hónapban már megjelenik a füzetem az alaki semmiségi panaszokról.

Istvándynak sem kellett több. Jurekkel kölcsönösen ki nem állhatták egymást. Istvándynak ugyan ez esetben nem volt igaza, mert az ő ellenszenve egyes-egyedül azon alapult, hogy Jureknek meredt vízszeme és fakó arca volt s a sárgaképű emberek szokása szerint penészszínű ruhákat hordott patinaszín nyakkendővel. Ez pedig igazán nem ok arra, hogy valaki egy kollégáját ne szenvedhesse. Viszont Jurek a miatt haragudott Istvándyra, mert ez eleinte képtelen volt megjegyezni az arcát és háromszor egymásután bemutatkozott neki, mintha sohasem látta volna. Jureket ez vérig sértette, mert ambiciózus, hiú ember volt és végtelenül sokat tartott a saját tudományára.

Hát ez a tudomány most kapóra jött Istvándynak. Beretvált ajka kissé megvonaglott – ismerősei tudták, hogy ilyenkor valami gonoszságot akar mondani és előre örül neki. Megvolt az a rossz szokása, hogy ha egy tréfa vagy ügyes szójáték ötlött az eszébe, képtelen volt elhallgatni és rögtön leadta, még ha meg is sértett vele valakit. Azt hitte, mindenki olyan, mint ő, aki maga nevetett legjobban, ha elmésen kikezdték.

Nem vetett számot az emberek hiúságával; ez a szerencsétlen szokása temérdek ellenséget szerzett neki. Odafordult Dobóhoz.

– Andris bácsi, hogy is megy az a nóta: Nincsen széna, nincsen abrak…?

Andris bácsi gyanútlanul elrecitálta:

Nincsen széna, nincsen abrak,

Kedves lovam, agyoncsaplak.

Ne csapj agyon, édes gazdám,

Kitelelek árpaszalmán.

Istvándy elsütötte a rakétáját:

– Van odahaza pár ív Jókai-kéziratom. Nem tudom, megjelentek-e nyomtatásban? Tréfás műfordítások vannak benne, magyarról németre. Ezt a népdalt így fordítja az öreg:

Ist kein Heu da, auch kein Hafer,

Pferdlein, schlag ich dich todt anher.

Süsses Herrlein, schlag mich nicht todt,

Lieber fress ich juristische Dissertationen.

Jurek néma megvetéssel fordított hátat, Andris bácsi bajusza ellenben gyanúsan reszketett. Elköhintette magát, s hogy élét vegye a jelenetnek, becsöngette a teremszolgát.

– Melyik ügyész úr jön ma tárgyalni?

– A Csányi ügyész úr. Már beszólt, csak az irataiért megy, mindjárt itt lesz.

– Szervusz világ – sóhajtott Andris bácsi. – Akkor itt is ülünk háromig. Mert ez tornyot építhetne, ha szóból lehetne.

Jurek ma savanyúbb volt a rendesnél és ellentmondott.

– Nem kifogásolhatjuk, ha alaposan kifejti jogi meggyőződését. Csányi kiváló jogász, én mindig szívesen hallgatom.

Andris bácsi nem volt hajlandó vitatkozni és velős tömörséggel csak annyit mondott:

– Mely tyúk sokat kodácsol, keveset tojik.

Az ekként aposztrofált Csányi megérkezett.

– Csak öt ügy van ma? Remélem, nem lesz felmentés. Olyankor a főügyész-helyettes engem szid, hát ne haragudjatok, ha fellebbezek. Egyébiránt ma meg lehet elégedve, mert hallom, odaát az esküdtszékiben halálos ítélet lesz.

– Örülök, hogy nem vagyok benn – szólt Istvándy. – Sehogy se szeretnék kimenni a végrehajtáshoz.

– Igazad van – helyeselt Csányi. – Mondtam is már a minisztériumban, hogy ezen változtatni kell. Bérkocsi-díjat nem lehet felszámítani; már most az ember keljen fel hajnalban és menjen ki villamoson a gyűjtőfogházba azért a rongyos fél napidíjért. A törvényszéki orvos felszámíthatja a bérkocsit, mi nem. Ez nem igazság.

Istvándy, aki elvi ellensége volt a halálbüntetésnek, erre az okoskodásra nem talált feleletet. A jegyzőhöz fordult:

– Jegyző űr, behozattad a bűnjeleket?

– Igenis, még tegnap átküldtem az elismervényeket az irodaigazgatóhoz. Van pénz is az elnöki letétből.

– Remélem, nem postautalványon küldték – szólt Andris bácsi, aki szeretett érdekes történeteket elmesélgetni hosszú bírói gyakorlatából. – Mert váradi albíró koromban történt, hogy a csendőr lefoglalt egy pénzhamisító bandánál pár száz forint hamis bankót és szépen beküldte a bíróságnak postautalványon. Hát a fejbőr esetét hallottátok-e? Ez meg Belényesen történt. A gőzfavágóban a gép valahogyan lerántotta egyik munkáslánynak az egész fejbőrét, mint ahogy az indián szedi a skalpot. Az orvos vissza akarta tenni a lány fejére, hogy majd szépen odaforr megint, de nem adták ki neki, hiába követelte, lefoglalták bűnjelnek. Kopasz is maradt a lány egész életére. De fél tíz múlt, kezdjük a tárgyalást.

A bíróság bevonult a tárgyalóterembe.

Az első ügy a következő volt: Egy csillagsugaras nyári éjszakán Bódis Mátyás dobozkészítő iparos a Tisza Kálmán téren keresztül hazafelé ballagott. Amint egy bodzabokor elé ért, halk sóhajtások ütötték meg a fülét. A bodzafa mindig pártfogója volt a szerelmeseknek; már Heine is úgy fejezi be az Olaf lovagról szóló románcot: „Ich segne auch den Holunderbaum, wo du dich mir ergeben." Ebben az esetben Olaf lovag helyett Nagy XII. János közrendőr szerepelt, a királykisasszonyt pedig egy kis cselédlány helyettesítette, akinek fejét úgy elcsavarta az egyenruha és a nyári éjszaka, hogy a királylány példáját követve, szintén elment a hajadoni engedmények végső határáig.

Bódis Mátyás nem volt diszkrét ember, mert megállt és a derengő csillagfénynél élénk figyelemmel kísérte a szerelmi színjáték intim részleteit. Azonban megjárta. Mert Nagy XII. János felvonás közben észrevette az alkalmatlan harmadikat, szertelen felháborodásában talpra szökött, kardot rántott s a vádirat szerint: „Bódis Mátyás testét szándékosan, de ölési szándék nélkül akként bántalmazta, hogy a koponyáján karddal okozott folytonossághiány 20 napon túl gyógyult."

Emiatt került a vádlottak padjára Nagy XII. János. Beismerte a kardvágást, de azzal védekezett, hogy Bódis kezdte a verekedést. A rendőr is, a dobozkészítő is művelt férfiú volt és választékos nyelven beszélt.

– Kénytelen voltam odavágni – védte magát a rendőr –, mert a panaszos úr mindjárt tettlegelni kezdett, mihelyt a becses nevét kérdeztem.

– Nem igaz – felelte Bódis –, nem is kérdezte a becses nevemet.

– Igenis kérdeztem. Igazolásra hívtam fel a panaszos urat, de ő mindjárt abszolút szavakat használt.

– Miféle abszolút szavakat? – érdeklődött az elnök.

– Illetlenül legyalázta az arcomat, miután pofának nevezte. Mikor pedig azt mondtam, hogy beviszem a kapitányságra, akkor a méltóságos főkapitány urat a fenével etette.

– Tagadom – szólt közbe Bódis –, megfordítva történt. A vádlott úr rágalmazott engem.

– Mivel rágalmazta?

– Azzal, hogy nyavalyás, rongyos.

– Mármost melyik hazudik kettőjük közül? – kérdezte atyai nyájassággal a tanácselnök.

Bódis elérzékenyült.

– Nagyságos elnök úr, én a színtiszta igazat mondom. Én nem is voltam impresszionálva szórakozásra.

– Nem értem! – türelmetlenkedett Jurek. – Miféle szórakozásról fecseg?

Dobó ismerte a művelt józsefvárosi iparos nyelvezetét és magyarázattal szolgált:

– Szólalkozást akar mondani, összeszólalkozást. Bódis, mondja szemébe a vádlottnak, hogy ő kezdte a verekedést.

Bódis mereven a rendőr szemébe néz:

– Biztos úr, igenis kegyed volt az, aki paráználkodott.

– Nem arról van most szó! – förmedt rá az elnök. – A kardvágásról beszéljen!

– Hát azt mondom, kérem. Nekem jött a kardjával és paráználkodott.

– Hja, vagy úgy! – csillapult le Dobó elnök. – Garázdálkodott, azt akarja mondani?

– Igenis azt.

Ebben a nyelvjárásban folyt le a tárgyalás, Istvándy végtelen gyönyörűségére, aki szorgalmasan jegyezgette a szóvirágokat.

Közben a védő és az ügyész valami alaki kérdésen összekapott és váratlanul heves szócsata tört ki köztük. Andris bácsi nem szerette az izgatott jeleneteket és iparkodott őket lecsillapítani.

– Kérem, hiszen lényegben nincs eltérés a vád és a védelem álláspontja