Kannibálok könyve

By Pivárcsi István

„A kannibalizmus oly rejtélyes és hátborzongató kifejezés. A XV. század végének nagy földrajzi felfedezéseitől kezdve a reneszánsz, a felvilágosodás és a romantika korának társadalmain át egészen a mai kor emberéig foglalkoztatta és foglalkoztatja sokak elméjét, hiszen a téma taszít és vonz egyszerre. A kannibalizmust megfejteni olyan vállalkozás, mint amikor meg akarjuk érteni azt, amit egyébként ép ésszel felfoghatatlannak elfogadhatatlannak, és éppen ezért értelmezhetetlennek tartunk.”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762202

Book preview

PIVÁRCSI ISTVÁN

KANNIBÁLOK KÖNYVE

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-220-2

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pivárcsi István

Első rész

ÉHSÉG ÉS ÁLDOZAT

KIK AZOK A KANNIBÁLOK?

A kannibalizmus oly rejtélyes és hátborzongató kifejezés. A XV. század végének nagy földrajzi felfedezéseitől kezdve a reneszánsz, a felvilágosodás és a romantika korának társadalmain át egészen a mai kor emberéig foglalkoztatta és foglalkoztatja sokak elméjét, hiszen a téma taszít és vonz egyszerre. A kannibalizmust megfejteni olyan vállalkozás, mint amikor meg akarjuk érteni azt, amit egyébként ép ésszel felfoghatatlannak elfogadhatatlannak, és éppen ezért értelmezhetetlennek tartunk. A nagy monoteista világvallásokon felnevelkedett emberi közösségek számára a kannibalizmus paradoxon és metafora egyszerre: az erkölcsöket, az emberi méltóságot, az emberi értelmet és hitet egyaránt megkérdőjelező paradoxon és annak metaforája. Miközben az úgynevezett civilizált társadalmakban a legvéresebb és legkegyetlenebb gyilkosságok, az erőszak, az agresszió számos formája a mindennapok tudomásul vett részeivé váltak, aközben ennek némiképp ellentmondóan a mai világ közfelfogása szerint a kannibalizmus teljesen elfogadhatatlan cselekedet, a legundorítóbb bűnök egyike, amelyre nincsen magyarázat és nincsen rá bocsánat sem. De van-e egyáltalán ezzel a közfelfogással szemben másfajta nézőpont, illetve megközelítési mód? Erre keresnénk a választ.

A kannibalizmussal foglakozó kutatók már a kifejezés eredetére vonatkozóan sem értenek egyet. Az emberevést jelentő szó kialakulását legtöbben a nagy földrajzi felfedezések korára teszik, és a közép-amerikai szigetvilágban élt Carib törzs spanyol nevéből eredeztetik: Caribales, Canibales. Köztudott az, hogy Kolumbusz Kristóf (1446–1506) híres felfedezőútjain az Indiába vezető új tengeri útvonalakat szerette volna megkeresni, és így jutott el a közép-amerikai szigetvilágba, majd a mai Mexikó partvidékére, amelyeknek furcsa nyelveken beszélő, és még furcsább szokásokkal rendelkező őslakóit indiánoknak nevezte el. A korszak spanyol felfedezői számára a legfurcsább, és persze a legvisszataszítóbb, éppen ezért a legnagyobb felháborodást is kiváltó szokása az emberevés volt. Kolumbusz volt az, aki nyelvük hangzása alapján a közép-amerikai szigetvilág lakóit kariboknak hívta, és ő volt az is, aki elterjesztette róluk azt, hogy emberevők. Bár egyetlen emberevési szertartást sem látott, ám a karibokon olyan nyakláncokat és fülbevalókat látott, amelyek emberi fogakból, illetve más csontokból készültek, majd ebből a megfigyeléséből vonta le azt a következetést, hogy ezeket az ékszereket minden bizonnyal a megölt és megevett ellenségeikből készítették.

A kutatók egy másik, kisebb része ugyanakkor a kifejezés kialakulását nem a karibi indiánok nevéhez kapcsolja, bár a szó kialakulását szintén az amerikai kontinenshez kötik. Az ő elképzelésük szerint a kannibalizmus kifejezés nem egy közép-amerikai, hanem egy az Amazonas vízvidékén élő dél-amerikai törzs, a kanibók nevéből eredeztethető. A kanibók a firenzei születésű tengerész, Amerigo Vespucci (1451–1512) 1507-ben tett Amazonas vidéki útjának jelentése alapján váltak először ismertté. Ő volt az az utazó, akiről végül az amerikai kontinenst elnevezték, és talán ezért alakulhatott ki a kutatók egy részében az a gondolat, hogy Vespuccinak a kanibók emberevési szokásaira való utalásai, homályos megjegyzései alapján kezdték el az emberevőket kannibáloknak nevezni. A Dél-Amerikában egyre nagyobb számban megtelepedő misszionáriusok, különösen a jezsuita szerzetesek tovább táplálták azt a nézetet, hogy az Amazonas és mellékfolyóinak vidékének törzsei, valamint a Mato Grosso távoli és sejtelmes hegyvidékének őslakói kannibálok.

A kannibalizmust a tudomány világában antropofágiának hívják, és azt értik alatta, hogy egy ember egy másik ember testéből származó maradványt táplálékként fogyaszt el. A kannibalizmus földrajzi elterjedésére vonatkozóan már a középkortól kezdve számos téves elképzelés és hiedelem alakult ki az európai emberekben, ezért találhatunk például olyan régi térképeket, amelyeken bizonyos távoli országokat és földrészeket úgy ábrázolnak, mint ahol fej nélküli emberek élnek. Az új világokat felfedező és megismerő, megérteni azonban igen kevéssé hajlamos európaiak a kannibalizmus vádját sok olyan nép esetében is elterjesztették, amelyek körében ez valójában egyáltalán nem fordult elő. A kannibalizmus vádja a hódítók részéről sokszor szolgált az alacsonyrendűnek tartott és megvetett őslakosokkal szembeni kegyetlen bánásmód igazolására, hiszen az ilyen bánásmódot azután az európai közvélemény előtt a primitív és undorító kannibálokkal szembeni civilizáció áldásaként is fel lehetett tüntetni. Mindezek miatt vannak olyan néprajzkutatók, akik a kannibalizmusnak még a létezésében is kételkednek, és azt állítják, hogy ezt a vádat csak azért találták ki a gyarmatosítók, hogy egyes népeket meghódíthassanak, vagy akár mindenfajta lelkiismeret furdalás nélkül ki is irthassanak. E véleményüket például a karibi indiánok, vagy éppen az Ausztráliától délre fekvő Tasmánia őslakóinak teljes kiirtására alapozzák. 

Az egyre általánosabbá váló európai közfelfogással ellentétben azonban a kannibalizmus nem terjedt el a kontinenseken széles körben, sőt földrajzilag jól behatárolhatóan az igazi kannibálok leginkább csak a trópusi éghajlatú vidékeken fordultak elő. A kifejezés eredetéből adódóan megállapítható, hogy elég elterjedt szokás volt a közép-amerikai szigetvilágban, illetve Dél-Amerika esőerdővel borított vidékein, de az Afrika középső területein élő törzsek és az ausztráliai bennszülöttek körében is előfordult. Kevésbé köztudott azonban az, hogy az emberevés szokása leginkább a Csendes-óceán szigetvilágának egyes távoli szigetcsoportjain, így például a Fidzsi-szigeteken, a Salamon-szigeteken, Vanuatun volt a leggyakoribb. A hozzájuk viszonylagos földrajzi közelségben fekvő Pápua Új-Guinea népeinek esete csak annyiban tekinthető másnak, hogy annak felfedezésétől és fokozatos gyarmatosításától kezdve általánosan kialakult az a nézet, hogy minden pápua törzs kivétel nélkül vérszomjas és emberevő.

A kannibalizmus, vagyis a saját fajtársaknak élelemként történő elfogyasztása az állatvilágban egyáltalán nem számít szokatlan dolognak. A biológusok egyértelműen kimutatták például ezt a jelenséget az oroszlánoknál, egyes halfajoknál, a pókoknál, a sirályoknál, sőt a főemlősök körében is. A negyvenkét majomfaj közül tizenegy, közöttük a csimpánzok esetében is megfigyelték a kannibalizmus jelenlétét. Az állatvilágban megnyilvánuló kannibalizmust a biológusok számos okra vezetik vissza. Egymás felfalását vagy megcsonkítását bizonyos fajoknál szokták egyedi rendellenességnek, illetve a szaporodás lehetőségéért folytatott konkurenciaharc egyik lehetséges következményének tekinteni. Vannak ugyanakkor olyan fajok, ahol a táplálékszerzés természetes formája a kannibalizmus. A lisztbogarakról írták le azt a jelenséget, hogy a felnövekvőben lévő egyedek a lisztnemű táplálék megszerzése érdekében felfalják a peték és a lárvák egy részét. A kifejlett oroszlánok esetében a nőstény egyedek olyankor folyamodnak saját kölykeik elpusztításához és felfalásához, amikor hosszúi időn keresztül már táplálékhiányban szenvednek. A békászósas életformájának megfigyelése során írták le azt a sajátos szokását a nőstény egyedeknek, hogy mindig két tojást raknak, ám a kikelt fiókák közül az egyiket szinte azonnal felfalja annak érdekében, hogy másik utóda több táplálékhoz jusson.

EXOKANNIBÁLOK ÉS ENDOKANNIBÁLOK

A kutatók érdeklődését leginkább kiváltó alapvető kérdés és probléma is egyben, hogy a kannibálok miért esznek emberhúst. A kérdésre ma már sokféle válasz született. Az egyik leggyakoribb és természetesen adódó válasznak az tekinthető, hogy azért mert éhesek, és más módon nem juthattak elegendő húshoz. Ez a válasz persze csak az olyan kezdetleges, a fejlődés nagyon alacsony fokán álló társadalmakra lehet igaz, ahol a mezőgazdasági termelés olyan fejletlen volt, hogy nem volt képes biztosítani a legalapvetőbb élelemszükségleteket sem. A kutatók szerint tehát az ilyen társadalmak alapvetően kényszerből fanyalodtak rá az emberevésre, és a mezőgazdaság fejlődésével, az élelmiszerkészletek bővülésével a kannibalizmus is fokozatosan kiveszett ezekből a kultúrákból. Az így megadott válasz mégsem magyarázza meg például azt a jelenséget, hogy a holland uralom alatt élő, ma Indonéziához tartozó Szumátra szigetén miért lehetett még a XIX. század közepén is a piacokon levesbe való emberi bicepszeket vásárolni. Erre viszont az az egyszerű válasz adódott, hogy akadtak olyan vidékek, ahol az emberhúst egyszerűen csak a hús egyik formájának tekintették.

Az emberevés másik gyakori indokának számít az a többnyire afrikai törzsek körében megfigyelt és leírt jelenség, hogy a törzsi háborúk során megölt ellenség húsából ettek abból a megfontolásból, hogy a legyőzött ellenség ereje rájuk szálljon, ezáltal pedig még hatalmasabbak és erősebbek legyenek. Egyes népek már a harctéren rögtön megették megölt ellenségeik bizonyos testrészeit, leggyakrabban az agyvelejüket vagy a nemi szervüket, míg mások haza cipelték áldozataikat, majd törzsük többi tagjával együtt egy rituális, ünnepi szertartás keretében fogyasztották el zsákmányukat. E természeti népek felfogása szerint a harctéren leölt vagy elfogott ellenség húsának elfogyasztása nemcsak a személyes, valamint egész népének életerejét növelte meg, hanem hatalmas dicsőséget is jelentett, míg az áldozat családja és népe számára el nem múló nyomorúságot és szenvedést hozott.

Több népcsoport esetében a kannibalizmus kifejezetten a vallási, kultikus szertartások szerves részét képezte, vagyis az isteneknek szánt áldozat egyik formája volt. Erre vonatkozóan a trópusi világ számos részéről maradtak fenn már a nagy földrajzi felfedezések korától kezdve leírások. Az ilyen rituális szertartások közös motívuma alapvetően az istenek vagy szellemek kiengesztelésére szolgáló emberáldozat, amelyeknek csak az egyik lehetséges körülménye volt az, hogy az áldozat húsát el is fogyasztották. Ez azonban nem feltétlenül tartozott hozzá ezekhez a rituálékhoz, hiszen több olyan kultúráról is tudunk, ahol léteztek ugyan emberáldozatok, ám ezek nem jártak együtt kannibalizmussal. A társadalomkutatók többsége egyetért abban, hogy az olyan társadalmakban, ahol alapvetően csak a vallási szertartások részeként volt jelen a kannibalizmus, ott emberevésre csak kivételesen, a legnagyobb ünnepek keretében került csak sor, vagyis egyáltalán nem volt a mindennapok része. Olyannyira nem, hogy ezeknek a kultúráknak a képviselőit is többnyire kifejezetten taszította az a gondolat, hogy pusztán azzal a céllal falják fel fajtársaikat, hogy jóllakjanak.

Az emberevési szokásokat nagy általánosságban két csoportra szokás osztani. Az úgynevezett endokannibálok