Mendemondák és történelmi hazugságok

By Ráth-Végh István

„Varillas francia történetíró arról volt nevezetes, hogy írásaiban a hatás kedvéért alaposan elrugaszkodott az igazságtól. Amikor ezt a szemére vetették, nem is tagadta. Ennyi volt csak a védekezése: „Nem tesz semmit. Amit én írok, sokkal érdekesebb, mint ami megtörtént.”Íme: a mendemondák egyik forrása. A krónikás az érdekesség kedvéért kíméletlenül elbánik az igazsággal. Változtat, kihagy, kiegészít – aszerint, amint a képzelőereje szárnyal vagy gyalog jár. Lehetnek egyéb szándékai is: lelkesedést vagy gyűlöletet akar kelteni a múlt idők példázatával, s a tényeken erőszakot követ el – vagy megalkuszik a lelkiismeretével, holmi koncok fejében hízelkedik a hatalmasoknak, érdemeiket eltúlozza, hibáikat szépíti, ferdít és eltagad…”

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762707

Book preview

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

MENDEMONDÁK ÉS

TÖRTÉNELMI HAZUGSÁGOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadások alapján készült:

Bibliotheca Kiadó • Budapest, 1959

Korrektor: Hoppe Adrienn

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-270-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

ELŐSZÓ

Varillas francia történetíró arról volt nevezetes, hogy írásaiban a hatás kedvéért alaposan elrugaszkodott az igazságtól. Amikor ezt a szemére vetették, nem is tagadta. Ennyi volt csak a védekezése:

„Nem tesz semmit. Amit én írok, sokkal érdekesebb, mint ami megtörtént."

Íme: a mendemondák egyik forrása. A krónikás az érdekesség kedvéért kíméletlenül elbánik az igazsággal. Változtat, kihagy, kiegészít – aszerint, amint a képzelőereje szárnyal vagy gyalog jár.

Lehetnek egyéb szándékai is: lelkesedést vagy gyűlöletet akar kelteni a múlt idők példázatával, s a tényeken erőszakot követ el – vagy megalkuszik a lelkiismeretével, holmi koncok fejében hízelkedik a hatalmasoknak, érdemeiket eltúlozza, hibáikat szépíti, ferdít és eltagad.

Tegyük fel továbbá, hogy saját tapasztalásáról ír: vajon pontos-e a megfigyelése? Ő sem lehet mentes az ősrégi elkoptatású idézett megállapítás alól: Errare humanum est. (Amelyhez Cicero hozzátette: „Csak a tudatlan tart ki konokul a tévedései mellett.")

A megfigyelés pontatlanságát érdekes beismeréssel világítja meg éppenséggel egy nagynevű történetíró, a német Ranke. A városban, ahol történelmi munkáján dolgozott, szerencsétlenség történt: leszakadt egy híd, két ember a folyóba zuhant, és ottveszett. A tudóst érdekelték a részletek, másnap meghallgatott két szemtanút.

– Egy teherkocsi ment át a hídon – mondta az egyik –, az alatt roppant össze. Két ember volt a gyalogjárón, azok estek a vízbe. Láttam a kocsiúton egy katonát is, szürke lovon ült, ennek nem esett baja.

A másik szemtanú:

– A teherkocsi két órával korábban ment át a hídon, az összeomlás pillanatában nem volt rajta. A gyalogosok nem felnőttek voltak, hanem gyerekek. A lovast én is láttam, de az nem katona volt, hanem polgári ruhás ember, és egy pej lovon ült.

„Lám – jegyzi meg Ranke –, huszonnégy óra telt el az esemény óta, s máris két ellentétes elbeszélés került elém. Tessék mármost eligazodni olyan tények között, amelyeket századok homálya burkol körül."

Továbbmegyek. Ha nem akad szemtanú, a krónikás meghallgat olyasvalakit is, aki nem volt ugyan maga jelen az eseménynél, de tud róla, s amit mond, el lehet fogadni, mert teljesen „hitelt érdemlő" személy. Ez viszont egy harmadiktól hallotta, annak egy negyedik újságolta, sőt a sor végén esetleg még egy ötödik is felbukkanhat. Könnyű elképzelni, hogy útközben a szürke hírre mennyi tarka cikornya ragadhatott – mert hiszen mindegyik hírközlő a maga részéről is érdekes akart lenni.

A mai történetírás gyakran kénytelen régi újságcikkekhez folyamodni. Mármost, aki ötven vagy száz év múlva az első világháború eseményei közt kutat, s aziránt érdeklődik, hogy mi történt Antwerpenben, amikor a németek lerohanták Belgiumot és elfoglalták a várost – a következő újsághírek közt válogathat:

Kölnische Zeitung. Amikor megjött a hír Antwerpen elestéről, meghúzták a harangokat.

Tudniillik Németországban harangoztak a város elestének örömére. A párizsi újságíró félreértette a hírt, s felháborodott azon, hogy maguknak az antwerpenieknek kellett városuk elestét harangszóval ünnepelni. A francia olvasó tehát már így értesült az eseményről:

Matin. A Kölnische Zeitung híre szerint az antwerpeni papságot arra kényszerítették, hogy a város bevétele után húzzák meg a harangokat.

A hír tovább szárnyalt:

The Times. Amint a Matin kölni forrásból jelenti, Antwerpen elestekor a belga papok megtagadták a harangozást, mire a németek hivataluktól megfosztották őket.

Corrière della Sera. A Times-nak Kölnből Párizson át hallott híre szerint a boldogtalan belga papokat a németek súlyos kényszermunkára ítélték, mert vonakodtak a város bevétele alkalmával a templomokban harangoztatni.

Majd a hírbumeráng visszasüvöltött Párizsba.

Matin. A Corrière della Será-nak Kölnből Londonon át szerzett értesülése szerint Antwerpen barbár meghódítói azzal torolták meg a harangozást megtagadó belga papok hősies ellenállását, hogy mint élő harangnyelveket akasztották őket fejjel lefelé a harangok öblébe.{1}

Mindez nemcsak a történelmi mendemondákra vonatkozik. Találkozunk velük az emberi élet egyéb vonatkozásaiban is, s csak úgy rajzanak elénk a kultúrtörténeti, természettudományi stb. mendemondák és hiedelmek.

A művelődéstörténet fontos elemei ezek. Ahogyan a babonák lényeges tartozékai a néprajz tudományának – a mendemondákat is úgy kell tekintenünk, mint figyelemre méltó tükörképeit a társadalmak eszmevilágának.

Szólnom kell arról is, hogy könyvemben mit csoportosítottam a címszavak alá.

Ismeretes a görög mondakörből az útonálló zsivány, Prokrusztész története. Az volt ennek a gonoszsága, hogy az elfogott utasokat belefektette egy ágyba, s ha rövid volt neki, a lábfejét levagdosta – ha hosszú volt, az áldozatot kinyújtóztatta.

Én nem akarnám mondanivalóimat a cím Prokrusztész-ágyába beleszorítani, s lemetélni, ami pontosan nem illik oda. A rengeteg anyag kiválogatásánál engedtem az érdekesség szirénhangjának is.

Egyébiránt a szirének éneke is csak mendemonda.

Ι.

TÖRTÉNELMI SÉTA

ÁDÁM ÉS ÉVA

ÁDÁM KÖLDÖKE

A XVIII. század kellős közepén vagyunk. A nagy francia Enciklopédia írói gárdája már felsorakozott, hogy kiverje az álmot a feudális kábulatba merevült Európa szeméből. D’Alembert 1751-ben kiadta a gigászi munka elöljáró tanulmányát az emberi szellem haladásáról. Franciaország legnagyobb gondolkodói közül Voltaire, Diderot, Rousseau is beállt a sorba, hogy az új eszmék ébresztő harangszavát zúgassák az emberiség fülébe.

És ekkor, a felvilágosító hajnal hasadásának idején, 1752-ben a német könyvpiacon megjelenik egy könyv ezzel a címmel: Ama kérdés vizsgálata, hogy ősszüleinknek, Ádámnak és Évának volt-e köldöke?{2}

A szerző tekintélyes tagja volt a parókás kor tudóstársadalmának. Orvos, jogász és filozófus, valamint több latin tanköltemény szerzője. Igaz ugyan, hogy ezek a költői művek a tüdővérzés gyógyításáról, a női betegségekről s hasonló orvosi tárgyakról énekeltek, de az akkori ízlés az efféle tanverseket nagyra értékelte, s azok költői babérleveleket is szereztek a tudós doktor parókájára.

A köldöktani fejtegetés mindenekelőtt eloszlatja az olvasónak netáni aggályait, mintha Mózesnak – a szerző szerint „szent történetírónak" – az ember teremtéséről szóló híradása e tekintetben hézagos volna. Nem kellett Mózesnak a köldökről külön beszélnie, miután minden részletkérdés benne foglaltatik ebben az egyetlen mondatban:

„Teremté Isten embert a maga képére."

Vagyis Ádámot nem nemzették, hanem teremtették, s nem született, hanem készíttetett (Nicht geboren, sondern gemacht.) Eszerint nem anyaméhből kerülvén elő, nem volt köldökzsinórja, következésképpen köldöke sem.

És Éva? Ő meg Ádám oldalbordájából „készült", a köldökhiány tehát nála is indokolt.

Reinhard doktor a továbbiakban kellő tudományos lével hígítja fel Mózes tömény elbeszélését. Sőt nem éri be azzal, hogy meggyőzze a hitetleneket, hanem még ezt a fenyegetést is villantja feléjük:

„Aki pedig ebben kételkedik, az Egyház méltatlan tagjának nyilváníttatik, és ezennel átadatik az ördögnek."

Szerencsére a pokol benépesítését nem Reinhard doktorra bízták, mert különben nyüzsögnének benne a festők és szobrászok, akik éppenséggel a köldököt használták fel arra, hogy megpihentessék a sivár hastáji vidéken tévelygő szemet. A műtörténet tudtommal nem ismer akár képet, akár szobrot, amely Ádámot és Évát a hasi gombocska nélkül ábrázolná.

Sőt, menjünk tovább. Ha helyes a Reinhard doktor dogmája, magát az Úristent is köldök nélkül kellene ábrázolni!

Márpedig még Michelangelo is elkövette azt az eretnekséget, hogy a Sixtusi kápolnának Ádám teremtését megörökítő freskóján nemcsak Ádámot, hanem éppenséggel az Urat is ellátta a kifogásolt köldökkel.

Idézhetek egy költőt is. Théophile Gautier így verselte meg csecsemőkorunk kezdeti korszakának maradványát:

Nombril, je t’aime, astre du ventre,

Oeil blanc dans le marbre sculpté.

(Szeretlek, köldök, has csillaga,

Faragott márvány fehér szeme.)

Reinhard doktort mégsem illeti meg a dicsőség, hogy az izgalmas problémát elsőnek vetette fel. Már Thomas Browne is megemlékezett róla. Ez a nagy orvos és nagy gondolkodó (1605–1682), akit az angolok elsőrangú íróik sorában tartanak számon – egy hatalmas művet írt a korabeli babonák ellen.{3}

Persze a saját korát jellemző általános hiszékenység köréből ő sem bírt teljesen kibontakozni, s így a nevezetes könyvben szép számmal nyüzsögnek mendemondák és balhiedelmek. Hitt az alkímiában, asztrológiában, boszorkányságban s nem kevésbé a számok misztikumában. A sors meg is tréfálta a bűvös hetes számmal, mert pontosan a 77-ik születésnapján halt meg.

Gondolatai már csak azért sem szárnyalhattak teljesen szabadon, mert fogva tartotta őket a dogmák köldökzsinórja. Ennélfogva a nevezetes ügyben ő is a Mózes híradásának betű szerinti értelmezéséhez köti magát, és oda lyukad ki, hogy Ádámnak valóban nem lehetett köldöke.

Egyébiránt hamar végez vele. Más bibliai kérdések jobban érdekelték. Például hogy a kígyó Éva előtt véges-végig kígyóként mutatkozott-e meg, avagy emberi fejet öltött magára, ahogyan általában a festők szokták ábrázolni. Ekörül akkoriban nagy viták gyűrűztek. Browne a kígyófej mellett döntött. Három okból. Először, mert Éva mindaddig csak egyetlen emberi arcot ismert, az Ádámét. Ha tehát egyszerre egy új, idegen ábrázat jelent volna meg előtte, ettől ijedtében menten elszalad.

Viszont a paradicsomban csupa állat közt élt, tehát egy rendes, tisztességes állat formájú kígyó nem rémíthette meg.

Végezetül igaz ugyan, hogy az állatok nem tudtak beszélni, márpedig a kígyó emberi nyelven szólalt meg – de hát Éva csak nemrégiben érkezett a világra, híjával volt a tapasztalatoknak, s így esetleg elképzelhette, hogy mégiscsak akad olyan állat, amelyiknek emberi szóra fordul a nyelve.

Így hadakozott Browne doktor a balhiedelmek ellen.

AZ OLDALBORDA

Ádám és Éva különben is nagy fejfájást okozott a tudós koponyáknak.

Íme mindjárt ez az érdekes kérdés: az Úr Ádámnak melyik oldalából vette ki a bordát, amelyet Éva előállításához használt. Sőt, akármelyik oldalából emelte is ki, hogyan lehetséges, hogy az ember bordáinak a száma jobbról is, balról is egyforma, és nincsen híja egyik oldalán sem.

Nehéz kérdés. A szövegrágók csakis azzal a véleménnyel tudtak a csávából kimászni, hogy Ádám csontváza nyilván különbözött a mai emberétől: egy bordával többje volt, s miután az Úr ezt Éva alkotásához elhasználta, utódai már enélkül jöttek a világra.

Hát jó, így is lehet. De lehet úgy is, ahogyan Oleaster portugál teológus világít be a szövegközi sötétségbe, vagyis hogy az Úr nem egy, hanem két bordát szedett ki Ádám oldalából, s Évához mindkettőt felhasználta.{4}

Máig sem értem, hogy a parókás tudomány miért nem gyürkőzött neki inkább a kérdés alapjának: már ugyan mi szüksége volt az Úrnak éppenséggel oldalbordára, hogy abból asszonyt faragjon? Hiszen éppúgy teremthette volna, mint a mindenség többi részét, egyszerű parancsszóval!

Az arab hitrege nem is ragaszkodott hozzá. Szintén úgy kezdi, hogy az Úr elkészítette Ádám bordájából az asszonyt, s az angyali rendek nagyban gyönyörködtek benne, azonban a Sátán egy óriási majom képében lesben állt, egy óvatlan pillanatban felkapta a nőt, és eliramodott vele. Nosza utána az angyali seregek, el is érték, meg is ragadták a farkát, de a Sátán nem bánta, ha tőből kiszakad is; otthagyta az angyalok markában, és zsákmányával tovanyargalt. Csüggedten tértek vissza az angyalok, mindössze a majomfarokkal a kezükben.

– Sebaj – nyugtatta meg őket az Úr –, ha bordából tudtam asszonyt alkotni, csinálok a majomfarokból is.

Úgy is lett. Azonban a majomi eredet következménye kiütközött az egész asszonyi nemen: éppen olyan ravasz és gonosz lett, mint a majom.{5}

SZÉP EMBER VOLT-E ÁDÁM, ÉS VOLT-E SZAKÁLLA?

Egyébiránt a szövegdagasztás során Éva elmaradt Ádám mögött. Emez jobban érdekelte a nőkkel szemben elfogult férfias tudományt.

Akörül teljes volt az egyetértés, hogy Ádám igen szép ember lehetett. Természetes is, hiszen az Úr a saját képére alkotta meg.

(Csak zárójelben írom ide Georg Christoph Lichtenberg XVIII. századbeli német szatirikusnak a mondását, hogy tudniillik megfordítva áll a dolog: az ember teremtette saját képére az Istent. No de Lichtenbergről tudjuk, hogy gyerekkorában a dajkája elejtette, s púpos nyomorékként nőtt fel. Ez ferdítette el gondolkozásmódját is keserűvé. Ámbár lehetséges, hogy ő is máshol olvasta.)

Ádám szépsége körül csak az volt a hiba, hogy az írás szerint az Úr sárból varázsolta emberré. Hogyan lehessen ezt a nemtelen anyagot a szépség nemes fogalmával összehangolni? Segített a tépelődőkön E. Dickinson oxfordi egyetemi tanár, utóbb II. Jakab angol király udvari orvosa. Ez Physica vetus et nova (London. 1702) című könyvében rávetette magát a sárproblémára is, és kiderítette, hogy az Úr alkotómunkájához nem holmi közönséges sarat használt, hanem különleges, igen szép, rubinragyogású földet. Ilyenből már lehetett szép alakot gyúrni.

Szó szerinti értelemben is a szőrszálhasogatás kora volt ez. Volt-e Ádámnak szakálla, és nyírta-e a haját? – ekörül tombolt a teológiai háborúskodás teljes négy esztendeig. 1640 táján tört ki a hollandiai egyetemek közt. Az a kérdés pattantotta ki, hogy mi illő egy protestáns prédikátorhoz: hosszú haj és rövid szakáll, avagy rövid haj és hosszú szakáll?

Poimenander prédikátor a rövid haj érdekében eresztette neki tollát a papirosnak. De úgy látszik, egy helyen a lúdtoll nem fogott egészen jól, mert azt találta írni, hogy a hosszú hajviselet a természet törvényeibe ütközik.

Több sem kellett Revius leydeni egyetemi tanárnak. Hiszen ez magának a Szentírásnak a meggyalázása! Hát Ádám? Ki meri azt mondani, hogy ő nem ismerte a természet törvényeit? Bizony jól ismerte, és mégsem nyírta a haját. Miért nem? Mert nem volt ollója.

Ugyanis Mózes tanúságtétele szerint csak jóval később született meg Tubalkain, aki „tanítaná az ércből és vasból mesterségét".

Ez elevenbe vágott. Poimenander elvérzett volna, ha váratlan segítségre nem tesz szert. Maes egyetemi tanár viszont Reviusnak ment neki, amiért nem átallotta Ádámot is belekeverni a frizuravitába. Kár volt, mert amúgy sem bizonyított vele semmit. Hiszen elsőbben is azt kellene tudni, hogy Ádámnak milyen volt a haja. Hátha másként nőtt, mint a mai embereké és egyáltalán nem szorult nyírásra.

Hasonló, hajuknál fogva előrángatott érvekkel parittyáztak egymásra az egyetemek és szószékek tudósai, amíg végre 1644-ben a zwolleni zsinat a vitának túlságosan hosszúra nyúlt fonalát elnyírta, és a rövid haj mellett döntött. Sőt fenyegetően meg is csattogtatta az egyházi fegyelem ollóját, és kimondta, hogy amely prédikátor ezentúl hosszú hajjal hivalkodik, egyházi törvényszék elé állítandó.{6}

Az utókor azonban nem lett okosabb. Ma sem tudjuk, hogy Ádám nyírta-e a haját s volt-e szakálla? Évát pedig teljesen kifelejtették a vitából, még arról sem tájékoztattak, hogy szőke volt-e vagy barna.

Más egyetemeken egyéb kérdések gubancát kellett kifésülni.

EGYÉB PARADICSOMI PROBLÉMÁK

Mi volt a tudás fájának gyümölcse?

Ismeretes, hogy ahányan hozzászóltak, annyiféle gyümölcs mellett bizonykodtak. Tudjuk, hogy végre is az alma győzött, de állnia kellett a versenyt fügével, datolyával, szőlővel, naranccsal, citrommal, gránátalmával, banánnal, körtével és dióval; sőt egy lógós is bekívánkozott a sorba: a görögdinnye. De ez már csak amiatt is lemaradt, mert nem fán termett, holott az írás fáról beszél.

Legszívósabb versenytárs volt eleinte a füge. Mózes külön emlékezik meg róla, amikor így ír: „Fügefának leveleit fonván egybe, csinálának maguknak környülkötőket." Mégis át kellett engednie az elsőbbséget az almának, viszont a fügefáról szóló mondat – hogy úgy mondjam – más pontra irányította a tudomány figyelmét.

A bűnbeesés után Ádámnak és Évának kinyílt a szeme, és szégyellni kezdték a meztelenségüket.

Ez a szemérmetesség az ősszülőknek feltétlenül dicséretére válik, már csak azért is, mert hiszen törvényes házastársak voltak.

A wittenbergi egyetemen a filozófiai tanszékre Johann Deutschmann professzor is felkapaszkodott (1625–1696). A katedrát mélyenszántó, egészen a bibliai ősrétegekig lehatoló tanulmányokkal szolgálta meg. Disputatio de Jehovah nuptiali vitae socialis inauguratore című értekezése a címe szerint arról szól, hogy a házasságot mint társadalmi intézményt Jehova alapította. Miután a házasságkötéshez bizonyos formaságok is kellenek, a szerző ezekről sem feledkezett meg, s hogy eszmekörét teljesen kikerekítse, leírja Ádámnak és Évának az esküvőjét.

Az esküvőn az Atya volt a násznagy, a Fiú végezte a szertartást és a Szentlélek mondta el az áldást.

S vajon melyik felekezet rítusa szerint ment végbe a világ legelső frigykötése? Ha a szerző egyéb műveinek a lajstromában keresgélünk, megtaláljuk a választ. Az 1689. évről ezt a művét látjuk feljegyezve: Theologia primi theologi Adami vere Lutherani. Vagyis Ádámnak, az első igaz lutheránusnak hitbölcselete… Tehát ha Ádám lutheránus volt, nyilván az esküvőjének is a lutheránus vallás szertartásai szerint kellett megtörténnie.

Az ősszülők eszerint nem voltak vadházasok. Ez megnyugtató ugyan, de a túlságos szemérmetességet teljesen nem indokolja. A tudósok körét nem is nagyon érdekelte a szemérem lélektani alapja. Ők a kötény köré csoportosultak.

Johann Wilhelm Friedrich Hetzel a dorpati egyetemen a keleti nyelveket tanította. Közben egy sokkötetes bibliakommentárral duzzasztotta fel az Ószövetségnek fukarul méretezett mondatait. Mindjárt az elején a kötény és a fügefa körül igyekezett rendet teremteni. A szövegbe – írta – alighanem valami nyelvtani tévedés csúszott be, mert faleveleket nem lehet egybefonni, legfeljebb összefűzni. Ezt azonban Ádámék nem cselekedhettek, mert nem volt sem tűjük, sem cérnájuk. Megfelelő nyelvtani és logikai következtetések figyelembevételével tehát úgy szólna a helyesen értelmezett szöveg, hogy a paradicsomi házaspár nem leveleket, hanem fügefagallyakat font egybe köténnyé.

A magam részéről ebbe beletörődnék, de nem úgy Johann Krünitz, a 242 kötetes Oekonomische Enzyklopedie című nagy gazdasági lexikon alapítója. Nem hagyhatta szó nélkül, hogy valaki nyelvtani alapon merev és szúrós gallyakkal horzsoltassa Ádám és Éva meztelen ágyékát. Igenis lehetséges a leveleket vékony farostokkal összefűzni; nem kell ahhoz se tű, se cérna. Maradjunk meg hát az Írás betűinél, nem mondanak azok semmi lehetetlent.

Másutt a vita másfelé kalandozott el a paradicsomi gyümölcsöskertben. Hátha nem is fügefáról beszél az Írás? Szó lehetne bételfa leveleiről is, vagy még inkább banánfáéról.

S mindezekkel a szép fejtegetésekkel még nem értek véget az Ádámok ruhatára körüli tépelődések.

Az írás úgy szól, hogy a bűnbeesés után „csinált az Úristen Ádámnak és az ő feleségének bőrből ruhákat, amelyekbe őket öltözteté".

Hát cipőre nem gondolt az Úr?

Hiszen amint Benedictus Balduinus kifejti De calceo antiquo című értekezésében, a bűnbeesés után a föld teli lett tövissel és bogánccsal. Ezek közt nem lehetett mezítláb lépegetni, feltétlenül szükség volt cipőre.

Az elmés döntés nyomán tovább ment a szerző, s most már gazdaságtörténeti szempontból vetette fel a kérdést: melyik volt hát a legrégibb mesterség? A szabóé vagy a vargáé? Bőrökbe szabás nélkül is lehet burkolózni, de a cipőt meg kell szerkeszteni. A vargaság volt tehát a mesterségek őse.

No már erre visszavágott Antonius Bynaeus „a zsidók lábbelijéről" írott tanulmányában. (De calceo hebraeorum.) Hebehurgyasággal vádolta meg Balduinus doktort, mert döntött, mielőtt az alapkérdést tisztázta volna. A vizsgálatot azon kell kezdeni, hogy mi volt a célja az állati bőrök felöltésének? Éppenséggel nem az, hogy Ádámék fáztak volna, hiszen az éghajlat enyhe volt, és az időjárás egyenletes. Ők a mezítelenségüket akarták alaposabban és tartósabban eltakarni. A lábukat nem szégyellték, tehát az alapelvből folyólag cipőre nem volt szükségük. Vagyis: a legrégibb mesterség a szabóé.

Többet a vitatkozó felekről nem tudunk. Csak ennyit olvastam a Wilhelm Ernst Tentzel által 1689-ben megindított Monatliche Unterrechtungen című folyóirat II. kötetében, a 48. oldalon. A szerkesztő le is zárta a vitát, s a maga részéről azzal toldta meg, hogy ha már a mesterségek elsőbbsége körül keresgélünk, sem szabóról, sem vargáról nem lehet szó, hanem csakis mészárosról, mert az illető állatokat előbb le kellett vágni és meg kellett nyúzni.

Ádám és Éva maga sem álmodhatott róla, hogy paradicsomi tétlen életük mekkora agymunkát fog okozni kései utódaiknak.

Thomas Brovone említett könyvében még ezeket a paradicsomi aggodalmakat sorolja fel:

Ki volt a nagyobbik bűnös? Éva-e, mert elcsábította Ádámot, avagy Ádám, mert elmebeli felsőbbsége ellenére engedte magát elcsábítani?

Évának Ádám elcsábításában megnyilvánult rosszasága volt-e a nagyobb, avagy abbeli ostobasága, hogy hitt a kígyó szavainak?

Mi lett volna, ha csakis ő maga evett volna a tiltott gyümölcsből?

Ha Éva már a kísértés előtt megfogant volna, vajon utódai mentesek lettek volna-e az eredendő bűntől? Voltaképpen milyen fajú is volt a kígyó?

A válaszok végigtekergőztek a kígyók családfájának majdnem minden ágazatán, a közönséges kövi kígyótól a viperáig. Elkalandoztak még a mesés állatok világába is: egyik szerző baziliszkuszt vélt benne felfedezni, a másik a nevezetes hüllőt sárkánnyá dagasztotta.

S most rátérek egy annak idején nagy háborúságot kirobbantó kérdésre: vajon csakugyan Ádám és Éva volt az első emberpár a világon?

A PRAEADAMITÁK

Isaac de la Peyrere (1594–1676) zsidó eredetű, protestáns vallású íróember volt. Condé hercegi környezetéhez tartozott; vele volt spanyolországi és németalföldi táborozásai alatt is. Nevezetes könyvét 1655-ben adta ki Hollandiában.{7}

Bibliai olvasmányai során szöget ütött fejébe néhány sor Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett leveléből. Az V. fejezet 14. versében az apostol ezt írja:

„A halál pedig uralkodott Ádámtól Mózesig, azok ellen is, akik nem vétkeztek vala az Ádám esetének hasonlósága szerint."

Össze kell ezt vetni Mózes első könyvével. Erről ismeretes, hogy kétféléképpen mondja el a teremtés történetét, s nyomban világossá lesz, hogy kétféle teremtés történt. A hatodik napon nem Ádámot alkotta meg az Úr, hanem más embereket, az úgynevezett Idegeneket, akik benépesítették Egyiptomot, Kínát, Kaldeát és a föld egyéb részeit. Csak jóval később, ezer évnél is hosszabb idő után került sor Ádám teremtésére.

Miért?

Mert az Úr utóbb kiválasztott egy népet; ennek sorsával különösen szándékozott törődni, s ennek a népnek az ősévé tette meg Ádámot, aki eszerint nem az első ember volt, hanem az első zsidó.

A merész elméletet a bibliából kivadászott homályos értelmű mondatokkal is megtámogatta.

Miért kellett Ábelnek az apja juhait őriznie? Ugyan kiktől féltették azokat, ha valóban csupán az Ádám-család lakta a földet? Világos, hogy az Idegenek közül kikerült tolvajok ólálkodtak a nyáj körül, s Ábel emiatt ügyelt a juhokra.

Miért bujdosott el Káin a gyilkosság után attól való féltében, hogy bárki megölheti, akinek az útjába vetődik? Hiszen, miután Ábelt agyonverte, nem maradt volna más élőlény a földön, mint. Ádám és Éva, az apja meg az anyja. Ezektől csak nem kellett tartania? Megint csak világos, hogy laktak arrafelé mások is, az Idegenek, s ezektől féltette a bőrét.

Mindezek miatt a szerzőnek még nem kellett volna a saját bőrét féltenie, hiszen csak a szokásos bibliai szövegtorkoskodásról volt szó. De az elméletéért mindenre elszánt hugenotta tovább merészkedett, s mint Éva a tiltott gyümölcsbe, beleharapott a dogmába. Ebbe bele is tört a foga.

Ugyanis, ha már egyszer felfedezte a praeadamita nemzedéket, nem tehette azt felelőssé az eredendő bűnért, ami az isteni parancs megszegésének következménye volt. Az Idegeneket nem tiltották el semmiféle gyümölcstől, tehát nem is vétkezhettek, minélfogva az Úrnak semmiféle oka sem volt, hogy a vízözönnel őket is elpusztítsa. A tilalom csakis Ádámnak szólt, az ő bűne révén az Úr haragja csakis a zsidókra szállt, s a vízözön nem az egész világot árasztotta el, csupán Júdeát.

Erre kitört az égiháború. A vitairatoknak, vádaknak, támadásoknak özöne zúdult a vakmerő ember ellen. A botrány zaja végigzengett egész Európán. Hiába próbált megbújni Condé herceg köpönyege alatt, Malines érsekének keze onnan is kirángatta. Elfogatta, börtönbe csukatta. Itt rettegte át az időt, amíg ügye a párizsi parlament elé került. Ez elég irgalmas volt: csak a könyvet ítélte tűzhalálra, a szerzőt magát nem.

Pártfogói nem hagyták cserben, s addig simítgatták az ügyét, amíg végre megcsikordult a malinesi börtön kapuja. Szabadon bocsátották, de útravalóul súlyos feltételt akasztottak a nyakába: el kellett zarándokolnia Rómába, s ott a pápa előtt vezekelnie. Megtette, visszavonta a praeadamita tant, sőt a protestáns hitet is elhagyta, s áttért a katolikus vallásra.

Azután élete végéig veszteg maradt, s mint Condé herceg könyvtárosa őrizte a könyveket, akárcsak Ábel az apja juhait, az Idegenek eltüntetési szándékai ellen.

KÁIN ÉS ÁBEL

Ne csodálkozzunk, hogy Káin és Ábel esete ugyancsak gondot okozott az Ószövetség magyarázóinak. Mózes rövidre fogott szövege nem világosít fel a következő fő fontosságú kérdésekről:

Mennyivel volt öregebb Káin, mint Ábel?

A világ teremtése után hányadik esztendőben történt a testvérgyilkosság?

Hány éves volt ekkor Ábel? (A többség 129-re becsülte.)

Nős volt-e, vagy agglegény? (Bár Mózes házastársról nem nyilatkozik, alkalmasint volt felesége, mert nem valószínű, hogy valaki ilyen bosszú ideig kibírja asszony nélkül.)

Mi volt az eszköz, amellyel Káin megölte? (Kő? Szénahányó villa? Szamárállkapocs? Kasza? Kapa? Kard? Puszta kézzel nem ölhette meg, mert az írás vérről beszél.)

Védekezett-e Ábel? (Igen, de Káin leteperte, és úgy végzett vele.)

Mi volt a halálos végű összeszólalkozás valódi oka?

Általában nem látszott elégséges oknak, hogy Káin áldozatának a füstje lefelé csapódott, holott Ábelé fölfelé szállt. Emiatt még nem volt szükséges a testvért agyonverni. Nagyobb sérelemnek kellett Káin lelkét úgy felkavarni, hogy a gyilkosságra vetemedjék.

Némelyek szerint hitvita tört ki köztük. A hitetlen Káin gyalázta, a hívő Ábel pedig védte az Úr törvényeit. A vita elfajult, s amikor Káin kifogyott az érvekből, az ököljoghoz folyamodott. Elsőnek és nem utolsónak az emberiség történetében.

Akadt, aki ezt is kevesellte. Asszonynak kellett lennie a dologban. Pierre Bayle, a nagy lexikográf kiásta valahonnan Eutychius X. századbeli melkhita hitű alexandriai pátriárkának évkönyveit, s kivonatolt belőle egy valóságos szerelmi történetet. Eszerint Éva mindegyik fiú mellé egy ikerleányt is szült, s ezeket az ikerleányokat az ősszülők össze akarták boronálni az ikerfiúkkal, persze keresztbe; úgy, hogy mindegyik a másiknak az ikerhúgát kapja feleségül. Káinnak azonban a saját nővérére vásott a foga, mert az csinosabb volt. Ezen összevesztek, s a szülők nem tudtak másként rendet teremteni, mint hogy a döntést az Úrra bízták. Menjen fel a két fiú a hegyre, mutasson be áldozatot az Úrnak, s amelyiküknek kegyesebb fogadtatásban lesz része, az választhasson a lányok közül.

Az Úr Ábel javára döntött, de a szerelmes Káin megfellebbezte az ítéletet saját magához. S versenytársától úgy szabadult meg, hogy agyonverte. Egyedül maradván a porondon, megkapta a szép leányt, s vitte is magával a száműzetésbe.

A regényes történettel Bayle nyilván csak azért hozakodott elő „Ábel" címszó alatt, hogy francia rosszmájúsággal hozzátehesse: lám, az első vérontás is nő miatt történt.

Bayle-nél komolyabban mondja el ezt a szerelmi tragédiát Marin Mersenne, Descartes iskolatársa és barátja, egy személyben teológus, filozófus és matematikus. Questiones celeberrimae in Genesim etc. című munkájában. (Párizs, 1623) A bibliai szöveg őt sem elégítette ki, ennélfogva beleültette az Eutychius-féle kakukktojást. Mindössze a bajt szerző leány nevét változtatta meg. Nála ez mint Amama szédíti el Káint, a pátriárkánál viszont a galibacsináló lányok Azrum és Ovain névre hallgattak.

De honnan a csodából szedhették komoly, tudós férfiak ezeket a józan észtől elrugaszkodott balgaságokat? Mindaddig nem értettem, amíg véletlenül elém nem került a szerelmi keresztrejtvény ősforrása. Hát a két bibliafoltozó szertelen buzgalmában nem átallotta, hogy idegen meseraktárakból merítsen, vagy magyarán mondva: lopjon. A régi arab legendakör mesekincsét dézsmálták meg. Az eredeti történetet Augustin Calmet ismerteti Dictionnaire critique, historique et chronologique című, 1722-ben megjelent könyvében. Az arab legenda hasonlóképpen regéli el a véres végű testvérszerelmet, mindössze a lányok neve más nála: Aclima és Lebuda.

„Szűrdolmány vagy dolmányszűr egyre megy" – olvasható Dugonics András magyar példabeszédeinek tárában.{8}

JÓNÁS

Sohasem érnék az ószövetségi mendemondák végére, ha megállapodnám minden egyes mondatnál, amelyet a bibliatudomány kuruzslói agyongyógykezeltek.

Elhagyom hát Ádámék családi tűzhelyét, és tengerre szállok Jónás prófétával, akinek tudvalevően nem akaródzott Ninivébe menni térítő körútra, s az Úr haragja elől más vidékre próbált elvitorlázni. De az Úr vihart támasztott a tengeren, s a rémült hajósok kitapasztalván, hogy az orkánt az engedetlen próféta jelenléte okozta, megfogták, és a tengerbe dobták. Ott az Úr parancsára már várta egy cet, egyszeribe lenyelte, három napig úszott vele, majd „kiveté a szárazra". Az így megrendszabályozott próféta megadta magát, s most már elgyalogolt Ninivébe.

Ennyi lenne Jónás tengeri kalandjának tartalma kagylóhéjban.

Mármost beszélhetnék a történet eredetének mitikus értelmezéséről (a naphőst az éjszaka elnyeli és reggel megint kiadja), elcsaponghatnék a görög mitológiába, és összevethetném a Jónás-legendát Héraklész és Arion esetével, de mindez nem tartozik ide.{9} Engem csak a szöveghiénák marakodása érdekel, amit a Biblia holt betűi fölött rendeztek.

Vajon a cethal hím volt-e, vagy nőstény? Mert az utóbbi esetben lehetséges, hogy a próféta a cet méhébe került, nem pedig a gyomrába, ahol az emésztési gépezet működése és a savak marása esetleg megölhette volna. A békességes anyaméhben akár étlen-szomjan is elüldögélhetett három napig.

És volt ennek az előzetes kérdésnek egy még előzetesebb kérdése. Hogyan nyelhette le Jónást a cet, holott a gégéje olyan szűk, hogy azon át még egy kövér heringet sem képes lecsúsztatni? Itt Jónás megakadt volna.

De megakadt a tudomány is: nem jutott se előre, se hátra. Másfelé kellett tájékozódnia: rábízta a magyarázatot a hitre. A hit azután így nyilatkozott: itt nem természettani lehetőségről, hanem csodáról van szó. Aki képessé tette Jónást, hogy kibírjon három napot a cet gyomrában, azt is véghezvihette, hogy lecsúsztassa a torkán. (Ez a magyarázat annál is inkább meggyőzőnek látszik, mert megfordítva is áll: aki véghezvihette, hogy a próféta lecsússzék a hal torkán, arra is képessé tehette, hogy három napig lakjék a gyomrában.)

A szenvedélyessé vált vitában a béke olajágát lobogtatta meg Grosier abbé.{10} Mire való ez a hadakozás, holott hit és tudomány szépen megférnek egy kalap alatt, aminthogy Jónás is megfért – nem a cet gyomrában, nem is a méhében, hanem a szájöblében. Ugyanis tudjuk a cetről, hogy nagy viharban miképpen védi meg újszülött borját a hullámverés ellen: egyszerűen a szájába veszi. Annak idején Giovanni Cabri firenzei akadémikus tudósítást közölt egy 1624-ben az olasz partokra vetődött cetről, ennek óriási méretű, tátott szájában egy ló is kényelmesen elfért volna. Tehát még csodáról sem kell beszélni; minden csoda nélkül megtörténhetett, hogy a cet tévedésből a prófétát saját borjának nézte, és gyöngéden a szájába vette.

De hát nem illő dolog kötődni a Jónás-probléma tudósaival. Tisztelet az emléküknek; inkább elhiszem nekik a bibliai cetnek párját ritkító sebességi rekordját is. Ez őszerintük a Földközi-tenger keleti részén nyelte el a makrancos prófétát, onnan kiúszott az Atlanti-óceánba, megkerülte Afrikát a Jóreménység-foka alatt, befúrta magát a Vörös-tengerbe, ahol is vendégét a partra köpte. S mindezt három nap alatt.

Ezzel meg is válok az óceánok sekélyes vizeitől, mert meg kell még úsznom az egész földkerekséget elöntő áradatot: a vízözönt.

NOÉ BÁRKÁJA

„…Mikor volna Noé ötszáz esztendős, nemzé Sémet, Hámot és Jáfetet."

A mózesi szöveg nem szól róla, hogy az emberiség második ősapja miért csak ilyen előrehaladott korban fogott hozzá férfiúi feladatához. A céhbeli tudományt ez a csiklandós kérdés nem is érdekelte. Sokkal fontosabbnak látszott annak a tisztázása: vajon a fiúk megnevezésénél helyes-e a sorrend? Ha hihetünk Thomas Browne-nak, Mózes a sorrendet elvétette. Egyéb szövegrészekből ki lehet hüvelyezni, hogy Hám Noénak legifjabb fia volt, tehát a felsorolásnál nem illeti meg a középső hely. Ő csak bátyái után következik. A helyes sorrend tehát, amelyet Mózesnek is illett volna megtartania: Sem, Jáfet, Hám.

Az etikettkérdés így rendeztetvén, lássuk: milyen volt Noé idejében az általános helyzet? Bizony, megtelt a föld gonoszsággal. Az emberiség nyakig süllyedt a bűnök fertőjébe. Bűnös volt mindenki: férfi és nő, öreg és fiatal, sőt a csecsemők is ludasak lehettek valamiféle hamisságban, mert hiszen ők is vesztésre ítéltettek, az ugyancsak bűnös állatvilággal egyetemben, kivéve a halakat és egyéb víziállatokat.

Egyetlen igaz ember találtatott csak: Noé. Őt és családját kivette az Úr az általános átok alól, s immár közmondásos bárkájával átvészelte a nagy áradatot, amely tizenöt rőfnyire borította el a legmagasabb hegycsúcsokat is, és elpusztította az egész akkori világot.

Így lett Noé az emberiség második ősapjává. A kipusztult gonoszok helyébe az ő ivadékai népesítették be a földet. Csupa igaz ember, mert hiszen különben nem lett volna értelme a vízkúrának, ha megint csak a gonoszok szaporodtak volna el. Ez a magyarázata, hogy a földet manapság is egytől egyig csupa igaz ember lakja.

A bárka ügyében Mózes szövege szerint az Úr így intézkedett:

„Csinálj magadnak bárkát fenyőfából, sok hajlékot csinálj benne, és szurokkal megöntsd azt belül és kívül.

Ilyenformán csináljad pedig: hossza 300 rőf legyen, szélessége 50, magassága 30 rőf.

Világos ablakokat csinálj a bárkán, egy rőfnek hosszúsága szerint; végezd el ezt felül, ajtót pedig oldalán csinálj a bárkának; alsó, közép és harmad padlások (fedélzetek) legyenek benne.

És minden állatból felest vigy be, tudniillik hímet és nőstényt. A madarak közül az ő nemük szerint, a barmok közül az ő nemük szerint és a földnek csúszómászó állatai közül az ő nemük szerint.

Te pedig minden eledelt, amely megenni jó, szerezz magadnak, és takard be, hogy legyen eledeled neked és azoknak."

Hol az a bibliakutató, akit ez a rövid általános utasítás kielégítene? Ízekre kellett azt szedni, minden ízt külön-külön latra tenni, mérlegelni, kiegészíteni és felduzzasztani.

Először is: mennyi ideig tartott a bárka építése?

Százhúsz évig – hangzott az első válasz.

No, ezt letorkolták. Miként képzelhette, hogy ilyen hosszú ideig az építéshez összehordott fa épségben maradt? Elkorhadt, elporladt volna minden deszka és gerenda.

Másik véglet: a bárka hét nap alatt készült el.

Ez meg kevés. A bárkaépítő családnak mindössze nyolc tagja volt; négy férfi és a feleségeik. Maga Noé az Írás szerint ekkor már 600 éves volt, tehát nehéz testi munkára nemigen lehetett alkalmas. Éppígy az asszonyok is aligha. Maradna a három fiú, ezek időközben felserdültek és legénysorban voltak, századik esztendejük felé közeledtek. Győzték volna a munkát, de három ember és hét nap – ezt nem lehet összeadni.

Abba is maradt a meddő vitatkozás, s a tudósok céhe egyesült erővel arra a gyakorlati kérdésre vetette magát: mekkora is volt a bárka?

A kezdetnél kissé megakadtak. Mózes megadja ugyan a pontos méretet, de rőfökben. Miféle rőf lehetett ez? Egyiptomi? mezopotámiai? vagy egyáltalán mifajta?

Jean le Pelletier francia nyelvész és csillagász külön könyvet írt a bárkáról. (Dissertation de l’Arche de Noé. Rouen. 1704) Egyiptomi rőföt vett alapul, s addig tologatta ide-oda a számokat, amíg végre ez a nagyszerű eredmény bontakozott ki: a bárka űrtartalma 1 781 377 köblábra rúgott! Egy hüvelykkel sem kevesebbre. Ez a mai mértékben valami 40 000 tonnát tenne, vagyis a bárka állta volna a versenyt egy hatalmas modern óceánjáró hajóval.

John Wilkins chesteri püspök, egyébként Cromwell sógora (1614–1672) angol lábakra (33 cm) számította át a bibliai rőföket. Eredmény: 547 láb hosszúság, 91 láb szélesség, 54 láb magasság. Átszámítva űrtartalomra: 72 925 tonna! A modern hajógyárak mérnökei szégyelljék magukat. Nekik rengeteg számításra, temérdek gépre van szükségük, amíg ekkora hajóóriást meg bírnak építeni, vízrebocsátani és felszerelni – Noé pedig mindezt mértani számítások, gépek, dokkok, szállítóeszközök, emelődaruk stb. nélkül, úgyszólván szűkebb családi körének keze munkájával vitte végbe.

Johann Christoph Sturm altdorfi professzor (1653–1703) nem bírta elviselni, hogy csak mások világítsanak be a tudomány szövétnekével a bibliai sötétségbe. Ő is meggyújtotta a maga mécsesét.{11} Ennek a fényénél kiszámította, mennyi gabona fért volna bele a bárkába. Ezt a mennyiséget egy új matematikai műszóval egy noébárkányinak jelölte meg. Nem tudom, tonnában mennyit tett volna; forrásom csak annyit mond, hogy a professzor a Mózestől megadott méretekből indult ki. A szerkesztőt