Magyar kuriózumok

By Ráth-Végh István

A szerző az előszóban kifejti, hogy mit is jelent a szó: kuriózum. Szerinte nincs rá megfelelő magyar szó, mert jelenti azt, hogy ritka, érdekes, furcsa, különös, rendkívüli és lényege a hitelesség. E könyvében csak olyan adatokat dolgozott fel, amelyeknek megtalálta az eredetét, forrásait. A kuriózumok irodalmát különféleképpen lehet feldolgozni: lehet tudományosan, lehet lexikonszerűen sorba szedni, legélvezetesebben a franciák tálalták, könnyű, olvasmányos formában. Ráth-Végh István tíz évig gyűjtötte anyagát és igyekezett olyan kuriózumokat közreadni, amiket az olvasók nem ismernek.
A Magyar kuriózumok 1934-ben jelent meg először - a ma olvasójának is szórakoztatást, kuriózumot jelent a könyv elolvasása.

 

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633762806

Book preview

RÁTH-VÉGH ISTVÁN

MAGYAR KURIÓZUMOK

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

A könyv az alábbi kiadás alapján készült:

Pán Könyvkiadó Kft. Budapest, 1989

Korrektor: Körmendi Zsuzsa

Borító: Nádler Rita

978-963-376-280-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Ráth-Végh István jogutódja

ELŐSZÓ

A „kuriózum"szónak nincs magyar egyértékese. Több szóval lehet csak kifejezni: kuriózum az, ami ritka, érdekes, furcsa, különös, rendkívüli. Nem kell összetéveszteni az anekdotával. Az anekdotánál mellékes, hogy valósággal megtörtént-e? Az a lényege, hogy rövid és csattanó formában jellemez valamely egyént, világít meg valami eseményt. (Az adoma megint más, ennél a mulattatás az egyetlen cél.) A kuriózum lelke az igazság, a hitelesség. E nélkül gyökértelen szóbeszéd csupán, nem lehet beültetni a kultúrtörténet eleven testébe. Ezért csakis olyan adatot dolgoztam fel, melynek a végére járhattam, s megtalálhattam az ősforrást, honnan a kuriózus híradás kibuggyant.

Ez a könyv, ha kultúrtörténettel foglalkozik is, nem akar tudományos munka lenni. Tudományos mű a teljességre törekszik; a kuriózumnak pedig lényegével ellenkezik a teljesség, mert megszűnik kuriózum gyanánt hatni, mihelyt nem rendkívüli vagy nem érdekes. Viszont azoknak a szándékosan elsekélyesített olvasmányoknak sorába se szeretne tartozni, melyeknek minden sorából kiizzad a rettegő igyekezet: a világért meg ne erőltetni az olvasó elméjét, mert akkor le találja tenni a könyvet Én a művelt magyar közönségnek írok, azon a becsületes hangon, mely őt műveltsége alapján megilleti.

Micsoda műfaj hát a kuriózumok irodalma?

A szépprózával rokonságot tartó esszé, melyet nem lehet beskatulyázni sem ide, sem amoda. Az angol Disraeli a tudományos irány felé billent át, a német Kemmerich kétkötetnyi társadalomkritikát mérgelődött össze, az amerikai Walsh lexikonszerűen szedte sorba az anyagát Az igazi stílust a franciák találták el legjobban. Paul Lacroix, Ludovic Lalanne, Gábriel Peignot, Charles Nodier, Pierre-Gustave Brunet, Édouard Fournier a régiek közül, Cabanés, Cim stb., a modernek sorából könnyű, elegáns, élvezetes formában tálalta fel a bibliofil kertészkedés gyümölcseit. Könyveiket a laikus gyönyörűséggel olvashatja, a tudós pedig a belletrisztikus csemegés tálban is bőséggel találhat adatmagvakat.

Magyarul a felejthetetlen Tóth Béla gyűjtötte, mint ő mondja: „a magyarság kincsének morzsalékjait". Dehogy morzsalékok azok; becses ékkövek inkább, melyek ma talán még ragyogóbb fényűek, mint az ő idejében voltak. A mai olvasó már halálosan unja a századok előtti diplomáciai fortélyokat, örökös egyformasággal lezajló háborúkat, teméntelen sokaságú fejedelemnek és politikusnak soha meg nem jegyezhető nevét, melyek immár nem jelentenek számára semmit, üresen konganak csupán. A mai olvasó embert keres a történelem lapjain. Tóth Béla ezt már harmincöt év előtt világosan látta, mikor azt írta, hogy könyveiben benne van az ember: „aki mindig érdekes, mindig közülünk való, s akit a történetírás rendszere szinte mellőz, mert az adatok tengerében legtöbbször elvész a személy".

Tízéves gyűjtés eredménye van felhalmozva az én szerény kuriózumkamrámban. Onnan válogattam ki a magyar anyagot. Igyekeztem, hogy csak azt dolgozzam fel, amit a nagyközönség nem ismer. Ha kivételesen olyan ősforrást is felhasználtam, melyből esetleg más kutató szintén merített, ezt a tanulmány gazdagítása kedvéért kellett tennem.

Arra is utalnom kell, hogy a kuriózum értékelése viszonylagos. A laikus a nyelvújítás történetében a legvadabb kuriózumokon álmélkodik el – az irodalomtörténész pedig rég túl van rajtuk. A mi szemünkben hajmeresztő kuriózum az, hogy Bázelben 1474-ben hóhér égetett meg egy kakast, mert tyúktojást akart kikotlani, Svájcban viszont széltében ismerik a történetet. Azért minden olvasóm jóindulatához fordulok: ha olyasmire bukkan, ami nem új dolog előtte, bocsássa azt meg nekem, és ne mondja, hogy a könyv tele van régi históriákkal. Okom van ezt kérni, mert hiszen valamennyiünk ismeretségi körében megtalálhatjuk a derék hírterjesztőt aki, ha hall valamit, úgy adja tovább: „azt beszélik a városban, – ha pedig két embertől hallja ugyanazt, a leadás már így hangzik: „tele van a város a hírrel.

Végezetül harmadszor is Tóth Béla szavait idézem, mert pontosabban magam sem tudnám könyvemnek értelmét és célját megmagyarázni:

 „Ha akad egynéhány magyar ember, akit ez a sok, tarka halomba rakott adat az érdeklődés révén nemzeti művelődésünk megismerésére és szeretetére serkent: már jót cselekedtem és célomat elértem. Mert ezek az én olvasóim lesznek a tudományos magyar könyvnek olvasói. A kuriózum tereli őket az igazság, a furcsaság, a komolyság, a ritkaság, a törvényszerű rend vizsgálására és kedvelésére."

Budapest, 1934. május hó

Ráth-Végh István

KATONADOLGOK

A „keményfejű magyar" kifejezés nem csupán egyszerű szólásmód, szokás-mondás. A Hadtörténelmi Múzeum ritkaságai között egy ilyen kemény magyar koponyának mása látható: irtóztató mély seb tátong közepén, mintha taglóval szelték volna ketté, s e körül még néhány rettentő kardvágás összeforrott barázdája mélyül a csontba.

A borzalmasan összeszabdalt koponya valaha Mecséry Dániel generálisé volt, aki halálosnak mondott sebesülése után még tizennyolc esztendőt ért meg teljes egészségben.

Mecséry Dániel 1759. szeptember 29-én született Kőszegen. Már apró gyerekkorában félárvaságra jutott, nyolc testvérével egyetemben. Mikor fölserdült, anyja Sopronba küldte jogot tanulni. Itt azonban, mint egyik életrajzírója mondja: „principálisa oly dolgokat tétetett vele, melyek becsületérzésével meg nem egyeztek. Erre otthagyta a jogtudományt, Bécsbe szökött és sikerült bejutnia kadétnak Esterházy Miklós herceg testőrkapitány ezredébe. Elsőrendű katonai talentumnak bizonyult. Tehetsége olyan szembeszökő volt, hogy feljebbvalói soron kívül léptették elő, s már 1783-ban, vagyis 24 éves korában gróf Esterházy Imre lovasgenerális ezredébe került, mint „ezredi segédnök.

1792-ben kitör a francia háború. Mecséry Németalföldön vitézkedik; kapitány lesz, majd őrnagy, megkapja a Mária Terézia-rendet Már ekkor a csaták legendás hőse gyanánt emlegetik, fejedelmek sietnek üdvözlésére, ha valahol megjelenik. Pedig még messze van az idő, mikor azokat a sebeket fogja kapni, melyek nevét örökre emlékezetessé teszik.

1805-ben megint megdördülnek Napóleon ágyúi. Mecséry ekkor már generális-őrnagy. Az osztrák sereg – mit tehetett egyebet – csatát csatára vesztett, visszavonult, kapitulált, megszaladt. A legnagyobb szaladás Nürnberg alatt történt, ahol Murát lovassága szétugrasztotta Ferdinánd főherceg seregét. Mecséry is menekülhetett volna; mikor egy fővezér szalad, merő tiszteletlenség lenne több bátorságot mutatni; az illem azt parancsolja, hogy a tisztjei vele szaladjanak. De Mecséryben felbuzdult az ősi magyar, dacos, konok, bolond virtus: odadobni a maga bátor életét, hogy fedezze a futamodókat. Aschenau falunál összeszedett néhány csapatot, és elébeállt Murát rohamának. Az eredmény nem lehetett kétséges. Minden francia katonában akkor Napóleon lelke lobogott, sokszoros túlerejük is volt, a lovasroham legázolta Mecséry embereit, ő persze nem adta meg magát, hanem addig vagdalkozott, míg végre tizennégy mély sebbel lefordult a lóról.

Az összeszedett sebesültekkel együtt ő is Nürnbergbe került. Két ezredorvos kezelte egy darabig. Azután úgy gondolták, hogy ilyen rettentő sebeket nem lehet kiheverni, minek töltsék hát vele a drága idejüket. Az egyszerűbb megoldási módot választották: otthagyták a beteget, elpárologtak és holthírét költötték, előlegezve a biztosra vett véget.

A nürnbergi polgári orvosokban több volt az emberi érzés. Nem hagyták el a halálra vált vitézt; gondozták, gyógyítgatták 7 teljes hónapon keresztül. Volt egy segítőtársuk is, szép, fiatal német lány, a neve is ránk maradt: Blank Karolina, az ottani főposta-igazgató lánya. Ő ápolta hosszú hónapokon át az idegen katonát, ellátta mindennel, ami kellett, saját kezével szaggatta a sebkötő tépést. (Ami még csodálatosabbá teszi a gyógyulást, visszapillantva a mai sterilizált kötszerek távlatából.) Szóval, a becsületes német orvosok s a derék német kislány egyesült igyekezete elrontotta a nürnbergi asztalosok üzletét: egy koporsóval kevesebbet kellett csinálniuk.

Mecséry, a halottnak hirdetett, elbúcsúztatott vitéz meggyógyult. Mikor először ment ki az utcára, Karolina babérkoszorúval lepte meg, a nép az ablakba tódult, az utca járókelői sorfalat álltak, és levett kalappal köszöntötték a hőst

Mecséry Dániel további sorsa sima keréken gördült. Mária Terézia-rend nagykeresztje, előlépés altábornokká. 1809-ben megint hadba vonulásra jelentkezik, de nem eresztik, itthon adnak neki megbízást. A felkelő nemesség dunai kerületének generálisává nevezik ki. „Maga vallomása szerint egész katonasága alatt nem küzdött annyi bajjal, mint ezen hivatalban."

1823. december 30-án halt meg a hősök hőse, csendes polgári halállal.

*

Mecséry Dániel csodálatos esetét azért nem neveztem páratlannak, mert igenis van neki párja.

1598-ban, mikor Pálffy Miklós seregei Győr várát vívták, az ostromló seregben harcolt Baksaházi Baksa Márk kapitány. Harc közben török kelevéz fúródott a jobb szemébe, és hátul, a tarkóján jött ki. A csaták szörnyű véletlene volt ez, megesett talán másszor, mással is. A csoda akkor mutatkozott meg, mikor Baksa Márk rettentő sebével megélt. Nemcsak megélt, de újra kardot kötött, és ismét hadba vonult a török ellen.

A halál csontkeze erőtlenül hullott le a magyar vitéz koponyájáról. Híres is lett ez a kemény koponya; rézbe metszett képe kézről kézre járt egész Európában, könyvekben örökítették meg, verseket írtak róla. De mintha a hír meg akarta volna tréfálni Márkus vitézt, akit ilyen nevezetessé tett: csak a döbbenetes erejű képet terjesztette szerte a világon, magáról a legendás lovagról nem mesélt semmit Csupán azt a pár szónyi adatot tudjuk róla, amit már elmondtam – életének egyéb részletét homály takarja.

Legelőször a pozsonyi születésű Schoedel Márton[1] említi meg, s képét ő közli legelsőbben. Már ő is mástól kapta; mint mondja, egy augsburgi rajzolótól, az adatokat is attól hallotta: (...ut ab Iconographo quodam Augustano, qui mihi effigiem istius depictam vendidit, didici.) Schoedel-tőI átvette Zeiler Márton[2], majd több mint fél század múlva Happelius ír róla lelkesen. [3]

Zeilert úgy megihlette a rendkívüli esemény, hogy versben is megörökítette:

Ein Capitain aus Ungarn, der sich Marx Backsa nennet,

Kriegt solchen Stoss vom Türcken, wie hier diss Bild bekennet.

Doch blieb durch Gottes Gnaden das Leben unvernichtet,

Und hat drauf grosse Thaten am Erbfeind ausgerichtet.[4]

Magyarul Vargha Gyula énekelte meg „Torstenson lakomája" című versében. Arról van benne szó, hogy a svéd tisztek ingerkednek a magyarokkal: lám, mennyi ősz hajú magyar tiszt ül itt, pedig az igazi vitéz nem ér meg öregkort, ifjan vész el a csatában. Kemény János válasz helyett elvezeti a csúfolódó Segerskjöld ezredest a könyvtárba, s felüt egy könyvet előtte:

Segerskjöld a könyvbe pillant,

Ott lefestve képben egy magyar vitéz,

Jobb szemébe szúrva roppant

Nagy hegyes nyárs, hosszú török kelevéz;

Tarkóján félrőfre áll ki,

Szörnyű szúrás, látja bárki,

Ily döfésbe a halandó belevész.

„Olvasd, bajtárs!" Az meg olvas:

„Baksa Márkus, híres magyar kapitány.

Így veré át gyilkoló vas,

Szemén ment be s hátul jött ki a nyakán;

De a döfést kiheverte

S a törököt verten verte

Azután is, még sokáig, száz csatán."

Mért van köztünk öreg ember?

Bajtárs uram, itt van rá a felelet

Én hallgattam türelemmel,

Német írja s az nekünk nem hízeleg.

Ha mi olyan könnyen halnánk,

Kihalt volna rég a fajtánk,

Annyi vérünk öntözé már a röget"

*

Nem tudom, a svéd tisztek ingerkedésének van-e valami írásos alapja, vagy csupán Vargha Gyula képzelete találta ki az anekdotát, hogy előkészítse a végső csattanót. Mindegy; tudnivaló, hogy nem megy a magyar katona vitézségének rovására, ha nem találja el a halált hordozó golyó, és becsülettel megöregszik katona-sorban.

Az új-aradi temetőben van egy sír; huszárcsákót és szablyát faragtak emlékkövére. A magyar nyelvű sírfelírás azt hirdeti, hogy itt nyugszik a világ legöregebb katonája, aki nyolcvanegy évig szolgált, és huszonkét háborút küzdött végig: egyet az orosz, kettőt a török, hetet a porosz és tizenkettőt a francia ellen.

A világ legöregebb katonája!

Nagy szó ez. Bár bizonyára jól meggondolta Esterházy Vince gróf huszárezredes, aki kornétását, a vén Skultéty Jánost ide temettette, mégis igyekeztem utánajárni a dolognak más nemzetek történetében, hátha egyebütt is számon tartanak ilyen bibliai korú katonát. Találtam is feljegyzéseket több idegen vitézről, akik igényt tartanának a világ legöregebb katonájának címére, de alaposabb vizsgálódás után kiderült, hogy mégiscsak a magyar huszár tartja a rekordot.

Kezdem ezekkel az idegenekkel.

Egy Kolombeski nevű lengyel, aki 1730-ban született, belépett a francia hadseregbe, hetvenöt évig szolgált és százhúsz éves kort ért meg. Lajos Fülöp király egy szemle alkalmával saját érdemrendjét akasztotta le és tűzte az öreg harcos mellére, aki olyan pompás egészségnek örvendezett, hogy 70-80 évesnél többre senki se becsülte volna. – Hát ez szép dolog, és Kolombeski meg is érdemelte volna az ünnepeltetést, ha… Ha utólag ki nem derült volna, hogy a derék vitéz – nyilván nem lévén járatos a jogi formákban – hamis okiratokat használt fel, és aki 70-80 évesre becsülte, az nem tévedett, mert csakugyan annyi volt.

Egy másik francia, Jean Theurel nevű dragonyos, 1807-ben halt meg. Napóleon nagy pompával temettette el, mert a száznyolc éves invalidus állítólag nyolcvanhat esztendőt szolgált volna egyfolytában. Ez a rettentő magas szám megdöntené a magyar huszár rekordját, ha igaz lenne. De a számításba tévedés csúszott be. Theurel 1699-ben született, 1716-ban lett katona, és 1783-ban sorolták be a veteránok közé. Ez tehát csak hatvanhét esztendő, mert a veteránsorban elpipázott éveket nem lehet katonai szolgálatnak tekinteni.[5]

Chiossich János elébb osztrák majd velencei szolgálatban 87 esztendőt töltött volna el.[6] A számítás ebben az esetben is téves. Chiossich 1702-ben született Bécsben. Nyolcéves korában felvették egy tábori zenekarba pikulásnak, s miután végigszolgálta VI. Károlyt, Mária Teréziát, II. Józsefet, II. Lipótot és I. Ferencet, kilépett az osztrák hadseregből, és a velencei haditengerészetbe szegődött. Ott 1797-ig maradt tényleges szolgálatban, akkor leszerelt és bevonult a muranói hadastyánotthonba. 1820-ban halt meg, 120 éves korában. Ez mind szép, de a nyolcesztendős pikulásgyerek zenei működését mégsem lehet hadi szolgálatnak minősíteni. Arra pedig semmiféle adat nincs, hogy a zenészfiú mikor cserélte át a pikuláját puskára, s a talmi-katonából mikor vedlett valódivá.

Skultéty Lászlót tehát jogosan illeti meg a cím, mert nyolcvanegy évi szolgálatával csakugyan ő volt a világ legöregebb katonája. Hallatlan teljesítmény ez. Az ember csak elszolgál 40-50 évig íróasztal mellett, bőrfotelben, de nem huszárnyeregben! És a hivatali élet csatározásai is másként zajlanak le, mint a Hadik-huszárok rohama Berlin ellen, vagy az asperni találkozó Napóleon ágyúival.

A vén huszár életrajzi adatai nem valami bőségesek.[7] 1735-ben született a felvidéki kis Brusina faluban, nyilván nemesi családból, mert utóbb zászlótartó lett, márpedig ezeket nemes ifjak közül szokták összeválogatni. Tizenöt éves korában már fejébe nyomták a huszárcsákót. A Hadik-huszárezredben szolgált. Harcolt porosz, török, francia ellen egyforma vitézséggel. A porosz háború csatáit egy kardvágás a kezén és egy szuronydöfés a bal arcán tette emlékezetessé. Ötvenhárom éves korában elvitték a török ellen, s itt kapta a harmadik sebét. Azontúl kerülte ellenséges golyó, nem fogta ellenséges fegyver. Pedig nem kis dolog volt kiállni Napóleon gránátosainak veszett rohamait, és nem volt tréfa épségben megúszni az 1812-i oroszországi téli hadjárat szörnyű megpróbáltatásait, noha ekkor már hetvenhetedik esztendejét töltötte be az öreg dalia.

Tizedessé csak 1778-ban lépett elő, tehát közhuszárként, kemény fegyelemben töltött el huszonnyolc esztendőt 1789-ben, Belgrád ostrománál, a vén legény olyan példát mutatott a vitézségből a fiataloknak, hogy ritka nagy kitüntetés érte: megtették az ezred zászlótartójának, vagy mint a huszároknál volt szokás nevezni: kornétásának Ezt a zászlót bátran, becsülettel őrizte a francia háborúk vérzivatarai között, s később, a béke esztendeiben sem vált meg tőle.

Kilencvenhat éves volt a vén kornétás, mikor Új-Aradon állomásozó ezredét elhelyezték onnan. Bizony nem adta át senkinek a zászlót, bizony velük akart vonulni ő is – de a kilencvenhat esztendő terhe kinyomta a nyeregből: nem bírt többé lóra ülni. Vége lett a katonasornak, de vége lett az életnek is. Az ezred nélkül, a zászló nélkül nem lehetett tovább élni. 1831. augusztus 19-én az öreg zászlótartó már felülről vigyázott az ezredére…

 Életének az volt a legkedvesebb epizódja, mikor Ferenc császár tisztté akarta kinevezni. A vén fiú megsodorta a bajuszát, és azt felelte, hogy már ő csak inkább megmaradna kornétásnak, mert a zászlót, a zászlót nem lehessen otthagyni...

Ez lehetett Magyarországon az utolsó tiltakozás egy kinevezés ellen.

*

Öreg Skultéty László bizonyára helyeslően bólint rá a másvilágon, ha őutána a huszárlóról is szó esik.

Előbb azzal az elterjedt badar legendával végzek, hogy a honfoglaló magyarok nyereg alatt puhították a húst Mi szükség volt erre? Hiszen valahol csak megálltak lovat pihentetni, táborozni, s akkor egész rendesen megsüthették a pecsenyéjüket. De beszéljen helyettem a német Franz von Schwarz, aki 1874-től 1890-ig Taskentben élt, mint az ottani csillagvizsgáló és térképező intézet vezetője. Turkestan, die Wiege der indogermanischen Völker című könyvében ezt mondja:

„A nyereg alatt puhított hús története mese. Minden lovas tudja, hogy ha a nyereg alatt a legkisebb ránc türemlik, vagy bármilyen egyenetlenség keletkezik, az néhány órai lovaglás után a ló hátát feltöri. Hát még egy húsdarab. Azt is bajos elképzelni, hogy valaki megegye az olyan húst, mely magába szívja a ló verejtékének émelyítő szagát. Ellenben szokás a közép-ázsiai törzseknél még manapság is, hogy a ló feltört hátára vékony hússzeleteket raknak, melyeket előbb sós vízben kiáztatnak, és sóval hintenek be, hogy a sebet úgyszólván fertőtlenítsék vele. Innen a legenda."

Az értelmetlen mesét néhány magyar történetíró is belevette a könyvébe, nyilván azzal a jámbor céllal, hogy ez az adat is kidomborítsa, micsoda lóra termett nemzet a magyar. Amire semmi szükség sincsen, úgyis mindenki tudja. Még eddig nem végzett idegen nemzet fia olyan lovasbravúrt, amelyet magyar lovas utána ne tudott volna csinálni. Csak Sándor Móric grófot említem példaképpen, kinek remeklései a ló hátán közismertek.

Csupán egyszer hökkent meg a magyar lovastársadalom. 1858-ban Európába érkezett Rarey, a világhírű amerikai lószelídítő, és mutatványaival elszédített minden lóhoz értő embert. Először Windsorban, az angol királyi család előtt produkálta magát. A királyi istállóból kivezettek a lovaglóiskola porondjára egy gonosz természetű, elvadult erkölcsű lovat, mely Rareyt harapással és rúgással üdvözölte. Az amerikai engedélyt kért, hogy a konok döggel egy negyedóráig négyszemközt maradhasson. A negyedóra leteltével a visszaáramló közönség ámulva látta, hogy a ló szétnyújtott lábakkal fekszik a földön, és fejét gyengéden Rarey ölébe hajtja. Másnap ugyanez a ló az amerikai parancsszavára lefeküdt, derekának nekitámasztottak egy deszkát, s azon egy talyigát tologattak fel-le. Az állat meg se moccant, még akkor sem, mikor háta mögött dobba vágtak bele, orra előtt pedig esernyőt nyitogattak-csukogattak.

Úgy látszott, ebben a művészetben az amerikai csakugyan utolérhetetlen. Találgatták is Európa-szerte, mi lehetett a titka. Mindenféle vegyszerre gyanakodtak, köményolajra s más effélére, melyet a lóval megszagoltat, s az kezes báránnyá szelídül tőle. A kevésbé kalandos képzeletűek a csodaszerek helyett inkább lélektani fogásokra gondoltak. Meg is jelent Pesten 1858-ban egy könyvecske, ezzel a címmel: „Rarey J. S.: A lószelídítés legújabb módja. Angolból." Hogy az angol eredeti valóban RareytőI származik-e, s csakugyan az ő módszerét tartalmazza-e, nincs rá adat.

De hát amit Rarey tudott, azt magyar ember is tudta. Mégpedig jóval őelőtte.

Balassa Konstantin életrajzi adatairól annyit mond a Wurzbach-féle lexikon, hogy a macedóniai Ochrida községben született 1795-ben. (Minő kalandos sors vethette oda a szüleit?) 1813-ban kadét a württembergi huszároknál, gyorsan megy előre, 1839-ben őrnagyi ranggal nyugalomba lép. 1851-ben még életben volt és Pesten lakott.

Ő volt a magyar Rarey.

Valami csodálatos lelki kapcsolatot tudott teremteni a lóval, s amelyik a keze alá került, azzal azt tette, amit akart. Rendkívüli képességének elterjedt a híre, és 1827-ben felrendelték Bécsbe, hogy mutassa be a tudományát az udvar előtt. Jelen volt a trónörökös, a reichstadti herceg és temérdek udvari nép. Negyvenkét „válogatott" paripát vezettek elő; tudniillik összeválogatták, ahány vad, bokros, különböző rossz tulajdonságokkal megvert, évek óta javíthatatlannak ismert bestiát csak találtak a kaszárnyákban. Balassa sorba vette valamennyit, és hogy, hogy nem, a tűzokádó sárkányok szépen lecsillapodtak, megjuhászodtak, és belátva, hogy mesterük akadt, engedelmesen megtettek mindent, amit parancsolt nekik.

Balassát nyomban kinevezték főhadnagyból kapitánynak, felmentették a rendes katonai szolgálat alól, és sorban kiküldték a helyőrségekhez, hogy tanítsa meg módszerére a tiszteket és a legénységet Élethossziglani 300 pengő forint pótdíjat utaltak ki neki a tiszti fizetése mellé. Ha az osztrák hadvezetőség ennyi pénzt izzad ki egy magyar tiszt részére, akkor az a tiszt nagyon érthette, amire vállalkozott

Balassa híres